Hajnalodott már, mire Illavay előadása véget ért.
Messze az elején kellett azt kezdenie, hogy megismertesse a gróffal az
egész messzeágazó machinátiót, melynek zsákmány-czélját az ő várkastélya
képezte.
Temetvényi az alatt hol fázott, hol izzadt: valóságos láz paroxismus
volt ránézve mindezt végighallgatni. – A borzalomhoz járult az önvád is,
hogy ennyi veszélyt saját maga ágyazott be magánál, a házába fogadott
kalandor iránti vak bizalma által, a kit minden titkába beavatott s a ki
előtt házának semmi rejteke nem volt zárva. Ime megkapta a feleletet
arra a kérdésre, hogy «ugyan mi oka lett volna Cousinnak itt maradni, ha
czinkosa lett volna Zsiboráknak, miután azok már a gyémántokat
ellopták?» De még milyen ördögi módon jó oka volt tovább is itt maradni.
A hideg borzongott végig a tagjain, annál a gondolatnál, hogy ha ez
sikerült volna!
Majd meg a hőség ütötte ki a homlokát, ha arra gondolt, hogy ebből az
esetből majd nevezetes bűnper fog kerekedni, s ebben a Temetvényi grófok
és grófnők neve emlegetve lesz. Hogy a főbűnös Pálma elleni vakmerő
tervét be fogja vallani, s ez a név, ez a vallomás minden hirlapon át
fog henteregni. Az ő leányának a neve egy gályarab által örökíttetik meg
az «új Pitaval» krónikáiban. Hogy nem tudta ez az Illavay megölni azt az
embert tusa közben! Még ebből aztán egyéb baj is lehet. A gróf
phantasiája az időközöket, a mikben Illavay a bizonyító okiratokat
keresgélte elő, kitölté illustratióval. Ha Pálma megtudja a közhirré
leendő bűnperből, hogy őt minő veszélyből szabadítá meg Illavay, mint
egy angyal, mint egy Deus ex machina, s ha már akkor férjnél talál
lenni: egy férjnél, a kit már az első hónapban meg kell vetnie. Mi lesz
ebből?
Illavay eléje rakta a Rokomozertől kapott leveleket, megmagyarázva
azoknak titkos értelmét. Eltagadhatlan bizonyítékok. Illavay ezeket nem
fogja kiadni a kezéből. Ezek ő nála kincseket érnek. A tartalmukra alig
ügyelt már. Boszantá, hogy a kalandor őt Belzázárnak nevezi leveleiben.
Miért épen Belzázár? Talán az ő kastélyfalára van felírva a «mene, mene,
tekel, fáresz».
Még rajta ül a vulkánon, mely ott forr a lábai alatt, emberi ordítás
tompa morajával, s hallja dübörögni a nehéz vasajtót, az ablakok
vasrácsait ott a föld alatt: a miken a megfogott banda ki akar
szabadulni, s máris tele van a szíve hypocritasággal. Annak az egy
embernek a jelenléte elosztja szivéből a veszély miatti félelmet; tudja,
hogy az képes őt megvédni, s ezt az embert hogyan lehetne megcsalni? azt
hányja-veti a fejében. Nagyon sokkal tartozik neki: igen nagyon meg kell
őt csalnia.
Mikor Illavay mindent elmondott, nagylelküen nyujtá neki kezét a gróf s
megindulástól reszkető hangon mondá neki:
– Mivel hálálhatok meg önnek ennyi nagy jótéteményt?
Illavay pedig, igaz yankee módjára, mind a két kezét eldugta a két
oldalzsebébe, olyan mélyen, a hogy csak lehetett.
A gróf még biztatóbban nyujtotta a jobbját s variálta a kérdést:
– Mi jutalmat találhatok ki önre nézve ily nemes és hősi jó
szolgálatokért.
Illavay most már elővette a kezét, azért, hogy leverje a kabátjáról a
port, a mi a kalandorral való küzdésben ráragadt; aztán fölállt a
helyéből s csendes hidegvérrel felelt meg erre a dühbehozó kérdésre.
– Hát most jutalmul kegyelmes uram, fogasson el, mint forradalmi
kormánybiztost, a hogy utasítva van rá, s küldjön a haditörvényszék elé;
kezében vagyok.
Temetvényi felpattant a helyéről.
Nagy sértés volt ez; a legnagyobb, a mit szó kifejezhet.
– Halálból megszabadítód vagyok; házadnak vendége vagyok; leányodnak
jegyese vagyok; bűntől ártatlan vagyok; fogass el és szolgáltass ki a
vádlóimnak!
Nagy sértés volt az, s azért igen nagy, mert meg volt érdemelve.
Egy ilyen sértő szóért, az az ős, a ki ott a rámában az aranygombu botot
tartja (a feleségverő) a leánya kérőjét élethalálos bajvívásra hivta ki:
most is ott lógg mind a két kard, a mivel egymást összekaszabolták. De
az egyik sem Ferdinánd gróf kezébe való. Őt nem nevelték banderiumvezető
hősnek, hanem udvaroncznak; neki más volt a fegyverzete. Büszke arczot
öltött s mellére ütve, mondá:
– Uram! Az én családomban soha sem volt áruló. Az én házamnál a vendég
elébbvaló, mint a király.
– Bocsánat! Úgy értettem, hogy fogasson el kegyelmességed majd ha otthon
leszek.
– Ön téved, uram. Ön engem félreismer. Én híve vagyok a trónnak, a
kormánynak: ragaszkodom az új rendhez; de ha nekem azt parancsolnák,
hogy fogass el egy embert, a kit tisztelsz, becsülsz, szeretsz,
odadobnám a miniszter lábaihoz a diplomámat s azt mondanám «vettess
fogságra engem! én azt az embert megszöktettem!» És annyival inkább,
mert önt nem vádolja senki. Mivel vádolná? Hogy a nemzeti kormány
főbiztosa volt? Ön soha nem kapta meg e kinevezést. Távollétében hozzám
küldték azt, s én ez iratot, a mint a forradalom elbukott, azonnal
megsemmisítettem.
Ez pedig nem volt igaz.
Hanem erre a valótlanságra volt egy kényszerítő oka a grófnak és volt
egy önkényt kinálkozó.
A kinevezési okmány most is ott volt a fiókjában; de azt nem adhatta oda
Illavaynak, hogy «itt van; tetesd rámába vagy dobd a tűzbe, a hogy
tetszik», mert akkor annak az első néma tekintete azt kérdezi, hogy «ki
bontotta fel azt a nekem szóló levelet»? Ha a gróf azt mondja: «én
tettem! kerületi főnök, jogom volt rá», akkor ez már hűtlenség, árulás.
Ha pedig azt mondja: «a leányom tette, az eljegyzett mátka. Joga volt
hozzá», akkor meg vége a semmitnemtudás szerepének, igazat kell
mondania: «elfogadtalak, jól tudva, helyeselve, leányom vőlegényeül, a
mikor azt hittem, hogy te lész a nagy ember; kiadok rajtad s kicseréllek
az öcséddel, a ki valóban az lett, a mi te lehettél volna». Tehát azt a
veszedelmes okmányt nem ajándékozhatta oda megszabadítójának. Ez volt az
egyik ok, hogy nem tehette. Azonkívül pedig, az sokkal jobb, ha ez az
okmány a mostani jó helyén van. Ezáltal ezt a keményszájú nagy fejet még
tovább is kapiczányon lehet tartani. Ez volt a másik ok, hogy nem akarta
tenni.
Illavay arcza különös gúnymosolyra derült föl.
Azt hányta meg magában, hogy vajjon hát a kettő közül melyik hazudik: az
apa-e, vagy a leánya?
Ferdinánd gróf kenetteljes hangulatra határozta el magát, oly áhitatos
arczot öltött, akár egy próféta. Odalépett Ferenczhez, s minthogy annak
a két keze ismét az oldalzsebekben tünt el, a karját fogta meg és szólt
érzelemtől áthatott hangon:
– Uram! Legyen ön meggyőződve a felől, hogy az apja házánál nem volt ön
jobban szeretve, mint az enyimnél. És ha volna még egy leányom: azt
önhöz adnám.
Ferencz nagyot lélekzett. Tehát mégis az apa hazudott, nem a leánya!
A leány hitte, a mit mondott.
Ez a másik pedig nem tehet róla, hogy nem sikerül neki az igazmondás.
Annyira diplomatának volt nevelve, hogy a hazudás vált nála erénynyé s
tán akkor érzett lélekfurdalást, ha egyszer megesett rajta, hogy az
igazmondás bűnébe keverte magát.
Ferencznek a lelke megkönnyebbült egy nehéz gondolattól, a mi olyan
volt, mint a beteg embernek a szájize, hogy mindent keserünek érez.
– Hát kérek öntől egy jutalmat, gróf úr.
– Ha tőlem függ, alá van irva.
– Egyedül öntől függ. A mit kivánok, abból áll: hogy mind ebből a
rémeseményből, a mi itt most végbement, Pálma grófnő soha se tudjon meg
semmit.
– Hogyan? uram!
– Ő most alszik; a míg fölébred, addig a csendőrök is csak kiheverik a
mákonymámorukat, s észreveszik, hogy kelletlen vendégek dörömböznek a
pinczében. Azokat aztán a kaszás, vasvillás parasztok segélyével majd
békóba verik. Ön a csendőrfőnököt meg fogja kérni, hogy az egész
rablóbanda elfogás tényét vállalja magára. Úgy hiszem, megteszi azt a
szivességet. Az én nevem ne forduljon az egész esetnél elő. Azt az
embert, a ki nekem a betörést feljelentette, kimélni tartozom. Azért
mind ezeket a leveleket, a miket a kalandor ő hozzá irt, beledobom a
kandallóba. Még csak nyoma se maradjon annak, hogy valaha egy gonosztevő
agyában ily tervek szülemlettek. Pálma grófnő nevét bele ne keverje
senki a förtelmes bűnperbe.
Ferdinánd grófnak erősen kellett a fogait összeszorítani, hogy el ne
érzékenyüljön. Legtitkosabb óhajtásait siet ez ember megvalósítani: még
a mitől jövőben rettegett, attól is megszabadítja.
Azok az utálatos levelek ott hamvadnak már, a lángtól felragadva a
kürtőbe. Nem lesznek kinyomtatva ország-világ olvastára. Nem fogja
azokat olvasni maga a szép «Szulamith», mikor már egyszer asszony lesz.
Nagylelkű ember! El akar enyészni egészen hajdani kedvese emlékéből.
No ezt a kivánságát könnyen lehet hát teljesíteni.
– Biztosítom önt felőle, hogy úgy lesz, a hogy ön kivánta.
Most már mégis csak el tudta fogni az egyik kezét Ferencznek, hogy
megszorongassa.
– Még nem mondtam el minden kivánságomat.
A gróf szepegni kezdett.
– Miután Opatovszky Kornél nekem unokaöcsém, és gyámoltam, annálfogva
azt kivánom, hogy a birtokai átadásánál én mindenütt ott legyek, hogy
érdekeit megvédelmezzem. Ugyanez okból azt is kivánom, hogy minden, a
közte és Pálma grófnő között kötendő házasságnál előforduló
szertartásokhoz engemet is meghivjanak. Én akarok a vőlegény násznagya
lenni.
A gróf elbámult. Mi ez?
Most aztán Illavay ragadta meg az ő kezét.
– Azt kivánom, gróf úr, hogy egészen úgy bánjunk egymással, mintha soha
se jöttem volna e házhoz másképen, mint hivatalos küldetésből.
Az arcz elmondta a többit.
Ez meg akarja nektek mutatni, hogy nem vagytok képesek neki fájdalmat
okozni!
Künn az udvaron trombitaszó recsegett. A csendőr hornista fölébredt és
elkezdte feltámadásra trombitálni a többi halott-társakat. Talán a
cselédek is életre térnek már.
– Tehát a viszontlátásra, gróf úr.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pálma grófnő igen későn ébredt fel, s erős fejfájásról panaszkodott, a
társalkodónőnek pedig még egyszer akkora volt a migraineje. Estig az
ágyban maradtak. A szivarokat okozták.
Illavay, a mint kocsit kapott, rögtön hazament.
Az elfogott rablókat erős fedezet mellett szállíták még az nap
Lipótvárra.
Mikor este későn Pálma felöltözött, az atyjához sietett.
– Nos! szólt veled? Mit mondott?
– Azt, hogy ott akar lenni az esküvődön, mint Opatovszky násznagya.
Pálma szemei lángoltak. Nem szólt.