Hogy mit lásson? és mi van úgy?
Még kezet is csókolt volna neki, ha engedte volna.
– Nagyon örülök, hogy ön is itt van, mondá Ferencznek, s hozzá tette:
kedves urambátyám.
Ferencz csendes hangon viszonzá rá:
– Mindenütt meg fog ön találni, a hol szüksége lesz rám, a míg élek.
Itt be kellett fejezni az érzékeny jelenetet, hogy a nemes vendég
átvonulhasson saját szobáiba, utiköntösét szalonöltözékkel felváltandó.
Tudnunk kell, hogy a katonai carrierenek már vége volt: az egyenruha
lemaradt róla: cum honore lépett vissza.
Még nem volt báró, a másnapi ünnepélyen kellett megkapnia Temetvényi
kezéből a Lipótrendet s az azzal járó birodalmi báró czimet s ugyanakkor
eddigi gondnoka kezéből a birtoka számadásait. Még ezen a mai napon nem
báró, nem nagy úr, csak vőlegény.
Az ebédre feljöttek a hölgyek is. Pálma grófnő ez alkalommal topáz-zöld
ruhát viselt s a haját à la rococo feltornyozva és behajporozva, a
nyakán az ismeretes gyémánt colliére.
Ferencz azt mondta magában: «ez a leány most nem szép». Lehet, hogy a
ruha teszi, a minek a szine nem jól illik az arczához? vagy ez a
hajdísz? Talán a gyémántok? Mindennél jobban ez az új kifejezés az
arczon. Attól még az eszménykép is visszataszítóvá lesz.
Úgy tettek, mintha nem is látnák meg egymást. Egy hideg üdvözlet, egy
főbólintás, egy meghajlás; az volt az egész.
Pálma homlokán olvashatá Ferencz ezt a gondolatot: «miért van ez az
ember itt?» És Pálma olvashatá Ferencz arczáról a feleletet rá: «mert
itt kell neki lenni».
S dult a szivében valami. «Hát ezt az embert nem lehet megharagítani? –
Szivébe ütik a mérgezett tőrt s visszajön mosolyogva «nem fáj.» – Az
kell neki, hogy meg is forgassák a szivében a tőrt.
Majd Kornél úrfi is előkerült az átöltözésből. Hanem egy kis fátuma volt
vele. Tanácsadója Koczur nem jól választotta számára az öltözéket. Ő úgy
okoskodott, hogy mikor egy magyar főúr megy leánynézőbe egy másik magyar
főúrhoz s egyúttal egy ősi birtok átvételére, hát ez olyan ünnepély, a
mihez okvetlenül antik gombos attilát kell fölvenni, rojtos
nyakravalóval, s mikor aztán belép a terembe, akkor látja, hogy az egész
társaság mind fekete frakkban és fehér nyakravalóban egyezett meg. Akkor
aztán úgy érzi magát ezek között, mint egy kurrentált gonosztevő, s a
kivel csak összeakad, mindenki előtt kénytelen magát mentegetni, hogy
miért nincs fekete frakkja és fehér nyakravalója.
Ferencz segít a védenczét kiszabadítani a bajból.
– Egyedül ön találta el a correct öltözetet. Ez az igazi. Mi hibáztuk el
valamennyien.
Ezzel a kisegítő ötlettel aztán visszaadta neki az önbizalmát. Lám,
megmondta, hogy mindenütt ott fogja őt találni, a hol szükség lesz rá.
Annyira felbátorodott aztán, hogy a menyasszonyát is képes volt
üdvözölni, félénk csókkal érintve a kezét. Azután a missnek is kezet
nyujtott s cordialisan hangoztatá hozzá: «God dam miss!» Szentül meg
volt felőle győződve, hogy ez annyit tesz angolul, hogy «az Isten áldja
meg!»
Hű satellese Koczur aztán rögtön lefoglalta a misst, hogy Kornél annál
fesztelenebbül társaloghasson Pálmával. A miss ugyan csak angolul
értett, Koczur pedig németül is csak annyit tudott, a mennyi a táborozás
alatt a német fegyvertársakról reá ragadt; hanem azt azután producálta
állhatatosan minden alkalommal, s erős meggyőződése volt, hogy ha valaki
nagyon rosszul beszéli a németet, azt az angolnak muszáj megérteni.
Ilyen formán elmulattatták egymást az egész ebéd alatt s nagyon
szellemdúsnak találta mindenik a másikat.
Pálma grófnő ez alkalommal meg akarta mutatni, hogy mennyi szinésznői
tehetség veszett el benne.
Ő félreértette Illavayt egészen.
Azon kegyetlen játék után, a mit ezzel az emberrel ennél a háznál
játszottak, annak, hogy ő ide ismét visszajöjjön, csak egy magyarázatát
tudta találni.
Mert hisz ily kifinomított megkínzás után akárki is azt tette volna,
hogy ennek a háznak még a tájékát is kerülje, s ha van szükségük a
Temetvényi grófoknak, meg az Opatovszky báróknak Illavay Ferenczre, hogy
vele együtt tanácskozzanak, azt izenje nekik, hogy keressétek fel ti az
én szegény házamat! De nem, hogy leüljön még egyszer ehhez az asztalhoz,
arra a helyre, a honnan hajdani kedvese szeme közé nézett s végig ülje
ott az egész leánynézői lakomát s még azt is elvállalja, hogy ő legyen a
násznagya az új vőlegénynek. Ez csak tüntetés, de annak sem jó. Mert azt
nem hiszi el neki a leány, akárhogyan mutatja is, hogy őt olybá tudja
venni, mintha soha sem látta volna. Hanem gonoszabb indok van mögötte.
Illavay gyönyörködni akar abban a szenvedésben, a mit Pálmának végig
kell kínlódni ennek a nyomorultnak az oldalán! Tehát ne lásson semmit e
szenvedésből. Más is el tudja titkolni azt, a mitől a szive beteg.
Meglássuk, ki állja ki tovább? Illavay nem adta fel a sakkpartiet.
Csakhogy most mind a kettő úgy játszsza azt, hogy az elvesztésre
dolgozik.
Pedig nagyon félreismerte ezt a szivet, a miről azt mondá egykor: ha a
gyémántjaim mind elvesztek is, a legnagyobb gyémántom megmaradt. Mert
bizony az volt.
Ferencz lelkét nem foglalta el más gondolat, mint az, hogy ha már azt a
nőt, a kit szeretett, másnak adják, (a sors kényszere ez) hát legalább
kövessen el mindent, a mi tehetségében áll, hogy az a másik ne tegye ezt
a nőt tökéletesen szerencsétlenné.
Hanem hát nehéz azt elhinni, hogy ilyen jó emberek is őgyelegjenek még e
tarka világban, a hol senki sem gondol másra, mint élvezetre, ha szeret;
megtorlásra, ha gyűlöl.
Azért Pálma csak azért is tüntetett arczának új kifejezésével. Ő volt a
tréfakezdő, a mulatságos, a mellette ülő Kornélt magával ragadta derült
kedélye; talált tárgyakat, a mik azt érdekelték, semmiségeket, hiu
mulatságok fölemlegetését; vadászatról, tánczról, lovakról beszélt vele
s nevetett az ötletein.
Illavay ezalatt csak azon az egyen aggódott, hogy Kornél úrfi nagyon is
sok hasznát veszi annak a körülménynek, hogy ötféle pohár van eléje
rakva, s mindegyikbe más bort töltögetnek. Azokat ő teletöltve nem
hagyja maga előtt. Pedig ő belőle a bor nem csinál okosabb embert.
Mikor asztalt bontottak, akkor Pálma maga is kezdte észrevenni, hogy a
vőlegénynek nagyon keresztbe állnak a szemei s azt indítványozta, hogy a
feketekávét szolgáltassák fel a teremben. Ott ő maga leült a zongorához
s míg a férfiak a feketekávé mellé szivarra, pipára gyujtottak, Pálma
művészi ujjai alatt megzendült az Erardi-szárny. Beethoven symphoniáját
játszotta.
Kornél ott ült egy balzacon s a feketekávé mellé még egy-két pohár
curaçaot is elköltött – sarkantyunak; hanem a Beethoven zenéjének az a
hatása volt rá, hogy elkezdett tőle sűrűn ásítozni.
Pálma észrevette a hatást s nehogy vőlegényét elaltassa, ahhoz az
ötlethez fordult, hogy a klasszikus symphoniák után egyszerre átcsapott
egy magyar népdalba. Olyan jól tudott a zongorán magyar dalokat
játszani, mint a czigány a hegedüjén.
A mint a magyar nóta megütötte a fülét Kornélnak, egyszerre kiment a
szeméből az álom. Egészen más ember lett belőle. A fejét fölkapta, a
szemei villogtak. Füttyöt vetett az ujjaival a levegőben. S a mint Pálma
rákezdé az ő ismerős nótáját, egyszerre felugrott a helyéből, két
kezével a tarkójához kapott s lassú magyar tánczlejtéssel kicsoszszant a
terem közepére s elkezdé utána danolni: «boldog az a pillantás, melyben
megláttuk egymást!»
Illavay tudta már, hogy mi lesz ebből? Onnan nézte egy szegletből ezt a
jelenetet. Pálma meg őtet nézte.
Illavay egy ingó mozdulatot tett a fejével, mely annyit jelentett annak,
a ki meg szokta azt érteni, hogy hagyja ezt abba.
Csak azért sem.
Pálma most már a friss magyart kezdte verni.
Kornélnak erre eszébe jutott, hogy senki a csárdást olyan tűzzel nem
tudja tánczolni, mint ő s elrikkantva magát, a két tenyerébe csapott s
rákezdte a kutyakopogóst egymagában.
Először csak egymagában, de azután szemébe ötlött, hogy van itten egy
viganó is: s se kérd, se hall, derékon kapja az angol misst, s úgy
körülforgatja, úgy megpörgeti, úgy felhányja a levegőbe, hogy az majd
lunaticussá lesz rémületében s a mint kiszabadulhat, lélekzet nélkül
esik egy karszékbe. A zene tovább dühöng. Kornélnak minden esze keringel
már. A miss elfutott. Meglátja helyette a plébánost, azon is szoknya
van, ölre kapja, tánczbaviszi, megforgatja, mintha tánczosnéja volna.
Koczur tele torokkal ordít közbe: «zseniál! zseniál!»
A plébános nagy nehezen kiszabadítja magát Kornél kezei közül; «sed non
faciat sculptile!» – Illavay boszus tekintettel húzta magát a szögletbe.
Pálma látja ezt az arczán. – Csak azért is! – Nem bánom én ezt! – Még
szilajabb nótákat ver. – A kedélyes vőlegény végtére megteszi azt a
remek productiót, a mit csak válogatott lángszellemek ihletett
perczekben, mint a táncz extasis legdaliásabb változatát szokták
bemutatni, hogy egy szökéssel felugrik a zongora tetejére s ott járja
tovább a csárdást.
«Zseniál! Zseniál!» kiabál tapsolva Koczur. A gróf az ajkait harapja és
köhécselni kezd, a vendégek egy része hangosan nevet, a másik csak a
markába. Illavay boszusan toppant a lábával: Pálma pedig zongorázik
tovább kedélyesen a vőlegénye lába alá; mintha ez neki nagyon tetszenék.
Ferencz ott hagyja a termet.
Akkor aztán Pálma is abba hagyja a zongorázást.
Kornélt úgy kell a zongora tetejéről levenni Koczurnak.
Egészen sápadt, s a haja szálairól csepeg alá az izzadtság.
A gróf int az inasainak, hogy vezessék föl az úrfit a szobájába.
– Nagyon erősek voltak a borok.
Ez a mentsége a számára.
– Jól áll ez a fiatalságnak, felel rá egy a vendégek közül.
– Tüzes vér van benne, toldja hozzá a másik.
Pálma pedig sietett a legbelső szobájába s leveté magát a kerevetre.
Szégyelt sirni.
«Azért jött ide, hogy ezt lássa! No hát látta.»