A várkastély csengetyüje ebédre harangozott. Más jámbor embereknél ugyan
azt az időt délutáni hat órának nevezik; hanem itt akkor ebédelnek.
A komornyik felhozta Illavaynak a menut. Az a jó szokás uralkodott itt,
hogy a szakács ebéd előtt be szokta mutatni az uraságoknak és
vendégeknek a napirenden levő étsorozatot; hogy előre delectálhassák
magukat a bekövetkezendőkön.
Ferencz magában nevetett, mikor végignézte a czímeket. Mintha csak
szándékosan válogatta volna össze valaki, úgy sorba volt szedve minden,
a növényországból és a hüllők seregéből mind az, a mivel őt néha-napján
világgá lehetett volna kergetni. Tréfa akar ez lenni tán? A hogy egy
időben gyönyörködve nézte egy pár szép szem, hogy hozatja vissza a
tálat, miben kedvencz étele van, még egyszer a kedves vendég; épen úgy
akar most mulatni rajta, hogy töri ki azt a nyavalya, mikor meglátja a
békaczombot úszni a spenótmocsárban! Nevette ez azt már! Régen volt az!
A ki az Oczeánon túl járt, s meglakta az új világot, az nem fél már sem
a békától, sem a spenóttól, az megtanulta régen, hogy az evés nem
gyönyörűség, hanem robot. Ott az a virtus, hogy ki tudja rövidebb idő
alatt a gallérja közé dobálni az ételt, s aztán elfelejteni, hogy mit
evett? Vagy talán nem tréfa ez, hanem komoly dolog? Ez az arab
szerelmesek «telli»-je, a miből, a ki érti, megérti, hogy jobb lesz
erről az ebédről a vendégnek elmaradni.
(Úgy sem mennék.) Egynél több oka volt erre.
– Mentsen ki, kérem, a gróf előtt; nem mehetek az ebédre. Mondá Ferencz
a komornyiknak. Valami változást érzek. Le akarok minél előbb feküdni.
Csak egy pohár rhumot kérnék.
Kevés idő mulva a komornyik után jött monsieur Cousin.
– Pálma comtesse tette feladatomul, hogy önt meg látogassam s elhozzam
ezt a mandarint. A grófnő vigasztalhatatlan. Rögtön beküldött egy futárt
a városba az orvosért. Kérdezteti, hogy mi baja monsieurnek? Addig is
ajánlja ezt a csodaszert. Pekingben készítik, csupán a mandarinok
számára; száz frank egy kis palaczk. Csodahatású szer. Ezerféle indiai
fűszer van benne.
A hányat szólt mr. Cousin, annyit mondott magában utána Ferencz. Pálma
nem küldte önt ide. Az orvosért sem futtatott a városba. Tudja ő jól,
hogy mi baja monsieurnek. Ezt a mandarint sem készítik Pekingben, hanem
Berlinben; van benne spiritus, glycerin, meg szerecsendió. Talán egyéb
is.
– Köszönöm monsieur Cousin. El vagyok bájolva a grófnő figyelme által.
Ne aggódjék miattam. Szokott baj ez nálam. Egy hajtásnyi erős szesztől
elmulik; reggelre semmi bajom.
– Ez pedig nagyon erős, mondá mr. Cousin. Ez igazán használni fog,
reggelre nem lesz önnek semmi baja.
E szóknál valami ösztönszerü vonaglás látszott meg az ajkszegletén; más
észre sem vette volna azt, mint az olyan inquisitori szem, a minő
Illavayé.
Sietett is jóvá tenni a hibát mr. Cousin, a midőn a kis palaczkot az
asztalra helyezé, megjegyezve:
– Még fel sincs bontva. Segítsek?
– Köszönöm.
– Előbb le kell vágni róla a kaucsuk süveget: azután lesrófolni a
kupakot, a mi egyúttal pohárkának szolgál.
– Köszönöm. Foglalkoztam már ilyennel.
Illavay minden cseléddel nyájasan szokott beszélni s mr. Cousinnal épen
olyan modorban társalgott, mint amazokkal, a kik livréet hordanak. Pedig
a titkár úr elégszer sandított le a gallérján levő egyes csillagra, hogy
azt a vendég úrral észrevétesse.
– Ne küldjem be még egyszer az inast?
– Köszönöm. Le akarok feküdni s bezárom az ajtót, s ha elalszom, fel nem
édredek semmi zajra.
– A gróf úr vigasztalhatlan lesz. Mára sok vendéget hítt meg s mindegyik
kimentette magát valami ürügy alatt. A mióta ő excellentiája a magas
hivatalt viseli, alig jön hozzá valaki az urak közül látogatóba.