Pálmának is minden idegein végignyilalt a rémület; de ő azért perczig
sem veszté el lélekjelenetét: hirtelen becsukta az üres ládát, s belökve
azt a helyére, rácsapta a rejtek-ajtót. – Temetvényi azzal a vak
rémülettel, a mivel az égő házból menekülnek, a mikor nem tudja az
ember, hogy oltáshoz kezdjen-e, vagy segélyért kiáltson, tántorgott az
ajtó felé, szótagolatlan kiáltásokat hallatva. Pálma megelőzte őt az
ajtónál s megragadta a kezét.
– Térj magadhoz! suttogá fülébe, a ház tele van idegenekkel.
E szóra határozatlanul állt meg helyében a gróf.
– Ülj vissza a pamlagra, kérlek; a cselédeket hallom jönni.
A gróf nem ült le, hanem asztalához támaszkodott.
A szomszéd teremben gyorsan közeledő lépések hangzottak.
A titkos csengetyü jeladására hárman is siettek: Cousin úr, a komornyik
és a hajdu. Valamennyinek útját állta a grófnő az ajtóban s nem bocsátá
be őket a szobába.
Mr. Cousinra rá sem nézett, hanem a komornyiknak mondá szokott szelid
mosolyával:
– Atyám kéreti a vendég-urakat, hogy ha a kedveért egy kis barátságos
kártyakört rendeznének itt a játszóteremben. Már kipihente magát. – Ő
nagyon szeret tarokkozni.
No ez a kivánsága legkönnyebben teljesülhet.
A házi nép visszatért megnyugtatva, Mr. Cousin úr ugyan megtette a maga
észrevételeit, hogy nagyon különös ötlet a comtessetól, a kártyaasztal
felterítésére a vészharanggal adni meg a jelt.
A gróf még mindig ott állt, az asztalhoz támaszkodva, s összevont
szemöldökkel és vértől átfutott szemekkel bámult a kitalálhatatlan
rejtélybe. Mikor Pálma visszajött hozzá, azt mondá neki száraz fahangon:
– Te most azt hiszed, hogy én az anyád gyémántjait eladtam.
Pálma odaborult a keblére s átszorítá mind a két karjával, melegen,
őszintén.
– Ennyire rossznak hiszed-e a leányodat?
– Hm! De hát hova lettek? Ott kell nekik lenni! Nyisd fel még egyszer a
ládát! Talán csak káprázott a szemem? Megállj! megállj! Hiszen én magam
dugtam azokat máshová. Tudom már! A családi okiratok szekrényébe. Ne
bántsd! – Csak gondoltam erre; de nem tettem meg. Miért nem tettem, ha
gondoltam? Hova lehettek? Mit hiszesz hát?
– Azt, hogy ellopták őket.
– Kik?
– A multkori vendégeid. Hisz egy egész rablóbandát tartogattál itt a
házadnál hetekig.
– Ah! Az Orol Krivánszki? De hogy juthatott a rejtekajtó titkához, meg
az én kulcsomhoz?
– Meg fogjuk azt tudni. Légy most nyugodt. A gyémántjaink vissza lesznek
szerezve.
– Ki szerzi vissza?
– Az a nagy buksi fej, a kit én nem akarok odaadni a kegyetlen
istenségeknek. Semmi kétség, hogy ő nyomukba jő. Szedd össze
kedélynyugalmadat. Vendégeink jönnek. Eredj ki hozzájuk.
– Játszani? most? mikor a fejem tele van rémalakokkal.
– Majd én ott leszek mögötted és segítek. Nem szabad észrevenni
senkinek, hogy bajunk van.
S azzal atyja kezét a vállára téve, kivezeté őt a játszóterembe: ott
kemény ellenfelek vártak reá; a tábornok, a ki a tarokkban is oly
vakmerő, mint a hadviselésben, a plébánus, (tudva van pedig, hogy egy
apa testamentumban hagyta meg a fiának, hogy soha plébánussal le ne
üljön tarokkozni), meg a lutheránus tiszteletes, a ki a traditio szerint
«nagy Drucker». Pálma odaült az atyja mellé, s ő dirigálta, hogy mint
játszszék, s megverette mind a hármat.
Éjfél után két óráig elmulattak, nagyon sokat nevettek a játék furcsa
változatain. Reggel aztán útra kerekedtek a vendégek s ment kiki, a
merre sorsa vitte.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap megérkezett Illavay.
Sietett fel a grófhoz: jöttének hírére Pálma is bejött atyja szobájába.
A gróf és Ferencz még akkor csak a szokásos üdvözléseken estek túl. A
gróf kérdezte, hogy szerencsével járt-e Illavay úr?
– Csak félszerencsével, védenczem ügye fel lett függesztve, a míg a
kormány Budapesten elfoglalja ismét székhelyét. Ez még félveszély.
– No hát idehaza meg egész veszély van: vágott közbe Pálma. – Ellopták a
gyémántjainkat.
Egymás szemébe néztek egy pillanatig. Visszaemlékeztek arra a bizalmas
beszélgetésre ott az erdei úton.
– A szekrénynyel együtt? kérdé Illavay.
– Nem. Azt itt hagyták üresen.
– Ezt a Zsiborák bandája tette.
– Az Orol Krivánszkié! mondá a gróf.
– A ki nem más, mint Zsiborák.
– De hogy tudhatta meg, hol állnak, mikor kettőnkön kívül a rejtekről
senki sem tud. Töprengett a gróf.
– Talán még egy harmadik is tudta?
– Ön monsieur Cousinre gondol? Az lehetetlen. Olyan hű emberem, hogy az
életemet rá merném bízni. Tűzpróbákat kiállt jellem. Gondolja meg ön:
Bécsben, a proletárlázadás napján, mikor lélekvesztve futottunk el mind
a háztól, ő rá bíztam a pénztáramat, elszökhetett volna vele.
Visszatértemkor hiány nélkül találtam a pénztárt.
(– Igen, gondolá, de nem mondta ki Ferencz; mert azok a proletár-lázadók
őrt állítottak a pénztár mellé, hogy az ő köpönyegük alatt valami
«tolvaj» ne nyulhasson bele!)
– Hát ez az egész gyémántszekrény nem volt-e az ő kezére bízva, mikor
Bécsből menekültünk. Nem elsikkaszthatta volna-e útközben, ha ezekre
számított volna?
(– Nem ám, gondolá ismét Ferencz, mert történetesen én álltam el az
útját.)
– Aztán, ha ő is ezekkel a rablókkal játszott volna egy kézre, ugyan mi
oka lett volna arra, hogy miután azok már a gyémántokat elrabolták,
tovább is itt maradjon, s ne siessen utánuk a zsákmányban osztozni?
Illavaynak erre is volt valami gondolatja, de azt sem mondta el.
– Nem tudja ő még, hogy a gyémántok eltünése fel van fedezve?
– Nem.
– Akkor legalább arra kérem a grófot, hogy ne tudassa azt vele.
– Ön tán vadászni akar az eltünt gyémántokra?
– Ha a gróf megbíz vele. A gyémánt nem olyan zsákmány, mint az arany,
ezüst, a mit be lehet olvasztani, fel lehet aprózni; az enged magára
találni. Önöknél az ékszerészek árjegyzékei szerint megvan a leirása az
eltünt ékszereknek, én ennek a nyomán hiszem, hogy azokat
kézrekeríthetem.
– Ön elvállalna ily nehéz feladatot?
– Egész szenvedélyem az ilyen nyomozás. Angol-, Frank-, Némethonban
tanulmányoztam a rendőri eljárást; s most hasznát fogom venni. A ki
annyi értékű gyémántot ellopott, az nem maradt vele itt Magyarországon,
a hol arra három vevő sem találkozik: Bécsbe sem ment vele; mert ott
most nincs aristocratia; Párisban a munkásforrongások miatt szintén nem
találhat gyémántpiaczot. A rablóknak egyedül Angliába lehetett a
zsákmányukkal menni, a mit már Hamburgban vagy valamelyik más
németországi kikötőben a személyleirásaik nyomán megtudok; s ha egy
nyomot megtalálok, az a többire rávezet. Lehet, hogy ezek a nyomok
Amerikáig is elcsalják az embert, a mi várható abban az esetben, ha a
bűnrészesek szimatot kapnak a felől, hogy valaki üldözi őket: azért
kérem, azt az egész megindítandó nyomozást titokban tartani.
A gróf és leánya jelentékteljesen tekintettek egymásra.
– És ön magára vállalná ezt a nehéz feladatot?
– Ha a gróf meg akar vele bízni!
– Önnek hosszú időre el kellene innen távoznia.
– Mert ez a távollét ideje reám nézve kétszeresen hosszú, annál
bizonyosabb, hogy sietni fogok annak minden perczét felhasználni.
– De most innen kijutni is nehéz.
– Tudni fogom a módját.
– Nem jó lenne, ha én adnék önnek ajánlólevelet az osztrák
külügyministeriumhoz, útlevél elnyerése végett.
– Nem lenne jó. Lehet, hogy adnának útlevelet, de elébb kikérdeznék
utazásom czélját s bizonyos, hogy akárhová mennék, a helyett, hogy én
nyomoznám a magam embereit, magam volnék körülvéve kémkedőkkel, a kik
minden lépésemet őriznék. – Nekem van annál jobb módszerem.
– Hogyan? szólt Pálma.
Illavay adós maradt a felelettel.
– E szerint ön rögtön útra kelne? Kérdé a gróf És senkinek sem volna
szabad megtudni, hogy hová tünt el?
– Valóban: a titoktartás az első föltétele a sikernek.
A gróf csendesen dobolgatott az ujjaival azon a sandalfa szekrénykén, a
miben napirenden levő iratai álltak. Válogathatott benne, hogy miféle
módszerrel változtassa át ezt a kedves jó emberét porrá, levegővé,
párázattá? A meghatalmazást vegye-e ki a szekrénykéből s engedje őt
azzal futni, futni az ó-világon, az új világon keresztül, míg elolvad,
mint a folyóban úszó jégdarab; vagy a kormánybiztosi kinevezést vegye-e
elő a rejtekből; a mitől aztán az el fog felejteni mindent, a mi
gyémánt, cserében azért az egy darab rögért, a minek neve «haza» s akkor
aztán engedje őt elégni szépen, mint a meggyujtott alkoholt, mely után
még hamu sem marad?
Az előbbit választotta. – Átadta neki egyikét azoknak a kellően
felszerelt meghatalmazványoknak, a miket mindig készletben tartott
magánál. Ő majd ki fogja azt tölteni belátása szerint.
Azután az ellopott gyémántok leirását kellett még neki átadni, a miket a
tolvajok nem tartottak érdemesnek magukkal vinni, pedig az is ott volt a
szekrényben: azzal minden készen volt az útra. Jutalomról nem volt
szükség beszélni. Hiszen övé volt már a Stella, a viselőjével együtt.
A Stella viselője utána ment Ferencznek, mikor az már búcsut vett a
gróftól, és tőle is.
– Ön egy kérdésemre adós maradt. Hogyan akar ez országból kijutni? Én
meg nem engedem, sem a gyémántokért, sem az ég minden csillagáért, hogy
ön az életét koczkáztassa. A kijutás most veszélylyel jár: én tudom.
– Legyen ön nyugodt. Angol útlevelem van. Egész biztossággal utazhatom.
– Nem látom önt még egyszer eltávozása előtt? Nem jön fel egy szóra?
– Nem lehet.
– Mi akadályozza?
– A hiuságom.
Pálma elértette a választ. Ferencznek angolt kell csinálni az arczából
elébb, az angol útlevélhez, s fél, hogy azzal Pálma kikaczagja.
Szerette volna őt megölelni a búcsuvételkor, de sokan néztek rájok, s
azok nem voltak olyan értelmes állatok, mint a Gargó omladéki szemtanu.
Be kellett érni egy forró kézszorítással.
– Irni fogunk egymásnak.
– Mihelyt lehet.
– No hát eredj, Isten vezéreljen! Suttogá alig hallható szóval. De egy
pár ragyogó köny Pálma szemében mégis csak megjelent tanubizonyságnak, a
szív mélységéből küldve.
Mikor Pálma visszatért atyjához, a gróf azt mondá neki:
– Hát meg vagy-e elégedve velem? Most már nem lesz belőle se
kormánybiztos, se minister, se főbelőtt ember. A míg a gyémántjainkat
kergeti, az alatt eldől a koczka.
– S ha nem talál is rájok, a legdrágább gyémántom meg lesz mentve: ő
maga.
És ezt igazán szíve szerint mondta Pálma comtesse, a gargóvári bűbájos
kisértet.
Sietett ki a donjon erkélyére, kendőjével utána integetni a távozónak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Illavay uramnak tehát megint csak elő kellett keresnie a
megboszorkányozott tükrét. Biz ahhoz az angol útlevélhez nem való ez a
Bendeguz-pofa. Annak egy átidomításon kell keresztül menni. És nem csak
azért, hogy az osztrák rendőrök és vámosok elhigyjék neki, hogy ő angol;
de még inkább, hogy a külföldi «baldower»-ek száz lépésről meg ne
ismerjék benne az idegent.
Mikor neki fente a borotváját ennek a munkának: a bűvtükör megint el
kezdett hozzá beszélni.
«De nagy bolond vagy, édes barátom. Hogy a bajuszod le akarod az
ajkadról vágni. Ezt az egyetlen egy alkatrészét a pofádnak, a mi
megtekintésre érdemes. Egyéb szépség sincsen rajtad. Hát ér annyit a
világ minden brilliántja, mint ez a két szép felkunkorodott bajusz? Azt
mondtad mindig, hogy nem adnád oda egy millióért. Most már félért is oda
adod. Na, meg aztán ráadásul egy pár szép ragyogó szemért. De hát olyan
bizonyos vagy a dolgod felől? Itt tudod hagyni azokat a szép szemeket,
azért, hogy a gyémántokat keresd? – Barátom, bolond az, a ki vőlegény
korában előbb körül akarja hajókázni a földet. Ugyan mit mondanál az
olyan emberre, a ki így szólna a menyasszonyához: várj csak egy kicsit
kedvesem, mindjárt itt leszek; csak előbb részt veszek a Franklin
éjsarki expeditiójában, mihelyt feltaláltuk az éjsarki szabad tengert,
rögtön folytassuk a szerelmeskedést. Azt mondanád rá, hogy bolond! Pedig
te nagyobb bolond vagy. Mert az éjsarki expeditio egy közhasznú czél
után tör: az átjárót keresi; te pedig dibdáb fényes kavicsok után
szaladsz, a miktől a kedvesed se szebb, se jobb nem lesz. Nem okosabb
lenne, ha keresztet vetnél Zsiborákra, meg a gyémántjaira s azt
mondanád: bírja békével! a bajuszodat pedig tartanád meg magadnak?»
Ferencz védte magát a goromba tükör ellen.
«Ő azt mondta, hogy «ezek a gyémántok az én becsületem».
A tükör gúnyolódott.
«Phrasisnak elég szép volt, de te magad nagyon jól tudod, hogy ez csak
sophisma. Ha egy tönkrejutott dynastának a gyermeke nem tudja az apja
adósságait kifizetni; azért bizony nem veszti el becsületét, kivált, ha
az összement vagyonból semmit sem tartott meg magának. Hát mi lesz, ha
nem lesz? Egy csoport uzsorás kénytelen lesz beérni azzal, a mit eddig
nyúzott az áldozatán. Ezért ugyan kár olyan nagy pathost vesztegetni el
a kérdésre. No dobd el azt a borotvát! S aztán eredj vissza s mondd meg
a grófnak, hogy ha ellopatta a gyémántjait, hát küldje utánuk monsieur
Cousint, hogy keresse fel az, te pedig maradj a menyasszonyod körül, s
ha vőlegény akarsz lenni, ne menj Columbus Kristófnak».
Okos ember volt az a tükör; de ezuttal hiába beszélt annak a nagy buksi
fejnek; az a ragyogó két könycsepp azokban az esdekelve tekintő szép
szemekben tönkrevert minden logikát, hermeneutikát. A bajusz áldozatul
esett.
Biz az pedig nagy áldozat.
Igaz, hogy Angliában, Amerikában senki sem viseli. Németországban is
kevesen: Európa minden civilisált népe irtja; de mi ázsiaiak annyira
szeretjük azt a férfi arczon, hogy abban találjuk a Sámsonerőnket.
Mikor aztán készen volt vele, akkor azt mondta neki a csúf tükör.
– No most már tökéletes gorilla vagy!
Körül szakáll, az ajk fölött sima: – Amerikában yankee, Afrikában majom:
– nálunk mind a kettő.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez volt az a «hiúsági» indok, a miért Ferencz elutazása előtt nem
látogathatta meg még egyszer menyasszonyát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nagyon valószinű, hogy az elválás után számtalan leveleket irtak
egymásnak Pálma comtesse és Ferencz; az utóbbi szerteszéjjel a világból,
az előbbi pedig szerteszét a világba, a hol csak osztrák követség van,
egy bizonyos angol nevű úrhoz czímezve, a mikben egy részt Pálma közölte
az itthon történt nagy változások minden peripetiáit, másrészt Ferencz
tudatta, hogyan érkezett meg Hamburgba, hogy talált rá a legelső
gyanujelre; annak az útmutatása szerint mint sietett át Londonba s ott
ismét ügyes detectivek s koronatanuk segélyével hogyan sikerült neki az
ellopott gyémántok egy részét magában Londonban felfedezni, azokat
lefoglaltatni, az osztrák követség felügyelete alatt birói kézbe
letéteményezni. A legszebb gyémántékszerek azonban még hiányzottak. Egy
nyakfüzér magányos gyémántokból, értékben százezer forint; s a legrégibb
családi diadém, száz gyémánttal; ezeket az elárusító tolvaj nem is
mutogatta még Londonban. Ez utóbbi a személyleirás szerint nem lehet
más, mint az, a ki a szvornost csapatnál Baranecz Mathuzsálemnek
neveztette magát s a papot játszta. Ez azonban, a mint neszt fogott a
gyémántok nyomozásáról, rögtön abba hagyta a további csaklizást, pofát,
nevet változtatott s gőzhajóra ülve, elmenekült Amerikába. Ferencz nem
érte be az eddigi sikerrel. Nagy szenvedélye volt ehhez a sporthoz.
Három ötödét az elrabolt félmilliónak már visszavadászta, a másik két
ötödét sem hagyhatta ebadóba. – «Pálma becsülete» volt még abban részes.
Utána vágtatott egy másik gőzhajón a szökevény tolvajnak; egy kitünő
angol detectiv kiséretében, azt nagyhirtelen kézre is kerítették
New-Yorkban. Hanem azért, hogy «meg» volt fogva a gonosztevő, nehéz volt
őt «el» is fogni. Nagyon jól ismerte az új világban divó szokásokat.
Kifogást tett az üldözői ellen. Politikai szint adott az üldöztetésének,
ügyes prókátorra bízta az ügyét, a ki minden competentiát elvitatott az
üldözőktől. Utoljára nem volt más mód: szépen alkura kellett lépni a
derék becsületes emberrel, a ki csakugyan maga volt Baranecz
Mathuzsálem. S miután az a gyémántok kézrekerítéseért kitűzött jutalmat
megkapta: olyan igazlelkű ember volt, hogy nem csak a solitairekből álló
colliéret adta elő, hanem még azt is megmondta, hogy a még hiányzó
utolsó darab hol található meg: a száz-gyémántos diadém. Nagyon furcsa
fölfedezés volt! Ez ki sem jött Magyarországból, most is ott van
elrejtve. Elmondta Illavaynak, hol és kinél? Nagyon ismerős név volt az
előtte. «Jó» ismerős. – Ennyire csalódott volna az emberében? Eleinte
nem akart a felfedezőnek hinni. Akkor azután az annyi összetaláló
részlettel ismerteté meg, hogy meg kellett róla győződnie, hogy az most
valót mond.
Nevezetes fölfedezés volt.
Egy egész organisalt rabló-státus itt Magyarország és Ausztria határán.
Egy egész falu, Z...a, melynek minden háza: orgazda-tanya, az emberek,
minden társadalmi osztálykülönbség nélkül, vagy rablók, vagy orgazdák. A
mit csak a Rajna mellett, a Németalföldön, nevezetes rablófogást
tesznek, annak a szálai mind itt futnak össze a fehér Kárpátok egy kis
völgyrejtette falujában, itt jönnek össze jeladásra a hirhedett
kalandorok, a kiket Közép-Európa minden csendőre üldöz, – megpihenni, s
új terveket koholni; a miket azután egyesült erővel visznek keresztül,
ravaszul összetartva, álczákba bújva, s mikor a rablókaland sikerült,
akkor megint mind azt a kincset, a mit rögtön nem lehet vásárra vinni,
idehozzák Z...ára, itt senkinek nem jut eszébe keresni, innen azután
apródonkint szállítják szét nagy elővigyázattal olyan piaczokra, a hol
veszély nélkül értékesíthetik. Nincs az a nagy kereskedés, az a bank a
világon, a mely kiterjedtebb üzlethatárral birna, mint a Z...a-i
félkézkalmároké.
Baranecznek nem volt már szüksége a szövetségükre, a jutalomvágy és a
büntetés félelme elmondatott vele mindent.
És Illavaynak Newyorkba kellett menni, hogy megtudja, mi történik az ő
vármegyéjében; a járása székhelyétől alig egy napi járóra.
Ez a felfedezés is megérdemelte ezt a nagy hajtóvadászatot.
Valóságos cause celebre volt ez a crimináltörténetek közt. Csak az vette
el a hirét, hogy ugyanaz évben sokkal nagyobb események foglalták le
maguk számára a világ figyelmét.
Ezekről meg Illavay nem tudott semmit.
Még akkor nem volt tengeralatti táviró az ó- és újvilág között. Az
amerikai utazó nem tudhatta, hogy mi történik ott a lábai alatt a tulsó
félgömbön? Hat hét kellett rá egy hirlapnak, hogy Európából Amerikába
átjusson s keresztény lélek kellett hozzá az olvasónak, hogy mindazt
elhigyje, a mit nyomtatva lát maga előtt. Magyarországról épen annyit
lehetett megtudni, mint Eldorádóról vagy a Hyperboræokról. A legutolsó
hirlapból, a mit New-Yorkban olvasott, azt tudta meg Ferencz, hogy
Constantin nagyherczeg Debreczenben megkoronáztatott magyar királynak,
ellenben Ledru Rollin kétszázezer franczia élén kikötött Triesztnél.
Pálma leveleiből egyet sem kapott meg, a mikből megtudta volna az
igazat. Azok valahol ott vesztek a bécsi rendőrség cabinet-noirjának a
fiókjában, sőt talán össze is kerültek boldog társas együttlétben a
Ferencz leveleivel.
És ez nagy szerencse – különösen a tisztelt olvasóra nézve, hogy nem
kénytelen most sem a harczok kimenetelének, sem a detectivek
fáradozásainak recapitulatióját végigolvasni, a miket úgy is elég bőven
megismertettek már vele – a szaktudósok.
Mikor Triesztben kiszállt Ferencz, ugyanazokat az alakokat találta maga
előtt a málhái átvizsgálásánál, a kiket elutazásakor tisztelhetett; az
útlevelét is ott láttamozták, a hol fél év előtt.
Tavaszszal ment el, őszszel került vissza.
Nem talált egyéb különbséget, mint hogy akkor narancsot árultak a
piaczon, most meg szőlőt.
Még mindig olyan ábrázatja volt, mint egy yankeenek.
A tükre ugyan eleget figyelmeztette rá, hogy ezzel a pofával nem jó lesz
Pálma comtesse elé kerülni, mert bizony megijed tőle, de a speculativ
ész azt mondta, hogy csak hagyni kell azt még egy kissé. Az útlevelek
országában nagyon tanácsos, hogy az embernek a czifferblattja
tökéletesen kvadráljon az útlevélben foglalt arczképvázlattal.
Aztán a meghozott gyémántok bőven kárpótolják az elvesztett bajuszt.
Négy ötödrésze már itt van biztos zár alatt az elrabolt «becsületbeli»
kincsnek. Az ötödiken is rajta tartja a kezét.
Első dolga azt is fölvenni a rejtekéből.
Még Triesztben sem állt szóba senkivel. Hirlapot sem vett a kezébe.
Nagyon szája izében volt még Ledru Rollinnak a kacsája. Sietett Z...ára
eljutni minél elébb.
«BOLOND A VILÁG… ROSSZAK AZ EMBEREK…!»
Bécs város legmagasabb tornya mindazoknak a hegyeknek a tetejéről
meglátszik, melyek történetünk szinhelyét körülfogják, az osztrák
határról idáig csak egy macskaugrás.
Illavay ezen a vidéken minden faluban ismerős volt.
Trieszttől Bécsig éjjel-nappal utazott postakocsival; Bécsben csak addig
időzött, a míg az útlevelét visszakapta; az alatt sem hagyta el a
vendéglőt, őriznie kellett a gyémántokat, a miket nem mert magától egy
pillanatra sem elhagyni. Ez elszigeteltség által azt érte el, hogy
tökéletesen ismeretlen maradt a politikai nagy általános helyzetre
nézve. Ahhoz szokva volt, hogy Bécsben erős rendőri felügyelet szokott
lenni, s neki sietős volt az útja, minden feltartóztatástól ovakodnia
kellett, azért is nem ment sehova, és nem kérdezősködött. Számításból
szállt a «Vörös ökörbe», a hol a Magyarországról jövő tót fuvarosok
szoktak betérőt tartani. Tovább utazásra egy ilyen gyorsparasztot
fogadott meg, jó négylovas ecchós szekérrel. Korán hajnalban elhagyta a
császárvárost, a nélkül, hogy valósággal benne lett volna.
A mint a magyar határon tuljutottak, az első faluban a fuvaros lovakat
váltott. A gyorsparaszt vágtatva szokott járni s minden állomáson új
kocsis került a helyébe, pihent fogattal.
De már ez az első fuvaros is felismerte a régi szolgabirót, daczára
elváltoztatott arczkinyomatának s a míg lovakat váltottak, Illavay azon
vette észre magát, hogy a korcsmában ácsorgó parasztok közül egy, a mint
mellette elmegy, mintha véletlenül tenné, a könyökével megtaszítja, s
aztán a szemöldökével int neki és kimegy.
Illavay is ráismert a földire. Egyike volt az azoknak a vitézeknek, kik
a mult télen Orol Krivánszki bandáját elverni segítettek. Utána ment az
udvarra.
Ott aztán a paraszt úgy tett, mintha a lovak felszerszámozásánál
segítene oldozni, kötözni, s a közben dörmögve mondogatott ilyeneket
Illavaynak:
«– Aztán – készen vagyunk ám… Csak egyet kell füttyenteni… Vártuk a pánt
régen… Már megint itt járnak… Majd megint befütyülünk nekik… Aztán csak
annyit kell mondani, hogy «gyepre legény!»…
Illavay rá sem ügyelt. Nem értett a motyogott szavakból semmit. Azt
gondolta, a pálinka beszél a legényből.
Mikor készen volt a szekere, tovább hajtatott.
Hanem az a paraszt legény eléje került gyalog. Természetesen, ő a
rövidebb ösvényen vágott át a hegyeken keresztül, s nem kellett neki
kereket kötni. – A második állomáson már öt-hat parasztot talált a
korcsma előtt a megérkező, a kik kalapjaik karimáját mélyen a szemükbe
húzva, el-elsomfordáltak mellette, s oda dörmögték a fülébe:
«Itt vagyunk ám!… Mind készen vagyunk… Puska is van…»
El nem tudta gondolni, hogy mit súgnak, búgnak?
A harmadik állomáson, a hol az országút Gargó felé tér el s egy mellékút
a Kárpátok egy mély völgyébe vezet le, Z... felé, már egész csapat
földészt talált az útjában, közöttük többen voltak a járása községeiből
olyan előljáró személyek, a kik előtt nem lehetett ismeretlent
játszania. Hiszen azok sem siettek mutatni, hogy ráismertek. Mind csak
úgy szűr alól dörmögött hozzá.
Egyet odaintett közülök, a legvénebbet; maga le sem szállt a szekérből,
az ecchó alól.
– Palkó… Ne sokat beszéljetek arról, hogy engem itt láttatok.
– Dehogy beszélünk, pán; – értjük mink azt.
– Én most olyan dologban járok, a miben nem szabad a jövetelemről előre
értesülni minden embernek.
– Tudjuk azt jól. Mi nem adjuk tovább.
– A dolog igen fontos.
– Tudunk mindent. – Azután mind ott leszünk!
Azzal az egész csoport eloszlott nesztelen, minden irányban.
Illavay még most sem értett semmit. Nem sejtette, hogy mit néznek ezek
az emberek ő benne?
Késő őszi napjai voltak már ennek az esztendőnek.
Lehullt már minden levél a fákról, csak a «fagyöngy» a «fakín» maradt
rajtuk zölden. A fakín a tölgynek az álma, mely arról regél neki, hogy
még nincs itt az évnek a halála, még zöldül valami! Pedig az csak a
fakín. (Loranthus. Riemenblume.)
Ezek a jámbor emberek azt hitték, hogy Illavay most jön a külföldről, a
népfölkelést rendezni a Felföldön. Beszélhetett nekik akárki, hogy vége
van már mindennek, jobban tudták ők azt. Jön az anglus, meg a franczia,
a török már itt is van, megtorolni a muszkát. Most kezdődik el az igazi.
A mi eddig volt, az csak tréfa volt.
Azért van a pán szolgabirónak a bajusza levágva. Ez azt jelenti, hogy
Anglia biztos!
Mindenütt ezzel az összeesküvők rejtélyeskedésével fogadták, a mibe
nagyon beillett az ő erőszakolt gyors utazása, mellékutakon járása,
titkolózása, elváltoztatott arcza, még az aranypénz is, a mivel
fizetett. Az meg franczia pénz volt. Frankhon szövetsége biztos!
Ferencznek pedig csak az járt az eszében, hogy hogyan lepje meg a maga
emberét gyaníttatlanul a fektében; úgy, hogy rókalyukat ne találjon a
menekülésre.
Ki hitte volna erről az emberről?
A Z...ára vezető út mindenütt sűrű erdők között visz el, a miben szén-
és mészégetők kunyhói vannak itt-ott elszórva. A hegyi patak fölött
rongyos fedelű malmok kelepelnek s egy elhagyott kalló nyilai kótognak
egyhanguan. Az ember önkénytelenül azt kérdi, mit őröl ez a sok malom?
Az egész völgynek olyan kevés a szántóföldje: alig látszik valami nyoma
a mezőgazdaságnak. A falu házai hosszan vannak szétszórva az egész völgy
teknőjében, külsejök szegényes, ronda. Alig van körülöttük valami
kertnek, gyümölcsösnek nyoma. Hanem ha még olyan rongyos is a födele a
háznak, azért erős tölgyfa ajtaja van, s az ablakait táblák takarják.
Házi állat, baromfi sehol az udvarokon. S ez a falu azért még sem
szegény, a legtöbb adófizetők közé van sorozva. Lakosai kupeczek,
csiszárok. Többnyire uton vannak. Templom nem látható a faluban sehol.
Azt sem tudni, hogy vezet-e valaki a lakosairól matriculát. Az adót
behozza a biró rendesen még a határidő előtt; panaszos soha sem kerül
Z...ából a vármegye házára, soha sem adnak ezek okot, hogy bírói személy
kerüljön a hátukra. Olyan enclavét képeznek ott a maguk hegyszigetében,
mint a pyrenæek közt az andorrai köztársaság: azzal a lényeges
különbséggel, hogy a milyen harczias faj az andorrai, oly kevéssé az a
z...ai. Soha ebből a faluból egy katona be nem válik. Hogyan tudják az
ujonczozást kikerülni? az az ő államtitkuk.
Van a falu közepén egy rozzant vendéglő, a minek az állása alatt nehéz
társzekerek nyújtózkodnak; iszonyú sártócsán keresztül lehet az udvarára
bejutni. Az érkező vendéget az ablakon kidugott kandi fejek, borzasok,
kancsalszemüek jól agybafőbe nézik, de azért senki sem jő ki eléje, hogy
megkérdezze, mire van szüksége. «Ha hoztok, esztek.» Itt nem adnak
semmit. Csak pálinkát. Azt most főzik odahátul, érzik a kiöntött moslék
bűze. A korcsma elején egy leereszthető, veresre mázolt félajtó jelzi,
hogy ott mészárszék is van: a nehéz illat is elárulja a rendeltetését.
Illavay leszállt a szekérből, a ládikót, a miben a visszaszerzett
gyémántok voltak, a prémes bekecse alá dugva; a kabát jobb ujjába
odacsúsztatva azt a csinos kis eszközt, a minek «életmentő» a neve:
amerikai találmány; többet ér minden lőfegyvernél, kettős ólomfejű kis
buzogány az, hajlós halcsontból fonva: ledönti az óriást is, s az ütése
elháríthatatlan.
Nem kérdezősködött senkitől: egyenesen keresztül vágott az utczán a
czuppogó sárban, a korcsmával átellenes házhoz.
Abban a házban volt Pálma gyémánt diadémja elrejtve.
Ki hitte volna ezt annak a gazdájáról?
Ez volt Rokomozernek a háza.
Valljuk meg az igazat: Illavay ezuttal a csalódásig hasonlított külső
megjelenésében ahhoz a népfajhoz, melynek Rokomozer is szülötte volt.
Bajusz nélkül, hosszúra megnőtt szakállal, a fején vidrabőr süveg:
termete idegen szabású prémes kaftánfélébe burkolva, lábain nagy sáros
csizmák s azoknak a szárából kivirító zöld, csíkos lábszárharisnyák, a
nyakán koczkás gyapot shawl; – olvasva is elmehetett volna a prágai
Altneu őslakói között. A czammogó járás, a bukdácsoló fejhordozás mind
hozzájárult a csalódás öregbítéséhez: elannyira, hogy a mint a pitvaron,
a konyhán keresztül, kóczos hajú némber által a belső szobába vezetve, a
gazda előtt megállt, az őt az összetartozók között szokásos jargonján
üdvözölte.
– Schólem! Fogadá a köszöntést Illavay. Hát ön sem ismer rám, Rokomozer?
A mint Rokomozer ráismert a hangjáról Illavayra, elkezdett a feje, meg
az álla olyanformán mozogni, mint azoké a furcsa gipsz-figuráké, a mik
egy megtaszításra gyermekmulattató bókolást folytatnak. Meg volt
némulva.
Illavay végig várta, míg a gipszpagódlinak a feje megállapodik a válla
között.
– De megtalált ön ijedni a szavamra, polgártárs.
Már ekkorra rendbeszedte magát a gazda. Talált ki valami furfangot.
– Hogy ne ijednék meg, tekintetes uram, mikor meglátom a két szememmel?
De bizony nagyon megijedek. Nem magamért, hanem a tekintetes urért
ijedek meg.
– Én értem ijed meg, polgártárs? Hát mi félelmes van rajtam?
– A tekintetes úr odakinn járt a külföldön. Minden ember azt beszéli.
– Az úgy van.
– Aztán úgy várja minden ember, mint a zsidók a Messiást, hogy mikor jön
már Angliából azzal az izenettel, hogy ujra kell kezdődni a ribilliónak?
– Hát hogy ne ijednék meg, mikor itt látom, zsidónak öltözve: bajusza
sincs.
– Hát abban minden ember csalatkozik, ön pedig legjobban, polgártárs;
mert én nem jártam politikai szövetségeket keresni, hanem egy
rablóbandának a szökevényeit nyomozni, a kik a gargói várkastélyból
mindenféle gyémántékszereket elloptak.
– No az bizony nehéz munka volt. Az olyan gyémánt nagyon drága lehet:
ostoba kincs, kicsiny helyre el lehet dugni.
– Bizony messze jártam miattuk, egész Amerikáig.
– Amerikáig? Hisz az talán már a másik világban van.
– Nem ismert ön valami Baranecz nevű embert?
A gazda felnézett a gerendák közé, véreres szemeit lefelé is, felfelé is
meresztgette, s szétterpesztett tenyereit alá is, fel is forgatta a
levegőben.
– Hogy hiják? Beranek?
– Nem. Baranecz.
– Úgy? Maravecz?
– Nem úgy. Ba-ra-necz.
– No mert a Beraneket, meg a Maraveczet inkább ismerem, de azokat is
csak név szerint; de a Baraneczet soha sem hallottam.
– Arra volt bizva a rablott gyémántoknak az elárusítása.
– Raffinirozott gazember lehetett!
– Annyira raffinirozott azonban még sem volt, hogy én el ne csiptem
volna.
– No már ahhoz gratulálok. Felakasztották?
– Nem tették azt vele. Hogy magát megmentse, beállt vádló-tanunak s
mindent kivallott.
– No hála Istennek!
– A gyémántékszerek mind megkerültek, egynek a kivételével: egy diadém
hiányzik.
– Diadém? Mi az a diadém?
– A többi itt van már nálam.
Illavay elkezdte felnyítni az asztalra letett utitáskáját.
– Jaj, tekintetes úr, ki ne rakja a gyémántokat ide az én asztalomra. El
talál egy gurulni, beleesik az egérlyukba, örök időkre holt ember lesz
belőlem.
– Nem is a gyémántokat akarom én megmutatni, hanem ezt a furcsa kis
eszközt, ni.
– Mi az? Egy pisztoly?
– Pisztoly, a mivel hatszor egymásután lehet lőni. Amerikai találmány.
– Jaj, ha eltalál sülni.
– Nem kell félni, nem bánt az senkit magától.
– De hát minek az embernek ilyen veszedelmes portékát magával hordani.
– Majd mindjárt megmondom. Az a hiányzó gyémántékszer itt van önnél
elrejtve.
Most már el kezdett kaczagni Rokomozer. A mellét verte s a fejét rázta
fel s alá, hanem a nagy kaczagás közben a nehéz veríték csurgott alá
kétfelől a halántékain.
– Isten a világom! Gyémántékszer? Én nálam? A ki csak rongyokban
dolgozom. A mit a szemétről szednek föl. Soha nem láttam más gyémántot,
mint a mivel az üveges zsidó bemetszette a táblát az ablakomba.
– Azt is megmondom, hogy hol van? folytatá csendesen Illavay. A
sütőkemenczének a fenekén.
A kaczagó arcz olyan fakó lett, mint a cserzett bőr: a zavart szemek
veszedelmes villogással néztek a kelletlen vendégre.
– Csak az agyagtapaszt kell feltörni, az alatt van egy négyszögletű kő;
ez takarja a rejtegetett ékszert, a mit apróra darabolva kellene
elárusítani, mihelyt kedvező idők jönnének rá.
A gazda nagyot fohászkodott s összetette a kezeit. Most már szomorú
arczot igyekezett csinálni.
– S a tekintetes úr elhiszi ezt én rólam? Hát ilyen ember a Rokomozer?
Hát nem küldött a tekintetes úr én tőlem akárhányszor pénzt a városba,
nyugtát se kért róla, azt mondta a Rokomozerre az életemet is rá merném
bizni. Hát valóságnak hiheti azt, a mit az a gazember ellenem kigondolt?
Ismerem már jól. Csaló volt, tolvaj volt: nem akartam vele társaságba
lépni, most ezért akar engem belekeverni a csávába. Az én kemenczém
fenekén gyémántbánya.
– Hát hiszen arról mindjárt meggyőződhetünk, menjünk, törjük fel a
jelzett helyet s ha nincs ott semmi, akkor én vagyok luddá téve. No
menjünk oda, nyissuk fel a kemencze padkáját.
– Az most lehetetlen, tekintetes úr; tele van a kemencze
schlachmóneszszel, a mi az ünnepre kell; azt most nem lehet kibontani.
– Ezzel nem messze megyünk. Schlachmóneszt nem sütnek ebben az
évszakban, nincs is semmiféle ünnep a Marchezván hónap utolsó hetében s
a sabbath még négy nap mához. Nyissa ön fel a kemenczét.
– Hogyan mondja, kérem, hogy nyissam fel.
– Én parancsolom.
Rokomozer arcza most furcsa vicsorgásra torzult.
– Parancsolja a tekintetes úr? De hát a tekintetes úr még azt sem tudja,
hogy itt nem parancsol többet. Hiszen nem szolgabiró már itt a
tekintetes úr. Látszik, hogy most jön Amerikából: nem tud semmit. Hiszen
vége van már a régi világnak. Nincs már se főispán, se szolgabiró, se
pandur. A főispán helyett van most «Districts-commissär», az az
exczellencziás gróf Temetvényi; a szolgabiró helyett van a
«Bezirkscommissär»; az valami cseh uraság: azelőtt vadász volt. A pandur
helyett meg itt vannak a «zsandárok». Nem a tekintetes úr parancsol már
itt ezen a földön.
– No hát az sem nekem a nagyobb baj, Rokomozer, hanem önnek. Hallgasson
csak ide. Az amerikai hatóság nem érte be azzal, hogy a felfedezett
tolvaj «nekem» bevallott mindent, hanem ezt a vallomást egyúttal
megküldte a bécsi kormánynak is, egész hivatalos alakban. A mi közös jó
ismerősünk, Baranecz, ugyanis nemcsak az általam keresett gyémántoknak a
hollétét fedezte fel, hanem még többet is elmondott, a miért az osztrák
rendőrség vagy ma éjjel, vagy legfeljebb holnap egész fegyveres
assistentiával itt fog teremni Z..án. Minden háznál lesz valami
keresnivalója. És a rongyok között is, a mik már harazsákokba vannak
tömve. Fel van adva az egész bandátok, mely az egész világra szétágazik.
Hogy miért nem vártam be én is a bécsi rendőrség expeditióját? Hogy
miért siettem azt megelőzni? annak is megmondom az okát. Mikor ezek az
osztrák zsandárok megindulnak Z..a felé, a ti kémeitek már egy órával
elébb hírt adnak nektek a közeledtükről, s akkor egyszerre mindent el
fogtok takarítani az útból: semmi nyomot nem találnak. Hát ezt akartam
megakadályozni. Én már most itt ülök és nem mozdulok innen, a míg a
csendőrök lovainak dobogását nem hallom. Ön pedig szintén ott fog ülni
az asztal tulsó végén, velem szemközt. Ha fel próbál kelni a helyéről:
vagy csak egy kiáltással is jelt talál adni, hát akkor ez a pisztoly
elsül, s az egy embernek elég. Tehát várjuk be szép nyugodtan, a míg a
csendőrök megérkeznek.
E szóknál széttépte a kaftánját a mellén a gazda s elkezdett keservesen
jajgatni.
– Nem bánom hát, lőjjön ide az úr! úgy is holt ember vagyok már.
– Ne ordíts! Ide csődíted a szomszédokat; én megölöm mind, a ki bejön.
– Senki sem jön ide! Nincs szomszéd! Egy férfi sincs a faluban, csak a
nyomorékok. Mind kinn vannak a «fogáson». Nem bánom, lőjjenek agyon.
Inkább ma, mint holnap. Megvallok mindent. Előadom a diadémot! Itt van
nálam van. De nem csak azt adom ki. Kiadom az egész bandát. Czudarok,
gazemberek. Ha ők elárultak engem, én meg elárulom valamennyit. Akkor én
gratiát kapok. Akaszszák fel valamennyit, csak engemet ne bántsanak.
Tekintetes úr, kegyelmes úr, úgy éljek, úgy maradjon meg a lelkem a
másvilágon, a mint igazat mondok. Egy iszonyú nagy complott van
készülőben: épen holnap éjszakára, a gargói kastély ellen. Benne van a
complottban a monsieur Cousin is. Az a főgonosztevő. Nem is Cousin annak
a neve, hanem Ribaux; szökött gályarab. Húsz esztendőre volt elitélve
rablásért Toulonban. A Zsiborák az ő régi czinkostársa. A gyémántrablást
együtt főzték ki. A kastélyban még sokkal több kincs van: arany, ezüst,
azt is mind kitakarították volna, ha akkor a tekintetes úr, meg a
parasztok közbe nem vágnak. Most újra hozzá akarnak látni. Negyven
vakmerő ficzkó szállingózott össze innen-onnan, ki Lengyelországból, ki
Németországból, mind jó czimborák, a gargói kastélyt holnap éjjel
megrohanni. Olyan negyven ficzkó, a ki éjszaka az ördögtől sem fél.
Éjjel az erdőkből, a hol most már el vannak rejtőzve, árkokban,
mészégető kemenczékben, faodúkban, barlangokban, mind egyszerre
összejönnek a kútnál. Innen visz fel a vízvezeték a várba, egy alacsony
folyosó. Ezen keresztül a vár pinczéjébe lehet eljutni. A várban van
most tizenkét zsandár, a ki a Districtscommissär úrnak az őrizete.
Azoknak estére a vacsorához olyan bort adat Cousin úr, a mitől úgy
fognak aludni, mint a juhászbunda. És akkor ő maga fel fogja nyitni a
pinczeajtót, azután a boros pinczébe vezető ajtót, ott pedig már együtt
lesz az egész banda s akkor megrohanják az egész familiát, meg a
cselédséget, zsandárságot s minden embert megölnek, csak a drága
grófkisasszonynak kegyelmeznek meg, a kibe a Cousin úr szerelmes: azt el
akarja magával vinni a fekete erdőbe s ott elvenni, a hogy a zsiványok
szoktak házasodni.
– Hallja ön, Rokomozer, ez egy olyan szép mese, hogy sokat érne egy
novellairónak.
– Mese? A tekintetes úr azt hiszi, hogy ez mese?
– Azt biz én. Arra való mese, hogy én most egyszerre ugorjam fel innen,
s a mint a magam kereste ékszert megkaptam öntől, a többivel ne
törődjem, hanem szaladjak egyenesen Gargóvárra, megmenteni a grófékat,
kendtek meg az alatt szépen mindent eltakarítsanak az utból, mire a
csendőrök megjönnek.
Rokomozer a szívére tette a kezét s egész érzékenységgel mondá:
– Hát ilyen hazugnak hisz engemet a tekintetes úr? Ez nekem fáj. Jól
van. Nem beszélek többet. Hanem hát adjon engedelmet arra, hogy
felkeljek a helyemről, aztán előkereshessem azt a – minek is hívják
csak? – soha sem tanulom meg a nevét, – diadémot.
– Jó. Menjünk oda.
– De, kérem, ne mutogassa a pisztolyt odakinn a fehérnép előtt, mert
elsikoltja magát mind. Egy szót se szólok hozzájok másképen, mint
németül, még csak a szememmel sem intek nekik.
Ferencz zsebébe dugta a revolvert, karjára akasztá a táskát s maga előtt
ereszté a gazdát.
A konyhában borzas leányhad sürgött-forgott a tűzhely körül, melyen
lobogott a megrakott tűz.
– Hát ti ökröt akartok sütni, vagy mi? hogy ilyen nagy bolond tüzet
raktatok! Még kicsap a kürtőn a lángja. Takarodtok be a hátulsó szobába
valamennyien!
Mikor egyedül maradtak a konyhában, Rokomozer bereteszelt minden ajtót:
nagy ovatosan levette a kemencze szájáról az agyagtévőt s neki állt a
baltával felfeszíteni az égett agyagot a kemencze fenekén.
Ott volt a négyszögű kő s alóla előkerült a horpadt rézfazék, a mibe a
diadém volt eldugva.
– Ez-e az? szólt, odanyujtva Illavaynak. Azt se tudom, minek hívják? Hát
ez mind gyémánt? Én azt gondoltam, üveggyöngy, olyan mint az én
csilláromon lógg.
Egy sem hiányzott belőle.
Az egyik tolvaj tehát igazat mondott, különös volna, ha a másik szava is
megállna.
Rokomozert visszakisérte a szobába Illavay.
– No hát, tekintetes úr, mondja csak, úgy-e, hogy jó ember a Rokomozer?
– Különös kivánság!
– De csak meg van már most velem elégedve?
Felelet helyett Illavay megint leült a szalmaszékre az asztal mellé. Úgy
látszott, hogy a fenyegetését be akarja váltani, hogy megvárja míg az
osztrák csendőrök megérkeznek.
Rokomozernek pedig nagy szüksége lehetett azt az időt a maga számára
megnyerni. Sok más elintézni való volt még Z..án.
– Hát azzal sincs megelégedve a tekintetes úr, a mit elmondtam a
zsiványokról, hogy a jövő éjjel belopóznak a gargói várba, megölnek
mindenkit, csak a grófkisasszonyt viszik el élve magukkal.
– Az hóbortos mese. Nem hiszem, szólt Illavay, s az asztalra könyökölt.
– Nem hiszi el? No hát majd mindjárt elhiszi.
Erre Rokomozer elővett egy nagy, borjúbőrbe kötött kapcsos könyvet, s
azt felnyitotta. A jobbról balra olvasandó keleti betűs sorok
alkalmasint valami vallásos tanokat hirdethettek; hanem azonkívül még
más haszna is volt e könyvnek. Néhol két lap a szélein egymáshoz volt
ragasztva, s a mint Rokomozer éles késsel szétválasztá a lapokat, a
kettő közé dugott iratok jöttek elő azok közül, a miket Rokomozer
egyenkint Illavay elé rakott.
Különféle keletű levelek voltak, mind ugyanazon kézirással.
Illavaynak nagy tapasztalata volt az irások felismerésében. Megtudta
mondani, hogy franczia irta-e vagy angol, vagy olasz, de még azt is,
hogy kálvinista irta-e vagy pápista a levelet? Ezekben Cousin úr irására
ismert.
Azok mind Rokomozernek szóltak.
Használva volt bennük a tolvajnyelv, a maga mákvirágos kifejezéseivel,
csakhogy azokat a terminusokat mind nagyon jól értette Illavay.
Az első levelek a nagy üzletről szóltak, a mihez társak kerestetnek.
«Belzázár» (ez a gróf), az Augusztus főpublikánusává lett. Tizenkét
cherubim (csendőr) van a Semiramis kertjében (a várban). Éjjel-nappal
strázsálnak az előszobájában. Legalább kétszer annyinak kell lenni az
«elihud»-oknak (martalóczok). A sas szedje össze a vércséket
mindenünnen. (A sas volt a Zsiborák tolvaj neve.) Készen legyen minden a
lakodalomra, mikor a Mammuth megérkezik. (Mammuth annyit jelent, hogy
«egy millió».)
A következő levélben aztán már az alkudozások kezdődnek a zsákmány
felosztása fölött. A mammuth a napokban megérkezik. Hanem ez egy légió
«gadarenus»-ból áll (ezeres bankjegyek). Azoknak a szagát megérzik.
Mihelyt a lakodalom meglesz. Eliézernek (ez volt Rokomozer) el kell
menni Ninivébe s a gadarénusokat átváltani kakasokra és unicornisokra
(louisdorok és guinéek) tíz százalék az ő osztaléka, húsz az Orolé, húsz
az «enyim» és a Szulamith egészen. «Azon nem osztozunk az Orollal.»
Illavaynak kezdett a fejébe menni a vér. Kitalálta, hogy az a Szulamith:
Pálma.
A következő levél egészen ez utóbbi tárgygyal foglalkozott. Úgy
látszott, hogy az Orol is magának követelte ezt a ráadást. A levéliró
azt az ajánlatot tette, hogy a dolgok végén válaszszon a Szulamith maga
kettőjük közül, hogy melyiké akar lenni?
Illavaynak a szemei vérben forogtak. Még egy levél volt hátra. Abban már
az egész megrohanási terv részletezve volt.
A Mammuth már megérkezett. Nem kell késedelmezni, mert másnap már itt
lesznek a filiszteusok (a hitelezők) s megmellesztik erősen. Az elihudok
rejtőzzenek el nappal a közeli erdőkben. A várhegygyel átelleni
hegyoldalban van egy kis kőépület, a teteje is kő: az ajtaja vas, kettős
keresztrúddal elzárva. Ez a forrás cisternája, a honnan egy alacsony
boltozatú alagút vezet fel a várba: ezen megy fel a vízvezetéki cső,
mely a vár alatti tágas sziklapinczébe torkollik. Magasabbra nem megy
fel önnyomása által a víz, innen lóhajtotta gép emeli tovább a vízművek
medenczéjeig. A czimborák ez éjjel a cisterna ajtaját nyitva fogják
találni. Azon keresztül az alagúton át felhatolhatnak a várpinczéig. A
jó barátnál vannak a pinczék kulcsai. Este a jó barát, mikor kiadja a
cherubimok számára való bort, egy kis holdvilágot (mákony) fog
beleönteni. Az alvókból aztán könnyű lesz angyalokat csinálni. A
Malchusok (inasok) be lesznek zárva a szobáikba. A Belzázár parityái nem
dobják el a követ. A Szulamith hálószobája a park fölötti lakosztályban
van, távol a cselédségtől; ő nem fog semmi neszt észrevenni. A szobához
való álkulcsok már készen vannak…»
Tovább nem birta Illavay olvasni. Őrületes dühében felugrott a helyéből,
torkon ragadta Rokomozert s nem törődve vele, hogy ha behemóti
ordításával fellármázza is az egész falut, rárivalt haragja emberevő
kedvében:
– Hát te irtóztató gazember! Te ezt mind tudtad, és engedted volna
megtörténni, ha én véletlenül meg nem érkezem?
S minden szónál úgy megrázta, hogy annak keze, lába, feje, a hány
annyifelé kalimpált.
– Engedted volna te istentagadó azt, a kiről tudtad, hogy több nekem,
mint ez az egész világ, ilyen irtóztató sorsra jutni?
S azzal odadobta őt a karszékbe vissza, hogy szék és ember nagyot
nyekkent.
Hanem az ember azért nagyra volt a diadalával; mintha ő rázta volna ki
amabból a lelket, mosolyogva döczögé:
– No hát, úgy-e, igazságom van?
– Veszekedj meg az igazságoddal együtt, akasztófára való!
– Úgy-e, hogy jó lesz, ha siet a tekintetes úr megakadályozni ezt az
irtóztató dolgot?
– Kedvem volna elébb a fejedet szétzúzni ezzel az ólombunkóval.
– No az szép volna! Hát miért?
Ferencznek most még egyszer kedve támadt torkon ragadni a házigazdát s a
képébe ordítani:
– Hát nem tudtad, te gazember, hogy az a nő az én jegyesem? Nem tudtad,
hogy ő az enyém? Nem tudtad ezt följelenteni?
És annyira megszorongatta neki a nyakát, hogy már annak a szemei kezdtek
kidüledezni; míg végre eszébe jutott, hogy ha az ember valamire
feleletet akar kapni, annak a legmulhatatlanabb föltétele, hogy a
kikérdezettnek a torkát ereszsze szabadon.
Rokomozer pedig ezzel a második dührohammal még jobban meg volt
elégedve.
– Isten a világ fölött! Milyen hűséges ember a tekintetes úr.
– Nem arról van szó, hogy én milyen ember vagyok? hanem, hogy miért nem
jelentetted fel ezt magad?
– Tekintetes úr, mondok valamit. Olyan igazán éljek. Én nagyon szeretem
a tekintetes urat.
– Szeresd az ördögöket!
– No. Én csak nagyon szeretem a tekintetes urat. Ha egy oroszlán akarná
megenni a tekintetes urat, odaállnék elejbe, azt mondanám, egyél meg
előbb engem. Micsoda úr! Csak egy ilyen igaz ember volt a világon, több
nem volt! Micsoda vitézség volt, mikor a lövöldözés közepébe berohant
azért a gézengúz Opatovszky ségetzért, hogy megszabadítsa; no, én nekem
semmi panaszom ellene: nekem megfizetett az úrfi mindent, még a
kamatokat is; a tekintetes úrtól pedig nem kaptam még eddig egyebet,
mint az öt ujjának a kék helyeit a torkomon, hanem azért mégis azt
mondom, hogy a tekintetes úr egy hatalmas derék ember, ellenben az
Opatovszky úrfi, annak ismertem az apját; derék, becsületes ember volt,
hanem ő még nagyobb hunczfut, gazember, mint az apja.
– Hallgass! Szószátyár! Mi közöd hozzá?
– Hiszen hallgatok. Hanem csak azt mondom, hogy én, Isten a világ
fölött, annyi ideig éljek, a meddig igazat mondok, hogy nem vétettem a
tekintetes úr ellen. Majd megérti ezt a tekintetes úr, csak most siessen
Gargóvárra. Mert hát bolond a világ: rosszak az emberek. Nem mondhatok
többet. S ha aztán visszajön ide a tekintetes úr s akkor is azt fogja
még mondani, hogy «Rokomozer, én te rád haragszom!» hát leveszem a
sipkámat a fejemről s azt mondom, hogy ide üssön a tekintetes úr azzal
az ólom bunkóval.
Illavay már nem tudott a dühtől mit mondani, csak az öklével ütögetett a
kezében tartogatott levelekre. Azok nagyon is élőbizonyságok voltak.
Aztán összeszedte nyugalmát, eltette a leveleket a zsebébe, az
ékszereket berakta a táskájába s több szót nem váltott az orgazdával.
Sietett ki a házból.
Rokomozer kikisérte s még a pitvarajtóban is odadörmögte a fülébe:
– Csak azt mondom tekintetes úr, hogy «bolond a világ, rosszak az
emberek!» Majd megérti ezt a tekintetes úr!
Illavay nem ügyelt a fecsegésre, hanem sietett a szekeréhez vissza;
befogatott újra s visszatért azon az úton, a min jött.
Az elhagyott faluban pedig egyszerre nagy füttyöngetés támadt, minden
háznál nagy lótás-futás volt: vermekbe, kutakba másztak le kötélen,
lábtókon, a felmálházott szekerekről leszedték a rongytelt zsákokat s
czepelték a házakba; készültek a bécsi csendőrök látogatására.
Rokomozer, úgy látszik, hogy a rabló czimborákat jól belemártotta a
vízbe, azért, hogy az orgazda pajtásokat kihúzza a szárazra. Inkább
azoknak a torkát szorongassa Illavay, mint az övékét.
Hja biz ez így van. Rosszak az emberek. Még a rossz emberek is rosszak.
Azok között sincs hűség. Mert hát ilyen a világ! – Bolond világ.