Mi magyarok, – azt már el kell rólunk ismerni a világnak, hogy egy
dologban minden nemzet fölött excellálunk: – a parádécsinálásban.
Ha látta volna Makart, mielőtt hirhedett V. Károly bevonulását
Antwerpenbe cartonra tette, hogy mi egy installatio Magyarországon! Az a
parádé.
Még az ilyen szomorú időkben is sikerül az, mint a milyeneket most
leirunk.
Az apátvári uradalom ifjú birtokosa jő Gargóvárra, kastélyának kulcsait
Temetvényi gróf kezéből általvenni. Ez olyan eset, mint mikor Napoleon
és Sándor czár összetalálkoztak: a régi ellenségeskedésből örök frigy
kötésre.
A gróf saját négylovas hintaja hozza Apátváry Somát, (vagy Opatovszky
Kornélt, a kinek így jobban tetszik.)
Egész a gargói főutczáig szertelenül jó kedvében van az ifjú ur.
Mindenkire mosolyog, mindennek nevet, a mit eléje hoz a fogadtatást
rendező kéz. Mellette ül természetesen az elválhatatlan Koczur.
– Nézd, nézd! Ennél a malomnál ugrottam én le a lóról, ott szaladtam a
bozótba! Hahaha! Látod azt a hórihorgas ficzkót, a ki a zászlót tartja a
kezében, ez fogott el. Dobj neki egy huszast.
Koczur nagyon okosan jegyzé meg, hogy ő nem szent Dávid, hogy egy
huszassal harmincz lépésről fejbe tudjon parittyázni egy Góliátot. Erre
aztán Kornél szeleburdimódra markolt bele a satellesse oldalán csüggő
táskába a mi tele volt ezüst pénzzel, s egy egész marék huszast hajított
a vivátozó nép közé. Azon aztán kaczagott, hogy hogy kapkodják s
taszigálják érte egymást.
– Hát ez a sok fehérbe öltözött kis leány, a ki itt most virágot szór a
kocsimba. Bezzeg, mikor a kifordított attilában nyakamon kötéllel vittek
fel a várba: nem virágokkal hajigáltak akkor. Jó napot Ancsa! Szervusz
kis Marinka! Hahaha. Nézd, még diadalkaput is csináltak. Az van rá irva,
hogy «érted élünk, halunk». No megállj. Ezért panaszt teszek a grófnál.
Minek csinálták ki nekem a diadalkapura azt, hogy «Halunk?» Mikor ez
németül azt teszi, hogy «gazficzkó». Hahaha! Hahaha! De el ne nevesd
magadat! Én egészen komoly képpel fogok panaszt emelni. Milyen derék
tréfa lesz.
S aztán nem győzött a saját furcsa ötletén nevetni.
Pedig már itt volt a komoly pillanat, a melyben útját állta a
felvirágozott hintónak a tisztelgő deputáczió, élén a jószágigazgatóval
(a ki egyuttal majd az ő jószágigazgatója is lesz), meg a plébános
urral. Ezektől mind üdvözlő szónoklatot kellett bevenni, s ahhoz komoly
ábrázatot szokás csinálni.
Kornél azt is megpróbálta, de tönkre ment a kisérlete, a mint a
tisztelgő uraságok a kalapjaikat levették. A vezérszónok
jószágigazgatónak rózsaszinű haja volt, és lilaszinű parókája hozzá.
Valószinüleg egyféle szinre volt az festve valaha mind a kettő, hanem
időjártával mindegyik más szinárnyalatra fakult át s az nagyon furcsa
volt.
De még furcsább volt a beszéd, a mit a szónok tartott az üdvözöltnek.
Így még soha agybafőbe nem dicsértek se egy hőst, se egy muzsikást, a
kinek a kocsiját emberek húzták lovak helyett. Kornél folyvást nyomta
vissza a kitörni készülő nevetést. A rózsaszinhajú, s lilaszinparókájú
úr pedig annál komolyabban mondta. Mikor aztán nagyon vastagon ment már
a magasztalás, Kornél nem állhatta ki tovább a dicsőséget, kitört a
száján az az elfojtott hahaha:
– Hahaha! Menjen maga, nagy bolond! S azzal lekapta a lilaszinű parókát
a szónok fejéről, hogy az ott maradt a publikom közepett, mint egy sima
tök, rózsaszin prémmel a tarkója körül. Persze, hogy erre a közönség
kebléből is kitört az általános kaczaj, s belezápult a szónoklat.
Plébános úr is megszeppent, hogy most mindjárt az ő capuciumára kerül a
sor, s elhallgatott a latin orácziójával.
Kornél úrfi pedig most már kaczagott egész kedve szerint, mint a ki a
legjobb élczet csinálta. Míg Koczur a kocsiban felállva, a kezébe kapott
fövegével hadonázott, s nagy jucunditással kiabált: «zseniál! zseniál!?»
A mit a tót asszonyok (zsena) arra értettek, hogy már most ők is
visítsanak.
Ilyen vidáman végződött az első fogadtatás.
Itt azután az urak is felültek a maguk hintójaikba (Jószágigazgató úr
visszakapta a parókáját), s vonult fel ünnepélyesen a várhegyre a
díszmenet.
Odáig azonban egészen más kedélyfordulat vette elő az ünnepelt ifjut. A
jó kedv kitombolta magát. Elérzékenyült, áthatotta az ünnepélyes
trombitazengés, a mely hintaja előtt járult. Érzé, hogy ez magasztos egy
jelenet, s hogy nem csekély dolog ily jelenet hősének lenni. A vár fel
volt lobogózva a kétfejű sasos sárgafekete zászló mellett a Temetvényiek
zöld, veres lobogóival; az út végig füvel és virággal hintve. A
kastélyban és az óvárban durrogtak a mozsarak. Ez meghatja az érző
szivet. Az is lélekemelő látvány, mikor a kapubejárat előtt huszonnégy
zsandár sorban tiszteleg a fegyvert az orrával parallel állásban tartja,
mintha nyársat nyelt volna.
Kornél nagyon el volt érzékenyülve Már a hintóból lesegítő komornyikkal
kezet szorított, s azontul mindenkit, a kit útban talált, a
legáhitatosabban üdvözölt, kivánva a jó napot jobbra-balra mindenkinek,
a kinek nem is volt szüksége rá. A gróf új titkárjának, egy becsületes
cseh beamternek úgy össze-vissza szorongatta a kezét, hogy az nem tudta
mire vélni a dolgot, s érzékenysége annyira felfokozódott, hogy mikor a
gróf elé lépett, megragadta annak a kezét és megcsókolta. A mi a grófnak
nagyon tetszett.
Sokan voltak a gróf szobájában. Notabilitások. Ki tudja, honnan
rekvirálta őket? Azoknak mind sorba bemutatta a gróf az ünnepelt
vendéget. Az végtelenül örült egyenkint valamennyinek a láthatásán.
(Soha hirüket sem hallotta.) Végül aztán volt még ott egy úr, a kinek
nem kellett bemutatni a vendéget: Illavay Ferencz.
Mikor Kornélnak a sok idegen pofán elkáprázott szemei ezt az ismerős
arczot megpillanták, akkor egyszerre megteltek a szemei könynyel;
odarohant hozzá, a nyakába borult, összecsókolta, és zokogott.