«Dárum, madárum!
Agyonverünk a nyáron!»
Hogy kit? azt nem tudta senki. Valakit, a sok közül, a ki bánt. Fejsze,
kasza mindig készen volt rá. Csak egy olyan ember kellett hozzá, a ki
rámutasson az ujjával: «azt ni!» Illavay épen ilyen ember volt.
Illavay másnap délután érkezett meg Gargóra. Útközben a kocsisaitól
sokat tanult. Históriát. Az ujabb kor történetét. Úgy találta, hogy az
alatt, a míg az ellenlábasoknál járt, a világ két századot haladt –
hátrafelé. Most aztán úgy érezte magát, mintha még mindig talppal állna
ellenében az ittlakó népnek. Egészen lehangolta a kedélyét, a mit
megtudott. A régi jó barátok, ismerősök, nagyemberek mind eltüntek;
elmultak. Újak, ismeretlenek jöttek helyükbe. No, ezt még nem olyan
nehéz megszokni, mint azt, hogy ha az ismerősből lett ismeretlen.
Legnehezebben esett a szivének, mikor az megtudta, hogy Temetvényi
Ferdinánd most az új korszak egyik vezérnagysága ezen a vidéken, ő a
kerületi biztos. Minő találkozás lesz ez!
Az emlékzetes patakmalomnál összegyülve találta az egykori hiveket, a
kik az Orol Krivánszki csatájában vele voltak Azok is tudták, hogy az
egykori szabadcsapat-vezér ismét itt a vidéken csatangol. A csendőrök
nem vadásznak rá. Ennek is megmagyarázták az okát. Illavay kiadta nekik
az utasításokat: hol tartsák magukat készen a jövő éjszaka s minő
jeladásra, hol jelenjenek meg egyszerre. Bátorságot nem kellett beléjük
önteni: az több volt bennünk az elégnél.
Onnan azután felhajtatott Illavay a várba. A piaczon már gyülekeztek a
vásárosok szekereikkel s csendesen köszöntötték a közöttük elhaladót.
Gargóvár kapujában meg kellett állani a szekérrel: a bemenetel nem volt
olyan könnyű, mint máskor. Csendőr állt a felvonó hidnál, feltüzött
szuronynyal, s «megálljt» parancsolt, míg az őrmester előjön a
tanyaszobából, átvenni a vendég útlevelét.
Illavay még mindig angol volt, az útlevele szerint, az őrmester hazája
pedig Budweis, a hol nagyon keveset beszélnek angolul. Azt mondtá, hogy
ő ezt az irást nem érti, hanem majd felviszi s megmutatja a «Gestrenger
Herrnek». Addig ott kell maradni a szekéren.
Jó ideig várhatott a kapuban Illavay, a míg az őrmester előkerült a
«Gestrenger Herrel». Ki is lett volna az más, mint Cousin úr!
– Ah! Monsieur! Kiálta örvendő arczczal a titkár (neki is volt már egy
csillag a gallérján). Hozta Isten! Mi azt hittük már, hogy ön elveszett.
– Ime megkerültem. Szólt s a mellett olyan képet csinált rá, mintha le
akarná a fejét harapni.
– Talán bizony a gyémántokat is megtalálta?
Illavay boszusan ránczolta össze a homlokát. Hát mégis tudatták
Cousinnal, az ő kérése ellenére.
– Igenis, mind visszahoztam. Szólt odanyujtva az utitáskáját.
– No, annak nagyon örvendek.
Erre Illavay önkénytelen elnevette magát, megmutatva azt a két hatalmas
fogsort, a min képes volna az emberét összemorzsolni. Az jutott eszébe,
hogy «örülsz bizony, mert épen apropos jöttem meg a gyémántokkal, hogy
azokat még egyszer ellopjátok».
– Ő excellentiája nagyon fog örülni monsieur megérkeztének.
– Kérem, vigye fel hozzá a táskát. (Monsieur megbántott arczot vágott, ő
nem domestique, a ki táskát hord fel a szekérről.) Benne vannak a gróf
gyémántjai mind, csak biztos kéznek adhatom át. (Ez már megtisztelő
nyilatkozat volt. Mr. Cousin átvállalta a megbizást.)
Illavay pedig nagyon okosan tette, hogy az egycsillagos úrra bizta az
utitáskáját; mert abban volt még a gyémántokon kívül a revolvere is, s
ha azt a bekövetkezett motozás alkalmával ott az őrszobában nála
találják, bizony azon kezdi a mai háztüznézését, hogy becsukatik a
tömlöczbe, s onnan nem kerül ki hamarább, mint mikor a grófnak felviszik
róla a rapportot. Így azonban, miután sem a zsebeiben, sem a kalapja
béllésében, sem a csizmája száraiban nem találtak semmi gyanus tárgyat,
egy rövid negyedórai darabokra szedés után megengedték neki, hogy
felmehet a kastélyba. Egy csendőr, vállravetett puskával, kisérte a gróf
lakosztályának ajtajáig, a hol aztán az ajtónálló átvette a kezéből s
beeresztette az előszobába, a melyből ismét, egy kis várakoztatás után,
átcomplimentirozta a komornyik ő excellentiája belső termeibe.
Bizony ő excellentiája is nagyon megváltozott. Nem a hivatalos
egyenruha, nem is az előirásszerű kiborotvált arcz magában, hanem az
egész megjelenés. Az egykori tétovázó, méla bizonytalan kifejezés
helyett az imponáló, önbizalmas magatartás; az officiosus félmosoly, a
leereszkedés éreztetése. Ez nem az a Temetvényi Ferdinánd, a ki az
előbbi volt. De hiszen Illavay sem a régi már.
Ám azért a régi szivelyesség még mindig fennáll közöttük. A gróf kezét
nyujtja az érkező elé s ő kezdi a beszédet.
– Nagyon szép öntől, hogy visszakerült. Mi nagyon aggódtunk ön miatt. A
gyémántok egy részét, a mit ön még Londonban fedezett föl, megkaptuk a
nagykövetség útján s azontul nem kaptunk önről semmi hírt. Hol járt ön?
– Amerikában. A gyémántok egyharmada még oda volt.
– Hagyta volna ön veszni. Kár volt fáradnia miattuk.
(Itt vagyunk? Hát már egy pár százezer forint számba sem jön?)
– Azonban ezeket is megtaláltam, egy részét az újvilágban, a többit
idehaza.
Azzal kinyitotta az utitáskáját s előszedte a megtalált ékszereket.
– Ah, ez igazán remek tett volt öntől! Méltó az új Pitaval krónikájára.
Ön valódi talentum ezen a téren. Ez egy angol rendőrnek becsületére
válnék. No, de csakhogy ön maga megérkezett, ennek örülök legjobban. Nem
képzeli ön, mennyit emlegettem magamban! Hányszor kivántam önt vissza!
De most már nem is eresztjük önt el magunktól, itt kell maradnia.
Illavay gondolt valamit az ittmaradásról s azt igen is természetes
következménynek tekintette.
– Önnek itt kell maradnia én mellettem. Ön mintha teremtve volna annak,
a mit én keresek. Önnek el kell vállalnia az alattam levő vármegyék
egyikének Comitats-Vorstandságát.
Illavay hátrahőkölt: mi a kék csodát kell neki elvállalni?
A gróf magyarázta.
– No, ez ugyanaz (de nagyobb hatáskörrel és fizetéssel), mint a mi
ezelőtt az alispánság volt.
Illavaynak egészen elsötétült az arcza. Nem akaródzott neki felelni.
– Nos! Hát mit szól ön hozzá?
– Köszönöm a megtisztelő kitüntetést; de ez órában azt sem tudom, hogy
mi feladat jár vele? s képes vagyok-e azt betölteni? Szándékom egy időre
visszavonulni a magánéletbe.
– Azt pedig nagyon rosszul teszi ön. Az olyan nagy tehetségnek, mint az
öné, vétek parlagon heverni. Önnek nem lehet magát teljes tétlenségre
kárhoztatni.
Illavay kereste az ürügyek kibuvó ajtajáit.
– Elég dolgom lesz nekem az apátvári birtok viszonyainak rendezésével.
– Ah! Nem! Nem! Az alól fel van ön már mentve. Ön azt persze még nem is
tudja. Az ifju Opatovszky Kornél, azokért az érdemekért, a miket a
hadjárat alatt szerzett, elismerő megjutalmazásul a kormány által
nagykorusíttatott s egyuttal fölmentetett a régi vármegye által
elrendelt örökös gyámság alól. Most ő átveszi birtokát s bárói rangot
kap.
Illavaynak egy perczre nyitva maradt a szája a bámulattól. Itt van ni! A
hány okos ember volt a vidéken, annak mint görbére ment az útja; ez az
egy bolond találta meg az egyenes utat.
Ez biz úgy van.
Nem állhatta meg, hogy mégis azt az észrevételt ne tegye rá, hogy:
– Nekem nagyon kedves dolog, ha ez a teher lemulik rólam, de azt
kétségtelennek tartom, hogy ha ez a hóbortos ember szabadon fog
rendelkezni a birtokával, tíz év alatt földönfutó koldus lesz belőle.
Temetvényi magas fölénynyel mosolygott az ellenvetésre, s nagyon biztos
nyugalommal felelt rá.
– Csak hagyjuk azt a maga sorára. Majd egészen más ember válik az
ifjuból egy okos asszony kezében, a ki őt ujjá alakítandja.
De erre már egészen felháborodott Illavay.
– Micsoda? Még meg is akarják őt házasítani? Hát volna a világon olyan
szerencsétlen apa, a ki tudná annyira gyülölni valamelyik leányát, hogy
azt egy őrülthöz kösse házastársul?
Temetvényi még magasabb mosolyra emelte arczát.
– Kérem. Barátom. Ne hamarkodja ön el az itélétét. Már akadt ilyen
leány. Legyen szives ön megtekinteni az ifju jegyesek arczképeit.
S azzal egy festő-támlányon álló képről félrehúzva a függönyt,
odamutatott, elegans kézmozdulattal.
Egy szép fiatal hölgy arczképe volt ott, bordeaux piros ruhában. Pálma
grófnő.
– Nos? Jól van-e találva? Kérdé a gróf.
Ferencznek pedig úgy rémlett, hogy a z...ai orgazda kérdi tőle, hogy:
«nos? hát nem jó ember a Rokomozer?» S a mint a vér a fejének indult, az
a gondolat támadt az agyában, hogy annak a vén orgazdának kezet
csókoljon, s azt az öt ujjának a kék foltját átszállítsa ennek a
másiknak a nyakára.
Most értette már meg, hogy mit tesz az? «Bolond a világ! rosszak az
emberek!»
Hát ugyan mit bánta azt a Rokomozer, ha Opatovszky Kornél menyasszonya
Zsiboráknak jut-e, vagy Cousinnak, midőn az osztozáskor koczkát vetnek
rája? Hiszen nem Illavay menyasszonya volt.
Ferencz mereven bámult a pirosruhás arczképre, mintha kérdezne tőle
valamit. Ilyen könnyű a változás? csak a violaszín helyett haragos
verest kell felvenni?
S aztán megerőltette az emlékezetét, hogy vajjon csakugyan volt-e valaha
az a szó kimondva, hogy Pálma az ő menyasszonya? S aztán rájött, hogy
valóban ő, formaszerint a gróftól soha sem kérte meg a leánya kezét.
Fölöslegesnek tartotta még a szóbeszédet is, mikor a tények, a valóság
oly szorosan összefűzték már őket.
– Jól van-e eltalálva? Ismétlé a gróf.
– Nem tudom. Régen láttam már. Szólt elszoruló kebellel Ferencz.
– Keresse föl ön. Szobájában fogja találni. Már tudattam vele, hogy ön
itt van. Még egyszer köszönöm, hogy ön annyi fáradságot tett a mi
érdekünkben s nem mondok le a szerencséről, hogy azt önnek
meghálálhassam.
Ferencz ott hagyta a grófot s aztán megkérdezte a komornyiktól, hogy
merre van Pálma grófnő lakosztálya, Cousin leveléből megtudta, hogy az
most a park felőli szárnyban fekszik.
– Nem akar átöltözni a tekintetes úr? szólt a komornyik készségesen.
– Köszönem. Nem.
Arra gondolt, hogy hiszen ez még továbbutazással is végződhetik.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor a magyar embert valami kriminális boszuság éri, olyankor jól esik
egyet pödörni a bajuszán. Ferencz most vette észre, hogy ő ettől a
vigasztól meg van fosztva. Még most is az amerikai fizimiskáját hordja
magával. Abban pedig maga magának sem tetszik. Most igazán rútnak
találja magát. No, de hiszen «ő» azt mondta neki: «te szép vagy!» s
eszébe jutott a költő szava: «de a csók édességét még most is érezem».
Érdemei, hűsége, fáradsága, mind nem értek már egy batkát sem, hanem a
csók emléke az egy kincs volt!
Benyitott a hölgyek szobájába.
Ketten voltak. A grófnő nem volt már egyedül, egy angol miss került
hozzá, a kit csak úgy félszemmel vett észre Ferencz: annyira leköté a
figyelmét az a másik.
Az a «másik». Nem az, a kit itt hagyott, hanem a másik Pálma. Egy
délczeg hölgy, gránátvirágszín bársonyruhában, szőke haja oldalt
választva és homlokán köröskörül hunczutkákba csavarítva. Öltöny és
hajzat még hagyján, de ez a kifejezés az arczon, e magatartás, ez egész
lény; az úri dévajság, a noble föl sem vevés, a szuró tekintet: ez nem a
te Pálmád.
Hanem arra a felcsendülő s aztán hirtelen visszafojtott kaczajra rá
lehetett ismerni. Így kaczagott fel akkor, így takarta el hirtelen
ajkait a finom zsebkendővel mikor Soma úrfit eléje hozták, abban a
kifordított piros bélésű kabátban, a ki olyan volt, mint egy beszélő
majom. Imhol a nagyobbik majom!
A másik perczben azután az önkénytelen derültséget egyszerre
visszaparancsolva arczán (a mi a belépőnek olyan kegyetlenül jól
eshetik) felkelt a helyéről s eléje sietett és kezét nyujtá neki, ez
üdvözlő szóval:
«God bye.»
(Hiszen még angol vagyok! biztatá magát Ferencz!)
És aztán Pálma grófnő kétszer megrázta a kezét. Csak kétszer, nem
háromszor. Angolok így szokták. Jó barát kezét kétszer, a jegyesét
háromszor.
Az angol üdvözlés is meg lett magyarázva: Pálma odafordult a miss felé s
bemutatta a jövevényt.
«Mister Illavay.»
Most aztán az is kezét nyujtá neki s megrázta egyszer. Többet aztán nem
is akarta kiereszteni a kezéből.
A miss nagyon beszédes volt. S nem elég, hogy a nyelve beszélt, minden
arczvonása beszélt hozzá, még az orra is mozgékony volt. Erősen
üdvözölte mister Hallovájt, a ki a grófné «dájmond»-jait olyan ügyesen
feltalálta, s nagyon szerette volna, ha mister Ajlóvi az intereszszent
kriminel inkvizisen szinzesóz diteljeiből egy kis rikepicsulésnt bocsát
közre.
Ferencz pedig azt a tapasztalást tette e közben, hogy nem lehet az
embernek egyszerre látni is hallgatni is. Ő csak azt látta, hogy Pálma
visszaült a tabourettejére s folytatta a félbemaradt himzést: (egy
vadásztáska készült ott: kinek?) s csak az ő hallgatását hallotta.
Annyira, hogy a missnek meg kellett ujítani az egész diatribát, hogy a
«szőr»-t a dájélakba belevonja: nevezve őt minden megszólításnál valami
más néven: a miből azt is kikalkulálhatta Illavay, hogy biz az ő nevét a
távolléte alatt nem igen koptatták ennél a háznál.
A miss egyébiránt egészen informálva volt már arról, hogy a nagy becsű
gyémántok hogyan vesztek el, hogyan indult el azokat nyomozni valaki,
hogy találta meg? hogy küldte egy részét vissza; az utolsó legszebb
darabokat pedig épen most hozta el magával. Hanem, hogy «kicsoda és
micsoda» ez a «valaki», arról a missnek semmi tudomása sem látszott
lenni. Exorbitáns volt a magasztalásában a magyarországi rendőröknek.
Soha sem hitte, hogy ilyen kitünő detectivek legyenek ebben az
országban. Szentül valami derék rendőbiztosnak nézte mister Lullabájt.
Illavay utoljára megboszankodott a quiproquo miatt, megunta az
erőszakolt angol nyelvgyakorlatot, s mikor kezdte észrevenni a miss
alattomos szemhunyorításából, (a mi Pálma felé volt intézve), hogy ebben
valami malice is van, gondolta magában, no megállj, majd visszaadom én
neked mindjárt, a pikántoskodást, hogy beéred vele; s egyszerre csak
odafordult az angol discursus közepett a grófnőhöz: magyarul szólítva őt
meg.
– Rossz időben jöttem ide, grófnő, úgy-e?
A missnek az orra fölfelé mozdult e szóra, mint a szaglászó egerkéé. A
lehető legnagyobb «shoking», ha egy harmadik előtt olyan nyelven
szólalnak meg, a mit az nem ért! Pálmára tekintett, úgy húzva félre a
száját, hogy az által a félarcza mosolygóvá, a másik fél fanyalgóvá
fintorodott. Pálma azonban magyarul felelt a kérdésre.
– Üljön hozzám közelebb. S abbahagyta a hímzést.
A miss erre boszusan taszítá hátrább kereken gördülő karszékét, s
valamit mormolva a «turkish spoken»-ról, hátat fordított a társaságnak,
s kezébe vette a letett könyvet, tovább olvasva azt az érdekes regényt,
a miben Cserlsz Dikknsz épen egy ilyen detectivet ír le, mint ez a
mister Vájlovill.
– Nagyon szeretem, hogy volt önnek bátorsága ezt a a kérdést megtenni,
és ilyen nyelven. Felelni fogok mindenre. Mondá Pálma, leszórva öléből a
színes haraszfonalakat. Ön volt már az atyámnál s látta azt a két
arczképet egymás mellett.
– Én csak egyet láttam. A nőt.
– S önnek az is elég volt. A másikra nem volt kiváncsi. Pedig az is
meglepte volna. Egy délczeg alak, dzsidástiszti egyenruhában. A festő
remekelt rajta. Ön a nő arczképéből is megtudott mindent. Ez nem az a
nő, a kit ön itt hagyott.
– Nem.
– Hallgasson ki. Nehéz dolgokat mondok el; de tegyünk úgy, mintha csak
fecsegnénk. Magyarul nem ért, a ki velünk van, de a hanghordozásból
megtudhatná, hogy minő tárgyról beszélünk. Tehát kérem, hogy majd mikor
én nevetek, nevessen ön is.
– Megpróbálom.
– Azt is előre megmondom önnek, hogy ön épen olyan ura a helyzetnek ma,
mint utolsó búcsuvételünkkor, s a mit ön fog mondani, azok után, a miket
tőlem meghall, hogy ennek így kell történni! az úgy fog történni. Meg
van ön nyugodva?
– Meg.
– No, hát nevessen egy kicsit. Úgy. Tehát a mint a világ megváltozott:
ön tudja már, hogy nagyon megváltozott, az ön barátjai elmultak a
földről; ügye semmivé lett, új rend állapodott meg, új intézők jöttek s
ebben az új mexicói napórában jelentékeny hierogliffé vált a
Temetvényiek halfarkú syrénje. Egy nagy új kerület uraivá lettünk.
Csodák történtek. Nagyságok lettek semmivé, és semmik lettek nagysággá.
Mi közöm volt nekem mindezekhez? Egyszer aztán meg kellett tudnom, hogy
a világváltozásnak az én sorsomra is alakító befolyása van. Egy napon az
atyám azt a hírt közölte velem, hogy a szomszéd nagybirtok ura, kitünő
érdemeiért, feloldatott az eddigi gondnoki zár alól s bárói czímmel fog
birtokába behelyezkedni; pénzviszonyai az úrbéri kárpótlás által könnyen
rendezhetők lévén. Azt mondtam rá, hogy gratulálok neki hozzá. Atyám
erre így szólt: gratuláljak magamnak, mert ez a kitünő ifju a kezemet
megkérte. Most szabad nevetni!
– Tessék.
– Hát arra atyám azt mondta, hogy nincs rajta mit nevetni, s elsorolta a
kérő nagy előnyeinek egész sorozatát, a mik között legjobban ajánlók
azok, a miket más embereknél hibának neveznek. Nem mondtam neki ellent.
Biz az jó partie. Kaphatnak rajta. A ki ért hozzá, egy ilyen alakot
kihasználhat. De hát nekem már ez a szerencsés esély elkésve kinálkozik;
mert én már el vagyok jegyezve s a jövendőbelim úton van hazafelé:
mindennap várom. Erre nekem azt felelték, hogy még ugyan formaszerint az
az úr nem kérte meg a leánynak a kezét az atyjától, sőt még gyűrűt sem
cserélt vele; hanem azért mégis bőven tudomása van az atyámnak arról,
hogy ők egymást el akarják venni. Nem is tett ellene kifogást soha.
Hanem azzal az úrral egy kis baj van ez idő szerint. Ő meg van jegyezve
a forradalomban való részvét miatt, ő kiváló szerepet játszott, császári
szabadcsapatot vert széjjel, fegyveres népfölkeléssel. Nevessen!
Nevessen kérem! s ne nézzen rám olyan csodálkozó szemekkel.
Biz ez nevetni való volt.
– Én erre azt mondtam, hogy «te magad tudod, hogy ő épen minket
szabadított meg a rablócsapattól s az nem volt forradalmi cselekvény». –
«Igaz, hogy nem volt az, mondák erre; de az ő barátai ott Debreczenben
ezt hőstetté kanonizálták s ennek folytán őt kinevezték
«Felső-Magyarország kormánybiztosává!» – «De hiszen te tudod, hogy ő ezt
a kinevezést soha sem kapta meg» mondám én. «Ő nem kapta azt meg, de
ellenben az okmány olyan kezekbe került, melyek azt ellene
fölhasználhatják.» – «De hiszen te tudod, hogy ő elment a külföldre, ide
benn sem volt az egész válságos idő alatt.» – «Igen, de erre meg azt
mondják, hogy a külföldön is forradalmi missióval járt.» – «De te
legjobban tudod, hogy ő a mi ellopott gyémántjainkat visszaszerezni
futkosta be a félvilágot s neked csak egy szavadba kerül felvilágosítani
a vádlóit, hogy a vádból egy szó sem igaz.» – «Való, hogy mind ezt én
tudom legjobban s én nekem csak egy szavamba kerül, hogy ő neki csak egy
hajszálát se görbítsék meg, s azt meg is teszem, ha te nem akarsz
menyasszonya lenni; hanem elfogadod Opatovszky kezét.» – «S ha nem
mondok le róla?» – «Akkor én is hallgatni fogok.» – «S akkor mi történik
vele?» – «Kapni fog tíz esztendei várfogságot.» Nevessünk uram. Nagyon
nevessünk!
Hahaha!
Hogy is mondta Rokomozer: «bolond a világ, rosszak az emberek!» S azok
között a rossz emberek még nem a legrosszabbak.
Illavay olyan nagyon nevetett, hogy még a szemeit is meg kellett törülni
utána.
– Igy került az a két kép egymás mellé, barátom, szólt Pálma, ujra hozzá
fogva a himzéshez; már most határozzon ön, hogy mit tegyek?
E közben a himző tű hegyével számlálgatta a tuffon a szemeket, mintha az
érdekelné legjobban.
– Férjhez menjek-e máshoz azért, hogy önt tíz évre holt emberré ne
tegyék? Az bizony keserű sors: nagy szenvedés. Nekem aztán mindegy: ki
az, a ki elvesz? törpe-e vagy óriás? okos, vagy bolond, sánta-e vagy
daliás? Beszélő majom mind. Ő lássa, hová lesz velem? Nem leszek
boldogtalanabb, mint százezren az én fajtámból. Nevetek már rajta. Ha
pedig azt mondja ön, hogy «én nem adom vissza a szavadat; fogadásod
tartsd meg, a hogy én megtartom;» hát én arra is rá állok. Ön beül tíz
évre, viseli a maga lánczait, én pedig itt maradok, viselem az én
lánczaimat; kiadok minden kérőn, várok a tíz esztendő leteltéig, s ha
akkor kiszabadul ön, s lesz még kedve egy idegbajokban képzelgő,
migrainekkel, vapeureökkel megszállt, környezetét boszantó, arczát
kendőző, szeszélyes, rigolyás vén kisasszonyt feleségévé tenni,
megtalálhat. Döntse el ön a kérdést. Én mehetek, én maradhatok.
Itt pedig mind a ketten elfelejtették, a nevetést; pedig nagyon
alkalomszerü lett volna. Szerencsére a miss igen el volt merülve egy
érdekfeszítő jelenetébe a gyönyörű Black Housenak.
A kérdés föl volt téve. S a kérdezett nem tudott rá mit felelni.
Pálma arczát vizsgálta. Abból akarta kitanulni, mi ebben az igazság, mi
a költemény?
Nincs-e neki magának is része ebben?
Ez a félreválasztott haj, ezek a hunczutkák a homlokon, hát még ez a
változás; ennyi jelensége az ellenszenves átalakulásnak. Hátha belül is
más lett?
Pálma észrevette a töprengését.
– Ne válaszoljon ön rögtön: mondá neki, himzésére hajolva. Elébb
gondolja ezt jól végig. Maradjon ma nálunk. Holnap megkérdem a válaszát
atyám előtt.
Ferencz fölkelt és távozni készült.
Erre Pálma is fölkelt és az ajtóig kisérte.
Még volt valami mondanivalója hozzá.
– Ne hamarkodja el ön a válaszát. Tartson elébb tanácsot magával. Menjen
a szobájába. Legyen egyedül. Van önnek egy igaz barátja, a ki önnek
tanácsot szokott adni. Kérdezze meg azt.
E szóra Illavaynak az arcza olyan kifejezést vett föl egyszerre, hogy
Pálma visszarettent tőle. Tűz-láng gyuladt ki rajta, s a szemei
villámokat szórtak!
Pálma elárulta magát, hogy ő Ferencz torz-tükrének a titkát tudja.
Pedig tudatta vele az ibolyaszín levél, hogy ezzel fenevadakat költ fel
alvásukból.
Sok embernek van az a bolondsága, hogy mikor magában van, fenhangon
vitatkozik. Ez a bölcseknek és az eszelősöknek a közös bolondsága. De a
ki ezt észreveszi rajtuk s tudatja velük, arra megharagszik a bölcs, úgy
mint a bolond.
Illavay e szó után oly gyorsasággal hagyta el a szobát, mely a
közönséges udvariasság szabályaival is ellenkezett. Sietett fel jól
ismert szobájába. Az ő számára volt az egészen egyszerű butorokkal
berendezve.
Egyhirtelen nem tudott magához jönni. A meglepő fordulatok, a visszás
érzések oly zürzavaros tömegben rohantak egyszerre a kedélyére, hogy
egészen el volt kábulva bele. Az az egy csepp örökölt vér Stibor vajda
ereiből, a mit Pálma utolsó szava felkavart benne, a maga jogait
követelte elő.
Mit fontoljon meg? Miről tanakodjék magában? Hát lehet itt valami kétség
az adandó válasz iránt? «Eredj a a másik bolondhoz! Én is az vagyok.» Az
egy gyáva bolond: én egy brutális bolond! Hisz kiszámított játék ez. A
míg azt hitték, hogy ők a bukott emberek, ez a másik a fölemelkedő:
ragaszkodtak hozzá; a mint ez lett a bukott ember, ők az újra
fölemelkedők: menekülnek tőle. Mire való az a mese azzal a tíz évi
fogsággal? Hiszi azt a leány maga? Nem tudná talán, hogy ő maga írta azt
a levelében, melyben azt mondja: szabadítson ön meg a barátainktól? Nem
rabolták-e meg ugyanezek az emberek? Nem kétségtelen-e, hogy tolvajbanda
volt ez, a mit a nép szétvert, és nem császári hadcsapat? Hisz a
hadbirák is emberek: ezt három szóval meg lehet nekik magyarázni; s
akkor szó sincs a tíz esztendei fogságról. A kormánybiztosi kinevezést ő
soha a kezébe sem kapta, s az egész idő alatt külföldön járt; hogy ott
mit végzett, bizonyítják a biróságok, a követségek, s az útlevelére írt
láttamozások. Hogy ez útlevél birtokosa és ő, ugyanazon személy, azt
legjobban tudhatják a Temetvényiek, a kik e czímen leveleztek vele.
Tehát semmi oka sem lehet Pálmának attól félni, hogy őt a
haditörvényszék elé állítják. Majd szabadon eresztik. Ezért nem szükség
neki magát feláldoznia, ha szereti.
De vajjon szereti-e?
Megint előtámadt a régi kétség, formátlan dæmon alakjában. Ugyan hogy
hiheted el, hogy téged szeretnek? Kell tükör, a ki szemtől-szembe
kicsufoljon? Igen a torztükör! Az ellesett, a kinevetett titok.
Felfedeztek, hogy te is bolond vagy!
A düh forralta vérét.
Hiszen – nem szerettetni – ez férfi sors, de kigunyoltatni a
szerelemért!
S hogy ez kétszer történhetik meg az életben az emberen! Hogy a ki ott
viseli szüntelen a mellén azt a kis aranykarikát, a mit már egyszer
annyi keserű csalódás árán vásárolt vissza, el tudta magát áltatni, hogy
még egyszer végig szenvedje mindazt hatványra fokozottan!
Heves léptekkel járt végig hosszú szobáján, a minek az ablakai a parkra
nyiltak.
A parkból vidám kaczagás hangzott fel hozzá.
Jól ismerte ez édes hangot, Pálma nevetését. Ritkán hangzott az s
olyankor ő mindig jelen volt. Pálma maga mondá: «mikor ön távol van, nem
hall engem nevetni senki».
Hát hiszen közel volt.
Bizonyosan ő rajta nevetnek. Azon a bohókás emberen, a ki a tükrével
beszél, mikor magában van. Ez annyira rögeszméje volt, hogy az ajtóhoz
sietett, azt felnyitni, ha nem leskelődik-e most is utána valaki?
A kaczajhang újra zengett s ismét az ő ablaka alatt. Úgy tetszék, mintha
ott megálltak volna.
Ugyan mit nevethet?
Nagy volt a büszkesége, mit bánom azt? Tovább ment az ablaktól. Nem fog
kinézni rajta.
Hanem a nevetés ujra felhangzott s most már oly dévaj módon, hogy a
kiváncsiság erőt vett a büszkeségen. Mégis csak oda ment az ablakhoz s a
félig csukott redőnyökön kitekintett.
Meg is lett büntetve érte.
A mit látott az a leggyülöletesebb jelenet volt előtte.
Pálma a szájában egy szivarral, a miss égő havannájáról akarta a magáét
meggyújtani s a nem sikerülő műtét volt a kaczagás indoka. Ez Illavayt
dühbe hozta.
Őrjöngő ellenszenve volt az iránt, hogy a nők szivaroznak. Bolondság
volt tőle ez is. Miért ne tennék, ha nekik jól esik? De neki tűrhetlen
volt az a gondolat, hogy az édes női ajkból, a paradicsom rózsa
örvényéből füstfujó katlant csináljanak. A szivarozó nő eszébe juttatá
az indu bajadért, a ki a fogát feketére festi s a ki nem nő, hanem csak
embernőstény.
– Hát te kaczagsz most, édes bálványom? dühöngött magában, elfutva az
ablaktól. Kaczagsz, a mikor tudod, hogy én a szivemet akarom megölni!
Hej, ha én elkezdek kaczagni, az lesz ám a nevetés! Ha én most, nem
várva holnapot, egyenesen oda megyek Temetvényi grófhoz, s azt mondom
neki: «uram, az a kép a rámában nem a tiéd, hanem az enyém; ha másnak
akarod adni, előbb csinálj belőle özvegyet; itt vagyok, fogass el, te
tudod, mit vétettem, vádolj be, öless meg, temettess el, de én nem
mondok le!» s ha akkor engem innen elvisznek lánczra verve, ti pedig itt
maradtok; s aztán eljön a csendes éjjel s az éjszaka álmai között
megjelennek a régi «jó barátok», a kiktől egyszer megszabadítottalak: s
a kik miatt ti elvesztetek, s azok aztán majd tömnek annyi földet
Temetvényi grófnak a torkába, hogy jól lakik vele, s többet nem éhezik
senki földjére: tégedet pedig elvisznek magunkkal «a jó barátok» s
koczkát vetnek rád, hogy melyiké légy? ott aztán majd tanulhatsz még
bagót is rágni, mert ez a mulatsága a zsiványok szeretőinek. Az én
nevetésem lesz akkor a nevetés… Hahaha!
Mit mondott el magában, mit fenhangon ezekből? A kaczajt egész kitörő
erejében visszhangoztatta a terem.
E hangra magához tért.
– Hová tévedtünk? mondá, mellére ütve. Ne hagyj el, édes eszem. Ne hagyj
el! Biró vagy s csak a vádlót hallgatod ki, a védőt nem.
Leereszkedett egy székbe. Egész öntudatlanul tette, mint naponkint
megszoká. A tükör fel volt nyitva az asztalon. Saját arczát látta benne.
Az ismerős birálóval volt szemközt. A saját arczmás delejező hatással
van az emberre. Felgerjedt haragja csillapodni kezdett, a mint négy szem
egymásba nézett.
«Hátha nem ő a hibás? Tüntetőleg elkövet mindent, hogy magát
megutáltassa; azt akarja, hogy kiszeress belőle, gyorsan és végképen. Ha
rossz szívű volna, azt akarná, hogy örökre fájjon utána minden érzésed.
Inkább ki akarja az emlékét tépni a lelkedből egészen; hogy ne viseld
örökké. De hát miért teszi ezt? Hiszi azt a mesét, hogy te veszve vagy,
ha róla le nem mondasz? De hátha nem mese az? Lássuk csak
nyomról-nyomra. A lázadás és a forradalmi közreműködés vádját egy ember
egy szavával leveheti rólad. Temetvényi gróf. De hátha a felmentő maga a
vádló! Ez a göcs! Hátha Temetvényi nemcsak hallgatni fog, de ellenkezőt
beszélni? S ezt Pálma tudja, s jobban irtózik a szörnyeteg tettől, a mit
apja elkövetni kész, mint a balsorstól még, mely első jegyesét e miatt
érni fogja. S inkább magát áldozza föl?» Még nem hagyta magát a dæmon,
az egy csepp Stibor vér dæmona: a vér újra arczába szökellt ennek az egy
cseppnek a gerje alatt.
– No hát akkor teljesüljön be rajta a fátum. Neked nem kell egyebet
tenned, mint hallgatnod. Nem vagy semmi sem többé. Nem vagy vőlegény a
háznál, nem vagy szolgabiró a megyében. Te rád nem tartozik, kinek a
kastélyát rohanják meg ez éjszaka? Elmégy, hátat fordítasz. Aztán hadd
keresse majd Opatovszky Kornél az eltünt menyasszonyát, s a
Bezirkscomissär Temetvényi gróf gyilkosait s elrabolt kincseit,
millióját; te nem vagy az ő szolgájuk többé. Keressék a sorsukat; állj
félre az útjokból, hadd találják meg! Ettől majd lehülök én; örökké égő
vércsepp!
Az a tükörből szemközt néző kép visszafelelt rá.
– És azután? Meg lészsz elégedve magaddal? Azt tudva, hogy
megakadályozhattál egy rémtettet és nem álltad útját. Senki sem vádolhat
miatta: de hát ez itt belül? Most ők a te adósaid: ha boszút állsz
rajtuk, te lészsz az ő örök adósuk. És még minő teherrel! A mi soha,
örökké lefizethetetlen! Tehetnéd azt, hogy Zsiborák bandájának adj
diadalt? Te! Hisz czinkostársuk volnál. Az orgazda Rokomozer nem
cserélne veled se ezen, se a más világon lelkiismeretet. Engednéd, hogy
ezt a nőt elhurczolják a gazok, és minő iszonyú sorsra! Csak azért, hogy
a tied nem lehet!
– El tudnád felejteni annak az «első csóknak» az emlékét?
– Nem!
Szentírás a költő szava: «Az elválás keservét Többé nem érezem; De a
csók édességét, Még most is érezem.
– Maradok. Megmentem őket!
S aztán előkereste a borotválkozó eszközeit. Két nap óta nem voltak már
használatban.
A borotválkozáshoz pedig nyugodt vér kell; különben a pofájába szabdal
az ember.
S aztán senki sem olyan jó discurálótárs, mint az ilyen tükörből
borotvált ábrázat. Az kénytelen mindenféle humoristikus torzképeket
vágni, a mik kizárnak minden tragicus hangulatot.
– De hát tulajdonképen miért jöttél te olyan nagyon indulatba? Valami
rendkívüli dolog történt veled? Nem magad vagy-e hibás? Félév előtt,
mikor itt hagytad ezt a leányt, ez egészen olyan volt, mint a milyennek
te kivántad: tele érzéssel, és hozzád hasonló szegény. Még az utolsó
vagyonát, a gyémántjait is el hagyta lopni. Akkor elvehetted volna, s
most aztán futhatnál vele a világba, mint annyi sok hírneves hazafi:
vagy félthetnéd, ha magadban futnál, s őt elhagynod kellene. Magad jó
szántából szaladtál az ellopott gyémántjai után. S ennek köszönöd, hogy
most élsz. Mert ha itthon maradsz, a milyen bolond vagy, te mentél volna
legmélyebben bele a hinárba. Neki köszönheted, hogy most fejjel állsz az
ég felé. Ő pedig az alatt ismét gazdag lett és hatalmas. Hogy rettegtél
attól a gondolattól, hogy egy gazdag nőt találsz feleségül venni. A
gazdag nő mindig első úr a háznál. Vágysz-e most e szolgaság után?
Szereted? Talán nem is igaz? Csak elhitted neki, hogy ő szeret. S most
aztán jogot tartasz hozzá. De miért? Mert nagy érdemeid vannak az úri
házban? Barátom! Érdemekért adnak aranylánczot, meg vaslánczot; de nem
rózsalánczot: nem feleséget. Más természetosztályba tartozó lények ezek.
Itt nem a szív kel össze a szívvel, itt a birtok házasodik: a nagy
földnek nagy föld kell. A milyen nagy a menyasszony, olyan nagynak kell
lenni a vőlegénynek. Az egér hiába szerelmes az elefántba. Megesik, hogy
gyakran a vőlegény fényes czíme kiegyenlíti azt a hiányt, hogy nincs
egyebe egy kardnál; de nálad még ez is megfordítva van: a leánynál van a
fényes czím. Még nagyobb volna, ha elárulnád valaki előtt, hogy
ábrándoztál. Ha számot vetettél a jobbik eszeddel; neked magadnak
kellett volna azon kezdened, hogy felejtsük el, comtesse Pálma, a mi
közöttünk történt! Ábránd volt, a tavaszi balzsamos lég mámorító hatása.
Ne gondoljunk erre a bohóságra többé.
(Hanem a csók édességét még most is érezem!)
Mire vége volt a szakállirtási műtétnek, akkorra a régi jó barát, a
bűvös tükör kiverte az élő képmása szivéből a haragvó rémeket, s
elsimította, mint olaj a tengert, a hullámzó vért. Visszatért idegeibe a
hideg, józan erély: nyugodt volt, lecsendesült.