Rögtön be is zárta az előszoba ajtaját, a mint látogatója eltávozott.
Azután fölnyitotta a palaczkot s egy darab itatós papirra öntött belőle
néhány cseppet s azt kitette az ablakba. Az édes nedvre rögtön
rászálltak a legyek s a hány bekóstolt, mind el is hullott tőle.
Illavay újra töltötte a revolverét. Még akkor ezek lőkupakos fegyverek
voltak, töltéskor az egész lőkamrát ki kellett venni s úgy verni le a
kalapbőrrel megtalpalt golyókat a csövekbe.
Semmi kétsége sem volt már.
Azután levetette a csizmáit, hogy a lépteinek hangja el ne árulja.
Valaki hallgatózhatik az ajtón, vagy az alatta levő szobában.
Azután valami sürgés-forgás, csendes zaj töltötte be a hallgatag időt, a
minő szokott lenni az úri kastélyokban étkezés ideje alatt. Annak is
vége lett. Lenn a faluban estére harangoztak.
A várlak folyosóin és tornáczain meggyújtották a lámpásokat, egy
csillagképlet oda is vetődött Illavay sötét szobájába.
Csak most vette észre; eddig sohasem volt rá figyelmes, hogy az
előszobája ajtaján van egy rézlapocska, csillagformára áttörve: arra
való, hogy a benlevő észrevétlenül megláthassa, ki van az ajtón. Az
világított be hozzá, a hálószoba nyitva hagyott ajtaján keresztül.
Ezen a csillagon át az egész folyosót végig lehetett látni egész az
átelleni ajtóig, a mi egy szöglet-szobába nyilt.
Egy nagy függő lámpa világítá be az egész tornáczot.
Az asztalelszedés utáni zaj multával halk léptek közeledtek Ferencz
ajtaja felé s valaki csendesen kopogtatott rajta.
Ferencz odalépett és kikémlelt a csillagon. Cousin volt ott. De Cousinon
túl volt még valaki, a kit inkább meglátott: Pálma. Az ebédhez ismét más
toiletteje volt. Sötét zöld cashmir ruha, széles, virágos volantokkal.
Hajdan, mikor az ő kedveért öltözködött, az a ruha, a mit reggel
fölvett, jó volt neki késő estig; csak a lovagláshoz vett mást. Mit akar
itt?
Nem kiséri sem a miss, sem nőcseléd; Cousin tart a kezében egy két-ágú
gyertyatartót, ő pedig ovatosan tartja az öltönye volantját, hogy
suhogása el ne árulja.
Cousin ismételve zörget az ajtón. Nem kap választ.
Mutatja a grófnőnek, hogy alszik az már.
Pálma boszusan szorítja ökölre az ujjait, összegyürve a fejére vetett
csipkefátyolt. S aztán tovább indul.
Vajon mi mondanivalója volt még hozzám? Vagy talán csak a jó szivével
akart ragyogni? Sajnálatát akarta tudatni a szenvedővel? Vagy azt akarta
meghallani, hogy mit hazudik valaki, mikor a szive fáj, hogy mije fáj?
Cousin előtte akarta vinni a gyertyát, Pálma kivette azt a kezéből s
intett neki, hogy maradjon. Rá sem nézett. Olyan tárgy volt ő előtte,
mint az a kandalaber-tartó, a bronz szerecsen a lépcsőfeljáratnál.
Tovább ment. Az ő lakosztályához a folyosó másik ága vezetett.
A hátramaradt férfi utána nézett sokáig. Azt hitte, hogy egyedül van.
Csak egy kinyujtott kar távolában volt tőle a másik, a ki az arczát
vizsgálta. Az igazi képe látszott most ennek az embernek. Az elszabadult
vad szenvedélyektől dult ábrázat, a minek jól esik egyszer ledobhatni az
álarczát. Ez a sovárgása az éhező bűnnek, ez a visszafojtott kannibáli
vágy, ez a vér és csók után egyszerre szomjazó pokoldüh, az az orczátlan
áhitozás annak a megfertőzése után, a mi a legtisztább, mind ez egy
szökött gályarab bélyegzett tekintetében veszettséggé hatványozva. Ez az
arcz igazolt minden gyanút.
Ferencz undorral fordult el tőle. A vére felháborodott e tekintettől.
Olyan volt az ránézve, mint a veszett farkas.
Visszament a hálószobájába. Annak az ablakai a parkra nyiltak, s azokból
az oldalszárny ablakaira lehetett látni, a melyben Pálma grófnő lakott,
elszigetelve az egész cselédségtől, az ifju leányok csodálatos
bátorságával.
Este volt már, az ujhold karélya gyönge csillagfénynyel derengette fel a
tájat.
Szép hosszú ősz volt ez évben. (Jól emlékezem rá: magam a Bükkerdők
mélyében laktam akkor.) A park vadgesztenyefái másodszor virágzottak,
mint megannyi százágú candelaber, lobogó fehér gyertyáival, a thearózsák
csoportjai rakva voltak őszvirággal, s a dahliák pompáztak minden
színben a nagy pázsitszőnyegek közepén; egy csoport amerikai liliom,
bibor virágfürteivel, olyan volt, mint egy lángoló oltár a félhomályban.
Az estikéken rajzott az éjlepkék tábora, s a bokrok sötétjéből, mint
elszórt gyémántok, világlottak elő a fénybogarak. Üde virágillat
balzsamától volt átfülve a lég. Alig hallatszott egyéb hang, mint a
szökőkút vízsugarainak locsogása.
Egészen olyan éj, a mikor jól esnék reggelig fennvirrasztani, a nyitott
ablakba kihajolva, úgy, a hogy az a hölgy teszi ott, abban a
nyusztprémes palástban, melyből félválla kifehérlik, mint a félhold. Az
oldalablakból, a félig nyitott redőnyök mögül nézi őt valaki; és nem tud
megválni a nézéstől. Talán tudja is a hölgy, hogy nézik. Majd talál ki
valamit, hogy ne nézzék. Szivarra gyújt. Most aztán egy fénybogárral
több világít; az a piros szikra az ő ajkai közt. Ejh hogy gyűlöli az az
ember azt a parázst a női szájban! Mintha nem volna abban égető a nélkül
is elég! nem is nézheti tovább.
Jobb is neki, hogy ha eszére tér. Hisz nem az az ő feladata itt, hogy a
park gesztenyefáit s azoknak tündéreit szemlélgesse, hanem, hogy egy
nagy munkához lásson; a mihez egyedül van.
Hogy miért nem közölte a tervezett merényletet másokkal is? Talán félt,
hogy mások elrontják a tervét, ha előre sietnek a gondoskodással? Talán
nem bizott ezekben az új emberekben? a kikhez nincs is semmi köze? Nem!
Nem! Egész keserűségében meg volt érve nála a terv, a mit, ha végrehajt,
egyedül végez be; s aztán az egész keserűséget megtartja magának
jutalmul; nem osztozik benne senkivel.
Az előszobájából egy ablak a várkastély nagy négyszögű udvarára
szolgált, a minek közepét egy királyi alak márványszobra foglalta el. Az
ablakból a kapubejáratig lehetett látni, a minek az udvar felőli
szögletén ez idő szerint egy katonai-faköpenyeg volt felállítva,
esetleges eső elleni védelmül őrt álló csendőr számára, a ki azonban
most a szép holdvilágnál, karjára vetett puskával járt kimért léptekkel
a falmentében végig s vissza.
A járkáló őr léptei kezdenek támolygókká válni, néha neki dől a falnak;
aztán megharagszik, megdörzsöli a szemeit s sebesebb járásnak indul
neki. Meg csak azon veszi észre magát, hogy neki támaszkodott a
faköpenyegnek s a sisakja le akar esni a fejéről, vagy a fejével együtt
még inkább. A vártorony órája tízet üt már. Az őr ásítozik, a
szempilláit az ujja hegyével igyekszik feltámogatni. Itt volna már az
ideje, hogy felváltsák; de nem jönnek érte. Azok is alszanak mind;
megitták vele együtt a «holdvilágot» a borban; kiáltani kellene a
jelszót: «válts fel»; de a megkezdett kiáltás átcsuklik az ásításba; a
puska kihull a kezéből, maga is utána rogyogat csendesen s aztán szépen
odahajtva a sisakos fejét a faköpenyeg lépcsőjére, elalszik boldogan.
Idáig készen van minden. Most mi következik?
Illavay visszament a hálószobába s ismét odalépett az ablakhoz,
kitekintett a redőnyök közt.
A szép fehér arczú hölgy még akkor is ott volt az ablakába kihajolva s a
szivar égett a szájában, ki tudja hányadik már?
Egyszer aztán az éji hallgatás közt megcsendül a faluban az a harangszó,
a mit a szegény bűnösök harangjának neveznek.
Haldoklik valaki s a papot viszik hozzá, az utolsó vigasztalás végett.
Erre szól a lélekharang.
E szomoru hangra rögtön eldobja az égő szivart a szájából a hölgy s
prémes palástját összerántva keblén, kezeit imára kulcsolva tekint föl a
csillagos égre.
– Oh bizony nagyon jókor jut eszedbe az éghez fohászkodás, szép halavány
úrhölgy; mert ez a lélekharang «te neked» szól. Te magad vagy a
haldokló!
A rablók terve szerint a papot éjjel haldoklóhoz fogják híni. Megszólal
a lélekharang. Ez lesz az első jeladás a lappangó haramiáknak, hogy a
vízvezeték cisternáját foglalják el. A második lélekharang azt fogja
jelenteni, hogy a martalóczok már a pinczében vannak, s csinkostársuk
siethet őket a várba bebocsátani.
Pálma kezeit kebelére tette, s fejét aláhajtá. Mit gondolhatott most?
Azután visszahúzódott az ablakból s bezárta a redőnyöket. A lélekharang
még egyre szólt.
Mire az elhallgat, akkorra tán ő is elalszik.
Milyen álma lesz? és milyen ébredése?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– (Aludjál csendesen!… Itt vagyok én… Megvédelek.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Most azután az előszobában foglalta el az őrhelyet, a honnan mind a
várudvart, mind a corridort végigtekintheté.
Az ő haditerve tökéletesen összevágott az ellenfelével.
A lélekharang első csengetése készülőt jelentett az ő embereinek is, a
kik a malomnál s a vásártéren szekerekben voltak elrejtőzve. A második
megszólalásánál a lélekharangnak, azoknak is minden oldalról egyszerre a
vízvezeték cisternájára kellett törni, a rablóknak ott hátrahagyott
előőrseit leverni s aztán a kőépület vasajtaját bezárni. S ha ezzel
egyidejüleg a várudvarban is meg lesz akadályozva, hogy a pinczeajtót
felnyissák s a rablókat kibocsássák, akkor azok egész bandástól el
vannak fogva. Ez a banda ugyan híres arról, hogy a legerősebb zárt
ajtókkal is el tud bánni. A Németalföldön egy gazdag bérlőnek a
kastélyába úgy törtek be, hogy az útfélről kiemelték a feszületet, s
azzal, mint egy faltörő kossal zúzták szét a vaspántos kaput. Hanem
addig oda is be lehet hívni a fegyveres parasztokat, a csapóhidat
leeresztve.
A főkérdés, hogy Cousinnak nincsenek-e czinkostársai a cselédek között.
Ha többen vannak, akkor egyenkint kell őket különkapni. Ferencz bízott a
revolverében.
Közel éjfél volt, mikor a lélekharang másodszor megcsendült. Ezúttal
csak igen röviden.
Erre a corridor tulsó végén egy árnyék mozdul meg, mely régóta ott
lappanghatott az ablakmélyedésben. Cousin volt.
Kurta köpeny volt a vállán, mely alól egy tolvajlámpás fénye villant
néha elő. Nesztelen léptekkel lappangott a nagy függő lámpásig, a mi
egész éjjel szokott égni s azt eloltotta.
Azután felnyitotta a folyosónak egyik ablakát, s kinézett az udvarra.
Ezt még bevilágította a kapuboltozatról lefüggő lámpás. Láthatta néha,
hogy az őrt álló csendőr a földön fekszik, mélyen alva.
Nyitva hagyta az ablakot.
Azután lábujjhegyen Ferencz ajtajáig jött. Megpróbálta, hogy be van-e
zárva? Azután megzörgette a kilincset.
– Monsieur?
Ferencz látta a csillagrésen át, hogy Cousin a jobb kezével a kabátja
belsejéből egy olyan kést vesz elő, a minőt minden országban csak az
orgyilkosok használnak, a kés pengéje az ütött sebből visszarántva, azt
szigonyával halálosan szakítja. S a két oldalára egy-egy pisztolycső van
alkalmazva: lehet vele szúrni és lőni.
– Monsieur! Ismétlé a hívást. Ébredjen föl! Baj van.
Hogy hívására semmi nesz nem felelt, elébb hallgatózni igyekezett a
rézlapon át, majd a szemeit erőltette a csillagon keresztülnézésben.
– Most én téged szépen fejbelőhetnélek, gondolá Illavay, de az neked
jobb volna, mint nekem. Te jól járnál vele; én meg rosszul. Csak eredj
le barátom a pinczébe; oda kell neked becsukatni elevenen a czimboráid
közé, hogy el ne tagadhasd a dolgodat!
Cousin, hogy nem hallott semmi neszt, megnyugodott abban, hogy Illavay
kábultan hever odabenn a megivott altatótól. Azzal ismét keblébe dugta a
kést, s a mellékfolyosón eltávozott, maga előtt világítva a
tolvajlámpával.
Most aztán Ferencz kijött a szobájából s követte őt a sötétben.
A kastély udvaráról háromféle följárat volt: a főlépcső, a melyen az
uraságok jártak fel, az udvari lépcső a cselédség számára s egy
csigalépcső, mely az emeleteket és a földszintet összekötötte. Mind a
három erős vasrácsajtókkal volt elzárva. Ezeknek a kulcsai Cousinnél
álltak, a ki maga szokott bezárni minden ajtót éjszakára. A csigalépcsőn
ment le. Illavayra nézve ez kedvező körülmény volt, mert észrevétlenül
követhette. Cousin a rácsajtó előtt elrejté a tolvajlámpát rézfödelei
alá: az udvaron nem volt rá szüksége, mert ott lámpa égett s csillagos
éj volt.
Illavay nesztelenül utána ment a rácsajtón, s a királyszobor mellett
húzta meg magát.
Cousin odament az alvó őrhöz: az még akkor is karjai közé szorítva tartá
puskáját. Cousin egy marék homokot tömött a puska csövébe. Attól az szét
fog repedni az elsütéskor, s a czélzót tépi agyon.
Azután eloltotta a lámpást: egészen sötét lett az udvar.
Akkor kinyitá a tolvajlámpát s még egyszer körülvilágított. Nem látott
mást, csak azt a kőből faragott királyi alakot, a kitől nem félt már
senki.
Azzal a pinczeajtóhoz ment, mely a kapubejáratra torkollott. Roppant
nagy kapuboltja volt, a min néhanapján egész társzekerekkel lehetett
egyenesen bejárni az előboltba, a hol a borsajtók álltak. Innen nyilt
azután egy vasajtó, mely a roppant kiterjedésű pinczékbe és vízműhöz
vezetett alá.
Az előboltnak kettős szárnykapuja volt, vastag tölgyfából, s a kinyiló
szárnynak csigaművön járó zárszerkezete, a mi azt magától becsukta.
Cousin itt letette a földre a tolvajlámpást s elővette a karikára fűzött
kulcscsomagot, hogy kikeresse belőle a szárnyajtóhoz valót.
Illavay ez alatt a falmentében észrevétlenül az őrkunyhóig lopózott s
abba rejté el magát. A csendőr horkolt a lába előtt.
Onnan nézte el csendesen az emberét.
Az meglelte már a kulcsot s a félkapuszárnyat kinyitá. Akközben a térdét
a kinyitott szárny elé kellett feszíteni, hogy a zárkészülék nyomását
visszatartsa, a míg a kulcscsomagot kihuzza a zárból, s a vasajtóhoz
valót megkeresi rajta.
Mikor már ott volt a kezében, akkor megragadta azt egy vasmarok s a
fülébe sugta egy hang: «Ribeau!»
Az az egy szó, az az egy tekintet elég volt a meglepett gályarabnak,
hogy visszaváltoztassa azzá, a mi igazán volt. Rablók, betörök vezére.
Nem volt mentség semmi hazudásban, egyedül az éles késben.
Az egykori gályarab kemény ember volt, izmai olyanok, mint a kötél, s
mellé egy yongleur ügyessége. Hirtelen eldobta a kezéből a kulcsokat s
felrugta a lámpást, sötét lett, aztán magával rántotta az ellenfelét be
a pinczébe: az elszabadult nehéz kapu nagyot dördülve csapódott be
utánuk.
Azután csendes maradt az udvar és sötét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Temetvényi Ferdinánd ezen a mai napon elmondhatta magáról, hogy ő a
legboldogabb ember a világon. Meg volt elégedve mindennel, a mi ezen a
planétán történik – s azonkívül saját magával.
Komolyan hitte, hogy ő a lefolyt eseményekben tettleges részt vett s
nagyrabecsülte magát, mint finom diplomatát. Az a legirigylésreméltóbb
ember, a ki el tudja magával hitetni, hogy az ő érdemeit minden lélek
olyan nagyrabecsüli, mint saját maga: a kinek nincs egy olyan
varázstükre, mely a szemébe mondogassa, hogy bizony te édes barátom csak
azért vagy nagy ember, mert a nagyobbak mind lefeküdtek körülötted s te
épen akkor felálltál. A magyar conservativ mágnások mind visszavonultak
a közpályáról, az ország sorsát intéző hatalmaknak nem volt válogatásuk,
azt fogták meg, a ki ott maradt és kinálkozott. Ő azonban mindenből
capitálist csinált, a mivel önbecsülését felgazdagíthatta. Nagyra volt
azzal az államférfiui fogásával, hogy Illavay kineveztetését a felvidék
kormánybiztosává nem kézbesítette; sőt azt az embert, a ki a földnépe
előtt valódi oraculum volt, átküldte a föld tulsó felére. Ha az itthon
marad, s a népfölkelést idejében szervezi, az által feltartóztatja a
Rózsahegyi szorosan betörő muszka hadoszlopot, ez által Panyutinye
tábornok elkésik a zsigárdi ütközetből, a hol az ő megjelenése döntötte
el a csata sorsát, ez által Görgei előtt megnyilik az út Bécsig; ez
által Paskievics haditerve szétfoszlik, s most a magyar hadvezér
diktálja Bécsben a békeföltételeket! Oh de sokszor elhistorizálta ezt
Ferdinánd gróf az asztalánál jól ebédelt tábornokoknak. Maga is hitte
már, hogy ő nyerte meg a hadjáratot. A maga részére csakugyan megnyert
mindent, a mit csak álmai valaha eléje kápráztattak. Az úrbérváltságra
kapott előlegül oly összeget, melylyel legsulyosabb terheit
letörlesztheti s a régi családi fényt visszaszerezheti. Az ő ajánlatára
lett az ifju Opatovszky a gondnokság alul fölmentve, birtokaiba
visszahelyezve és bárósítva, előre lekötve magát Pálma grófnő
jövendőbeli férjeül. A hajdani Bercsényi birtok, a «kis királyság» ime
tehát újra egyesül. – Azok a művészi tájképek, a mik a czimerterem
falait egész magasságaikban elfoglalják, nemcsak műbecscsel fognak
birni. Nem ideális képek; ez mind a mi birtokunk! A két czímerből egy
lesz; a halfarkú syrén s a három buzakalászt tartó medve egy mezőbe
kerülnek. Szebb összepárosítást képzelni sem lehetne, egy syrén meg egy
medve. Hogy Pálma boldog lesz-e a házassággal? ugyan ki nevettetné ki
magát ezzel a kérdéssel? Vajon kérdezik-e a főrangú kisasszonytól, mikor
beadják a kolostorba, mikor fölvétetik vele a fátyolt, hogy boldog
lesz-e az ő mennybeli vőlegényével? Ne nevettessük ki magunkat! Ebben a
tekintetben minden ember aristocrata. Van-e rá eset a világon, hogy egy
telkes gazda egy zsellérnek odaadja a leányát? Pedig azok csak parasztok
s egyforma szűrben járnak. Hát a magasban mért lenne máskép? Nézzük
végig az ősök képeit, egész hosszú sorban. Nem arról volt-e nevezetes az
az aranygombos pálcza Temetvényi András kezében, hogy azzal szokta a
feleségét megdöngetni. Mégis boldogul éltek együtt. Hát ennek a szép
halavány asszonynak az ölében az a kis öleb nem arról emlékezetes-e,
hogy mikor a szép nő a rút férjet meg akarta mérgezni, az öleb
belekóstolt az ételbe s elárulta kínvonaglásával a veszedelmes titkot.
Hanem azért derék házaspár volt az! Hát az nem köztudomású dolog-e, hogy
ez a ragyogó, piros arczu, kékszemü hölgy itt, a szép Florisdorf
őrgrófnő, a ki itt két férfi kép között mosolyog le ránk, e kettő közül
az ifjabbat szerette; de ahhoz nem adták, mert az öcsnek csak apanage
járt; a majorescóé volt a birtok, az pedig félszemű volt és sánta. Ehhez
adták. Aztán, hogy jöttek ki egymással hárman? Az a gyóntatóatyák titka.
Vagy álljunk meg a legutolsó pár előtt: ez Ferdinánd gróf és elhunyt
neje. Akárhogyan hizelgett is a festő, azt nem birta eltusolni, hogy a
gróf az arczképen negyvenöt esztendős, a neje pedig harmincznyolcz. Ily
korukban keltek össze. Ez már csak nem volt ifjukori ábránd. Mégis
milyen jól éltek egymás mellett. A példa hatalmas!
Eleinte ugyan Pálma ragaszkodott a «marotte»-jaihoz, s ha Illavay
azonnal visszatér, a mint Angliában megtalálta a gyémántok egy részét,
még nagy zavart csinálhat; de, a mint az osztrák nagykövet értesüléséből
megtudta Pálma, hogy Ferencz utána ment a gyémántok többi részének
Amerikába, megboszankodott rá: «a bolond!» Nem ér az semmit az embernek,
olyan hosszú időre elhagyni a menyasszonyát; ha csupa kohinorokról és
sancy-gyémántokról van is szó.
Most már aztán az idő és az elszokás kigyógyítá a a leányt e
bolondságából. Talán egyéb is. Megesik az a grófnékon, a kik sejtik
családjuk közel romlását, hogy sentimentálisokká lesznek, s olyankor
aztán ábrándoznak a csöndes zsindelyfedelű házról, a melyben a házi
asszony a cselédekkel fonat s maga meg spékeli a nyulat, a mit az ura
lőtt a mezőn, s reggelenként megöntözi a sárgaviolát, meg a rozmaringot
az ablakban; – hanem aztán a mint egyszer valami véletlen szerencse
visszaadja az elvesztett gazdagságot, megint felébrednek a nemes
szenvedélyek s az álmáról nem beszél többé senki.
A találkozás ime milyen simán folyt le. Ferdinánd gróf kissé huzódott
tőle. Azt hitte, ez a nyers, dúrva ember szenvedélyesen fog kitörni s
azzal – csak magának fog kárt tenni. Hanem hát mérsékelte magát. Hiszen
van neki esze. Átláthatja magától is, hogy a mi lehető volt félév előtt,
az most már képtelenség. Ha az ujján volna is már a jegygyűrű, neki
magának kellene azt visszaajánlani. Vannak nagy változások, a mik a
legtörvényesebb eljegyzést is megsemmisítik. Ilyen főleg az, ha a
vőlegény valami olyan dolgot követ el, a miért börtönbe juthat. S a
kérdésben levőnek van ilyen dolga. – Pálma grófnő azt meg is mondta már
neki, s az annyira magába szállóvá tette ez urat, hogy az ebédre sem
jött át, okosan tette. Szépen el fog tünni innen s aztán ott ragad a
maga völgyzugában, mint sokan mások, a kik nagy dolgokról ábrándoztak.
Pálma pedig kap egy olyan férjet, a minőt csak különös kegyképen
imádkozhatik le valaki magának. Egy akaratnélküli bábot. A ki fölött egy
okos asszony korlátlanul uralkodhatik. Az asszonyok aztán megtudják
maguknak szépíteni az életet. Az eszes asszonyt soha se kell sajnálni.
Tesz az a szíve bajáról.
S milyen jól fog illeni az a két kép egymás mellé, a családi képek
hosszú sorában.
Ferdinánd gróf hosszasan elnézegette Pálma arczképét.
Milyen bizarr szeszélyei vannak ennek a leánynak? A festő előtt annyira
lesütött szempillákkal ült, hogy csaknem alvónak látszik. Hasztalan
kérték, hogy engedje magát nyitott szemekkel lefesteni: azt mondta: «én
bizony nem fogok századokon keresztül minden bámuló pimasznak a szeme
közé nézni». Így pedig olyan, akár egy alvó.
Odakünn a faluban megcsendült a lélekharang.
E harangra mintha villanyütés rándította volna meg Temetvényi idegeit.
Összerezzent tőle.
S e perczben úgy tetszett neki, mintha az a kép egészen lecsukná a
szempilláit s nem egy alvónak, de egy halottnak a képe volna.
A lélekharang pedig egyre szólt: nagyon hosszú verset kongott.
Temetvényi izgatottan járt fel s alá a szobájában. Meddig szól még az a
harang? Valahányszor rátekintett a képre, úgy tetszett neki, mintha
annak húznák azt a csengetyüt! Még sem hagyják el?
Aztán mikor már elhagyták is, még mindig azt hitte, hogy egyre hallja.
Egészen fel volt izgatva e harangszó által. Mindig későn szokott
fekünni. S mikor nagyon fel voltak az idegei hangolva, nem tudott mást
csinálni, mint elővette a patience kártyát és rakta vele a nagy
napoleoni haditerveket.
Most is ahhoz folyamodott, s leült a patience kirakó asztalkához.
Senkije sem volt, a kivel beszéljen. – Mindig be tudta tölteni maga
magával az egész világot.
De ezuttal ez a neutralizáló fásult mulatság sem birta elzsibbasztani az
idegeit. Az a balsejtelmes lélekharangszó kizavarta önző elégültségéből
s valami elcsillapíthatlan nyugtalanságot költött a szivében.
A feje fölött levő szobában lépteket vélt hallani; pedig ott nincs más,
mint a régészeti muzeum.
Lenn a faluban a kutyák dühösen ugattak minden udvaron.
Egyszer ki is nyitotta az ablak tábláit, megnézni, hogy nincs-e tűz a
faluban. Szép csillagos éj volt.
Hideg volt a szobában, a kandalló tüze egészen kialudt. A komornyik
dolga lett volna bejönni és hasábfákat rakni rá. Különös, hogy egész
este be nem jött se ő, se az inas, se a hajdu a szobába.
Meghuzta a csengetyüzsinórt, hogy valamelyiket beidézze, hogy rakjon új
tüzet a kandallóban s segítsen levetkőznie.
Senki sem jött.
Újra és ismételve csengetett, utoljára a kezében maradt a csengetyühuzó;
de azért senki se jött be.
Ekkor türelmetlenül kelt föl s maga ment át a komornyik szobájába.
Annak az asztalán már fogytig leégett a gyertya s csak a bélkanócz
lobogott még a tartóban. E föl-fölpillogató lángnál ott látta a pamlagon
elnyulva a komornyikot, egész felöltözötten, a feje alantabb volt, mint
a lábai.
Odament hozzá s megfogta a karját, nagyot rántva rajta, s a nevét kiáltá
a fülébe. Az nem ébredt fel.
Megrázta két kézzel; felemelte; – az visszaesett megint s tovább aludt.
Egy pohár vizet keresett s azzal az alvó arczába fecskendett. Nem bánta
az azt se, csak aludt.
A komornyik szobáján tul voltak az inasok alvói: ott kellett az egyik
vadásznak is lenni, a ki a grófot utazásaiban kisérte. A mint a gróf a
befelé nyiló ajtót fel akarta tárni, annak valami akadály állt az
útjában, a mit csak neki vetett vállal birt nehezen eltolni az ajtóval.
Maga a vadász volt az. Nyilván ki akart jönni az ajtón, s ott
összeroskadt. Az inas ott volt az asztal mellett, a mi tele volt szórva
kártyákkal; de igen rossz helyzetet választott magának, a teste a földön
feküdt, a lábszárai pedig fenn voltak a széken, szemei és szája nyitva,
úgy aludt. Egy szolgába sem lehetett lelket verni.
Temetvényi kezdett rémüldözni. Itt valami nagy baj van! Visszasietett az
olvasószobájába s a titkos szekrény ajtaját felnyitá; annak a gépezete,
mint tudjuk, jelt adott csengetéssel odalenn az őrszobában. Ott ezuttal
hat csendőr volt elszállásolva, a másik hat az őrmesterrel a kapu alatti
vártaházban volt elhelyezve.
Azoknak sem hallatszott semmi neszük.
Talán nem szól a csengetyü?
A gróf újra felnyitotta a rejtekajtót, kétszer, háromszor játszatta a
titkos gépet s aztán hallgatózott, hogy szól-e a csengetyü oda alant?
Megszólalt az: de nem az oda alant, hanem a lélekharang odakünn. – Ez
volt a másodszori jeladás: rövid, hirtelen félbeszakított.
Temetvényi azt hitte, hogy érzékei hallucinálnak.
Mi volt ez a második harangszó?
Hallgatózott. – Künn a faluban egész pokoli chorusban üvöltött
valamennyi házőrző eb. Idebenn pedig a nagy zenélő óra kezdett rá egy
kisérteties melodiát a «fekete asszonyból». Éjfél után járt az idő.
Azután megint olyan csendesség támadt az egész kastélyban, hogy a
halálórabogár ketyegését meg lehetett hallani a táblázat közt.
Most az érzékzsibbasztó csendet egyszerre egy dördülő csattanás riasztá
fel. (A pinczeajtó csapódott be a két küzdő után.)
A gróf kifutott az előtornáczba, a hol egész éjjel szokott égni a nagy
függő lámpa. Most mély sötétség fogadta ott a kilépőt. Ki oltotta el ezt
a lámpát? Ezek a cselédek, a kik itt mélyen alusznak, nem tehették.
A nyitva hagyott ablakon át hűs szellő csapta meg arczát. Észrevette,
hogy egy ablak is nyitva van. Odament s még jobban meg volt lepve, a
mint az udvart is sötétnek találta: ott is eloltották a lámpát.
– Héj! Csendőr! Kiálta alá.
Szavára csak egy következetesen ütenyttartó horkolás felelt.
Elborzadt; mi van itt? Arra az előbbeni dördülésre minden élő lénynek
föl kellett riadni álmából, a ki csak a kastélyban lélekzetet tud még
venni. Tizenhárom csendőr, négy kocsis, hat lovász, két falkár, a
szakács és a kuktái, kertészek, inasok, fehércselédek, hová lettek mind?
Hát Cousin?
Hát a vendég?
Egy perczre az a gondolat borzongatta végig egész testét, hogy vajjon
nem Illavay mérgezte-e meg boszuból az egész házat? Kezdett hitelt adni
ennek az ötletének. Az ilyen emberek képesek mindenre. A kit
ellenségüknek tartanak, az ellen minden fegyver jó. Azért nem jött fel
maga az ebédre! – De hol van Cousin?
Cousin szobája ott volt a közelben. A gróf visszament a termeibe s aztán
egy kétágú gyertyatartóval a kezében sietett végig a folyosón Cousin
ajtajáig.
Azt egészen nyitva találta: be sem volt téve.
Már az előszobában meglepte az, hogy a pamlagon egy kétfelé nyitott
útitáskát talált, mely minden útra szükséges szerekkel tele volt rakva.
Útra készül ez tán?
Azután benyitott a szobájába.
Az ágy meg sem volt vetve s Cousin maga nem volt sehol, mindenféle apró
kis benyilókban kutatott utána; nem akarta elhinni, hogy ő nincs itt.
Ekkor véletlenül az iróasztalára tekintet s meglátott azon egy félig
összehajtott útlevelet.
A gróf, mint kerületi főnök, útlevélosztási joggal birt s titkárjának
felügyeletére voltak bízva az általa aláirt ürlapok és a hivatalos
pecsétnyomó.
A gróf felnyitotta az útlevelet s csodálkozva látta, hogy az egy olyan
névre szól, a melyet ő soha sem hallott; hanem a leirás egészen Cousin
személyére illik, az ő sasorra, a fekete haja közepén elől egy ősz
hajtincs, a forradás a száj balszegletén, a görnyedve hordott nyak:
beszéd közben az sz-t s-nek selypiti. Ez ő. Utazik feleségestül. Hát az
ki lehet? Sárga-szőke haj és fekete szemöldök, fehér arcz, közepén egy
fekete lencse. A Temetvényiek családi anyajegye: ép olyan hitelesítő
családi jegy, mint a Batthyányak bal lapoczkáján az eper-szeplő. Ilyen
arcz csak egy van a világon.
De hát álom ez!
A gróf hevesen kutatott tovább, kirántotta az iróasztal fiókját s ott
azután talált ismét valamit. Egy egész csoport üvegcsét, a mikre kívül
egy halálfős etiquette van ragasztva. A kinyitott fiókból eláradó nehéz
szag elárulá az üres üvegek tartalmát; – azokban mákony volt. De a mi
még jobban megrémíté a grófot, az egy csomó szivar volt ebben a fiókban.
Pálmának «mai nap» az a szeszélye jött, hogy ő szivarozni akar. Atyjának
izent, hogy küldjön neki igen könnyű, hölgynek való szivarokat. Volt egy
fajta ilyenféle a gróf gyüjteményében; valami világos szinű, sárga
szeplőkkel: Cousint kérte föl, hogy keresse ki azt s küldjön belőle
Pálmának.
Ha Pálma ezeket szivta, akkor most ő is kábultan alszik.
Temetvényi őrült rémülettel ragadta fel a gyertyatartót s futott vissza
a saját termeibe. Mikor a szobájába ért s hirtelen feltekintett, maga
előtt látta azt a rámába festett halavány arczú képet, azokkal a
lesütött szempillákkal.
«Ébredj föl!» ordítá rá önkívületben, – mint a hogy álmában szokott
kiáltani a vizióktól kínzott. – Az a kép nem akart felébredni szavára!
Ágya fölött egész arsenál volt fegyverekből: pisztolyok, kardok, egy
tigrisbőr fölé aggatva.
Mohón szedte le a lőfegyvereket mind s odarakta sorba az asztalra.
Megvizsgálta őket, a lőkupak mindegyiken rajta volt.
Az már most világos volt előtte, hogy minden ember el van altatva itt a
kastélyban. Egy villámgyors gondolat azt is megfejté előtte, hogy miért
hagyták őt magát ébren? Azért, hogy legyen, a ki megmondja, hogy hová
van elrejtve a tegnap érkezett egy millió forint?
Idebenn nem lehet senkit fölkölteni. Illavayt magát a mandarinnal
kábították el bizonyosan.
Temetvényi felszakította az ablaktáblákat: a faluba akart jelt adni. Ha
meghallja a nép a lövöldözést, ide fog seregleni. Hiszen jó nép az,
hűséges és bátor.
Most következett azután, hogy rémülete a körme hegyétől a haja száláig
elzsibbaszsza minden idegeit.
A lőfegyverek közül egy sem akart elsülni. Pisztoly, puska, a mivel ki
akart lőni az ablakon, mind csütörtököt adott. A mint leszedte róluk az
elcsattant gyutacsokat, akkor látta, hogy mi a bajuk? valamennyi
kupakcső közepébe vékony vaspeczkek vannak verve, ezeket puskamüves
nélkül lőképesekké nem lehet tenni.
«Belzázár parittyái nem adnak magot!»
A rémülettől elbódultan állt a nyitott ablak előtt. Ha hirtelenében
rányitja az ajtót valaki, kiszökik az ablakon át a várárokba.
A faluban mély csend volt már. A tizenkét órát nem kiáltja az éji őr: az
a lelkek órája. A kutyák is elhallgattak.
Hanem lassankint mégis támad valami megnevezhetlen zsibongás: mintha
föld alatt küzdő emberek zagyva kiabálása volna, tompítva vastag
boltozatok által; rostélyos pinczeablakokon át üvöltő emberi ugatás:
káromkodó szitok; egyre hangosabb, rémületesebb.
Mi van itt a lábai alatt?
Kik ezek? Honnan jönnek ide?
A kincseket akarják megkapni?
Ugyanazok, a kik már egyszer itt voltak; a kik kiüzettek innen!
S van közöttük egy átkozott; egy bestia, a kinek még az arany, a gyémánt
sem elég, a ki magát a csillagot akarja letépni.
A rémület a düh magasságára lett felfokozódva e gondolattól. Mikor a
szarvasbika megfordul és embert öl.
Temetvényi Ferdinándnak eszébe jutott, hogy valaha ő híres tőrvívó volt
s az egyenes karddal veszedelmesen tudott bánni. Levette a szegről a
spádéját. Törjenek ki azok onnan a föld alól s rabolják el a kastély
minden drágaságát, de azt az egy kincset nem adja nekik oda ingyen. Oda
fog állni leánya ajtajába s ott próbáljanak vele egyenkint megvívni.
Hogy ezt az egyetlen leányt egész életére boldogtalanná fogja tenni,
ettől a gondolattól még egy álma se lett nehezebb soha; de, hogy ezt a
leányt meggyalázzák, azért az életét volt kész a sorompókba vinni. Ha
azt látja, hogy meg nem védheti, akkor meg fogja őt ölni.
Sietett.
Az a moraj odalenn egyre fenyegetőbbé zavarodik.
Baljában a karos gyertyatartóval, jobbjában a meztelen egyenes karddal
sietett a hosszú folyosón végig. Mindenütt sötét volt előtte, csak a
mellék-folyosó-ágra bekanyarodásnál vette észre, a mint a csigalépcsőhöz
ért, hogy azon egy férfialak közeledik fölfelé. A sötétben nem vehette
ki az arczát.
– Ki jön ott? kiáltá rá, fogvaczogástól aprózott hangon.
… – Illavay. – Hangzott fel onnan alulról.
A nagy buksi fej kiemelkedik a sötétből a világosság körébe.
– Mi van ebben a házban? hörgé a gróf, szorongó hangon.
– Egy rablóbanda.
– Hol vannak?
– Itt a pinczeüregben. Jól bezárva. Ki nem jöhetnek.
– Látta ön Cousint?
– Tőle jövők.
– Hol van?
– Ott a pinczeajtón belül.
– Mit tett vele?
– Elvettem a fegyverét és megkötöztem.
Ferencz megmutatta a grófnak azt a veszedelmes orgyilkos fegyvert, a mi
neki volt szánva.
– Jól védte magát, erős ember volt. Pihent gályarab, erős.
– Gályarab?
– Volt gályarab is s lehetett volna a gróf veje is. Forgandó a sors.
– Hol Pálma?
– Úgy hiszem, hogy szobájában van és alszik.
– Odamegyek felkölteni.
– Hagyja azt, gróf úr. Nagyon jól alszik. Bizonyosan tudom. Mikor azt az
ön hűséges emberét egészen védképtelenné tettem, akkor elkezdett a
ficzkó röhögni s azt mondta nekem: «te pajtás! Legalább, ha én nem
vehetem hasznát annak a rossznak, a mit kifőztem; vedd te hasznát. A
grófnő mákonyozott szivarokat szítt, mind az történhetik vele, a minek
az éjszaka a kereszt apja. Szándd meg a vőlegényét!»
Temetvényi a fogait csikorgatta dühében.
– Nem hagytam tovább beszélni: betömtem a száját.
A gróf valami hála formát rebegett; mint a rossz adós, a ki fizetni nem
akar, de váltót adni, arra kész: olyanformát dadogott, hogy «az Isten
hozta önt most ide».
Erre a szóra Ferencz szivében felkavarodott a méreg: «ha te az Istenről
beszélsz, én mindjárt megtagadom őt és rád eresztem Zsiborák hadát!»
– Jöjjön velem vissza a szobájába gróf úr; ott majd elmondom önnek, hogy
mi hozott engem ide? s mi sors várt önökre itt. Most már legyen
nyugodtan. A banda úgy be van zárva a kelepczébe, hogy semerre ki nem
menekülhet: a parasztjaink őrzik őket addig, a míg a csendőrök
felocsudnak a mákonyálomból. A lépcső ajtaját bezártam. Biztosan
vagyunk.
Bevitte a grófot a szobájába magával s felszitotta a kandallójában a
tüzet.