Mi vár rám otthon? kérdezé magában Ferencz, mikor «bevégzett munka»
után, fogadott szekéren koczogva, kis faluja tarkafedelű házait ott a
csendes völgyben megpillantá, meg azt az oszloptornáczos házat, a miről
azt mondá, hogy ez a «miénk».
A mint a határba ért, már körülbelül megkapta a kóstolót erre a
kérdésre. Azt látta, hogy a szántóföldei mind ugarnak vannak hagyva,
most sem szánt rajtuk senki, pedig ehhez való idő volna, jó nedves a
föld: majd beleragad a szekér a sárba.
A kertek alá érve, nem volt türelme a rossz gebékkel czammogni a
kerékagyig érő latyakban tovább, hanem gyalog került fel a kertjén
keresztül az udvarára.
És azt bizony nagyon okosan tette; mert így legalább volt, a ki kinyissa
a kaput a megérkező szekérnek. Egy cselédet sem talált az egész háznál;
be volt zárva minden ajtó. Istálló, pajta minden üres: mintha ember,
állat mind kihalt volna.
Végre nagy kurjongatások után előbukkant valahonnan a padlásról, (a haja
tele szalmával, bizonyosan aludt) a Matykó. Egy félkegyelmű golyhó, a
kit Ferencz irgalomból tartott a házánál, s a ki semmitől sem irtózott
úgy, mint a dolgozástól, s hátbaütés nélkül el nem indult valahová.
– Hát hol vannak a cselédek, Matykó?
– Deb tudob. Felelt a ficzkó. (Két betű nem létezett az abéczéjében, az
m és az n, azok helyett következetesen mindig b-t és d-t használt.)
– Nem tudod? Hát hol a gazdasszony, a ki a konyhán főz?
– Bost is csak főz.
– Hol?
– Az apáti tiszttartó konyhájád.
Érthető volt. A gazdasszony nem győzte haza várni az urát. Azt hitte,
hogy elnyelte a czethal. Elszegődött az «új» urasághoz. Ott bizonyosan
jobb dolga is lesz.
– Hát az ifju úr, az ispán, hová lett?
– Elbedt, Törökországba.
– Minek?
– Basádak.
Ez is jó. Az egész idei termést nincs kitől számon kérni.
– Hát a János, a hajdu?
– Beállt zsaddárdak.
Ez meg a legtermészetesebb.
– Hát a kocsisok meg a béresek hol vannak?
Már erre elkezdett a cretin nevetni. A nevetés alatt a nagy feje egészen
kétfelé látszott nyilni a szája mentében, mint egy skatula, a tenyereit
hol fel, hol le forgatva, mondá tutma hangon:
– Hát bidek a kocsis, beg a béres, ha didcs se ökör, se ló.
– Hát ki vitte el az ökröt, meg a lovat?
– Hát a pléhgalléros úr. Ott vad az idstádczia róla bidd a biródál.
Ezt már egészen értette Illavay. Pléhgalléros úr: ez valami
kormánybiztos; ökröt, lovat elrekviráltak: a «térítvények» ott
találhatók a birónál.
Az megint igaz, hogy ha se ökör, se ló nem maradt, akkor a cselédeknek
is gondoskodni kellett magokról. Szent-Mihály napja elmult, más gazda
után kellett látniok.
Ez egészen tiszta munka.
– Hát a Káró kutyám hol van?
– Dagyod begtetszett a kapitágy urdak, a ki itt volt kvártélyod. (Tehát
távollétében bekvártélyoztak a házba valakit.)
– S az elvitte magával a kutyámat?
– Deb vitte, a baga lábád bedt utáda.
Keserű jó kedvében ezt mondá Ferencz a Matykónak:
– Hát ugyan már miért nem hagytál te is itt?
Erre a félkotyó a nagy fejét még jobban a válla közé húzva, egész büszke
önérzettel vallá meg:
– Bert deb kelletteb sedkidek.
Igazán nevetett rajta Ferencz. Mégis van egy klenodiuma, a mit nem
lophatnak el tőle, mert nem kell senkinek. – Hanem a kutyáját nagyon
sajnálta. Hát már a kutya sem tartja meg a hűséget!
– S hol vannak a ház kulcsai? Kérdé a cretintől.
Az száz ránczba húzta a homloka bőrét fölfelé; azután megint lefelé,
hogy a bozontos baja előre-hátra mozgott bele, mint a babuka bóbitája.
Keresett valamit abban a nagy üres pajtában, a mi a fején belül volt.
Azt hitte, hogy megtalálta.
– A kulcsok? A kulcsok? Azok bidd ott vaddak a biródál.
Ferencz rögtön indult értök. Mikor a kapuhoz ért, a Matykó
visszakiáltotta.
– Didi! Gyüjjön csak vissza! Deb a biródál vaddak; hadeb a plébádosdál.
Aztán még egyszer visszakurjantotta az utczáról; megint más jutott
eszébe. – Nem is a plébánosnál vannak, hanem a nótárusnál.
Megtalálta aztán Illavay a ház kulcsát szerencsésen az árendásnál, a ki
a regálét bérlette.
Attól aztán megtudta a félév óta végbement dolgokat. Kezdhet mindent
elől, mint Robinson Crusoe. Hanem még a hozzákezdés előtt minél hamarabb
fel kell sietnie a székvárosba, s ott valami commissió előtt igazolnia
magát, hogy hol járt, «mikor az ég zörgött!», mert az itthon nem levők
vagyonai egyelőre lefoglaltattak s addig azokat bérbe sem lehet adni.
Tehát ha még nem akar elkésni a rozsvetéssel, siessen tisztába hozni a
dolgát. Cselédet kapni pedig nehéz lesz, mert a jóravaló legényeket mind
elvitték katonának.
Illavay visszament a házához, s egyenkint felnyitogatta az ajtókat. Alig
ismert a lakására. Tele minden szoba ott lakozott hivatlan vendégek
izékeivel; tele valamennyi szalmával, a miben vaczkoltak, s a mi most
áldott jó tanyája valamennyi egérnek; megüti az embert a bűz, mikor
belép.
Első dolga volt kinyitni minden ablakot, s aztán kihordatni a szemetet a
Matykóval, a mi nem ment egy kis csendes fejmegkopogtatás nélkül.
Az ablakokban az egerek csináltak maguknak kényelmes tanyát, egymás fölé
három-négy kontignáczióra furták a szegletekbe a lyukakat: egészen
itthon tették magukat, nem is lehetett nekik rossz néven venni.
Estig tartott, a míg annyira ki tudta tisztogatni a szobáit
másodmagával, hogy meg lehetett bennük maradni.
Akkor aztán eszébe jutott, hogy enni is kell valamit.
– Van-e valami a kamarában? kérdé Matykótól.
Megijedt az erősen s nagy szemeket meresztett rá.
– Hát éd akkor bit eszeb?
Volt ugyan is a kamrában még némi-némi krumpli és avas szalonna, a mit a
gazdasszony otthagyott, de azt Matykó egészen egy ember számára tartotta
elégségesnek s az az egy ember maga volt.
Illavay nagyot nevetett rajta. Amerikát látott ember nem jön egyhamar
zavarba. Vele voltak mindenféle ördöngös készülékei, a mikkel a yankee a
puszta szigeten is tud magának lakomát csapni.
– No, hát csak gondoskodjál magadról, Matykó, s aztán eredj aludni; majd
reggel felköltelek.
Azzal bezárta az ajtókat s egyedül maradt.
Milyen nagyon egyedül!
Még saját magát sem találta otthon.
Hozzáfogott a thea-főzéshez, s elővette a Wothly-féle konzerv-bádogot,
meg a spiritus-katlant s főzött magának gulyáshust, olyan birkából, a mi
a Missisippi partján legelt. Kétszersültje is volt hozzá, csak fel
kellett áztatni a forró vízben.
Milyen derék dolog az, mikor az ember nem szorul senkire.
Aztán csendesen lakomázgatott egymagában s gondolkozott egyről-másról,
utoljára, a vacsora végén, a hogy rendesen szokta, a megmaradt ételt
összevegyítve kenyérmaradékkal, a bádog csészéjében oda akarta adni a
kutyájának s csak akkor tért magához, mikor a «Káró!» kiáltásra nem
mozdult senki. Hisz a kutya is elhagyta.
Hanem a helyett az ablakát karmolázta valaki.
Hát ott ki akar bejönni?
A biz a kis czicza.
Odament, kinyitotta az ablakot s beereszté.
Szép kis fehér macska volt, egészen tiszta fehér, mint a hermelin, csak
a farka piros és fekete, gyűrűnkint, mint a korallkigyó: olyan furcsa
kis állat.
Egyszer, valamikor, attól az első hűtelentől kapta ajándékba; kedvencze
volt: ott szokott mindig a karosszéke támaszkodóján ülni, mikor
vacsorált s az ágyában aludt, a lábánál fekve.
Hát ez nem keresett más gazdát?
A mint a nyitott ablakon át beugrott a szobába, üdvözlő kurrogással
dörzsölte oda a nyulánk derekát a gazdája lábaszárához s aztán felugrott
a karszékre s elfoglalta a szokott helyét a támlányon.
– Hát te még emlékezel a régire?
Odanyujtott neki maradék ételéből egy falatot.
A macska nem azért jött: köszöni alássan; ő róla van ennél a háznál
gondoskodva szépen; nem éhes ő. A fejét oda dörzsölte a felé nyujtott
kézhez s eltolta magától a húsfalatot. Azután oda kuporodott Ferencz
ölébe s elkezdett dorombozni, a mi a macskánál nagy lelki megelégedés
jele: a szemeit lehunyta álmosan. De azért ne higyjen a macskának, a ki
egérnek született. Egyszer csak kiugrik a czirogató kéz alól, egy percz
alatt az almárium mögött terem, s a másik perczben már jelenti fenyegető
mormogása, hogy megfogta az egeret.
Oda hozta az ura lába elé. Nem azért, hogy megegye, nincs rászorulva,
hanem csak mulatságképen; olyan bohókásan hajigálózott a szerencsétlen
fogolylyal, két kézre kapta, mint a babát, lefektette, fél kézzel
megpofozgatta, futni hagyta, meg elfogta; egy szóval úgy bánt vele, mint
a szép lány a bolond legénynyel; utoljára megvetette, elhagyta futni. Ez
is megemlegeti majd, hogy valaha szép macskával csókolózott!
Azután felugrott a fehér czicza megint a szokott helyére s elkezdte az
esti toilettjét végezni, megnyalta a kacsócskáit, talpacskáit, a fülén
felül mosdott, utoljára elkezdte a körmeivel tépni a gazdája kabátját, a
miért aztán a lábára ütöttek.
Azért aztán megneheztelt s elbújt az ágy alá.
Maga Ferencz is fekünni készült. Egy éjjelt az uton töltött el a
szekéren bóbiskolva; a másikon le sem hunyta a szemeit. Jól fog esni az
alvás.
De milyen hideg az az ágy.
No – az csak attól van, hogy a vánkosokra mind friss czihákat huzott.
De nagyon hideg volt az az ágy: mint egy koporsó. – A kikosarozott
vőlegény ágya ilyen koporsó.
Eddig, mielőtt álomra hunyta a szemeit, mindig volt egy kis rövid buzgó
imája. Egy hála szó, egy kérés, ahhoz a megfoghatatlan lényhez, a kit
nem ismer senki, de érez mindenki. – Most nem találta az imáját.
Oh be hideg ez az ágy!
Egyszer csak felugrott hozzá az a kis fehér állat; ez a paródiája a
tigrisnek, s odamászott hozzá ovatos léptekkel, korrallkigyó farkát
magasra csóválva s arany szemeivel a szemébe nézve. S addig nem hagyott
neki nyugtot, míg a kezét ki nem nyujtá a paplan alól; ahhoz aztán
hozzátörülte a fejét jobbrul is balrul is, s azután odafeküdt a lábáboz
a takaró fölé, karikába kuporodva.
Milyen furcsa a világ! Hogy a kutya, a hűség jelképe, elszegődik más
gazdához, és a macska, a kiről azt mondják, hogy tele van hamissággal;
hozzátart hiven. Az utolsó ismerős – egy egész elvesztett, idegenné vált
világból!
És Ferencz lassankint megtalálta az imádságát, a mi nélkül olyan nehéz
elaludni. Volt neki mit meghálálni a megfoghatatlan nagy
világszellemnek.
«Mikor annyian szenvednek, (és miket szenvednek!) a kik nálamnál jobbak
voltak; áldott légy, a ki nekem azt adtad, hogy ne érezzek semmit.»