Pálma tudott valamit, a mi Illavayt legközelebb érdeklő titok volt.
Valósággal nem is volt az titok, mert többen is tudták és Ferencz maga
is megtudhatta volna, ha a sértett szív olyan büszke nem volna, hogy a
gondolatnak megtiltsa azt, hogy szóvá változzék. Ha a legelső
ismerősétől kérdezte volna, az megmondta volna neki, de hát nem
kérdezte.
Ennek a nagyon érdekes titoknak a folytán Pálma rögtön az utóbbi
események után levelet irt valakinek. S attól legrövidebb időn meg is
kapta a választ.
Gyönge violaszínű volt a papir, a melyre az volt irva, jelvényül a
szögletén egy gyászfecskével. Nőkéz irása volt. A tartalma különben
úgyis rávallana asszonyszív eredetére.
«Nagy örömet okozott nekem a grófnő bizalmas közlésével. Senki a világon
nem óhajtja jobban és igazabban mint én, hogy «ő» boldog legyen. A
lelkem megvigasztalódik annál a gondolatnál, hogy a mi rám nézve
elvesztett kincs, annak az értékét egy magas lélek felismerte.
Jól találta a grófnő a kérdést. A nőknek a csekélységekben van az
erejük. Az ő tanulmányuk az, hogy milyen a férfi, a kit szeretnek, a
hétköznapi életben? S én ezt egy időben sokat tanultam.
A férfi, a kiről mi egymásnak beszélünk, a legrendkívülibb jellem, a kit
nagyon keresztül kell ismerni, hogy ellenmondó vonásait
összeegyeztethessük. Együtt lakik benne az erő a gyöngeséggel. Bátorsága
megrendíthetlen a halálveszélylyel szemközt; hanem ha egy poharat el
talált törni, azt eltagadja a gazdasszonya előtt; fél, hogy megszidják.
Nincs olyan ellensége, a kinek hétszer egymásután meg ne bocsásson, de
az iránt, a kit szeret, engesztelhetetlen. Sem embertől, sem sorstól nem
jöhet rá olyan csapás, a mi kedélyét megkeserítse; de attól, a kit
szeret, egy elmulasztott tekintet, egy rosszúl választott hangja a
kimondott szónak képes szivéig sérteni. Azt azután elhordozza, és nem
panaszkodik, hanem az arcza beszél róla, hogy szenved. Oh mennyit tud
beszélni ez a durvának látszó arcz! A ki annak a hieroglyphjait
megismerte, úgy olvashat belőle, mint a könyvből. A nagy dolgokban
engedékeny, a kicsinyekben követelő. S az ilyen kicsinységekben van a
nők hatalma, a kik szerettetni akarnak.
Elmondom önnek, grófnő, tapasztalataimat.
Ő egész lelkével átadja magát annak, a kit szeret s a féltékenységet nem
ismeri. Azt mondá egyszer: «a ki félt, az megszünt becsülni először a
nőt, azután önmagát». Azonban önmaga iránt bizalmatlan, s még inkább
azzá kellett lennie a miatt, a mi közöttünk kettészakadt. Ezt a
bizalmatlanságot valahogy ki kellene lopni a szívéből. Csak lopni: mert
ha észreveszi, hogy utána lesnek, még mélyebben elrejti. Legelőször is a
külsőségeken kell észrevennie, hogy gyöngéd figyelem jő eléje fele útra.
Az ilyen külsőségek bagatellenek látszanak; de összeségükben mégis
olyanok azok, mint az arab regékben a «telli»: egy erszényke
kavicsokkal, tollakkal, virágokkal, bogárszárnyakkal, magokkal,
csigákkal megrakva, a miknek összeségéből mégis azt az izenetet olvassa
ki, a kinek adják, hogy szeretve van.
Hát legelőször is kezdjük a viseleten. Az öltönyökben «ő» a kék színt
szereti, annak minden árnyalatát; de leginkább az olyan ibolyakéket, a
minő e levélpapir színe. Azonkívül türheti a fehéret és a feketét s a
határozatlan színeket. Hanem a piros színt gyülöli minden asszonyi
viseleten. Még a rózsaszínt is: az a kaczérság színe; a sötét
császárpiros és bordeauxszínektől egyenesen irtózik. A hajviseletnél nem
igen szereti, ha a nőnek hunczutkája van. Leginkább tetszik neki, ha a
két első hajtekercs be van fonva s aztán a fülön alól leeresztve s úgy a
kontyra feltüzve. (Nem nevet ki a grófnő, hogy ilyen apróságokkal
fárasztom?) Ellenben csípős és udvariatlan tud lenni az olyan nő iránt,
a ki féloldalt viseli a hajválasztékát.
Az ételeknél is szeszélyei vannak. A vajat nem türheti semmi ételen s a
min valami czukrot érez, azt bűnbánat neki megenni. Hallal, rákkal el
lehet őt kergetni az asztaltól. Ellenben a «kálvinista koszt»-nak nagy
barátja.»
(Itt egy egész szakácsművészeti tárgyalás következett, mely külön
papirra volt irva, arra levén szánva, hogy azt a levélolvasó úgy sem
fogja az elefántcsontszekrénykébe elzárni, hanem kiadja a szakácsnak
tanulmányozás végett. Fölöttébb nevezetes okmány! Gyönge oldalunk ez:
férfi nemnek. Emlékezünk a másodszor nősült férj adomájára, kinek az új
nő sehogy sem tudta eltalálni a szája ízét: mindig azon sohajtozott,
hogy ezt a «megboldogult» máskép csinálta, míg egyszer véletlenül
megkozmásodott az étel, akkor aztán megnyerte a tetszését: a
megboldogult ilyenhez szoktatta.)
A grófnő mosolygott is eleget, mikor a titkos utasításoknak ezt a
csatolványát végig olvasta. Milyen furcsa a férfi!
«Nagyon lehűti a tiszteletét a nő iránt, ha ezt szivarozni látja,
ilyenkor szerető helyett jó pajtást lát benne». Folytatá a levél.
«Bántja a pompa. Ellenszenve van minden iránt, a mi fényüzés; azt mondá:
jobb volna nekünk, ha üveges hintók helyett a gazdasági gépeket
szaporítanók el az országban s igen sok főúr jól tenné, ha
selyemszőnyegek helyett a kötelezvényeivel húzatná be a szobája falait.
Egy pompásan felcziczomázott teremben úgy érzi magát, mintha egy idegen
csillagzatba jutott volna bele.
Hanem ezek hát mind csak ízlési bizarrságok, külsőségek, a miket egy nő
megfigyelhet, el is mellőzhet; ha tetszik, simogathatja, – ha nem
tetszik, ellenkezhet velük. A kedélye nehezebben kitanulható. Erősen
kifejlődött benne a függetlenségi érzet, és ennek a tökéletes ellentéte:
a szolgálati készség. S hol van e kettőnek a harmóniája? Szereti
szolgálni azt, a ki nálánál gyöngébb: a népet, a szegény népet; de nem a
hatalmat, a ki parancsol és jutalmat oszt. Rabja tud lenni egy vén
cselédnek, egy makacs gyermeknek, de nem azoknak, a kik koronát
viselnek. Azért fél az olyan nőtől, a kit erősnek, uralkodó jellemünek
ismer, mint a gyermek a mostohájától; de egész valójával csügg az olyan
nőn, a ki rábízza a sorsát, mint édes apa egyetlen gyermekén.
Nehéz őt megnyerni; de nehéz elveszíteni.
A társalgásban eleinte hallgatag, szófukar. Vannak tárgyak, a mikbe bele
nem szól. Sport, vadászat, tánczvigalmak, párbajok, mendemondák úgy
leperegnek körülötte, hogy ha kérdi valaki tőle, miről beszélnek? azt
mondja, «nem tudom». Sok idő kell hozzá, a bizalom megnyerése, a
rokonszenv biztos találkozása, míg e hallgatag, gunnyasztó szárnyait
kiereszti és fölrebben. Akkor aztán repül. Szárnyai fényes régiókban
járnak! Ha majd egyszer a grófnő, ősvárának romjai között járkál vele,
távol a profánus világtól, s ábrándjaiban azokat a faragott caryatida
főket ott az erkélyen megkérdezi: minő élet volt itt valaha? Akkor a
kőarczok leghidegebbike át fog melegülni, fényt kap, megelevenül, s
mikor az ön kedélyhangulata összetalálkozik az övével, akkor megtörténik
az, hogy a kőszobor repülni kezd, a kőszobor megzendül és ön hallani fog
tőle egy költeményt, mely átringatja lelkünket a napsugaras multba,
odabűvöl egy újra felelevenült ismeretlen világ közepébe: megnépesíti a
dült romok pompás csarnokait élő, tündöklő alakokkal; boldog
ábrándoknak, édes örömeknek méla holdvilágával sütteti be a viszhangos
termeket, csaták vérvilágával a hősi harcz szinhelyét, az udvart, a
bástyafokot. S túlvilági érzés, szívandalító költészet, rokonszenves
delej támad a költemény minden sorából. S a ki azt hallja, a ki azt az
arczot látja, emberentúli fényt lát ragyogni rajta: az a magát eláruló
költőnek az arcza (vagy tán csak az érzette, az látta ezt így, a ki
legelőször hallotta?) S ha az elmondottért egy néma sohaj, tán egy
önkénytelen köny lesz jutalom, akkor még tovább kibomlanak a rejtett
szellemszárnyak, máskor is minden hangulatteljes pillanatban megjelenik
azzal a ragyogó arczával, abban az istenektől ajándékozott fényes
köntösben választottja előtt, s szebbnél-szebb költemények gyöngysora
füződik a rokonszenvező hölgy selyemfonalára. De csak azt ne kérdezze
valaha tőle: ki irta e költeményeket? mert abban a perczben elszakad a
fonál, s a gyöngy szétgurul. Azt feleli rá, nem tudom: egy diáktársamtól
tanultam az iskolában, s több költeményt nem fog mondani. Pedig ő az,
maga: a ki szégyenli a szárnyait. Jártában, keltében hideg, prózai,
gyakorlati ember az egész világra nézve: költő csak arra az egyre nézve,
a ki vele együtt tud repülni: a ki szeret.»
Ennyi volt a levélben.
Pálmának elég, hogy egészen fölmelegedjék tőle.
Fogékony lelke ugyan érzette, hogy ez lopott meleg, kölcsönzött láng; de
hát az már a láng természete, hogy a másolata is eredeti lesz azonnal.
Egészen új világot vetett e levél Illavay alakjára.
E kőben nemcsak bátor férfilélek, de költői szellem is lakik.
Kizárólagos, csupán választottja előtt nyilvánuló; nem az egész világ
számára égő; csak annak a gyönyörére, a kinek meghódol. Egy csillag, a
mit nem szabad senkinek másnak látni, csak annak, a ki vezércsillagául
választotta magának.
Ez aztán egészen fölverte az értékét.
Pálma grófnő nem késett a levél irójának rögtön megköszönni a szivesen
fogadott közleményeket. Kérte, hogy ha még jut eszébe valami kiegészítő
részlet, azokat is csak jegyezze fel a számára.
Másodszor is megjött az ibolyaszínű válasz, a gyászoló fecskével.
– Egy nevezetes különczséget valóban elfeledtem önnel közleni: a mit
voltaképen nekem sem volna szabad ismernem. Neki az a különös szokása
van, hogy naponkint rövidebb, vagy hosszabb időre szobájába bezárkózik.
Az a szó, hogy borotválkozik olyankor. Azt más sem szereti, ha olyankor
háborgatják. Az ember nevetséges figura lehet azzal a félig
beszappanozott ábrázattal. A vén cselédje azonban megsúgta nekem azt a
titkát, hogy olyankor, mikor így be van zárkózva szobájába, ő magával
szokott beszélni. Van egy torztükre, az elé áll, s aztán vitatkoznak
egymással. Ő azt is elmondja, a mit a tükörtől hall. A cseléd azért
mondta el ezt nekem, hogy vigyázzak rá: ez egy neme a bolondságnak, az ő
anyja is Opatovszky-leány volt, s azoknak az ereiben mindegyiknél van
egy csepp az őrült Stibor vajda véréből. Magában fenhangon beszélni,
bolondság. De ez ő nála nem az. Én is kihallgattam e magányos
párbeszédeit néhányszor, leskelődő kiváncsiságból. Az az emberi szívben
lakó két dæmonnak a küzdelme: a jónak és a rossznak, a boszuállás és a
kiengesztelődés küzdenek egymással élő szóval; majd meg a hiúság és az
önbirálat: a vágy és a lemondás. S mindig a jó szellem marad győztes. De
ezt nem szabad észrevenni. Mert a ki azt az önmagával tusakodó szellemet
küzdelme hevében megzavarja, az azt összetépi. A ki csak egy szóval is
észrevéteti vele, hogy e különczségéről tud valamit, hogy utána
leskelődik, attól elfordul örökre. Tehát vigyázzon erre.
Pálma gondolta magában: ebből ki lehet őt gyógyítani.
Készen volt az egész terve: kilencz oldalról megtámadni az ellenállót.