Temetvényi Ferdinand azt hitte már, hogy befejezte a nagy sysiphusi
munkát. Minden kövét felhengergette már a tetőre az egykori nagyságnak.
Előtte állt, kiemelkedve a mult romhalmazából, a hajdani fényes
őscsarnok, a királyokéval vetélkedő uradalom! Hogy a hengerített kő hány
szivet zúzott össze? az nem jön kérdésbe.
Hanem e közben egy kicsiny kis, figyelemre sem méltó kövecskét talált a
lábával megrugni, a miről azt hitte, hogy az nem érez.
Ez a felrugott kő volt Koczur.
Mikor már Kornél a lovagi czímmel egész emberré lett téve s e fölött
mindenki sietett neki gratulálni, egy ilyen szót talált előtte elejteni
a gróf:
– Aztán majd ennek a jó Koczurnak is találjunk ki valami nyugodalmas
állomáskát, a hol tőlünk távol eddigi fáradalmaitól kipihenhesse magát.
Természetesen: a gróf nem osztotta Kornélnak azt a hajlamát, hogy ha
egyszer visszakapja az uraságát, hétféle udvari bolondot fog tartani a
háznál. Ő kettőt is sokalt egy háznál, Koczur cynicus bolond volt; nem
úri társaságba való. Ennek ki kell tenni a szűrét.
Ez pedig veszedelmes kisérlet volt.
Az egyik félbolond nem engedi olyan könnyen elválasztatni magától a
másik felét. Az olyan ránézve, mint a dæmoniacusnak a megszálló lélek:
makacsul ragaszkodik hozzá; nem engedi magából kiexorcisalni könnyen. A
siami ikreket könnyebb lett volna rábeszélni, hogy választassák el
magukat egymástól. Ők gyermekkoruktól fogva össze voltak szokva. Ez az
egy ember volt, a ki az ő bolondságainak megfelelt, a ki fölött
uralkodott: testestül, lelkestül az övé. Nem szeretett senkit, csak azt
a pajtást, a bohó czimborát. Félt az egész világtól, csak ebben az
egyben bízott. Ennél tartotta az eszét.
Mihelyt egyedül maradhatott Koczurral, semmi sietősebb dolga nem volt,
mint tudatni vele az ipamuram jó szándékát.
Koczúr csak nevetett és a fogait csikorgatta hozzá. E fogcsikorgatással
párosult nevetésben ilyenformák voltak mondva: – Ohó, nagy uraim! hát ti
ki akartok engem dobni az ajtón? A míg nyomorogni kellett, nem bántátok,
hadd legyek oda nőve az úrfihoz; a míg csak ütlegeket kellett kapni
tőle, jó voltam én, a míg a hátamra kellett venni, jó voltam lónak én:
most aztán urakká lettünk, pusztulj bolond, félre csacsi: nincs rád
semmi szükség többé! Hohó! kegyelmes uraim! Nem úgy verik a czigányt! Én
nem vagyok Illavay Ferencz tanítványa! El kell verni a bolondot? – No
hát lássuk, hogy melyikünk a nagyobb bolond? melyikünk kergeti el a
másikat?
A legelső következés az volt, hogy Kornél felment Koczúrral Bécsbe, s
ott (Illavay tanácsának daczára) beváltotta az úrbéri kötelezvényeit.
Kapott értük – prédamódon elárusítva – egy kerek milliót.
Koczúr volt az, a ki e pénzművelethez kikereste a számára Diadém
bankárt.
Hogyan választhatta ezt ki Koczúr? a ki soha börzekörökben nem forgott;
a simplex mendikáns diák? Oh sok természetes furfang lakik az ilyen
borzas fejben, a miben eltörik a fésü foga. Nem ment ő a börzére bankárt
keresni; hanem elment a balletbe, s aztán arra vigyázott, hogy melyik
bankár páholyának a lakosára kacsingatnak fel a ballerina assoluták? az
a neki való ember. Nem is csalta meg a logikája. Arra, a mit keresett,
különb embert nem is találhatott Diadém urnál.
Diadém úr is egyszerre keresztül ismerte az első üzleti tárgyalásnál a
maga emberét.
Igaza volt Illavaynak.
Diadém lenyomta a tehetségeivel Zsiborák egész bandájának az értékét.
Ezek a nyomorult rablók elviszik, a mit a helyéből kimozdíthatnak: talán
meg is ölik az embert, ha dühbe jönnek; – de «ez» kihúzza a földet, a
hegyet a kiszemelt áldozatnak a lába alól, s megöli a lelkét is,
hidegvérrel, kiszámítva, nevetve.
Az első találkozás után el volt készülve Diadém úr az egész tervvel. Ő
egészen szükséges embernek találta Koczúrt Kornél mellett. Egész
tüntetéssel beczézte őt a társaság előtt, a nélkül, hogy összebeszéltek
volna, értették egymást tökéletesen.
Az eljegyzés után rögtön felmentek a császári székvárosba együtt.
A menyegző jövő farsang utoljára lett kitűzve, a meddig az apátvári
kastélyt ismét meg lehet népesíteni az egykori pompával, a min a gondnok
tuladott «a ház becsületéért».
Még ma is emlegetik Bécs városában azt a fiatal magyar földesurat, a ki
egy-egy butorkereskedésbe, egy diszműárus-raktárba, egy
porczellántárlatba ezzel a szóval lépett be: «hogy ez a bolt, így a hogy
áll»? Nem mondta, hogy mi kell neki belőle? Az egész! Nem kérdezte, mire
tartják? Majd ott lesz a számlán.
Melegítette az oldalát az az egy millió. Nagy szó is az. Készpénzben
ezerszer ezer forint. Egy olyan embernél, a ki ahhoz volt szoktatva,
hogy minden hónapra kijárjon a havi pénze s azt forintonkint zsarolja ki
takarékos markok közül. Hányszor elnyerték a hátáról a kabátot hatosos
hazárdjátékban! S most egyszerre egy millió jutott a kezébe. Azt sem
tudja, mit vegyen meg rajta? Még hozzá Diadém úr fényes tervei, a mik
birtoka jövedelmét megtízszerezik!
S aztán ott van előtte a nagy császárváros: mind azokkal az
érzékmámorító élvezetekkel, a mik addig, mint egy pecsétes könyv voltak
előtte lezárva. Vége a tilalomnak! Minden szabad, és minden megvehető
már!
Az idő is hozzá való.
A császárváros egész élete nagyot változott a forradalom óta.
A 48 előtti Bécset senki se keresse már.
A hirhedt «Gemüthlichkeit» – a bécsi «kedélyesség» megégett a rémnapok
vésztüzében s a hamujából egész más valami támadt fel.
Hajdanában is kultiválták a Magyarországról felkerült földesurak a bécsi
népmulatságokat, eljártak a fiakkerbálba s a mosónék tánczvigalmába s
nem sajnáltak egy piros kendővel bekötött fejű kaczkiás menyecskével egy
dreischrittest eljárni; nevettek nagyokat a vak hárfás csintalan versein
s beledaloltak a «dulliä»-ba; a forradalom után a népmulatság is mind
megváltozott, a leeresztett czopfot felváltotta a chignon, a
«jódler»-eket a chansonett-dalárnők, s a dreischrittet a cancan. – Ez
volt az általános örökös.
A népmulatságokból elmult az ősnémet magvas, dúrva de őszintén tréfás
kedély s inficiálta azt a rosszul travestált érzékinger, az eredetinek a
genieje nélkül.
Hanem hát azért divat maradt az elegans világ urainak «polgárjogot»
szerezni az olyan mulatságok népeinél, a minőket az ujabbkori Sperl,
Dianaterem, Walhalla nyujtanak.
Itt aztán minden szabad és minden megvehető.
Kornél tapasztalhatta azt.
S ha csak az lett volna vele a czél, hogy rövid idő alatt testben,
lélekben és vagyonban tönkre legyen téve: egy ilyen collegiumi
asceta-életben tartott kedély, egyszerre beleszilajulva a phanthasia
megelevenült mámor-világába, igen hamar eljutott volna a végére.
De nem erre volt ő kiszemelve.
Hiszen annál semmi sem együgyübb mesterség, mint egy hóbortos ifjut tele
zsebbel beleereszteni a gyönyörök katakombáiba s a másik kijáratnál
kihozni, mint halottat.
Hanem ezzel csak egy harmadiknak tennének hasznot.
Nem azt akarták, hogy valaha még Illavayra szálljon Kornél birtoka – és
olyan állapotban, hogy az ismét rendbehozható legyen. Szebb terv volt
annál készen.
A gyönyör spelunkái csak iskola voltak számára. A magasabb akadémia
következett.
Kezdett apródonkint bolondos kalandjairól s őrült pazarlásáról hirhedett
lenni a székvárosban.
Ez kellett neki.
Hogy széltére beszéljen a világ arról a magyar mágnásról, a ki a
vendéglőben az első és második emeletet kibérli egyszerre szállásul,
azért, hogy az orgiáinak a zaja fölött meg ne botránkozzanak a szálloda
többi vendégei, a ki százasokat oszt borravalónak s a ki a hozzáküldött
rendőrrel, midőn az őt jobb magaviseletre inteni hozzá jön: alkudni
kezd, hogy mennyiért engedi magát felpofoztatni? S a rossz világ hozzá
teszi, hogy a rendőr elvállalja azt ezer forintért. S aztán annyiszor, a
mennyiszer eljön, fölvenni a pofont és az ezer forintot. Lehet, hogy nem
igaz, de beszélik. Végre Koczúr fölvilágosítja a bőkezű vigadót, hogy
sokkal jutányosabb lesz, ha vesz magának egy nagy házat, a miben egyedül
lakik s a hová a rendőrségnek nincs semmi köze beütni az orrát. Megvetet
aztán vele egy nagy kétemeletes palotát a Tábor-utczában háromszázezer
forintért; de csak százezeret fizetnek, a többit törlesztésre hagyják.
Abból aztán minden lakót kiszállásolnak: ott marad nekik, meg az ő
czimboráiknak az egész palota.
De hát minek az ilyen dolgokért megitélni a fiatal embert? Egyszer ki
kell neki tombolni magát. Azt tartják az okos emberek. Mások is
végigjárták azt az iskolát csikóéveikben. Annál szolidabb lesz majd
férfikorában. Aztán egy okos asszony minden hibát helyrehoz. Nem
képzelni, milyen hatalma van egy okos asszonynak egy férjre, a ki
bolond. Azért nagyon okosan teszi a bolond, ha addig, a míg az okos
asszonyt hazahozza, iparkodik minden kellemetes oldalát élvezni a
bolondságának. Ez az életphilosophia.
Ez időben egy új phœnomenon hozta izgalomba a császári várost.
A nagy catastropha legjobban szétzilálta a művészvilágot. A költők azt
hitték, hogy most már örökre el kell hallgatni s a szinigazgatók nem
tudták, hogy mit játszassanak, a miért vagy a rendőrség, vagy a közönség
meg ne haragudjék. A Próféta-epocha még nem nyilt meg. A mi a cancan
uralmával versenyzett, az volt egyedül a circus.
Ennek is állandó lakója volt Kornél: páholyt tartott s ismert minden
lovat, clownt és lovarművésznőt benne; otthon volt abban egész az
istállóig s birt az öltözőszobákba juthatás bűvészetével: ide mind
kedves barátja, Diadém úr vezette be. Annyira szerette a műlovarokat,
hogy kedve lett volna magának is föllépni egyszer. Talán a parforce
steeple chasseben. Szerelmes is volt minden művésznőbe, egy nap az
egyikbe, másnap a másikba. S voltak vivmányai, a mikkel aztán
mindenkinek eldicsekedett. Hanem azért nem volt hűtelen a
menyasszonyához. Oh nem. A legboldogítóbb pásztoróra élvezetei közepett
is elmondta akár a Fiakker-Millynek, akár a Warzen-Káthlnak, hogy van
neki egy csodaszép menyasszonya s ennek milyen nagy szemei, milyen sűrű
szemöldei, milyen hosszú haja, milyen fehér bőre van! «A mellett ti mind
kis kutyák vagytok!» – Elég ám ennyi a hűségre.
Egyszer aztán jött a nagy tünemény, a mi arra volt hivatva, hogy még a
szép menyasszonyt is túlragyogja.
Már hetekkel elébb hirdették hirlapok és falragaszok, hogy «Ő» jön. A
világ nyolczadik csodája: egy más csillagzat lakója: Atalanta! – Donna
Atalanta, leánya don Manuel de Pelargoniosnak: a valódi spanyol
grandnak, a kinek az ősei a saracenokkal harczoltak.
De hát nem elég az hozzá, hogy don Pelargoniosnak az ősei hány saracént
vertek agyon? hanem min dolgozik a leánya? Lovon dolgozik-e vagy
kötélen? vizben-e vagy a levegőben? – Egyikben sem. Ő a porond hősnője.
Egy női viador, a ki elé nem állhat férfi, hogy a földhöz ne vágja.
Első hallásra ez nagyon izetlen biztatás. A nő hatalma a báj, nem az
erő. Nő, a kinek az izmai oly kifejlettek, mint egy férfié, megjárja
természeti különösségnek, de hidegen hágy, mint a hottentotta Venus. Nem
is lehet abban semmi poézis, semmi æsthetikai élv, hogy egy női alak,
neki gyűrkőzött jelmezben egy férfialakkal küzdeni kezdjen, minden
fordulatnál megsértve a plastica és a decentia szabályait.
Hanem hát az volt a hire, hogy az egy csodaszépség a mellett; Páris,
London el volt ragadtatva általa: a kirakatok tele voltak az
arczképeivel s nagy reklám járt előtte.
Az sem tréfa dolog, hogy a don, a ki maga a leányának az impresariója,
előre egész kis emeletes házat kibérelt a művésznő számára az
Elendbasteion, a melyben egyedül maga akart lakni. Ez nagyon titokszerű
kezdet volt. Azt mondták, hogy minden városban, a hol vendégszerepekre
szerződik, ilyen lakást szokott kibérelni s a fáma nyelve sokfelé
tévedezett a magyarázataival. Egyik szerint a zárt magányos lak titkai
maguk az eleusi mysteriumok; a másik szerint pedig a művésznő valódi
zárdai életet él; s a hidalgó, a ki ó-castiliai becsületére büszke, zár
alatt tartja a leányát a csábítók ellenében.
Végre eljött a nagy nap, a melyre első föllépése volt hirdetve.
Ezen a napon a circus habituéit kizárták a próbáról. S este az
öltöző-szobák egyikének bejárata előtt minden berontó gavallér egy magas
termetű, bronz arczszinű úrnak a pitykés dolmányába ütötte az orrát, a
ki ezzel a szóval förmedt rá: que buscas? (Mit keressz itt?) s ha a
nevét mondta neki, azt kiáltá vissza: qualesquiera sei! (Akárki fia
vagy!) S eltolta az ajtótól, hosszú karjában olyan erő volt, mintha egy
gőzgép rudja lökné meg az embert. S el nem mozdult arról a helyről
mindaddig, a míg a sor rá nem következett. Az pedig legutoljára volt
hagyva, mint piéce de resistance. Türelmetlenül várta az egész közönség.
Végre le volt játszva az egész programm. A szolgák jöttek a gereblyékkel
helyreigazgatni a lovaktól felkapált porondot. A zenekar elhallgatott: a
közönség zaja várakozásteljes mormogásra csillapult le. Minden lorgnon
kézben volt s a kijáratot leste.
Az első dobütésére a zenekarnak aztán előlépdelt legelőször is a «szép
Achilles», a társaság legügyesebb acrobatája, a közönség kedvencze,
gladiatori jelmezben; ez lesz az ellenfél. Az meghajtá magát a közönség
előtt, a tenyereit megdörzsölte homokkal, s aztán a leggracieusebb
positurába vágta magát s kiszámított hátralépésekkel egész a korlátig
vonult vissza.
A zene megint szünetelt.
Most jön ő.
A hidalgó vezeti.
Ez nem olyan spanyol, mint a milyennek Kornél ismeri a spanyolokat;
(«Ernani» és «Sevillai borbély» után); nem hordja a keresztjelvényező
bajuszt és hegyes szakállt, ellenben simára van borotválva s a mai
világbeli spanyolok pitykés dolmányát viseli. Inkább hasonlít egy
toreadorhoz, mint egy grandhoz. Csak büszke magatartása bizonyítja, hogy
Iberia szülötte és kék vér.
A hősnő atyja karján lépdel előre. Termetét sarkig takarja a fekete
selyem-mantilla s fejét arczával együtt, a csipke-reboso.
A mint az arena közepére érnek, a hidalgó lekapja a leány fejéről a
rebosot s válláról a mantillát s ott áll a lámpák fényében Atalanta.
Az egész közönségen, mint egy borzongás fut végig a bámulat «áh»
sóhajtása. Az alak csodaszép.
Semmi eléktelenítő izomzat, semmi tultengő intömeg nem rontja meg a
szoborszépségű tökélyt, mely egy classicus márványideál, megelevenülve.
S az arcz maga valóban az, a mi névtársáé lehetett, a férfilegyőző
Atalantáé; fehér és piros s nem a festéktől, vonásaiban inkább a görög,
mint a spanyol typusra emlékeztető, a mihez erősen keleti kifejezést
kölcsönöz villogó nagy fekete szemei fölött az a két fekete félhold, a
sűrű szemöldök; rózsaszin orrlyukai lüktetnek a belső hévtől s felvetett
ajkai közül kivillog a fehér fogsor; mosolyában gödröcskék támadnak az
arczán. Szétnéz, mintha keresné az ellenfelét, s mikor meglátja azt, egy
rózsa van dugva a feltüzött hajába, azt kihúzza onnan s a fogai közé
szorítja s aztán egyszerre széttárja mind a két karját, keblét előre
feszítve, mintha mondaná: «itt van! Tied ez! Ha el tudod venni!»
A felharsanó zeneszóra és erre a kihivó attitudere a szép Achilles
előrohan a korlát mellől s megkezdődik a küzdelem s a párharczban a
legmesteribb csoportozatok fejlődnek ki a nézők előtt, miknek minden
változata egy művészremek. Látszik, hogy ez nem birokharcz, hanem
összetanult plastica. Mind a két eszményien szép alak idomzata
összhangzásba jön a mesteri fordulatoknál. A görög szobrászok vésője nem
teremtett ennél szebb remeket, mint ez a két alak együtt. S a nőalak még
a küzdelemben is nő marad, s midőn szép testét nem takarja más, mint a
vékony selyemtricot, egy mozdulatával sem lesz disztelen soha; mintha
csak a török nő feredzséje burkolná be tetőtől-talpig. Egy mesteri
fordulatnál aztán, midőn mindenki azt hiszi, hogy mindkét alaknak a
földre kell esni, sikerül neki a karját kirántani ellenfele kezéből s a
másik kezével ezt előre rántani, mi által a szép Achilles térde a
poronddal érintkezésbe jön s ezzel a küzdelem sorsa el van döntve; – a
kinek a térde vagy a háta a fövenyt megüti, az a vesztes.
A szép Achill megadja magát, halálnak adva fejét, (Atalanta, mint
tudjuk, a legyőzött ifjakat le szokta nyakazni.) A győztes amazon pedig
ragyogó arczczal tekint végig a közönségen: a rózsa még most is ott van
a fogai között. Két keze keresztbetéve a vállain.
A hidalgó oda siet hozzá s zsebkendőjét nyújtja neki. Atalanta letörli
vele arczáról az izzadságot; most láthatják, hogy nincs kifestve.
A közönség tapsol és lármáz. Különösen nagy zaj van a
proscenium-páholyokban.
A hidalgó fel akarja adni a mantillát az amazonra. Ez azonban
visszatartja azt. Valamit észrevett: nagyon éles érzékei vannak. A
közönség egy része nem tapsol, a helyett a kezeivel hadonáz s ezt a
nevet kiabálja: «Currer!»
Egy páholyból egy fehér körszakállú öreg úr deklamál és hevesen
gestikulál hozzá.
– Mi bajuk van? látszik a leány kérdeni.
Az igazgató ott értekezik a páholy előtt azzal a tekintélyes urral, a ki
irányadó személyiség lehet a circusban s aztán szörnyű perplexus képpel
korcsolyázik oda a spanyolokhoz, mutogatva két kézzel s magyarázva
szemmel és szájjal, hogy mi veszedelem van.
«A közönség azt hiszi, hogy ez csak betanult productio volt. Hozzák elő
a Currert, tessék a kisasszonynak azt földhöz ütni, ha tudja.»
Az amazon int a kezével, hogy hozzák hát ide! Ki az a Currer?
Az apa, don Manuel di Pelargonios visszavonul a mantillával és a
rebozóval: donna Atalanta pedig ott marad a középen, várva, hogy ki hát
az a Currer?
Az pedig senki se más, mint az amerikai Hercules. – Nemsokára megjelenik
a porondon: viadori jelmezében. Egy berzerkeri alak, kinek az izmai mint
az egymáson fekvő kigyók, úgy játszanak össze, széles vállain hatalmas
állkapcsú fej daczol. Czombjai megannyi oszlopok. E lábak, e karok, e
vállak, e bölényi fő ahhoz vannak szokva, hogy emberpyramidokat
hordjanak körül. Az a pofa is hozzá! Ezek az apró szemek! No hiszen
ezeket nem lehet elkápráztatni egy szájba dugott rózsával. Köztudomású
adat, hogy a herculesi alakok nem fogékonyak a női bájak iránt. Currer
urat ugyan nem fogja Atalanta kisasszony a szemei villámfényével
elkábítani, mint a szép Achillest.
A Hercules (a nép üdvriadalától fogadva) odaplántálja magát a porond
közepébe s cserágalakú karjait szétnyujtva, várja ellenfelét, hogy mint
akar hát belékötni.
A zene ujra megharsan, a közönség figyelme feszül. Atalanta most
ovatosan, mint a bengáli tigris, lopózva sikamlik ellenfele közelébe s
mint a bengáli tigris, egy szökéssel veti rá magát. A két samsoni kar
feléje kap, hogy magához ölelje, de már az akkor kisiklott alóla s csak
egy megtántorodó lépése a Herculesnek tanusítja, hogy megtámadójától egy
ellenőrzetlen oldallökést kapott; mire ő is féloldalt torpan felé. Most
a nőalak új rohamot próbál, de most már a Hercules jobban vigyáz s a
közelébe érőnek elkapja a karját félkézzel, a másik kezét hirtelen a
dereka alá veti s egy pillanat alatt keresztül hajítja a fején. De
Atalanta azzal a légbukfenczczel nincs legyőzve. Talpra esik s abban a
pillanatban mindkét kézzel olyat taszít a Hercules vállán, hogy az előre
bukik s féltenyerével a földre tapos.
A közönség egy része tapsol, más része tombol: «nincs legyőzve! csak a
tenyere érte a földet!»
Atalanta int a kezével, hogy jól van, folytatni fogja.
A rózsa még most is a szájában van.
A Hercules most már komolyan fel van ingerülve. Az ő hazája Pensilvánia,
a leányé pedig – talán Columbia. Versenytársak ők.
A férfi ismét a védő, a nő a támadó. Currer ezuttal mind a két karját
elkapta Atalantának s azzal az óriás erővel, mint egy macskát kapva fel
a légbe, egyet csóvált rajta s úgy vágta le a földre. A néző sereg
borzadt. A leány minden csontjának össze kellett törni. De az most is
csak talpra esett, mint a tigris s a térde nem érte a földet, sőt, mint
a kaucsuk lapda, visszaugrott egész ruganyossággal hátrafelé.
Most aztán szikráztak a szemei, az arcza csupa tűz volt. A
légbehajítástól hosszú szénfekete haja szétbomlott s egész a
térdhajlásáig omlott le. Vadállati szenvedély lángolt tekintetében.
Kikapta szájából a rózsát, széttépte azt és elszórta maga körül két
kézzel. S azzal, mint a vijjongó sas, tépésre görbített körmökkel rohant
ellenfelére ismét s ezúttal egy gondolat gyorsaságával megelőzve annak a
mozdulatát, jobb lábával gáncsot vetett neki, s két kezével megragadva
annak a karjait, a térdén keresztül dönté azt, úgy, hogy a nagy
herculesi alak egyszerre ott hevert a porban. Ezt «Rappo-fogásnak»
nevezik az athletikában s csak úgy lehető az, hogy a támadó a jobb
lábával dupla lépést tesz, kívül és belül. Nincs koloszsz, a kit az meg
ne döntsön.
Most aztán átalános tapsvihar zendült fel a circusban. A siker tökéletes
volt. Bokréták özöne hullott a hősnő lábaihoz. Ő egyet sem vett föl.
Éles szemei észrevettek egy alakot, a ki a földszinti karszékek egyikére
felugorva, onnan kiabál torkaszakadtából. Ő maga ment oda hozzá, s
látszott a mozdulataiból, hogy meg akarja tudni, mi baj van még? A bécsi
közönség kiváncsi. Az az egy ember, a ki parapléjával hadonázva,
separatum votumot adott, imponált neki. Elcsendesültek, hogy meghallják,
mit akar a polgártárs?
– Ez mind semmi! Kiáltott hernalsi kiejtéssel a szónok. Ez mind betanult
komédia! Jól ismerjük ezt! Én az egy forint harmincz krajczáromért
magamat bolonddá tenni nem hagyom. A Hercules úr douceurt kapott a
mamseltől azért, hogy le hagyja magát teríteni. Ilyen nincs. Tessék
megbirkózni Krautsuppen Tónival; aztán akkor tessék visszamenni a
spanyolviaszkországba azzal a szóval, hogy a császárvárosban nem akadt
ember, a ki egy leányt le tud kapni a tíz körméről.
Irtóztató hujjahó követte ez indítványt.
«Hohó! a Krautsuppen Tóni.»
A nőalak vállat vont, azután megkereste a fejéből kihullott fésüjét,
hosszú zászlóhajzatát összecsavarta, feltüzte a búbjára, s aztán a
porond közepére haladva, megállt és szétnézett, hogy no hát ki az, a ki
még meg akar vele mérkőzni.
Most lett aztán még csak az igazi nagy heczcz. A közönség egy része
szaladt a Krautsuppen Tóniért. Az egy széles körökben ismert
fiakkermester volt, első nyertes a koczogó versenyen, a legizmosabb
férfi a Spittelbergen; a «kőoroszlány» és a «bodzafabokor» zsarnoka, a
ki egymaga képes volt egy egész kocsmát kitisztítani, ha kedve
szottyant. Meg is tette akárhányszor, hogy holmi dicsekedő nyegle olasz
acrobatákat, a kik Herkulesnek merték magukat nevezni, fogadásból úgy
földhöz teremtett, hogy azok még az unokáiknak is meghagyták, hogy soha
Bécs városát útba ne ejtsék.
Most is itt volt a Krautsuppen Tóni szolgálatban s nem nagy biztatás
kellett neki, hogy megmutassa a közönség előtt a virtusait. Miután
megmagyarázták neki, hogy a város becsülete forog kérdésben, hogy diadal
esetére öt ezüst forint üti a markát s főleg miután azt megértette, hogy
ellenfele csak egy megvetésre méltó «Gschwuf», elszánta magát a hősi
feladatra.
Neki nem kellett tricotba öltöznie, csak épen a jankliját vetette le, s
feltürte az ingszárait karjain, a mik félelemgerjesztő izomerőt árultak
el, s aztán a korláton keresztül beugrott a porondra.
A karzatok üdvriadala biztatta a vállalkozót. Ilyen harcznál mindig a
nép viadoráé a karzat rokonszenve.
A páholyok pedig már kizárólag mind Atalantának voltak megnyerve.
Az istennői alak ott állt, karjait összefonva, a középen, s megvető
mosolygással tekintett le a feléje közeledő koloszszra. Ez már csak
játék volt rá nézve. Meg sem erőtette magát érte. Olyan gyors volt, mint
a gazella. Ellenfele csak a levegőt fogta meg helyette, s a hány rohamot
kisérlett meg ellene, annyiszor feküdte meg a homokot. Alig lehetett
észrevenni a villámgyors mozdulatot, a mivel az amazon karja és lába
taszított és gáncsot vetett; még csak az arcza sem hagyta félbe a
mosolyt. Egyszer aztán a Krautsuppen Tóni dühbe jött: «no ha te rúgsz,
hát én is rúgok!» s azzal ő is hasznát akarta venni az egyik lábának; de
azzal lelte meg a végveszedelmét, mert Atalanta, mint a gondolat, oly
sebesen megkapta a kirúgó lábát bokában, s azzal odadobta őt mindenestül
a fövényre, csak úgy döngött a hátától a föld.
S a míg aztán a levert viador elkábultan tápászkodott fel a földről,
törülgetve szeméből, szájából a homokot, az alatt a diadalmas hősnő,
most már az összes néző sereg eget szaggató tapsaitól követve, szökellt
a hidalgóhoz vissza, a ki aztán hirtelen ráveté a fejére a rebózót s a
vállára a mantillát, s aztán valahányszor kihítták (tizenháromszor
egymásután), mindig mellette volt a hidalgó, s beburkolva az egész
termete.
A páholyok gavallérjai mindenünnen siettek az útját elállani az
öltözőkig, s egy tekintetét elorozhatni, vagy legalább hozzáérhetni; de
azt mind meghiusítá a hidalgó, a ki kézzel dobálta félre a leánya
útjából az «Ustedes»-eket, minden nyájaskodást csirájában elfojtva, s
tisztává seperve az utat a bámulatra méltó donna Atalanta előtt.
A kinek legjobban elvette ez a productio az eszét, az Kornél báró volt.
– Barátom! mondá Diadém úrnak, ez nem leány, hanem valami tündér.
– Az a legnagyobb baj. Szólt Diadém úr felsohajtva.
– Mondjad csak, hogy lehetne ezt a nőt meghódítani?
– Birkózással bajosan.
– Ne tréfálj. Én nem tréfálok.
– Annál rosszabb rád nézve. E miatt a leány miatt már sok ember
elvesztette az édes eszét. Ne nézd meg többet. Nem neked való az.
– Micsoda? Hát koldus vagyok-e én?
– Nem azt mondtam. Nem az van itt. Más van itt. Itt nem kezdheted azzal,
hogy «hogy adják ezt az egész boltot?» Én nagyon jól ismerem donna
Atalantát. Fájdalom, hogy tapasztalásból beszélek. Ennek a nőnek nagyobb
jövedelme van, mint egy nábobnak. Vendégszereplését mesés díjakkal
fizetik; s mindezt magának köszönheti. Épen azért aztán erre a «magára»
nagyon jól vigyáz. Hidd el nekem, hogy a mai kor legszigorúbb ascetái az
acrobaták. Ezek kénytelenek olyan életmódot folytatni, a mi az izmokat
edzi, a főt tisztán tartja, a vért csillapítja, nekik nem szabad a
gyönyört, a mámort, a mi lankaszt, megismerni. Te most hiába versz itt
gyökeret a circus öltözőszobái előtt; két óráig a te istennőd elő nem
jön, mert azt most rögtön hidegvizes pokróczba burkolják s abban kell
neki maradnia, s mikor abból kikel, beleugrik egy kád négyfokú vízbe,
azután férfiruhát vesz, s gyalog megy hazáig, a mozgás végett; de oly
sebes léptekkel, hogy te futva sem éred utól; otthon aztán a szállásán
készen várja a vacsorája. Egy nagy darab marhahús, a mi még azon véres;
rá egy palaczk hideg víz. Tíz percz alatt készen van vele. Akkor aztán
nyitott ablaknál, a minek a redőnye között bever a hó, lefekszik egy
szőrderekaljra, vánkos nélkül; a komornája ismét bepólálja vizes
lepedőbe, pokróczba s úgy alszik. Reggel megint jön a vizes kád; onnan
aztán a testgyakorlatok iskolája, a próba az esti előadáshoz; közben egy
frugális reggeli tojással, egyebet ez napközben nem ehetik. Valóságos
remete-élet ez. Ezt nem lehet vendégségre meghívni, mint a te kis
ballerináidat. Ez a művészetének az örök rabja.
– Eh, ezt én nem hiszem.
– Az a te dolgod.
– Ha te olyan jól ismered a szokásait, akkor már ismeretségben kell vele
lenned.
– De milyen éleseszű fiú vagy te, hogy kitalálod! Természetes, hogy
régen ismerem. Londonból, Párisból. Magam is sokat futottam utána s elég
vetélytársam volt, s a ki megelőzte a másikat egy lófejjel, hát azé
maradt a lófej; de a pályadijat senki se hozta még el.
– Én elhozom. No ne nevess. Megteszem.
– Hiszen nagyon jó lesz. De hogy kezdesz hozzá? Az isteni Atalanta nem
tud más nyelven beszélni, mint spanyolul és angolul; te pedig mindent
tudsz a világon, csak ezt a kettőt nem. Hogy érteted meg vele magadat?
Azt már mondtam, hogy az universal nyelven: a pénz nyelvén nem lehet
vele beszélni.
– Megtanulok angolul. Koczur, hozz nekem rögtön egy angol nyelvmestert!
Nyolcz nap alatt megtanulok angolul.
És csakugyan megtörtént Kornéllal az a csoda, hogy neki feküdt a
tanulásnak és magolta az Ollendorfot, a nélkül, hogy valaki által
fenyegetve lett volna, hogy nem kap ebédet, a míg a leczkéjét fel nem
mondja. Ez az egy jelzi legjobban szenvedélye veszedelmes nagyságát.
Leczkét tanulni egy nő miatt! Ez még a salto mortalénál is nagyobb
valami!
Harmadnapra azonban már beleszakadt a fejszéje ebbe a nagy fába. Ez az
angol bolond egy nyelv. Könnyebb lesz a spanyol. Az hasonlít a diákhoz s
ebből ragadt még valami. Az angol mestert eleresztették, szereztek
spanyolt: aztán neki feküdtek ketten Koczurral a castiliai nyelvtannak,
úgy magolták fenhangon, órahosszat. Két nap múlva azt is megunták mind a
ketten.
– Valami jutott eszembe! Kiálta fel Kornél, földhöz csapva a
grammatikát. Nem kell nekem se angol, se spanyol.
– De nekem se, kontrázott Koczur.
– Eredj el, tudd meg, melyik kertésznél vásárolja Atalanta a rózsákat?
Koczur kitudta azt rögtön.
Akkor Kornél leült levelet irni.
«Istennő!
Én egy hét óta kínzom magamat azzal, hogy nyelveket tanulok, a miket ön
megért. Mentől tovább tanulom, annál kevesebbet tudok. Ahhoz a nyelvhez
folyamodom hát, a mit ön is megért: a virágnyelvhez. Ezek a virágok
mondják meg önnek, hogy én önt imádom. Ha megsértettem ezzel a szóval,
mutassa meg a levelemet az atyjának, hadd öljön meg érte. De ha azt
akarja ön, hogy még többet is mondjak önnek: akkor tanuljon meg ön
németül, a hogy én tudok.