A SZÉP LAILA BALLADÁJA.

Ama harczi jelenet napja után beletelt két hét, hogy Illavay nem

látogatta meg Gargóvárát.

Lehettek sürgős feladatai, mik elébbvalók a szívügyeknél: valószinű,

hogy sok járás-kelése volt a miatt, a mi az ő rendelkezései folytán

történt. A császári hadparancsnoknak számot kellett róla adni, hogy egy

csoport fegyveres embert, a ki az ő zászlóit bitorolta, miért kergetett

valaki a világba; az ilyen vitézkedésért az embert könnyen

haditörvényszék elé is állíthatták. Írt is Ferencz ez alatt nem egy

levelet a grófnak, tudatva vele, hogy most itt jár, meg ott jár; de

Pálma mind jobb szerette volna azt, ha ő maga jött volna már egyszer.

Végre annak az ideje is elérkezett; egy szép reggelen egy lovag

vágtatott be a gargóvári dobogó hídon, a kiben az erkélyablakon kihajló

vártündér alig ismer, de mégis csak ráismer a várt lovagjára.

Az idő a szigorú téli napok után egyszerre úgy átcsapott a tavaszi

melegbe, hogy a rohamos hóolvadás miatt se szánon, se kocsin nem

lehetett útazni: a kinek sürgetős útja volt, lóhátról intézte el.

Ferencznek arra volt jó ez a két hét, hogy az alatt szakállt eresztett.

Annak az arczot körül fogó koszorúnak az a jótékony hatása van, hogy a

vonások összhangtalanságát kiegyenlíti: a nem szép arcznak általános

kifejezést ád, a fejnek megadja a hiányzó reliefet.

De nem ez volt az, a miért Pálma oly kedvesen volt meglepve Illavaynak

előnyösen átváltozott arczától. Szép volt az neki már mindenképen. Hanem

ez az újon növelt szakáll azt mondta meg neki, hogy Ferencz az ő utolsó

szavát elhitte: azóta nem áll össze vitatkozni azzal a boszorkányos

tükörrel, mely mindig azt mondja neki: «te rút vagy, ostoba vagy, senki

sem szeret», nem kereste a kétségeit; e bűvszó által megszabadult ettől

a bolondság dæmonától: ő hisz, ő bizik: a hölgyben és saját magában.

Hisz úgy, a hogy még soha sem hitt senkinek. Ez teljes diadal volt.

Pálma ragyogó arczczal sietett az érkező elé. Tudott ez az arcz ragyogni

is s akkor mennyei jóság sugárzott le róla. Ezt nem tanították neki: ez

belülről jött.

De hát még Ferencz hogy volt meglepetve, mikor őt meglátta, abban a

gyöngeviolaszínű ruhában, azzal a két fülön alól eresztett s hátul

feltűzött hajfonattal, mintha csak ábrándjainak tündére járt volna

előtte s az öltöztette volna fel. Úgy reszketett örömében, mint egy

gyermek, a ki csak bámul és nem meri elhinni, hogy mind ez az övé!

Ilyenkor a gyermekkel elébb tréfálni szoktak: elébb megfaggatják,

megbúsítják, hogy az a szép vásárfia, az a karácsonyajándék nem neki van

szánva, hanem a szomszéd fiának.

Pálma megállt előtte komolyan, s magának tartá mind a két kezét.

– Panaszom van a szolgabiró úrra.

Ferencz a szemébe nézett; komolyan beszélnek így?

– Igen, nagy panaszom van. A patak kiáradt, elhordta a hidakat mind: a

szolgabiró úr nem csináltatta azokat meg, s most az én jegyesem nem tud

hozzám eljönni.

Ferencz mosolyogva simítá meg új szakállát.

– Ha van neki szive, át tudja az úsztatni lóháton is a vízárt.

Akkor aztán az övé lett mind a két kéz és a piros ajkak kaczagása.

Bizony az övé volt itt már minden, nem is csináltak titkot belőle.

Észrevehette minden szóból, minden tekintetből, a mivel a háznál

fogadták; az ételekből, a mikkel megvendégelték; a cselédek, a

gazdatisztek, maga a háznagy nyájas kedvkereséséből, hogy itthon van ő

már. A megváltozott egyszerű életmód: maguk a szerény butorok, miket ki

tudja, mely vadászlakból kerestek elő, mind arról beszéltek, hogy az ő

kedvtelése itt mindenkinek a gondja.

Magának a grófnak is számtalan alkalma volt Ferenczczel csalhatlan

tanujelek által éreztetni, hogy családja leendő tagjának tekinti. Az

igaz, hogy sajátszerű módja a bizalomnyilvánításnak, de a

legkétségtelenebb. A gróf bevezette Illavayt keble legféltettebb

titkainak szentélyébe. Minden látogatása alkalmával volt egy bizalmas

közleni valója. Most itt járt le egy váltó, most meg amott. Mindenféle

váltó. Mert a váltók természethistóriája gazdag. Vannak cavalier-váltók,

vannak üzlet-váltók, vannak, a miket száraz-váltóknak neveznek, vannak

ellenben, melyek pincze-váltóknak hivatnak, vannak prolongálható váltók,

vannak bank-váltók, vannak uzsorás-váltók, vannak szivességi-váltók,

vannak csere-váltók, vannak borítékba lepecsételt váltók, vannak piaczon

kódorgó váltók.

S ezekből mind volt a grófnak egész collectiója. S kivánhat-e már egy

kandidátus fiamuram kedélyesebb bizalomnyilvánítást a præsumtiv

ipamuramtól, mint hogy ha azt az egész váltó-boszorkánytánczot a nyakába

dobja, hogy exorcizálja, a hogy tudja.

Pálma grófnő, valahányszor Illavay jött, tudta már, hogy annak, az

üdvözlő kézszorítás után, első dolga az atyjához sietni, mert az már

várja valami meggyónni való bűnével, a mitől nem absolválhatja a

plébános.

Hejh, milyen hideg orrral jönne ki más épouseur a leendő ipamuram

szobájából az ilyen bizalmas közlemények után! Ennek pedig még derültebb

a tekintete ilyenkor. Pálma e vidám tekintetből egy gondolatot olvasott

le: «a távolság egyre fogy közöttünk: te szegényülsz, jobban közelítesz

hozzám.»

Az idő egyszerre kitavaszodott. A mint elfutott a hegyekről a hó,

zöldülni kezdett minden; szép derült napok jártak. Legjobban örül ennek

a gazdaember, hogy nem kell drága eleséggel tartani a beszorult

állatokat s hozzá lehet fogni a tavaszi munkához. Ilyenkor van ideje

nagy uradalmaknál az új költségvetésnek: tiszttartókat, számtartókat

most számadoltatják, mennyivel huzták ki a telet? miből tudtak a télen

pénzt facsarni? mennyi maradt meg az igás marhából a tavaszi szántáshoz?

hogy áll a birkabőr dolga a padláson? bérlők, molnárok, bálisok új

szerződéskötése következik, most teszi le a nagy birtok ura a

rigorosumot; a szerint vagy eminentiát, vagy secundát kap.

– No jaj most a mi szegény fejünknek, mondá úgy József nap után mr.

Cousin a felgyülekezett gazdatisztekhez, ha a gróf helyett ez a parvenu

veszi a kezébe a számadásokat!

Azt tapasztalhatták eddigelé is, hogy a mióta a gróf itt telel a

birtokán s a szolgabiróval értekezik a vagyoni állapotjáról, sokkal

jobban rendet tud tartani a tisztei és bérlői között, mint Bécsből

tudott. «Occasio facit furem.» (Alkalom csinálja a tolvajt.) Tíz lopási

esetben az a hibás, a ki meghagyta magát lopni. S igen jó törvény az a

Yucatan-szigeten, hogy ha kisül egy tolvajsági eset, azt büntetik meg, a

kit megloptak.

Tehát volt nagy remegés a gargói várban, mikor Illavay kocsija a négyes

fogattal berobogott az udvarra. Hasztalan imádkoztak érte, hogy törjön

ki a nyaka a szolgabirónak valahol az úton.

Csakhogy ezúttal nem is a szolgabiró érkezett meg, hanem a szerelmes.

Miatta csinálhatták az összeadást és kivonást a kanczelláriában a maguk

extra-algebrája szerint; ő Pálmához sietett.

Gyönyörű tavaszelői nap volt, minden ablakot ki lehetett nyitni. A

levegő ittas volt a fakadó nyirfa-rügyek balzsamillatától. Odalenn az

udvaron három fölnyergelt paripa állt; az egyik hölgynyereggel.

Pálma várta már Ferenczet. Fekete lovagköntös símult karcsú tündér

termetére, derekán kék szalagövvel átszorítva, fején kék rókaprém-süveg

volt, feketegém tollbokrétával. Csak a bal kezére volt felhúzva a

szarvasbőr keztyű, hogy a jobbot azon életmelegen nyujthassa a

várvavártnak.

– Ön perczre érkezett meg. Lássa, milyen szép időnk van.

– Kissé korán is lesz. A fű még harmatos.

– Csizmáim vannak.

S megmutatta, hogy mi van a lábán.

– Úgy örültem már ennek a napnak, mint egy gyermek! mondá Pálma. Féltem,

hogy rossz időnk lesz. Az éjjel tizszer is fölkeltem kinézni az ablakon:

tiszta-e az ég? Tudja ön, hogy én még soha sem voltam a mi ős várunk

romjai közt? Aztán ki tudja, fogom-e azt még valaha meglátogathatni.

Az utóbbi szavaknál egy kis futó boru árnyéka lebbent végig a szép

arczon.

Aztán, mintha el akarná verni azt a borut a lelkéről, egyet suhintott

lovagvesszejével.

– Castor! Pollux!

Két szép fiatal agár ugrott fel a szőnyegről e szókra. Ferencz ajándéka

volt a két szép állat; fehér mind a kettő: Pálma kedvenczei.

A leány a másik keztyűjét is felhuzta.

Mr. Cousin állta útjokat az ajtóban.

Nagyon nyájasan mosolygott.

– Ő exczellencziája izeni a tekintetes úrnak, hogy épen most fog hozzá

az uradalom költségvetéséhez, a szerződések, számadások áttekintéséhez.

Pálma boszusan csettentett ajkaival.

– Lám: erről elfeledkeztünk! Hogy ez épen erre a napra esik.

Vissza! Castor, vissza! Pollux.

Hanem a két kutyának az ösztöne erős volt. Látták azok a volt gazdájuk

szeméből, hogy az mit akar tenni? ráugráltak s hagyták a fejeiket

simogatni általa.

– Jó reggelt, mr. Cousin. Legyen szives átadni alázatos üdvözletemet a

grófnak; nem fogom őt munkájában háborgatni; a grófnőt kisérem fel a

romokhoz.

Pálma e válaszra, az édes csiklandás ideges nevetésével kapta el Ferencz

karját.

– Siessünk hát!

Senki sem örült ennek jobban, mint mr. Cousin.

Annálfogva ellenvetést tett.

– Bátor vagyok megjegyezni, hogy a tekintetes úr közreműködése talán

épen sikeresen előmozdítaná ő exczellencziája feladatát.

Az igaz, egy ilyen nap egy esztendőre valót sülyeszthet vagy emelhet a

gargói váron.

Ferencz nem is oda nézett Cousin úr arczára, mikor neki felelt, hanem

Pálmáéra, mintha annak mondaná azt.

– Elvégzi azt a gróf nálam nélkül is a legjobban.

Pálma megszorította a karját s az állának egy rándulása mutatta, hogy ez

tetszett neki.

A két agár futott már előre, egymás nyakába ugrálva, mintha ők értették

volna legjobban a dolgot.

Pálma úgy futott le Ferenczczel a lépcsőkön, mint a ki attól fél, hogy

még visszahivják. Pedig meg lehetett felőle nyugodva. Mr. Cousinban volt

annyi regényes érzelem, hogy megvárja, a míg grófnője a tekintetes

úrral, meg a lovászszal végig lovagol a hosszú hársfasoron s eltünik a

park tekervény-útjain s csak azután menjen bejelenteni a grófnak, hogy

bizony az ő præsumtiv veje érdekesebbnek találja Gargóvár régi romjainak

történetével foglalkozni, mint az új romokéval.

Örült ennek hej, az egész frequentia! Egy esztendeig megint szabad a

vásár! Nem jön közéjük az, «qui habet centum oculos», annak ha száz

szeme van is, nem telik be egyébbel, mint a maga Pálmájával.

A mint az erdőbe kiértek, Pálma előre vágtatott, aztán utol hagyta magát

érni Ferencz által. A lovász nem tartotta szükségesnek, hogy ő is utánuk

sarkantyúzza a lovát.

Mikor egyedül voltak, Pálma egészen odazárt a lovával kisérőjéhez s a

kezét átnyujtá hozzá.

– Tudja ön, hogy én önt ma megismertem.

– Csak ma?

– Eddig csak úgy, a hogy közönséges emberek szokták ismerni egymást, de

ma úgy, a hogy a clairvoyantok ismernek. Kitaláltam a legrejtettebb

gondolatjait.

– Akkor arra kérem, hogy legyen kegyelmes birám.

– Majd meglássuk. Elébb vallomást kell önnek letenni. Mi volt az oka

annak, hogy ön ma, mikor legnagyobb szükség lett volna a jelenlétére az

uradalmi számvetéseknél, nem ment segíteni atyámnak, pedig épen ön volt,

a ki annyi mindenféle visszaélést fölfedezett, a mi jövedelmeinket

csorbítja? Az így van ugy-e bár? A míg ön úgy tekinté e birtokot, mint a

másét, tudott szigorú lenni azok irányában, a kik e birtok urát

megkárosítják; de attól a gondolattól, hogy most már maga is érdekelve

van, elvesztette erélyét. Úgy tesz, mint más nemes ember: szégyenli

észrevenni, hogy lopják. Azt mondja, hadd vigyék: az enyém.

– Van benne valami.

– Van benne valami? Tehát még nem akar tökéletes vallomást tenni? Csak

annyit ismer el, hogy mióta közénk keveredett, már hozzánk fajult;

ráragadtak nemes bűneink. Hát azt nem vallaná meg, hogy elragadta az

ifjui könnyelműség. Azt mondta magában: szép arany idő van, azt igértem

jegyesemnek, hogy ma a romfalakról kövirózsát segítek neki szedni, s ez

nekem elébb való a ti számvetéseiteknél. Igaz-e?

– Tagadhatok-e el valamit az előtt, a ki keresztül lát a lelkemen?

– Jó! Így kell tőle egy-egy bókot nagy nehezen kicsikarni! De azért még

mindig nem mondta el a legvalódibb okot. A mit legmélyebben elrejtve

tart. Ön nem hisz nekem, a míg olyan szegény nem leszek, hogy egészen

összeilljünk. Ön még mindig fél attól, hogy ha ez a düledező várkastély

valahogy újra megerősödhetik, az még elválaszthat bennünket egymástól.

Erre nem felelt semmit a vallatott. Úgy látszik, ez volt az igazi.

Pálma diadalmasan kaczagott, olyan édes csengő volt ez a kaczagás, hogy

az erdőből a fekete rigók feleltek vissza rá, azt hitték, társuk dala

az.

– Lássa ön, milyen hamar megtanultam ebből a zárt könyvből olvasni!

Léptessünk csendesen. Elmondok önnek valamit, a mi önt nagyon meg fogja

nyugtatni.

S a csendes poroszkálás közben elbeszélte Pálma Ferencznek mindazt, a

mit egyszer az anyjától hallott, a hintóban ülve, palotájok kapujától a

Battyány-lépcső tornáczáig. Ezt a veszedelmes titkot: a mit nem szabad

senkinek tudni a világon, a miről még magának Temetvényi Ferdinánd

grófnak sincsen tudomása, azt most mind átadta, mintha egy káptalanba

tenné le, pecsétes zár alatt, Pálma grófnő annak a férfinak, ki mellette

lovagolt. Egy ilyen revelláczió hasonlatos a menyegzői éj átadó

vallomásaihoz. Ott a hölgy megismerteti magát örök választottjával,

egész szépségében, itt megmutatja magát neki egész szegénységében.

– Így van az, barátom. Végzé a leány. Anyám mondá a gyémántjainkra: ez a

te szegénységed. Mert ez úgy van.

A lefelé menő úrnak az utolsó fél millió forintja szegénység. Ön

emlékezik még első találkozásunkra? Hogyne? Akkor én öntől mindent

kértem s előre megmondtam, hogy nem adok érte semmit. Hiszen nem is

sejtettem még akkor, hogy rosszabb jutalmat adok önnek a semminél: saját

magamat. Kérem, bókot ne mondjon, ne tiltakozzék. Majd megtudja azt,

hogy igazat mondok. Látta ugy-e, hogy kétségbe voltam esve eltévedt

gyémántjaink miatt? Akkor még nem tudta ön, hogy ez az én szegénységem.

Ezt a titkot mondta el nekem az anyám; most következik az a titok, a mit

én nem mondtam el az anyámnak. Hallja meg ön tőlem. Csak a vad erdő az,

a hol ezt el lehet mondani. Nem! Ez az utolsó kincse a család

asszonyainak, a mit őriztek, szaporítottak, leányról-leányra hagytak;

nekem, az utolsó leánynak, nekem nem «szegénységem», hanem «becsületem».

A legnagyobb kedvezmény, a mit a sorstól várok, az, hogy talán nem

szakadnak ez ingadozó falak atyámnak a fejére, a míg él, megvárják, a

míg a Temetvényi czimer megfordul a kapu fölött. Hogy mi lesz azután?

azt én nem tudom. De egyet tudok. Azt, hogy én nem tartozom azon

nyomorult lények közé, a kik egy összedülő ház alól elfutnak, batyuba

kötve, a mi háton elczipelhető, s aztán engedik a hyenák, keselyűk

seregét a romokra, a sirboltokra rohanni: engedik, hogy családjuk nevét

a pelengérre hurczolják, s mikor a képtárt árverezik, apjuk, anyjuk

arczképét kidobálják a rámából, mert az senkinek sem kell. Én nem fogom

engedni azt, hogy apám nevét megátkozzák, meggyalázzák, hanem oda dobom

nekik azt, a mi az enyim, a mi utolsó vagyonom: «nincs több!» Azok a

gyémántok az én becsületem.

Az a fehér láng úgy átragyogta a tündér arczot.

– Most már érti ön, hogy miért voltam úgy kétségbeesve, mikor azt

mondták, hogy gyémántjaink elvesztek? Most már tudja ön, hogy mit hozott

vissza ön nekem. De most már azt is tudja ön, hogy nem fogad ön el

semmit mást, mint azt, a minek a párját cserébe visszaadja.

A lovag áhitattal érinté ajkaihoz a nyujtott kezét.

– Valóban azt. Monda. Nem aggódom miatta. Egy egész szivet. Nagy szó ez.

Nem mindenkinek van. Nincsenek nekem kételyeim e felől. A lelkem azt

mondja, hogy ez a szív meg tud egy nőt érdemelni. Ön tudja, hogy én nem

értek a hizelkedéshez; nem tudok olyan szavakat valakinek a szemébe

mondani, a miktől az én arczom pirul el előbb. De a nő alakja mellett, a

kihez imádkozni járok, én nem látok mást, csak a dicsfényt, a mi őt

körülveszi. Ez eltakar előlem családfát és pelengért, ez aureolban

elvész előttem a rongy, úgy, mint a gyémánt. De minek beszélünk ebből a

hangból? Még egyszer, mikor ön ismét ezen az úton fog lovagolni, eszébe

juthatna, hogy itt valaki álpáthoszszal nagyszívüségről beszélt: jól

tudva azt, hogy arra semmi oka. Ön mindig úrnője marad a gargói

uradalomnak.

– Azt hiszi ön? Gondolja tán, hogy engem is álomjárójává tett annak az

egy milliónak, a mivel szegény atyámat egészen hypnotizálta?

– Hiszen ez tény. Az úrbériség kárpótlása a magyar nemzeti becsület

biztosítéka alá van helyezve.

– De, hol lesz az a magyar nemzet? mely elhiszem, hogy nagylelkű lenne,

ha élni hagynák. Nem kell-e neki ez óriások harczában megsemmisülni.

– De nem fog megsemmisülni! kiálta föl indulatos hangon Ferencz. Úgy

hiszem, mint az Istent az égben, hogy diadalmaskodni fog!

– Ha egy ellenfél le nem győzni, rábocsátják a másikat.

– Hát akkor mi is fel fogunk kelni mind; ha nem elég a fiatalságunk,

táborba szállunk mi vének, a kik még itthon maradtunk földet mivelni! S

ha arra kerül a sor, én is odaállok az én tót kaszásaimnak az élére s

aztán meglássuk, hogy tud-e még úgy vitatkozni a kasza a kozák dárdával,

mint tudott Osztrolenkánál?

A lovag egészen ledobta magáról eddigi álarczát. Ezeket a szavakat a

végtelen szenvedély, egy elzárkózott szívnek egész Aetna-hősége forralta

fel így, hogy kitörjenek az ajkakon. Így csak az beszél, a ki meg is

teszi azt, a mit mond.

Pálma milyen gyönyörrel nézett erre az apotheizált arczra! Neki nyilt

meg csak ez a lélek, neki lobbant csak fel ez a láng. Hiszen azzal, a

mit most mondott, az életét, a fejét tette le kezébe ez a férfi. Ilyen

szót mondani, Temetvényi Ferdinánd leánya előtt: «akkor magam állok tót

kaszásaim élére!» A bécsi udvaroncz leányának merni e titkos gondolatot

elárulni! Ilyenkor, midőn köröskörül a vésztörvény uralma parancsol.

Pálma szemei ragyogtak a büszkeségtől, ez a férfi úgy odaadta magát az ő

hatalmába, a hogy egy rabszolgát eladnak testestől, lelkestől, örök

birtokául a megvevőnek. Hát nem volt-e ez egyenértékű nászajándék azért

a másikért, a mit ő adott neki?

– Mersz-e szeretni, ha megtudod, hogy rongyban járó koldus vagyok?

– Mersz-e szeretni, ha megtudod, hogy halálramenő lázadó vagyok?

Nem volt mit elmondaniok egymásnak többé. Az út az erdőből fölfelé

kanyarodott a várhegynek; csak egyesével lehetett rajta járni, úgy

benőtte azt már a cserje, olyan keveset járták már azt az ösvényt, hadak

útját hajdan!

Pálma előre lovagolt. Ferencz a nyomában.

Egyszerre megnyilt a kilátás s előttük állt a sűrű bozót közül

kiemelkedő ősi várrom, még romnak is felséges egy tanya.

Az első tekintetre, a mint egyszerre feltünik, egész összeségében

kedélynyomasztó kép, fel kell hozzá emelkedni a léleknek, felhangolódni

minden érzéknek, hogy megszokja, megértse.

Mert a rom beszél!

Ha van, a ki azt megérti és tolmácsolni tudja.

A vár alá érve, leszálltak lovaikról, s azokat a lovászlegényre bizták:

maguk a gyepes úton haladtak tovább. Itt már tele volt a pázsit sárga és

lilaszín kikiricscsel; a verőfényes hegytetőn korábban jön a tavasz,

mint a ködös völgyben. Még a lég is más, a mit itt beszívunk. Érezték

azt mindketten.

Pálma soha sem látta még ilyen közelről e romokat, a mik családja

nevében a prædicatumot képezték.

– Négyszáz év emlékeinek csoportozata ez itt együtt; mondá Ferencz.

Legutóbb épült része az egész elővár. Ez a homlokzat, a mi a kapubejárat

fölött emelkedik, még most is tartogat egy el nem pusztítható emléket

odafenn. Nézze ön; ott amaz ablak alatt mered ki egy gyűmkő (Kragstein)

szürke gránitból, annak a bunkóján egy dsinfő van faragva, haja acanthus

levelekben, fülei denevér szárnyakban végződnek, arcza az

ellenséggunyoló daczot fejezi ki. Ez egy tanuja a barokk építészetnek. A

maga korában remekmű. Egyike volt az erkélyttartó poczkoknak.

– Lehetne oda fölmenni? Kérdé Pálma élénken.

– Koczkáztatott vállalat. De én voltam odafenn.

– Akkor én is felmegyek.

– Megkisértsük, hanem azt hagyjuk utoljára, majd ha a völgy fölött

egészen eltisztul a köd, erről a pontról derült időben elragadó a

kilátás. Előbb nézzük össze a mi romunkat. Sok kincs van ebben elrejtve,

ha nem is olyan, a minőért a kincsásók turkálnak a kövek közt. Én

sokszor összejártam ezeket a romokat diák éveimben, otthon vagyok

köztük.

– Ezt a toronyszerű tömör épületet már önnek az őse építette a XVI-dik

században, a királypárti Zabola. Az akkori olasz építészek kezenyoma

látszik még a düledéken is. Ezek a vakmerően alakított, egymást támogató

padmalyivek, ezek a félretolt boltozatok, ez a rendes építészeti

szabályokon átugráló bizarr szeszély, a szándékos mellőzése minden

symmetriának, ez az, a mit «parókastylnak» nevezünk. Milyen szép

lehetett ez, mikor egész pompájában fennállt.

– Mennyivel szebb így összedülve!

– Ez mind a legcsodálatosabb ornamentikával volt alkalmazva. Még most is

van itt-ott nyoma. A márvány a tűzben mésszé égett, hanem a hol

gránit-díszítmény volt, még most is látszik egy-egy maradványa. Ott egy

lizénának a párkányzata, amott egy bolthajtás vésett zárköve, egy

kagylódíszlet fekete jaspisból a hajdani paneela töredéke. És idelenn a

rovátkolt gránit pilaszterek alsó részletei, a talapzat mélyen el van

temetve a törmelék alá. Ez volt a nagy dynastának a díszpalotája a hol

tizennégy napig tartott egy névnapi köszöntő, s lakadalom napján a

vendégnek ajándékba adták az ezüst tányért, a miről evett.

– Hát ez a sötét üreg itt a kapu alatt hová vezet?

– Ide voltak bezárva azok a gazdag kereskedők, a kiket karavánjaikkal

együtt elfogdostak, a míg otthonlevőik ki nem váltották őket nehéz

márkákkal.

– Mennyivel szebb így összedülve…

– Haladjunk beljebb.

A nagy kapuboltozaton túl egy kőtömkeleg fogadja a belépőket. Érthetlen

düledékhalmaz a laicus előtt, csak arra jó, hogy a becsületes nevét

felmázolja rá korommal, vagy bevésse a botja szeges végével; de a ki

érti a kövek beszédét, az eltudja mondani meddig tartanak a barokk-kor

romemlékei? hol kezdődik a husszita korszak, e sziklafészek legelső

megtelepítője? Itt áll még a torony, azzal a feltört fülkével, a miben a

befalazott csontvázat találták. Nő volt. Az oduban most vércsék

vijjongnak. A tágas udvart tele nőtte a bozót. Az volt a lovagtornák

szinköre valaha, a belső erkély arrafelé nyilt, a honnan a világi és

egyházi méltóságok s a deli úrhölgyek nézték az ordáliákat. A két

előretörtető agár sündisznókat kergetett fel a bozótból.

– Ez a szük folyosó itt a bejárat a régi várba. Ferencz félrehajtá a

nyilás előtt burjánzó sombokrot, hogy utat nyisson Pálmának. A folyosó

sötét volt és hüvös. «Ez még a hussziták építménye. Ez volt a harczi

folyosó, a hol a betörő ostromlónak csak ember-ember ellen lehetett

küzdeni, s ha innen kijutott a belső udvarra, túlnyomó számerővel,

azokból az egymás mellett tátongó üregekből eresztették rá az ott

tartott medvéket, a mik belevegyültek a harczba.

– Vajjon nem lakik most is vagy egy medve ottan?

– Rég kiveszett erről a vidékről a faja is. Nincs itt semmiféle dúvad:

róka legfeljebb. Itt az őrtorony falánál, a mi felülről szélesebb már,

mint alulról, s úgy hajlik előre, mintha csak egy taszításra várna, hogy

utána düljön a többinek, még én láttam gyermekkoromban a hajdani

kaszabörtönt; most már betemették az omlatag kövek.

– Talán nem is temették be; de fél ön, hogy rám talál szakadni a fal, ha

meghallja az «én» lépteimet?

– Találunk annál érdekesebb megfigyelni valót. Ott balra a régi

husszita-templom maradványai. Kissé bajos hozzá a bejárás, mert a

kőhalom miatt lefelé kell bele menni.

Kész volt arra Pálma. Minden veszedelmes üregbe utána bujkált

vezetőjének s hallgatta nagy kegyelettel annak magyarázatát, mit jelente

e nagy tömör kődarabokon a kidomboruló maradványa egy kehelynek, egy

sasfej, meg egy oroszlánfej? és két evangelista symboluma, Jánosé és

Márké. Az évszám Ulászló király idejét jelezi fenn, a padmalyba bevésve.

– Talán az őseink eretnekek voltak? mondá Pálma.

– Ezek nem voltak az ön ükei. Giskra rablóhadai voltak, a kiket később

ép az ön ősei pusztítottak ki innen.

– Akkor mégis az őseim lehettek: ön tudja, hogy anyai részről cseh vért

örököltem. A Giskrák és a Temetvényiek fajzata vagyok együtt. Nekem mind

a kétféle kisértet ősapám, a ki itt e falak között huhog. Nem hallja

őket huhogni? Az unokájukat üdvözlik.

– Menjünk innen, mert meghűti magát.

– Mindjárt. Menjen ön előre egy perczre.

Pálma, a mint magára maradt hirtelen letérdelt az oltárkő kikopott

lépcsőjére s ott egy urimáját, egy üdvözletet és egy hiszekegyet mondott

el. Ferencznek nem volt szükség ezt megtudni.

Azután utána ment. Követte egyik romról a másikra. Bástyák, köröndök,

ravelinok, felhasználva laktanyának, raktárnak, istállónak: iszonyú

boltozatú casamáták, gazdasági épületek, börtön és templom, egy

kifárasztó kőchaos az egész, sivár, leverő látvány egész összeségében,

egyenkint kővé vált kisértet. S e vigasztalan omladvány közepett két

földbástya völgyében egyszerre csak előbukkanik a «kert».

A vár asszonyainak hajdani kertje.

A repkény befutott minden omladékot a kövér talajban, a megrekedt nap

melegétől magasra nőtt fű között bujálkodik az oroszlánfog aranyvirága:

hanem az egész kertből nincs már meg egyéb, mint egy levendulabokor.

Hanem az megemlítésre méltó. Legalább kétszáz évesnek kell lennie. Az az

egy bokor, öles átmérőjüvé nőtt már meg.

S embermagasságnyira, örökzöld borítja, hamvaszöld színével olyan, mint

egy bársonykupola. S ez a magányos bozót tele van pacsirtafészkekkel;

itt nem fér hozzájuk semmi vérszopó állat. Az anyák ott ülnek a

tojásaikon, a himek a levegőben szárnycsattogtatva énekelnek fölöttük.

– Ez az ön ősanyjának az utolsó virágbokra. Talán saját kezével ültette.

Talán maga szedte le a virágját mindig, a miből a szépségörökítő

királynévizet főzték.

Pálma elmélázva állt meg az óriás-virágbokor előtt s elnézte álmadozva

azokat a kis madárkákat, a mik fészkeikre le-leszállnak, meg

fölrebbennek; utolsó urai ennek a nagy várnak, s tán oda képzelte magát

annak az ősanyának, a ki saját kezeivel szedte le a levendula virágát s

főzte belőle azt a királynévizet, a mitől szépsége örökkétartó lett.

Egyszer csak azt kérdé, mintha egy gondolat-akadály felébresztette

volna, a kérdés egy álom folytatása volt.

– De hát az a tömérdek ember hol vette itt a vizet? Hisz itt ezernyi

népnek kellett lakni?

– Jöjjön oda velem, majd megmutatom.

Annak a pázsittal benőtt kis völgynek a mélyén látszott egy kerek

romhalmaz, közepén kifalazott mély üreggel.

– Ez volt a kút.

Ferencz egy követ dobott le abba, a falakba ütköző kavics zöreje

perczekig hallható volt.

– Ez a kút nagyon mély lehet, mondá Pálma.

– Egész a bércz aljáig lehatol.

– Iszonyú árba kerülhetett az.

– Valóban iszonyú ár volt: de nem arany, hanem iszonyú szerelem.

– Ah! E kútnak regényes története van?

– Annál regényesebb, mert igaz. Őrjöngő lélek kellett hozzá, mely

megkisértse és végrehajtsa.

– Ön tudja ezt a történetet? Talán költeményt is irtak róla?

– Én is ismerek egyet.

– Tudja ön könyv nélkül?

– Tudom.

– Kérem. Mondja el nekem!

Olyan szépen tudott kérni.

– Kissé hosszú.

– Annál jobb lesz. Mondá Pálma s gyermeteg tudnivágygyal veté le magát a

bársonykerevetre; félkönyökére dőlve rajta. Igen: egy hajdani nagy

kővályú volt ott, melynek a félpárkánya le volt törve: azt most, mint a

dagadó párna, úgy benőtte a bársonymoh, a miből a tavaszi kigyójáczint

zafirvirágbimbói kandikáltak elő. Ez volt a bársonykerevet. Üljön le oda

a taburettre.

Igen. Zsámolyka is volt ott a felolvasó számára: egy tört amphora

talapja. Arra leülhetett a hölgy lábaihoz.

Aztán hölgye kezét kezébe véve, elmondá neki azt a költeményt, a mi

nincs a közönség számára irva.

A sokat szenvedett Omár története ez. Derék fiatal lovag volt; távol

Ázsia szülötte. A nagy hadjáratban, mely az Allah-hívők minden nemzetét

egyesítve hozta a nyugot ellen, foglyul esett Omár huszonnégy társával

Zabola vezér hatalmába. Otthon a szép Libanon völgyén fiatal mátka

epedett utána, egyike azoknak, a kik együtt halnak meg a hűséggel, a

szép Laila. Omár bég ajánlott magáért roppant váltságdíjat győztes

elfogójának, mesés díjat. Az még mesésebb árt kivánt tőle. Visszaadja

neki szabadsáságát, ha ő és társai itt e vár szikláján kutat fúrnak,

mely élő vízre talál. Hozzá fogtak. Rémséges munka volt, minden ölnél

súlyosbodó. Vívtak a kővel. Ásták a börtön falát, lefelé, a föld mélye

felé keresztül. A huszonnégy társ egyenkint mind megszabadult. Át a

túlvilágba. Utoljára Omár maga egyedül marad. Ő küzd tovább a sziklával,

száz ölnyi mélységben, ott döng éjszakánkint nehéz pőrölyütése.

Esténkint felhuzták őt a mélyből, az Isten világát látni, a szabad

levegőt beszívni, a csillagokhoz beszélni. Ilyenkor meglátja őt az

erkély ablakából a várúr szép leánya: Rózsa. Ismeri a halavány ifju

történetét, ki szabadságért küzd napon és éjen át, iszonyatos

esztendőkön át a szikla szívében. A leány könyörög apjának, hogy

bocsássa őt szabadon, könyörög a sziklának, hogy adja meg, a mit keres.

A szikla szíve érzőbb, egy napon felfakad a kövek mélységeiből a

keresett forrás. Omár megtalálta börtöne végét; a kút megtelt. Van

diadal a várban. A hőst ünnepelik. Aranyba, bársonyba öltöztetik. Most

már nemcsak a szabadságot kinálják vissza neki; a vár ura szerető

leányát kész hozzá adni. Övé lesz a vár és hölgy, kincs és szerelem. De

Omár csak e nevet hangoztatja most is: Laila. Ez volt jajkiáltásának

hangja és álomébresztője, e hanggal ostromolta a sziklát; e hanggal

hívta le a csillagokat onnan felülről s a vizek szellemeit a föld

mélyéből. Beszélni is elfelejtett, csak ez egy nevet nem felejté.

Készült a menyegzői pompa. Csojtáros paripán, vőfélyei élén a vőlegény.

Mikor kiértek a föllobogózott udvarra, sarkantyuba kapta páripáját,

fölvágtatott, a bástyára, a mit most is «mátka ugrónak» neveznek s onnan

egy szökéssel leugrott. Mohamednek minden prófétája, Jézusnak minden

szentei segítettek, hogy össze nem zúzta magát; megmenekült,

visszakiáltva az utána bámulókra: Laila!

Meglehet, hogy szép is volt ez a költemény. Lehet, hogy csak a meleg,

átérzett előadás tette megkapóvá; vagy talán csak a leány hangulatának

fogékonysága talált abban annyi rokonszenves gondolatot: Pálma el volt

tőle ragadtatva. A szemeiben ragyogtak a könyek. Megtudta, hogy még a

villogó kardnál is van szebb, a mi a férfit széppé varázsolja. Nem birta

titkolni elragadtatását. Oda futott a kúthoz s lehajolva annak mély

ürege fölé, lekiáltá abba: «Laila! Omár!» s várta, hogy nem kiáltanak-e

vissza?

Ferencz visszatartá őt kezénél fogva.

– Vigyázzon, a kőpárkány omlatag.

Pálma leszakított egy repkényágat a kőről s azt Ferencz kalapja körül

fonta.

Büszke volt rá.

Hisz ez több, mint fejedelmi fényűzés! Ezt nem szerezheti meg magának

sem Napoleon, sem Rothschild, hogy egy költője legyen, a ki rajta kívül

nem kőltő senkire nézve a világon; a kinek remekműveit nem hallja, nem

olvassa senki más, egyedül ő.

Hát nem igaz-e? Vezércsillag, a mit nem lát senki más az égen, csak

egyedül az, a ki azt magáénak választotta.

– És ez a költemény nincs se leirva, se kinyomtatva sehol, mondá

Ferencznek. Ne is legyen. De én azt még is birni fogom. Tudja ön,

hogyan? Ön szakról-szakra el fogja azt annyiszor mondani előttem, a míg

azt könyv nélkül megtanulom s akkor ketten fogjuk azt birni és senki

más.

Ferencz el volt bűvölve ettől a kivánságtól. Hogy ne igérte volna meg?

Szájról-szájra fogja átadni a «szegény Omár» történetét, a ki olyan

bolond volt, hogy Pálma grófnő ősapjának kutat furt a sziklájába, s

mikor ez a leányát kinálta neki, haza futott régi kedveséhez!

– Megláthatjuk azt a bástyát, a honnan Omár alá ugratott? kérdé a leány.

– Visszatértünkben oda kerülhetünk.

Pálma egy ágacskát tört le a levendula bokorból s azt a süvegje mellé

tűzte. Aztán búcsut vett a bokorlakó kis madárkáktól, lelkeikre kötve,

hogy a kicsinyeiket szeressék, s a kedveseikhez hívek maradjanak. Azok

azt meg is értették.

– Akarja ön, hogy felmenjünk a «mátkaugró»-hoz?

Pálma a fejét rázta.

– Nem! nem! Az ominozus hely. Nem szeretem a baljóslatokat. Kúszszunk

fel inkább ahhoz a párkánykőhöz, a honnan az egész tájat belátni.

Kissé merész volt a vállalat. Egy félig leomlott kőfalat kellett

felhasználni lépcső gyanánt, itt-ott kiálló kövekre lépegetve s fél

kézzel a falba gyökerezett vad rezeda kóróiba kapaszkodva. Ámde hisz ott

volt Ferencz: ő ment elől, kiszámítva minden lépést, s kezével Pálma

kezét tartva. A veszélyes lépcsőzet meg lett hódítva diadalmasan; innen

aztán egy fűvel benőtt keskeny párkányzaton át el lehetett jutni a

hajdani czímerterem ajtajáig. A padozat elmeszesült márványát benőtte

már a fű. A hajdani fegyverdísz helyett az öles vadsóska dárdás levelei

diszítik a falakat; a szögletekben madárkoponyák vannak elszórva:

vércsék, baglyok tartják itt most lakomáikat. A terem tulsó oldalán van

egy kettős ajtó: tulajdonképen egy boltozattól átivelt nyilás, melyet

egy granit-támoszlop választ kétfelé. Innen volt valaha a kijárás az

erkélyre, mely az egész homlokzaton végig futott; most már csak egy

gyámkő áll ki belőle: egy ölnyi hosszú gránitdarab, csodás dzsin főben

végződő: csak olyan széles, hogy egy ember megállhat rajta. Alatta az

omladék tövéig hat ölnyi mélység és azután a meredeken aláhanyatló

sziklaoldal, melyet a mélyből felnyuló fenyőóriások sudarai takarnak el.

Pálma kiszökött e gyámkőre, s merészen lépett annak a végső csúcsára.

Tehette. A háta mögött állt Ferencz, olyan közel tartva hozzá

kiterjesztett két karját, – mint a milyen közel szokta tartani az

őrangyal a kezét a mélységbe letekintő gyermek feje fölött.

A látvány megjutalmazta a merész fáradságot. A feltisztult ég mellett

egész a távol láthatáron felmeredő Szent István tornyáig lehetett

belátni a szép körtájképet, mely összeségében oly fenséges, mint

részleteiben elandalító. Őserdőkbe burkolt hegyhátak, átszelve zöld

völgyszalagoktól, miken fehér patakok kigyóznak végig; az elszórt falvak

piros födelű templomaikkal, karcsú bádogfödte tornyaikkal, a kelepelő

malmok a völgyekben, a hámorok tűzvilága az erdők sötétjében, a fákkal

szegélyezett utak, a mik mind a kép előterébe futnak össze, a hol egy

magas dombtetőn emelkedik ki az ujabbkori Gargóvár, renaissance izlésű

épülethalmazával, a zöld mázas háztetőn veres betükkel kirakva az

építtető neve. Fölötte az I. H. S. a kereszttel, alatta az évszám 1723.

A pragmatica sanctio éve. Az őrtoronyból lomhán csügg alá a zászló, a

család szineivel: veres és zöld: a Szent István rend szinei. Fejedelmi

lakás az.

És távol, az átlátszó köd leplében, két sötét erdő közé, mint egy rámába

szorítva, látszott egy gyönyörű kis napsütötte völgy, keresztül-kasul

szeldelve vetéstáblák, barna, sárga és mindenféle zöldben pompázó

sávjaival, a teknőjében egy kis falu, s egészen erre fordulva egy fehér

úri lak, nagy kerttel a háta mögött. A nap úgy reá tűz, hogy az ablakait

meg lehetne számlálni a távolból. Körülötte szerteszéjjel sárga, barna,

piros tetejű házak, zöldre, kékre, rózsaszinre festett falakkal: mint

egy skatulyából kiszórt gyermekjáték.

Pálma két kezét keblére fektetve, bámult le sokáig ez átnézhetetlen

képre.

– Nem szédül ön még? suttogá az ott a háta mögött.

– Hisz itt van ön, mondá Pálma s aztán nagyot sohajtott. Ha már attól a

gondolattól nem szédülök, hogy ez a végtelen tömérdek nagy kép, a mi itt

körülvesz, mind, mind az én birtokom, s aztán, hogy meg kell érnem azt

az időt, a mikor semmi, de semmi nem lesz belőle az enyém…

– Valami talán mégis az lesz.

Egy felvillanó mosoly elűzte Pálma arczáról a búskomolyságot.

– Az a völgyecske ott? Azzal a fehér házzal? Az az öné?

– Nem az.

– Hát kié?

– A «mienk».

E szóra Pálma csakugyan kicsinyben mult, hogy le nem szédült, de nem a

mélységbe, hanem Ferencz karjai közé.

– Ah! ha én most repülni tudnék!

És aztán nem bámult többé egyebet abból a nagy panorámából, mint azt a

kis talitarka völgyet. Alig akart tőle megválni.

Ferencznek figyelmeztetni kellett őt rá, hogy ideje lesz a visszatérésre

gondolni. Olyan nehezen határozta el rá magát.

Most azután igazán jó lett volna Pálmának, ha repülni tudott volna, mert

felmászni a meredek düledéken még csak könnyű tudomány, de lejönni nagy

mesterség.

Visszatérett Ferencznek kellett elől menni. Az egyik lábával biztos

támpontot keresve, a másikat megfeszíté, hogy arra lépjen rá Pálma, mint

egy lépcsőre. Hanem a leszállásnál nagyon ügyetlen volt a leány. Olyan

gyámoltalanul nézegetett, hol fel, hol alá, reszkető kezeivel a kőből

kinőtt bozótba kapaszkodva, hogy utoljára Ferencz félretett minden

etiquettet s egy bátortalan lépésnél átkarolta a leánynak mind a két

térdét s az ölébe vette egészen, így aztán nagy ovatosan szállt alá

könnyű terhével együtt. A leány átkarolta a nyakát.

Az út veszedelmese véget is ért már, talán a maga lábán is tudott volna

már menni a leány, de még csak mindig úgy vitte a karján. Még nagy kövek

voltak az útban!

A leány számlálta magában: «egy – kettő – három».

Mégis az ölében vitte. Most már csak apró kövek voltak az útban. Igen,

de hegyesek, sértők. «Négy – öt – hat.»

Az apró kövek is elfogytak. De még következett a tövisbozót. Szúrós,

tépő tövis. «Hét – nyolcz – kilencz.»

De már a tövisből is kifogyott: pázsit következett, szép puha fű. De a

fű között kigyó lappanghat. Még egy lépés, azt elriasztani, aztán még

egy, kikeresni a legtisztább helyet s még egy utolsó, térdreereszkedni s

úgy tenni le a földre karján hozott kincsét, talán hozzá is ért az ajka

a köntöséhez. A leány azt mondá: «tizenkettő».

– Tizenkét perczig tudott ön csaló lenni! Már amott letehetett volna…

Ferencz folyvást térden állva, mint egy rajtakapott gyermek tekintett

föl rá, bocsánatkérőleg.

– Tolvaj voltam?

– Bolond «vagy!» A magadét loptad meg!

S azzal a térdeplőnek önkényt a térdére vetette magát s még egyszer

átölelte a nyakát.

Valaki nézte őket a kapuból.

Ők is látták azt, az is látta őket s egyik sem riadt fel a másiktól.

Egy tizenhat agancsos gim állt a kapubejárat előtt. Az erdők

ős-aristokratája. Nemes fejét magasra emelte a herczegi koronával. A

szarvasok himei nem szégyenlik szarvaikat. Ők azt nem a feleségeiktől

kapják. Az az ő czimerkoronájuk: minden évben egy ranggal többet mutat;

nemes, bojár, lovag, báró, gróf, marquis, grand, herczeg, fürst,

fejedelem! s még odább!

Olyan csendes, nyugodt méltósággal nézett arra a másik kettőre, a kivel

az ősromok közt (most már közös otthon) a véletlen összehozta. Azok meg

vissza ő rá.

Az ebek előrohantak a bozótból s csaholásukra mint egy félbeszakadt

álom, tünt el a kép. A szarvas nem állt a kapuban s a leány nem csüggött

a férfi vállán.

Egy búcsúköszöntést vetett kezével a romok felé.

– Adieu örökre. S aztán végigtekintve még egyszer a kapuból határt nem

láttató uradalmán, felsóhajtva mondá: – Téged mind nem sajnállak; hanem

azt az egy levendulabokrot, – azt sajnálom.

Mire visszakerültek a gargóvári kastélyba, az urak már minden

számadással tisztában voltak.

«ŐRKÖDJÉK FÖLÖTTE…!»

A szép, meleg tavaszszal egyszerre minden kibujt a földből.

Nemcsak a füvek és virágok, hanem a magyar seregek is.

Megfordult a világ sorja. Új fejezet kezdődött a históriában.

A futó táblabirák, a hadnagyokból lett vezérek visszatértek, mint

győztes hősök. Hihetetlen dolgok mentek végbe.

Egy szép napon ismét Gorombolyi nevével ébredt fel a szép Vágvölgye. Itt

lesz holnap! Nem őrnagy most, hanem tábornok. Csodákkal határos, a mi

mindent elkövetett. Egész hadoszlopokat göngyölített fel maga előtt.

Némelyek azt mondják, hogy van harminczezer embere, mások, hogy csak

háromezer, ismét mások, hogy csak háromszáz, hanem ezek aztán nem is

emberek, hanem táltosok. Annyi igaz, hogy fényes délben rohammal foglalt

el egy várost, a mit ágyúkkal, lovas és gyalog csapatokkal megszállva

tartott az ellenfél: azt kiverte, szétszórta, ágyúit elvette,

tisztikarát az ebédnél elfogta, olyan rémületet gerjesztett maga előtt,

hogy a generalissimus egy egész hadosztályt detachirozott a

feltartóztatására.

Abban az elfogott tisztikarban a többek között ott volt a gróf** vezette

szabadcsapat tiszteivel együtt, a mi barátunk: Opatovszky Soma is. A

fogoly tiszteket Pestre küldték. A főváros jobbparti része már akkor

magyar kézben volt.

Hiszen az ellenfél fogoly tiszteivel a magyarok igen udvariasan bántak.

Soha jobb dolga nem volt annak a két muszka tisztnek, a kiket Bem

Brassónál elfogott, mint Debreczenben. Minden nap lakomára voltak híva s

úgy megszerették itt, hogy alig akartak elválni. Azóta vagy tábornokok

lettek, vagy nihilisták.

De annál kevésbbé volt megnyugtató Kornél úrfi sorsa, mert a magyarok

nem követték ez esetben azt a jelszót, hogy «mitgefangen, mitgetrunken»

– hanem mikor a traktára került a sor, azt mondták, hogy a többi csak

hadd legyen «getrunken», te magad pedig – tanuld meg, hogy mi az a

márcziális törvény.

Biz annak azóta hirét sem hallotta senki. Azt sem tudja a mai kor, hogy

a «márcziális» sör-e, vagy szagos ibolya.

Ott termett az Debreczenben. Most is emlékezem még reá, mikor egy

zúzmarás februári reggel felolvasták abban a rideg külsejű szőnyegtelen

nagy teremben az 1-ső §-t: «a honvédelmi bizottmány felhatalmaztatik,

hogy ott, hol a körülmények megkivánják, rögtönitélő hadi s polgári

vegyes biróságot alakítson». Láttam a mostani kormánypárti embereket

keményen harczolni azon elv mellett, hogy ily biróságok helyett a

vármegyék esküdtszék útján itéljenek a vádlottak fölött s előttem a

tűzlángarczaik, a most már ősz, még akkor koromfekete szakállú

szélsőbali szónokoknak, a kik azt az eszmét vitték diadalra, hogy ne

esküdtszék legyen a biró, ne is az országgyülés nevezze ki a birákat,

hanem a kormány.

Még most is borsódzik bele a hátam, mikor visszagondolok arra a

paragraphusra, hogy ha egy ujságiró álhireket, pletykákat közöl, a

márcziális biróság elé állíttassék. Szerencsére ezt az egyet

leszavazták. Mert ha ez érvényben volna, mai nap úgy vadásznának az

ujságirókra széltében, mint augusztus tizenhatodikán a nyulakra a mezőn!

– Mert a márcziális törvény csak egy büntetést ismert: halált; az

itéletnek, a kimondás után három óra mulva végre kell hajtatni, minden

appelláta nélkül.

Tehát Soma úrfinak a dolga semmi sem volt kevésbbé, mint tréfás.

Szerencséje volt, hogy a kerület illetőségénél fogva a pesti vészbiróság

elé tartozott az ügye, az pedig még nem alakult meg – bizonyos

elháríthatatlan akadályok miatt, s ezzel egy kis bitóhaladékot

(galgenfrist) kapott a jámbor.

A mint megtudta Soma úrfi fátumát Ferencz bácsi, természetes, hogy

rögtön félbeszakította a boldog pásztorórák ábrándjait Gargóváron, csak

úgy uti köpenyegben búcsúzva el Pálmától, rögtön vágtatott le Pestre;

vitte magával a vármegye, meg a doktorok decretumait és paréreit, a

melyekben constatáltatik, elhatároztatik, hogy Opatovszky Kornél

elmeháborodott, s ilyen formán beszámítás alá nem eső. Sehol a világon

az őrültet ki nem végzik. És szerencsére a vésztörvényszék elnöke

humánus, törvénytudó ember volt; Illavaynak régi jó ismerőse.

Alig távozott el a jegyese, Pálma kap egy levelet az ismerős női kéztől:

a szokott szinű papiron, a gyászfecskével.

Ezuttal csak ez a két szó volt beleirva:

«Őrködjék fölötte!»

Pálma nem tudta mire magyarázni ezt az intést.

Hiszen hogy őrködhetik egy nő egy férfi fölött? A mi hatalmában áll, azt

különben is megteszi, nem kell rá figyelmeztetés. Mindenüvé csak nem

kisérheti, hogy vigyázzon rá. S kivált egy olyan férfira, mint Illavay.

Annál van az ész, az erő; és mégis ő vigyázzon rá, a megtestesült

gyámoltalanság? S minő veszély lehet az, a mi ellen őt Pálma megvédheti!

Ok nélkül pedig ilyen levelet nem írnak.

Nem tudta elképzelni; – pedig mindenféle bajra gondolt a világon.

Tehát ezek a napok voltak azok, a mikben a Vágvidéken arra ébredtek az

emberek, hogy «jön Gorombolyi!» A hős, a dicső ember! Nem volt már senki

megrémülve a közeledtétől: várták, mint a Messiást. Deputatiókat küldtek

eléje, kaptak rajta, hogy melyik város nyerje meg vendégének egész

dandárával együtt? s csinálták eléje a diadaliveket minden város, minden

falu végén, a hol keresztül fog vonulni.

Ezuttal Temetvényi Ferdinánd is kidugta a csigaszarvait a házból.

Elküldé magát mr. Cousint egy lekötelező levéllel a diadalmas hős elé,

meginvitálva őt Gargóvárra.

Gorombolyi azt válaszolta, hogy különben is szándéka volt a grófot

meglátogatni, bárha szállásra ott nem maradhat is; de egy rövid ebédre,

a hol egyről-másról majd elbeszélgetnek.

A grófot ez az izenet egészen kihozta rendes apathiájából. Minden

előkészületet megtett nagyhirű vendége méltó fogadására. A helység végén

építették a diadalivet a fenyőgalyakból, piros bazsarózsákból rakva ki a

homlokzatán e szókat: «Isten hozott!» A piaczon emelvényt állítottak

fel, a hol a plébános fogja őt üdvözölni, becsületes tótországi magyar

szónoklattal: ellenben a vespilló latin ódával fogja őt megtisztelni.

Sőt a gróf maga is eléje fog lovagolni pompásan felcsojtározott paripán,

s nagy tanakodás folyt a fölött, hogy vajjon teljes mágnási díszpompában

rukkoljon-e ki? vagy nagyobb megtiszteltetésnek fogja venni a demokrata

hadvezér, ha egyszerű polgári magyar viseletben, kerek, fekete

strucztollas kalappal a fején üdvözli őt a vár ura? Az utóbbiban

állapodtak meg. S volt kinja egy tenyérnyi papiros darabnak, a miről a

gróf egy öt soros szónoklatot betanult előtte való este, minden étel

után felkelt és kiment a szomszéd szobába, még egyszer átolvasni a

beszédet s egész akadémiai discussió folyt a fölött a plébánossal, hogy

vajjon helyesen lesz-e e szó mondva: «szerencséltet?» Mert az ő ifju

korában ez a szó annyit jelentett, hogy «valami veszedelembe visz».

Hanem aztán szavazattöbbséggel el lett döntve, hogy ez a mai nap

fogalmai szerint annyit tesz, hogy «boldogít». A gróf mégis jobb

szerette volna azt mondani, hogy «megboldogít».

Pálmára az a hatása volt ennek a nagy előkészületfitogtatásnak, mintha

ennek a kivitelében valami hibának kellene történni.

Az ember azért mutogatja, hogy szörnyen menni akar, hogy ha történetesen

elmarad a menetele, azt mondhassa: «ej milyen nagyon sajnálom! Pedig

hogy készültem rá!»

Csakugyan az is lett belőle. Mikor már korán reggel készen álltak a

hintók, a banderium nyeregben ült, a huszonnégy szűz felállítva a

diadaliv két oldalán; a mozsarak elhelyezve az óvár parkján, meg a

piaczon; már a gróf is felvette a polgárias szabású fekete bársony

Zrinyi-dolmányt, a minek még egy, válltól könyökig érő második kurta

ujja volt, a hozzá illő fekete strucztollas kalábriaival, s a magyar

öltözetet még polgárias minőségében is kiegészítő kardot is felkötötte

hozzá, a minek oxydált ezüst tokja volt, hát akkor az a véletlen baleset

történt, hogy mikor már a lóra fel akart ülni, a jobb lába lecsúszott a

kengyelről s azzal a bal térdével oly szerencsétlenül esett a kövezetre,

hogy úgy kellett őt fölvinni a szobájába; nem tudott a lábán állni. A

szerencsére jelenlevő járási sebész rögtön megvizsgálta a sérülést s

hideg borogatásokat rendelt. Cousin úr titokban megsúgta mindenkinek,

hogy a gróf veszedelmes csontrepedést szenvedett a térde kalácsában, de

ezt nem kell tovább adni, s különösen a comtesse előtt titokban kell

tartani. Annál fogva ezt Pálma két percz mulva már megtudta, s rögtön, a

toilette-asztala mellől, azon módon, szétbontott hajjal rohant az atyja

szobájába. Azt már a nyugágyon fekve találta; a sebész zsindelyről meg

gypszről beszélt, a sérült láb be volt polyálva erősen.

– Az Istenért! Nagy bajod történt? kérdé Pálma.

– Tudod, hogy én sziszszenés nélkül szoktam tűrni a fájdalmakat.

Az igaz, ha nagy baja volt a grófnak, azt el tudta titkolni, mikor már ő

elkezdett hangosan nyögni, akkor csaknem bizonyos volt, hogy semmi baja

sincs.

Azonban még most is rajta volt a dupla ujjas bársony Zrinyi-dolmány.

– Ágyba kellene feküdnöd! Mért nem vetkőzteted le magadat s nem veszed

fel a hálókabátot?

– Majd később, mondá a gróf fanyar képpel. Pálma kezdett érteni. Csak te

siess a magad toilettejével elkészülni. Ő excellentiája a tisztelt – hős

– nem sokára megérkezik. Hogy elfogadhasd. Vezessétek egyenesen ide

hozzám.

Most már egészen értette Pálma. A magas vendégnek látni kell, hogy egész

a jelmez fölvételéig készen volt az üdvözletére minden! Csak az a sajnos

baleset! Milyen kár!

Vissza is ment aztán nyugodtan a toilette-szobájába Pálma s hagyta a

komornájának a hajával azt csinálni, a mit legjobbnak lát.

Az ünnepélyességekben nem történt semmi hiba. A taraczkok pompásan

elsültek, a szónoklatok még pompásabban; Gorombolyi szintén kitett

magáért, a magyar, tót és latin szónoklatokra ugyanazon idiomákban

felelt meg ex tripode s azok mind monumentális beszédek voltak. Külső

pompát ugyan nem hozott magával, ha csak azt az attilája könyökére

varrott két öreg foltot nem veszszük annak. A gonosz nyelvek ugyan azt

beszélik, hogy nem volt az az attila a könyökein kiszakadva, hanem a

tábornok csak azért varratta azokat oda, mert a jó katonát legjobban

diszíti a foltos ruha: a hadakozás közben nem ér rá az ember costumeöt

változtatni. Az arany gallér sem volt uj az attilán, a pléhgallérban az

ócskaság teszi meg a pompát. Mellén ott volt a piros szalagos érdemrend.

Hanem azért macedoniai Nagy Sándor nem viselt büszkébb arczot, mint a

milyennel ő beköszöntött a gargói kastélyba. Látszott minden vonásán az

az önérzet, hogy ez az az ember, a ki minden szembejövő ellenséget

megver, minden szónokot ledisputál, s minden asszonyfélét meghódít.

Már hírül adták neki útközben a gróf balesetét.

Annálfogva kiséretét az elfogadási teremben hagyva, egyedül keresé föl

Temetvényit hálószobájában.

Pálma fogadta a vendéget.

– Nézze, szegény atyámat, milyen nagy baj érte.

Gorombolyi egyike volt a legigazhivőbb embereknek.

Egész részvéttel járult a gróf fekvőhelyéhez, kinek a megszenvedett lába

egy fauteuilre volt téve, míg maga egy bőrcauseuseön feküdt.

– A legnagyobb részvéttel hallottuk mindnyájan a gróf balesetét.

Reménylem, hogy nem lesznek komolyabb következései. Rögtön küldtem a

tábori törzsorvosért. Oh az egy Galenus!

A gróf bágyadt hangon beszélte el, hogy hogyan történt ez az eset s

kifejezte arczával, hogy mennyi önuralkodásába kerül metsző fájdalmait

leküzdeni.

– Legyen e fájdalmaknak meggyógyító írja azon tudat, hogy ön ezeket

hazája szolgálatában nyerte. Ez a seb oly drága érdem lesz a haza előtt,

mintha az ütközetben érte volna önt. Ezt sem mulasztandom el mindazokkal

tudatni, kiknek feladatuk leend a hazafiui érdemeket egykor

megjutalmazni. Még ma megirom Debreczenbe, hogy Temetvényi gróf a

kivonulás alkalmával a baltérdén sebet kapott.

(«Hü, teringettét! szepegett magában a gróf, ez sok lesz a jóból. Mire

ez a hír Debreczenbe eljut, már akkorra tizenkétfontos ágyugolyó hordta

el a lábát. Jó lesz ezzel alább hagyni.»)

– Oh kérem, szót sem érdemel, mondá, egyszerre nekiderülő arczczal. Egy

kis bőrhorzsolás, semmi egyéb; két nap mulva nyoma sem marad. Ne is

beszéljünk róla. Én azért részt fogok venni a barátságos lakomában, a

mire excellentiátok kegyes volt szíves meghívásomat elfogadni.

– Bocsánat, gróf úr, én önt nem «excellentiáztam».

– Ah, az engem nem is illet meg. Én csak egyszerű polgártárs vagyok. Én

tudom, hogy semmi sem vagyok. De ön egy tábornok. Azt megilleti az

excellentia.

– No, ha nem akarjuk egymást polgártársnak nevezni, hát nem bánom,

exczellentiázzuk egymást mind a ketten.

Aztán addig komplimentiroztak egymásnak, míg Pálma kinevette mind a

kettőjöket. – A mi Gorombolyinak nagyon megtetszett.

Odanyujtá a kezét a grófnőnek.

– Megengedi a gargói hősnő, hogy hódolatom adóját egy kézcsókban

lerójjam?

Megengedte, de nagyot bámult.

– Hogy jutok én a gargói hősnő czímhez?

– Hát hisz önt az egész világ így hivja. Azt hiszi ön, hogy nem zengi az

egész ország négy sarka vissza a gargói hősnők nevét, a hogy az egri

hősnőkét örökre fentartá; a kik ama dicső ütközetben a férfiakat

lelkesítő buzdításaikkal ösztönzék a győzelemre.

– A tábornok úr tréfál. Azt a mi kis csetepaténkat érti? Szólt közbe a

gróf.

– Mit? Kis csetepaté? Uram! Az egy világtörténeti momentum volt! A mit

mi többiek tettünk, az mind semmi. Mit Bem erdélyi hadjárata? Mit

Perczel Mór bánáti harczai? Mit ennek a patikáriusnak az egész

hadviselése? az én portyázásomat nem is emlegetve; – mi ez mind ahhoz a

hős tetthez, a mit ez a szolgabiró itten véghez vitt? Amazoknak mind

hadseregek álltak a rendelkezésére; ágyúpark, lovassági dandár: ez meg

itt puszta kézzel, kaszás, vasvillás néppel neki megy az ellenségnek s

elveszi a fejünk fölül azt a nagy veszedelmet, mely egész

Felső-Magyarországot fenyegette. Uram! Ez a név a honmentők sorába lesz

felirva s én nagyon örülök rajta, hogy excellentiátok neve együtt

emlegettetik vele.

– Igazán? Kérdezé érdekelten a gróf. Ez csakugyan valami nevezetes

cselekedet volt?

– Annyira nevezetes, hogy nem tudunk a megjutalmazásra elég nagyot

kigondolni. Hol van ez a dicső férfiu? Én azt hittem, hogy itt találom.

A gróf leányával egy jelentékeny pillantást váltott.

– Igen. Illavay úr a mi családunk legbensőbb barátjai közé tartozik. Mi

«mind» nagyon szeretjük őt. Sajnálni fogja nagyon, hogy nem élvezheti

személyesen e magas elismerést, ő kénytelen volt hirtelen elutazni

Pestre; – úgy gondolom, az unokaöcscse miatt.

– Tudtam! Ez az ember keresztyénebb szent Péter apostolnál! Most

másodszor is ki akarja szabadítani azt a semmiházit; de ezuttal

mondhatom, hogy hiába jár. Az áruló számára nincsen mentség.

Pálma szánakozott rajta. Olyan furcsa volt szegény fiu, mikor abban a

kifordított piros bélésü ruhában itt ült az asztalnál s két kézzel tömte

a szájába, a mi ennivaló volt, s közben lesunyt fővel kaczagott a saját

bolondságán. Hogy ezt főbelőjjék.

– De tábornok úr, csak nem lehet megöletni egy bolondot.

– Ejh, grófnő, most mindnyájan bolondok vagyunk. Hát én nem vagyok

bolond, a ki oda állok az ágyú elébe s lövöldöztetek magamra, – azért,

hogy egy darab telefirkált papirost valaki összetépett. Hát az a honvéd,

a ki féllábbal kerül haza, nem volt bolond, hogy az alkotmány kedveért

sántává lövette magát. Mi is bolondok vagyunk, az ellenfeleink is azok,

s a melyikünk a másikat megkaphatja, azt teszi vele, hogy okos embert

csinál belőle! a minek egyedüli módja az, hogy elküldjük egymást egy más

plánétára. Mindnyájunk között azonban az én Illavay barátom a legnagyobb

bolond, a ki meg akar szabadítani egy embert, a ki azonkívül, hogy a

hazának, az egész emberiségnek nyüge, még azonfelül neki is végzetszerü

ellensége; s a ki, ha elpusztul, jól jár vele a haza és minden ember, de

különösen Illavay.

– Talán épen azért szabadítja meg.

– Dejsz abban ugyan hiába fárad. Mehet Pestre, ott meg sem hallgatják, s

ha Debreczenbe szalad, ott meg galléron fogják Illavay barátomat

azonnal; de még csak lélekzetet venni sem engedik, hanem extrapostán,

vagy léghajón kergetik vissza; otthon a helyed barátom! ki vagy nevezve

Felső-Magyarország kormánybiztosának: siess!

– Kormánybiztosnak? szólt elámulva Temetvényi, Pálma megdöbbenve hajolt

közel az atyjához s ettől fogva mindig talált valami igazítni valót a

vánkosán, tán sugott is a fülébe valamit. Gorombolyi felől tehette. Az,

mikor benne volt a beszédben, annyira el volt foglalva saját magával,

hogy se látott, se hallott.

– De talán az igen nehéz feladat is lesz egy olyan egyszerü emberre

nézve, mint Illavay, a hogy nekem van szerencsém őt ismerni, mondá a

gróf.

– Mit? szerény tehetség! Egy Pitt, egy Canning magyar kiadásban! Óriási

talentum! És minő gazdag tanulmány! Csakhogy nem szokott vele kérkedni.

Mikor a fiatal óriások henczegnek és beszélnek a maguk utazásairól

Pozsonytól Wiesbadenig, ő csak meghúzza magát és hallgat. Senki sem

gondolná róla, hogy ő már fiatal korában egy évig tanulmányozta a

helyszinén az angol administratiót, a londoni rendőrintézményt. Még csak

azt sem árulja el, hogy angolul tud, a kis ujjában van minden

államtudomány s az egész markában a praxis. Csak fel kellett őt

fedeznünk, hogy az értékét megismerjük. Az pedig ecclatanter megtörtént

ama hirhedett ütközetben, a hol pusztán administrativ úton

contracarrirozta a legveszedelmesebb stratégai maneuvret. Ha félévig a

Felvidék kormánybiztosa lesz, a fejemet teszem egy fületlen gomb ellen,

hogy belügyministerré fog kipattanni a gubójából.

Gorombolyi egészen neki vörösödött, annyira át volt hatva annak az

igazságától, a mit mondott.

Pálma idegein valami reszketés futott végig. Úgy fázik az ember, mikor

valakit, a kit szeret, úgy magasztalnak, hogy félteni legyen kénytelen.

Ő már tudta a titkot, hogy Ferencznek a szíve mélyén vannak rettenetes

indulatok, a miket lángra lehet lobbantani. Ha valaki meggyújtja őket!

Kezdte már sejteni, hogy mit tesz az az intés:

«őrködjék fölötte».

Valamit sugott az atyjának.

A gróf ismét megszólalt.

– Mi nagyon jó barátjai vagyunk Illavaynak. Azért azt hiszszük, hogy az

ilyen magas aspiratiók nem valók olyan középszerü sorsban levő embernek,

mint ő.

– Hogyan? Középszerü sorsu! Hisz egy hét nem telik bele, hát Illavay

épen olyan hatalmas dynasta lesz, mint excellentiátok; az apátvári

rengeteg uradalom birtokosa.

– Hisz az Opatovszky Kornélé; szólt közbe hirtelen Pálma, nem lévén

türelme a hang továbbadó főnek sugni meg elébb ellenvetését.

– Az nincs már. Szólt Gorombolyi hidegen.

– De ő még él, erősködék Pálma.

– Ha él, sincs többé. Birtokát eljátszotta: az törvényeink szerint az

államra esett vissza. Most már nem örökség, hanem donátio útján fogja

azokat megkapni Illavay.

A gróf ez alatt beletalálta magát leánya eszmejárásába, maga vette át a

szót. A mit erre mondani kellett, azt Pálma is gondolta ugyan, de neki

nehéz lett volna azt kifejezni.

– Ne felejtsük el, excellentia! hogy az Opatovszky-birtok olyan

állapotban van, hogy annak a rendezését, aztán meg Magyarország

belügyeinek a rendezését egy és ugyanazon ember, ha még oly óriási nagy

tehetség is, meg nem birja.

– Én bizony nem tudnám elképzelni, hogy mért ne birná meg? Hogy sok

adósság fekszik rajta? Hát aztán kap egy millió úrbéri kárpótlást az

uradalma, s azzal kifizet minden tartozást, még beruházásokra is marad.

A gróf mosolyogva szippantott egyet az arany burnótszelenczéjéből, mely

kinyitás közben a sevillai borbélyból játszott egy áriát.

– De hol van az az egy millió?

– Hol van? Hát ott van a debreczeni városházának a pinczéjében. Tél óta

négy sajtógép egyebet sem csinál, mint azt préseli, ott áll készen,

satinirozva, száz egész millió, s még jön utána valami ötven: a mi e

kárpótlásra van szánva. Csupa százas-bankjegyek. Nem látott még

excellentiád magyar százasokat?

A gróf a fejét rázta.

– Mutatok. Nálam van valami kétszáz darab. – Azzal előhuzta a tárczáját

s kivett a csomag közül egyet s odanyujtá Temetvényinek azt az

ezüst-szürkével nyomatott, ropogós papirlapot, a mit az bámulva nézett

agyon a lorgnonján keresztül.

Ez már tény! Egy százforintos bankjegy. A mely állam már százforintos

bankjegyeket mer kibocsátani, az már nemcsak maga bízik a jövendőben, de

másoknak is bíznia kell benne. Ez már egészen más tünemény, mint a

Rákóczy-féle «libertás» rézforint.

A gróf concret alakot akart adni tamáskodása megszüntének.

– Nem engedne át nekem ezekből excellentiád beváltás végett vagy ötven

darabot; – osztrák bankjegyekért?

(Szerelmi vallomás a hazának!)

Gorombolyi büszkén felkaczagott.

– Nem, excellentiás uram! annyit nem. Ötöt igen. Mutogatás végett; de

azt sem osztrák bankjegyekért: nem tudom, mit csinálnék velük? Hisz a

hová már én leteszem a lábamat, ott még borravalónak sem veszi el a

pinczér az osztrák bankót, ezt még kártyán sem lehet elveszteni. Ezt az

ötöt is csak kölcsönképen adom, mint érdekes olvasmányt; majd ha

megkapja excellentiád pár hónap mulva a maga tízezer darab százasát,

megküldi belőle az én öt példányomat.

S nem fogadott el semmi egyenértéket.

– De hátha e pár hónap alatt el találják veszíteni az értéküket?

Scrupulosuskodék a gróf, nemes aggóskodással.

Erre nem lehetett elég nagyot felelni szavakkal.

Itt csak a pantomimica mondhatott megfelelő sulyosat.

A grófnak az olvasó-asztalára ki volt terítve Magyarország térképe s

azon a korábbi hónapokból kék és veres irallal megjegyzett pontok

jelölték, hol áll az egyik, hol a másik tábor. Gorombolyi felvette a

kettős színű iralt s a kék és veres végével új vonalakat húzott a

térképen; s aztán néma büszkeséggel odamutatott e pontokra.

Nem kellett ahhoz több magyarázat.

A gróf maga is átlátta, hogy nagyon megváltozott a helyzet.

– De hátha megint rosszra fordulhatna minden.

De már e szóra kitört Gorombolyi kebléből a visszafojtott vezuvius!

– No, ha még azt is megengedné az öreg Isten, hát akkor felrontunk

egyenesen a mennyországba s ott is kikiáltjuk a respublikát!

A gróf kedélyesen elnevette magát: egészen elfeledkezett a szakgató

fájdalmakról a térde kalácsában. Gorombolyi is kaczagott.

Csak Pálma nézett oly szobormereven a dicsekedő hős arczára. Épen ilyen

volt az a láng, az a villogás Illavay arczán, mikor hasonló kérdésre

csaknem hasonló kitöréssel lövelt fel minden indulatja az égre.

Tudta már, hogy mire kell őrködnie.

– Legyen a felől megnyugtatva a gróf, szólt ismét visszatérve büszke

nyugalmához Gorombolyi, «Nec portæ inferi!» többé. Én nem szoktam senkit

ok nélkül fellovalni. Nekem Illavay régi jó barátom. Mikor a veszedelmes

napjaink voltak, egy szóval sem mondtam neki, te is közénk tartozol;

gyere velünk. Azt mondtam, maradj itthon. Szolgabiróra is van szükség a

világon. Gargóvárra se jöttem el. Minek compromittáljam a gróf házát,

mikor aztán nem tudom megvédelmezni. Arról én aztán ugyan nem tehetek,

ha Gargóvár ura és úrnője, meg az a csendes lelkű tisztviselő a maguk

lelke fellángolásából, kéretlen, hivatlan olyan hősi merényletre

buzdultak fel, a mely őket legderekabbjaink arczvonalába sorozta. Ha

most ide jövök, nem nyomoruságunkat, nem veszedelmünket, hanem

dicsőségünket megosztani jövök önök közé. Nem félek már azoknak, a kiket

szeretek, azt mondani: légy fegyvertársam! Bizonyos vagyok a dolgunk

felől. Egész Európa mellettünk áll. – A kormánytól hozom az elismerő,

magasztaló oklevelet annak a derék fiunak, a mit a grófnak is ki kell

fejeznem élő szóval. De a legfőbb ok, a miért ide jöttem, az volt, hogy

útközben hallottam, hogy Illavayt sehol a világon nem találom meg,

hacsak Gargóváron nem. Pedig kinevezési okmányát biztosan kezébe kell

juttatnom.

– Hol hallotta ön ezt? szólt közbe merészen Pálma.

– Dolnavárott, felelt gondtalanul Gorombolyi.

– Ah, ön volt Dolnaváron?

Most már tudta egészen Pálma, hogy mit jelent az a két szó.

E beszélgetés hevében Temetvényi gróf egészen megfeledkezett róla, hogy

a térdkalácsa milyen veszélyes zúzódást szenvedett. Most már arra is

képesnek érzé magát, hogy hős vendégei tiszteletére adott lakomáján maga

is helyet foglaljon. Az egész nyugágyat kivitték a szenvedővel együtt az

étterembe s a jégtartó vederben az ő sérült lábára való borítékok

helyett inkább a pezsgős-palaczkokat hűtötték be, a nélkül, hogy valaki

észrevette volna a tévedést.

Volt is nagy áldomás! Hat vagy hét honvédtiszt vendégen kívül ott volt

még a helybeli plébánus is és a szomszédfalubeli lutheránus lelkész, a

jószágigazgató és egynehány vidéki celebritás, a megyei seborvos és több

tisztelgő deputatio honoratior vezértagjai: igen nagy asztal volt.

S mint ez már nálunk ősi jó szokás, hogy a mennyei adományt, a bort, nem

iszszák csak azért, hogy igyanak; de minden pohárhoz egy felköszöntésnek

is kell járulni, a miben kell elmésségnek is ragyogni, jóleső

hizelgésnek ékeskedni, lelkesedés superlativusának lángolni, mint

magában a borban. Ilyenformán fel lett köszöntve Gorombolyi tábornok,

mint a hadjárat leendő Napoleonja; ezt a toasztot a házi gazda robbantá

el; rá visszaröppentyüzött Gorombolyi, éltetve a grófot, mint nagy

államférfi ősének méltó utódát s Magyarország præsumtiv

külügyminiszterét. A plébános urat felköszönték, mint leendő esztergomi

érseket és herczegprimást; a lutheri tiszteletest, mint az

ujjáalakítandó felsőháznak superintendensi minőségben a római

prælatusokkal egy sorban ülendő tagját, Pálma grófnőt, mint második

Rozgonyi Cziczellét (Pálma föltette magában, hogy a mint megérkezik

Ferencz, rögtön megkérdezi tőle, ki volt az a Rozgonyi Cziczelle?)

Miután a jelenlevők ekkép fölosztották egymás között a legfőbb

dignitásokat, azután megemlékezés történt a távollevőkről is, azok közt

elsősorban a mi derék szolgabiránkról és hősünkről, a bibliai Gideonról

(ezt az áldomást még csak a szerény lutheránus pap mondá). De már a

plébános magasabbra emelte őt a poharával; mert az már hallott valamit a

dörgésből: ő éltette a távollevőt, mint Felső-Magyarország

megszabadítóját, megyénk lumenét, a leendő főkormánybiztost, a kit

annyira szeret ez a nép, hogy ha egész Magyarország respublica lesz is,

az ő kedveért legalább ezt a kis darab részt meghagyjuk «tót

királyságnak» s benne Illavay Ferit «tót királynak». De már ily nagy

mondásokkal nem engedheté magát elhomályosítani Gorombolyi: ő még

nagyobbat lódított rajta: éltette barátját, mint Magyarország leendő

belügyminiszterét. Az elért siker végre a legszélső merényletre tüzelé

fel a jelenlevő gargóvári uradalmi igazgatót: rég a nyelve hegyén

ágaskodott ez a toaszt, végre elszakítá a kötőfékét: ő poharát a

távollevőért akkép emelte, mint a ki által a hajdani Bercsényi alatt egy

úrnak hódolt, aztán kétfelé szakított gargóvári és apátvári uradalmak

ismét egyesülendők lesznek! S a merész toaszt teljesen sikerült. A gróf

maga is édesdeden mosolygott és megbocsátott az árulásért, neki is az

volt az álma! S az átalános pohárösszecsöndülésben láthatta Pálma, mily

népszerü ez a gondolat! A vendégek mindegyike odasietett ő hozzá,

poharát az övéhez koczczintani. Ferencz nagyon kedves embere lett az

egész uradalmi tisztségnek, a mióta lemondott a számadásvizsgálás

alávaló hivataláról. Hisz ez nagyon jó uraság lesz! «Élni és élni

hagyni!» ez az igazi nemesi jelszó. Olyan ember lesz itt megint, a ki

nem aprólékoskodik; egy igazi úr. Az ilyen úr a «kicsinyeket» engedi

csipegetni, a «nagyobbakat» engedi markolgatni; ő maga csak nyalábol, –

ha hozzájut.

Ime milyen szépen elnyalábolja a roppant apátvári uradalmat.

Mert ez a világ dicső rende: a szegény béres hadd húzzon a tiszttartó

kazalából; a tiszttartó hadd rakjon kazalt a földesúr dominiumából: a

földesúr aztán kanyarítson magának egész dominiumot: ott az ország, az

elég nagy úr.

Tehát ittak sokat és nagyokat Illavay egészségeért; a míg ő maga valahol

egy útféli csárdában üldögélt egyedül, várva az előnemkerülő forspontra

s hogy milyen evés-ivásnak mehetett végére, azt elképzelheti minden

ember, a ki megtudja, hogy az egész útja hosszában már öt nap óta

gyalog- és lovas-dandárok vonultak előtte végig.

A díszlakoma közmegelégedésre végződött. A fekete kávét már a nyitott

terraceon költötték el; ott jobban lehetett szivarozni. A finom erős

rostopsinból a hány poharat kiürítettek, annyiszor mondták, hogy «így

fogyjon el a muszka!»

A gróf csontzuzódása már akkorra annyira megjavult, hogy egy fogantyus

pálcza segélyével maga lábán is tudott biczegni, sőt a vendégekhez is ki

akart menni a terracera; szerencséjére, mr. Cousin (a sugó) még

emlékezett a szerepére s figyelmezteté, hogy a hideg-borogatás után a

sebesült lábával könnyen orbánczot kaphat, ha a szél megfujja; sokkal

jobb lesz, ha a szobájába megy s egy kis félórai pihenést enged magának.

De Temetvényi nem akarta magának elengedni azt a gyönyörüséget, hogy a

vendégeit fájós lábbal is mulattassa.

– Hátha ütközetben volnánk együtt! mondá Gorombolyinak. Emlékezik ön

arra a muszka hadvezérre, a kinek a csatában ellőtték a lábát, s azután

szánkóra tétette magát, úgy vezényelt tovább az ütközetben? Hogy is

hivták csak?

– Muszka volt? Nem létezett rám nézve! Utasítá el a kérdést magától

Gorombolyi. De valóban nem engedjük meg a grófnak, hogy tovább velünk

időzzön. Helyt állunk magunk is a további harcz folyamában. A kik

megálltunk a bronz-ütegekkel szemben, az üvegből öntött ütegek elől sem

futamodunk meg. Kényszerítse Pálma grófnő ő excellentiáját a

nyugalomratérésre, önnek egy tekintete hegyeket képes kimozdítani a

helyeikből. Én is tartozom még a gróffal egy megbízást rendbehozni, a

mihez magány kell.

Ez végre döntő indok volt. Temetvényi ráengedte magát bírni, hogy

egyfelől Gorombolyi, másfelől mr. Cousin vállára támaszkodva,

hálószobájába átsántikáltassa magát. Pálma előre ment, kerevetén a

tigrisbőr-takarót és a szarvasbőr-vánkost megigazítani. Ő is ott fog már

maradni.

A mint a grófot lefektették, Cousin úr eltávozott; Gorombolyi pedig

kigombolta az attiláját s kebléből kivonva egy hosszúkásan összehajtott

s lepecsételt csomagot, azt letette az asztalra.

– Kénytelen vagyok excellentádat felkérni, hogy hős bajtársam

távollétében sziveskedjék ez iratot tőlem átvenni. E kérésre jogosít

azon többé senki előtt sem titkolt gyöngédség, a melylyel derék

barátomat e várkastélyban fogadják, de egyenesen kötelez rá megbizóim

utasítása, mely úgy szól, hogy ha Illavaynak személyesen át nem adhatnám

e fontos államokmányt, mely az ő személye iránti elismerésen kívül, igen

nevezetes intézkedésekre való titkos megbizásokat is tartalmaz; ezt az

iratot hagyjam itt nagyméltóságodnál, fölkérve, hogy a mint Illavay

visszakerül, azt neki rögtön kézbesítse. Én tovább e vidéken nem

időzhetek. Hogy merre fordulok, az az én rejtélyem. Magammal sem

hordhatom ez iratot, mert a holnapi napról sem vagyok bizonyos. Azért

kérem excellentiádat, hogy őrizze meg ezt, a míg Illavay idejön s akkor

adja át neki – a kormány megbizása folytán.

– Nagyon megtisztelőnek találom rám nézve ezen bizalmas feladatot, mondá

a gróf, átvéve a lepecsételt irást. Megértettem a megbízás fontosságát s

nem fogok késni annak teljesítésében. És most kérem excellentiádat,

sziveskedjék bajnoki társaihoz visszatérni és őket nevemben felkérni,

hogy mentül tovább kedvük szerint mulassanak.

Azt tehették is. A várkastély lakosztályai oly messze voltak egymástól,

hogy a czigányzene és a tábori dal hangjai alig révedeztek el a gróf

hálószobájának szőnyegektől, függönyöktől süketített alcovejáig.

Dalolhatták azt a nótát, a mivel végig harczolták a nagy hadjáratot.

Furcsa nóta volt az: mai nap már azt hiszik, hogy népdal:

«Ég a kunyhó, recseg a nád!

Szorítsd hozzád azt a barnát!

Míg a barnát szorongatom,

Azt a szőkét elszalasztom!»

Mi volt az az «égő gunyhó?» mi volt az a «ropogó nád?» mi volt az a

«szorongatott barna?» – meg aztán az «elszalasztott szőke?» ejh! hadd

legyen már mind elfelejtve.

Künn folyt a bor, szólt a zene; benn a magányos szobában pedig egyedül

volt az apa a leányával.

A mint magukra maradtak, Pálma felkapta az atyja gondjára bizott levelet

az asztalról, s felszakítva a boriték pecsétjét, kivette belőle az

iratot.

– Pálma! Mit cselekszel? Kiálta rá elhüledezve a gróf. Te feltörted az

«ő» levelét.

– Fel bizony. És fel fogom törni minden levelét, a mi az én kezembe

kerül. Ez csak természetes!

– De ez államtitok.

– Hát annyival inkább. Nekem csak kell tudnom, hogy mi az, a mivel őt

meg akarják bízni? – Ehhez nekünk jogunk van.

– Különös jog! Én nem ismerem.

– De én birom.

Azzal szétnyitotta az egész hosszú teleirt ív papirost s elkezdte azt

olvasni magában. A papir reszketett a két keze között. Eleinte az

ajk-szegletei mosolyra kezdtek gödrösülni, arczán valami kéjérzet

világolt. Ott bizonyosan «őt» magasztalták; azok a megérdemlett

elismerés kifejezései voltak, hanem aztán nemsokára eltünt az arczról az

örömláng, a megrémülés márványkeménysége merevíté meg a vonásokat; az

ajk megnyilt, kigömbölyült s hangtalanúl utána látszott rebegni az

olvasottakat; a szemek nyugtalanul kisérték a sorokat, a kezek gyürték a

papirt, a mint elfordították a lapot: az nem egy szerető leány számára

való olvasmány volt. Mikor vége szakadt, türelmetlenül veté oda az

asztalra az iratot.

– Ezt csak nem fogod neki átadni? suttogá indulatosan.

– Hogy hogy nem? Hát miért nem?

– Én nem akarom, hogy átadd.

– Hát mit tegyek vele?

– Elzárod a fiókodba s nem szólsz felőle senkinek.

– Az lehetetlen. Hisz erre vagy «bűt» vagy «bát» csak kell neki mondani.

– Az az én gondom lesz, hogy mit mondjon ő rá.

– De hát mi van abban az irásban? – Azt meg fogod nekem engedni, hogy

én, a ki a jogot másképen ismerem, mint te, ne nyuljak hozzá az olyan

levélhez, a mi nem nekem van czímezve.

– Igen. Nekem van jogom ezt tenni, másnak nincs. Azért tőlem nem fogod

azt meghallani, hogy mi ennek az iratnak a tartalma. Csak annyit

mondhatok meg, hogy a ki e megbizást elvállalja, az a fejével játszik.

– Hát aztán? Ezt könyv nélkül is tudom, a nélkül, hogy belenéznék az

iratba. Játszik biz az. Rá van bizva tizenkét vármegye fölötti

kormánybiztosság. Korlátlan hatalom négy millió ember élete és halála

fölött. Rendelkezik mindenkinek a vagyonával. A mire rámutat, hogy ez az

államé, azt szó nélkül oda kell adni. A kinek azt parancsolja, hogy

keljen fel és kövesse, annak kelni és mennie kell: nagy emberek és kis

emberek nagy tömegének, a hová ő vezeti. S ha győzni fog az ügy, a

melynek szolgálatában mind ezt megteszi, jutalma lesz az ország

legmagasabb hivatalainak egyike s az ország vagyonává lett apátvári

birtok.

– És ha elbukik az ügy?

– Akkor főbelövik.

– Te mondod!

– No ez természetes. Mais, c’est la guerre. Háborúban vagyunk. Az

emberek vagy èpaulettel a vállukon vagy fej nélkül a vállukon kerülnek

onnan vissza. Ez koczkajáték, vagy hatot vagy vakot! Előtte áll a

nagyság útja, lehet belőle főúr, minister, herczeg vagy nem tudom én

minek hijják a köztársaságban az aristocratákat? de mindenesetre első

birtokos és első államférfi az országban, azért csak érdemes egy olyan

buksi fejet koczkáztatni.

– De ha én nekem többet ér ez az egy fej, mint az egész dicsőség,

hatalom és valamennyi erdő meg szántóföld van a világon még ráadásul.

– Hát akkor nem tudom, hogy kezdesz hozzá, hogy ezt megakadályozd. Én

most eldughatom ezt a levelet, ha tetszik te magad szét is tépheted; a

te jogphilosophiád ezt is megengedi; de két hét mulva megint itt lesz

Debreczenből a másik küldött, a ki fel fogja őt személyesen keresni, s

átadja e most eltitkolt megbizást.

– Ez a két hét nekem elég idő.

– Ugyan mire?

– Arra, hogy tervemet kivigyem.

– Neked van valami terved?

– Régóta fűzöm azt. Mindig féltem ettől, a mi bekövetkezett. A mint

Illavay visszatér, rögtön megesküszünk.

– Olyan kész vagy rá?

– Te nem mondtál ellent.

– Nem. Sőt helyeseltem. Egy ilyen embert hozzánk lánczolni nincs nézetem

ellen, a ki, ha a szabadságharcz győz, legnagyobb befolyású emberré

lehet az országban.

– S ha pedig veszt, akkor főbelövetik s nincs útban többé; kereshetünk

más liaisont.

– Egészen így gondoltam.

– Én pedig egészen máskép. Én nem értem a napok jelszavait. Miért

harczolnak? Kinek van baja a másikkal? Szabadságért ontják a vérüket?

Hát minek azért vért ontani? A kinek szabadság kell, ott van számára

Svájcz, ott Észak-Amerika, megkaphatja ingyen; nem szükség érte se magát

megöletni, se mást megölni.

– De mikor ezek olyan bolondok, hogy a szabadság mellé még egy kis haza

is kell nekik.

– Hát hisz ott is találnak helyet, a hová tűzhelyet rakjanak, s a mely

földet felszántanak, az kenyeret ád nekik.

– Hahaha! Pálma leányom! Ezek nem Rozgonyi Cziczelle szavai.

– Ki volt az?

– Egyik ősanyád, a ki maga is vért ontott ezekért a tréfaságokért.

Voltak és vannak emberek, a kik előtt ez a két universel istenség

«szabadság és haza» specialis bálvány; a kik odavetik magukat a «Krisna»

szekér kerekei alá, s attól idvezülnek. De hát hagyjuk azt! – Hiszed,

hogy ezeket a te nézeteidet Illavay osztani fogja?

– Nem hiszem. De majd találok ki valamit. Hogy mit? Azt még magam sem

tudom. Csak azt érzem, hogy erősen akarom, s sejtem, hogy van valami erő

bennem, a mi azt véghez viszi. Majd megtalálom azt az erőt. Csak egyszer

egy hajó födelén legyek vele. Csak egyszer egy svájczi, vagy

olaszországi völgybe elvihessem magammal. Hogy ott mit teszek, nem

tudom, de azt tudom, hogy engemet nem fog elhagyni. Elzárom-e előle a

külvilággal való érintkezést, minden összekötő fonalat eltépve;

leveleket, hirlapokat elsikkasztva, a mik kívülről jönnek? vagy

kitalálom a mesterségét, a mivel az asszonyok ki tudják csalni a férfi

szivéből a lelket és maguk lelkét lopni át belé. – De nem adom őt oda

ezeknek a vérszomjazó istenségeknek!

– Nem veszed észre, hogy az esztelenség, a mit beszélsz?

– Nem vádol érte a lelkem.

– Egy ilyen elhatározással úgy döntenéd össze azt az egész alkotványt, a

minek Temetvényi-család a neve, mint egy szinpadi szinfaltömeget. Nem

értesz meg engem? Nem látsz oda, a hova én?

– Egészen értelek. Látom, a mit te látsz. Szegény anyám egy napon

elmondta nekem, hogy mi az a nagy alkotvány, a minek Temetvényi-család a

neve? Új oszlopok kellenek hozzá. Most itt van egy. Talán hitte azt

valaki, hogy minden ok nélkül, csak a mai napok democraticus áramlatának

sodra alatt történt az meg, hogy a büszke ősökkel dicsekedő

Temetvényi-család, a melynek ősei vajdák, bánok, leányágról herczegek és

őrgrófok voltak, megengedje egy egyszerű nemesnek, egy magyar

«schlachtziz»-nak, hogy az utolsó leányivadékhoz felemelje szemét s még

vele ábrándozzék? Oh nem! Ebből nagy ember lehet még. Főúr és minister.

Akkor vele együtt ő általa a mi alkotványunk is újra megerősödik. Ha

pedig elbukik, akkor holt ember lesz a bukottból; semmi közünk hozzá,

keressünk más oszlopot a győztes fél soraiból. Jól látom-e ezt?

– Jól.

– No, hát ehhez én nem leszek elég jó. Hogy születtem, abban

megnyugszom, hogy meghalok, abban is megnyugszom, de, hogy még egyszer

ujjászülessek, egy másik, még nyomorultabb életre, ahhoz az én akaratom

is kell s az nem áll rá. Vagy hagyjanak élni, vagy temessenek el.

– Frázisok!

– Érthetők. Vagy helybenhagyod azt a szándékomat, hogy ahhoz az

emberhez, a kit magad is szivesen látsz vődül, ha hatalmas és gazdag

lesz – nőül menjek, akkor, a mikor én eljöttnek látom az időt s aztán én

intézzem annak a sorsát, úgy, a hogy jónak látom; – vagy pedig –

visszaküldesz a kolostorba.

– Más szavakkal, röviden és világosan mondva, te nem bánod, akármi

történik azzal a hánytvetett hajóval, a minek a rostrumát a Temetvényiek

halfarkú syren czímeralakja diszíti; az hadd sülyedjen el, ha akar, az

utolsó kormányossal együtt: te összeszeded, a mi a tied rajta s az

utolsó hajóslegénynyel kievezel a legközelebb talált szigetre. Anyád

gyémántjai árán vehetsz egy kis gazdaságot a Bodensee mellett s ott

eltöltheted napjaidat, senkinek a világon, egyedül magadnak élve,

Gargóvár, haza, nemzet és apa – éljenek tovább, – meddig Isten akarja!

Pálma szomoruan hajtá le fejét. Fájt neki e keserű szemrehányás, mert

nem volt megérdemelve.

– Oh nem, édes atyám! Soha de soha nem mehetek el olyan távolba, hogy

mindennap fel ne keressem az Istent és ne ostromoljam imáimmal, hogy

éltessen téged soká, tartsa meg ezt a szegény jó Magyarországot, adjon

jobb napokat neki! Szeretni foglak mindenütt. Pedig te azt nem

viszonozod. Nem szeretsz engem és nem ismersz. A midőn azt hiszed, hogy

én csak önző, kényelmes örömökre gondolok. – Nem. Szegénység vár reám.

Szegénynyé teszem még azt a férfit is, a kit magamnak megtartok, mert

azzal, a mire ráveszem, neki is el kell vesztenie a vagyonát. És élni

fogunk mindennapi munkánk után, idegen országban, a hol a munka nem

szégyen. Mert én a te gyémántjaidat nem kérem; – nem anyámnak semmi

hozományát. Azokra mind szüksége van a Temetvényi halfarkú syrénnek.

Ennek az arcza ne piruljon szégyen miatt soha.

A gróf felszökött helyéből, nem volt már semmi fájdalom, a mit e szóra

el ne felejtett volna.

– Hohó! Pálma grófnő. Ezen a hangon még én velem nem beszéltek! Nagyon

téved ön, ha azt hiszi, hogy Temetvényi Ferdinand a büszkeségben

felülhagyja magát mulatni bárki által, még ha az a saját leánya volna

is! Ön engem meg akar ajándékozni anyjának a gyémántjaival, hogy

fizessem ki belőlük az adósságaimat. – Itt van az aczélszekrény kulcsa!

ön tudja, hol áll? Vigye magával.

– Atyám!

– Más nevem is van. Gyámja is vagyok önnek. Az ön kincse kezemhez letett

hitbizomány. Ön árva. Az anyja rám bizta a vagyonát. Az ősi törvény

kötelezett annak a megőrzésére: kötelez annak a kiadására, a mikor a

gondjaimra bizott árva férjhez megy. Itt van. Vigye el!

– Én nem kivántam.

– De én kivánom. Oh annyira még nem hanyatlottam alá. Egy bukott bankár,

egy bankrott üzér teheti azt, hogy az asszonyai nyakából leszedje a

gyémántriviéret s lejárt váltókat fizessen ki vele; de nem egy

nemesember, nem egy Temetvényi gróf. Itt van a kulcs: vegye át.

– Atyám. Az égre! Ne jöjjön ily indulatba. Én nem akartam önt sérteni.

– Megtette! – nem teheti jóvá. Én önnek a vagyonát nem őrzöm tovább.

Feloldom a kezét.

– Nem. Nem, atyám.

– Kérem… Kivánom… parancsolom.

Haragosan dobbantott a lábával: épen azzal, mely meg volt sérülve; e

miatt visszahanyatlott a kerevetre. Pálma odaugrott hozzá ösztönszerű

vonzalommal. Akkor aztán megfogta a gróf kezét, a csuklóján átszorítva

erővel, ismét felállt a lábára, s odavitte őt magával a rejtett fali

szekrényhez; Pálmának engednie kellett neki, hogy a sérültet kimélje.

A fali szekrény ajtaja ügyesen el volt rejtve a szoba falait takaró

mahagoni táblázat közé: annak a nyitját kevesen ismerték. A gróf

felnyitá e rejtekajtót. Azon belűl volt elhelyezve az a kis aczélláda, a

mit egykor Illavay hozott el a gyapjus szekérről.

Annak a rejtekajtónak olyan szerkezete volt, hogy a mikor azt

felnyitották, egy titkos gépezet mozgásba hozott egy csengetyüt a

földszinti szobában, a hol az őrt álló hajduk laktak: a kiknek a jelre

azonnal sietniök kellett fel a gróf hálószobájába.

Temetvényi gyorsan vette elő a szekrényt, hogy felsiető cselédei ne

lássanak meg többet semmit, a mit nem szükség látniok.

– Tartsa ön a kezében, míg felnyitom.

Pálmának engednie kellett.

A gróf aztán azzal a kis remek kulcscsal, a mit neje mindig a

karpereczén viselt, felnyitá a ládát s keserű szemrehányással mondá:

– Győződjék meg ön róla, hogy gyémántjai mind megvannak.

A következő perczben mély ijedelmes hördüléssel kiálta fel; nem emberi,

de vadállati hangon: arcza zöld lett és sárga az elrémüléstől, szemei

üvegfénynyel meredtek ki üregeikből; arczvonásait galvanicus vonaglás

torzítá el; egy kezével a torkához kapott, mintha meg akarná valami

fojtani, a másikkal fogózni készült valamibe, a puszta légben, hogy el

ne essék…

… A láda üres volt…