Illavaynak legjobb volt most a gróf után sietni le az udvarra.
Polycrates nem volt jobban megijedve a szerencséjétől, mikor a gyűrűjét
visszakapta, mint ő. Eszébe jutott, hogy a grófot leküldte az udvarra, a
parasztoknak üdvözlő szónoklatot tartani. Ha az most abban a könnyű
öltözetben ily felhevülten áthűti magát, még megbetegszik s meghal:
akkor aztán bizonynyal ő rá marad a leánya. S ez megint az ő lelkét
terheli.
Cseléd nem volt sehol az egész palotában, az mind odalenn volt most
bámulni; Illavaynak nem volt mit tenni mást, magának felkeresni a gróf
nyusztbéléses kaftánját s levinni utána az udvarra. A gróf nagyon meg
volt hatva e gyöngéd figyelmesség által. Valóban a gondolatját találta
ki ez a szolgabiró. A míg ott az udvaron háromszáz parasztnak a kérges,
izzadt tenyereit szorongatta, folyvást azon járt az esze, hogy most neki
ettől a megerőltetéstől okvetlenül tüdőgyuladást kell kapnia.
– Nem mondtam valami kompromittáló dolgot ezeknek a tisztelt embereknek?
Kérdé Illavaytól. Azt hitte, hogy ez azóta mindig azt hallgatja, hogy ő
micsoda válogatott szónoklatokat bocsát közre a parasztok előtt.
– Legyen nyugodt a gróf. Azokért, a mik ma itt történtek, én felelek
meg. Nem volt ennek a mai csetepaténak semmi politikai szine. Ezt a
zagyva csőcseléket egy minden országban kipéczézett kalandorbanda szedte
össze; a kiket ma itt szétvertünk, holnapután Németországban vagy
Oroszországban kezdik ujra a garázdálkodásaikat; nincsen ezeknek
hazájuk.
Ez a felvilágosítás nagyon megnyugtatá a grófot.
– Tehát valósággal rablóbanda volt ez.
– Több tagját volt szerencsém már közelebbről tisztelhetni. A vezérük
háromszor volt a kezem között; mindannyiszor el tudott menekülni.
Veszedelmes egy kalandor. Francziaországban négyszer tört ki a
börtönből. A grófnak régen meg akartam már mondani, hogy palotája
műkincseinek a híre a külföldön is el van terjedve, még pedig olyan
körökben, a mik nagy műbarátok, de nem szeretnek pénzen szerezni. Az a
szerencséje, hogy olyan nép között lakik, a melynél nem élhetnek a
rablók. Ezek közt nincs orgazda; hanem túl a Vágon már egész falvak
vannak, a miknek minden lakosa vagy zsivány, vagy orgazda. De ide azok
nem merik tenni a lábukat: magától a néptől. Nem kell ennek csendőr,
elfogja a rablót maga is, s nem fél a lövöldözéstől. A gróf házát úgy
őrzi ez a nép, mint egy tábor.
– Derék emberek. Meg is köszöntem nekik. Mindenkivel kezet szorítottam.
Nem volna jó egy kis remunerácziót osztani szét közöttük?
– Ne tegye azt a gróf. Ez a nép szegény, de nem alacsony. Nagylelkű ez!
Hiszen emlékezhetik rá a gróf, hogy a mult nyári és őszi munka alatt,
mikor a robot megszüntével sok földesúr zavarba jött a rögtön nem
pótolható cseléd- és vonómarha-hiány miatt: a gróf jobbágyai
összebeszéltek s minden uradalmában elhatározták, hogy még az idei
munkát elvégzik a volt földesuruk földein, s betakarítottak,
fölszántottak mindent ingyen, fizetés nélkül, mikor már nem tartoztak
vele. Emlékezzék rá vissza a gróf.
A gróf ugyan furcsán emlékezett erre az adatra. Neki a gazdatisztjei a
tavalyi mezei munkák fejében ama nevezetes ethnographiai adat krónikája
helyett roppant nagy rubrikáit szolgáltatták át a kifizetett gyalog- és
szekeresnapszámoknak. Már most melyiknek van igaza?
– De ha örömet akar a hiveinek szerezni a gróf, mondá Illavay, hívja be
a házába az előljárókat s ültesse őket az asztalhoz.
– Én is erre gondoltam. Igaza van. Szemelje ki kérem, a kiket meg kell
hívnom, s invitálja be a nevemben. Azt a Veszpillót ki ne hagyja.
Hatalmas öreg. Milyen eloquenter beszéli a deák nyelvet.
– Nemcsak beszéli, de írja is. A gróf a század egyik legnagyobb
nevezetességét bírja az uradalma területén: az utolsó latin poétát. Ez a
vén paraszt egész kötet verseket írt valaha, miket egy tudósunk fedezett
fel nála. Majd előkeresem a gróf könyvtárából a Tudományos Gyüjteménynek
azt a kötetét, a melyben e rendkívüli tüneménye a népműveltségnek
ismertetve van.
– Tehát meghívja a tisztelt parasztokat egy kis barátságos lakomára fel
az étterembe, s magam præsideáljak ott, ugy-e?
– Nem, nem gróf úr; az a jámbor embereket nagyon feszélyezné. Ámbár az
iménti vendégek után csupa rehabilitatio volna az ősi étteremre nézve,
ha ilyen tisztességes vendégek ülnék körül az asztalt; hanem ezek jobban
fogják magukat érezni, hogy ha a gróf idelenn a csatárteremben
telepedteti le őket egy egyszerű parasztcselédfőzte lakomához s csak
akkor jön le maga közéjök, mikor már részt vettek a jóból s meghallgatja
a szép áldomásaikat s aztán egyszer poharat koczint velük.
– Nagyon helyes. Ön jól ismeri az embereket. Tehát ön meghívja a
tisztelt jó embereket s a nevemben rendelkezik a cselédjeimmel, hogy
minden jóval ellássák. A Veszpilló az alatt bizonyosan latin
distichonokat fog készíteni, azokat majd meghallgatjuk. Azalatt mi is
hármacskán megebédelünk odafenn. Azt a bizonyos lakomát a tisztelt
haramia urakkal, mi mind a hárman csak végignéztük: ön sem evett egy
falatot sem.
– Nem volt kedvem ilyen emberekkel egy tálba mártani. Azonban én nekem
most még nincs időm az evésre gondolni.
– Hogyan? Ön nem éhes? Pedig már három óra.
– De előbbre való feladat vár rám. Ennek a mai csatának sebesültjei is
vannak; azokat addig is, míg holnap a székvárosból kihozathatjuk a
megyei főorvost (az sem bizonyos, hogy otthon van-e), valami ideiglenes
ápolással el kell látnom.
– Önnek ez is a hivatásához tartozik?
– Miután a járás-orvos elment a hadsereggel tábori orvosnak, rám hagyta
a patikáját, azt most én hordom magammal, mint Dulcamara s holmi goromba
bajnál én is kötözök, kuruzsolok: volt gyakorlatom benne; falun nem
lehet mindjárt orvost kapni. Kérnék legelébb is kötelékhez való
vászonnemüeket.
– Oh azt majd ad a leányom. Ő tudja, honnan kell azt venni. Menjünk ő
hozzá.
Temetvényi maga segített Pálmát fölkeresni, a ki sokáig nem tudta
megérteni, hogy miért titulázza az atyja a szolgabirót doctor úrnak?
Mikor aztán megtudta, hogy sebesültekről van szó, a köny kicsordult
szeméből.
– Istenem! Miattunk vérzenek mások! Tán el is vérzenek? S nekünk nincs
orvosunk. Ugy-e, megengedi ön, hogy vele menjek és segítsek önnek?
– Mit gondolsz? Pálma! szörnyedt fel Temetvényi, egy fiatal leánynak
való feladat-e ez?
A leány nagyot sohajtott.
– A kolostorban még fiatalabb voltam; s az apáczák betegek és sebesültek
ápolásával foglalkoztak: ott ez nekem mindennapi feladatom volt.
A gróf egy szót sem szólt többet. Ez a szemrehányás elevenjére talált.
Kikotródott a szobából: «én addig ájtatoskodni fogok magányomban».
(Azaz, hogy szükségét érezte a mosdó szekrényéhez menekülni háromszáz
paraszt tenyerével való érintkezés után.)
Pálma azt tehette, a mit akart. Illavaytól nem kellett kérnie
beleegyezését; annak már ő parancsolt. Az első csókkal megkoronázta
magát a nő királynénak. Illavay sebköteléknek való vászonrongyokat kért
tőle. Előkelő uraságnál viselt rongyok nem hevernek. Pálma elővette
saját legfinomabb patyolat gunyáit, s ártatlan naivsággal odaadva
Ferencz kezébe az öltöny egyik, hímezett szegélyét, maga az ollóval
hosszú pólyákat hasogatott belőlük.
Azután Illavay szánjára felültek: ők ketten elől; Ferencz hajtotta a
lovakat, hátul ült a kocsis, meg a hajdu, a kinél már fel volt jegyezve
minden házszám, a hol sebesült fekszik. Nem volt nagy szám; nem is
súlyos sebesültek, többnyire lövésseb, a mit ideiglenes vérelállító
kötéssel kell ellátni. Az egykori apácza-növendék nem borzadott azoktól.
Ügyes, gyakorlott kézzel segített Ferencznek a rögtönzött műtétben. És
minden pólyával, a mit körülcsavart, az ő lelkét kötözte meg jobban s az
ő szivének nagy sebén állította el a vérzést.
Késő este vetette őket vissza a kastélyba. Egészen derült kedvük volt; a
minek egyik oka az lehetett, hogy egyetlen aggasztó kimenetelű
sebesülési eset sem került a kezeik alá. Talán egyéb oka is volt. A gróf
bizony nem várhatta őket vissza. Odaült az ebédhez, ő az asztalfőn, a
tulsó végén az asztalnak mr. Cousin. De m. Cousin megtartotta annyira az
etiquettet, hogy a míg az uraságok meg nem érkeznek, az ételhez ne
nyuljon. Végre megjöttek. Pálma derült kedélyben volt; megcsókolta az
atyját: «Nincs semmi nagyobb baj!» Ferencz is megvallotta, hogy de most
már igazán és komolyan megéhezett. A gróf mentette magát, hogy «bal
kézzel» várta őket. «Ne félj semmit, mi utolérünk még: ma úgy fogunk
enni, mint a farkasok.» Ezt Pálma mondta, a ki úgy szokott enni
rendesen, mint az esti lepke. S szavuknak álltak. Mintha versenyeznének,
úgy bántak el a felhordott ételekkel. Pedig Pálma közben még beszédes is
volt.
A szegény sebesültek nagyon jó kedvű emberek; azok száz meg százféle
tréfás adomával mulattatták ápolóikat a sebészi kezelés közben: hogy
bántak el a futó ellenséggel!
Ezeket mind sietett Pálma elmondani az atyja előtt; dehogy engedte
Ferenczet szóhoz jutni. Ha az indult neki valami eset előadásának, a
maga lassú, leptető modorában, kikapta szájából a szót s hogy az ne
beszélhessen, megkinálta az előtte levő tállal. Hallatlan eset az, hogy
a Temetvényiek éttermében a ház egyetlen leánya kinálja a vendéget az
előtte levő tállal, a mit az inasnak kellene körülhordani! Hanem hát
rendkívüli időket élünk!
Azt is meg kelle érnünk, hogy az alsó traktusból, a hol a tisztelt
vendégek jó kedve már vígsággá nőtt meg, egy soktagú küldöttség jöjjön
fel, minden bejelentés nélkül, átadni az egész volt jobbágyság üdvözlő
jókivánatát egy fényes áldomásban, a mit a Veszpilló készített most
hevenyén, latin hexameterekben és pentameterekben.
Rendkívüli dolog; de egészen megérthető.
– Halljuk a szép szót.
A Veszpilló leirta az egész hősi ütközetet, a mi ma e helyen lefolyt.
Vergilius «Arma, virumque cano» költeményével vetekedett az, különösen
egy tekintetben, abban, hogy nem akart vége szakadni. A latin nyelven
költőknek az a prægnans jellemvonásuk, hogy nem tartják elégnek a
nektárt szürcsöltetni a kegyes olvasóval, le is akarják vele itatni; de
meg is akarják benne füröszteni; de úszni is kell neki benne, s jó
szerencse, ha elengedik neki a belefulasztást.
Ezúttal a felolvasott poéma a legrendkívülibb módon lett bevégezve. A
dactylusok pattogása közben nagy riadal támad odakünn a folyosón.
«Itt hozzák! Megfogták! Fel kell akasztani!»
Egy neki pirult nagy szál legény keresztül töri magát az üdvözlő
deputátión s dehogy kiván «csés jó estét», azon kezdi, hogy «megfogtuk a
szwornosztok vezérét!»
De már ez olyan szó, a miért meg kell szakadni a pentameternek a
cæsuránál, annyival is inkább, hogy a beköszöntő legény egy kötélnek a
végét tartja a kezében; ráhurkolva a fogolynak a nyakára, a kit ketten
hárman taszigálnak befelé erővel.
Pálma e szóra, hogy elfogták s itt hozzák a rablóvezért, önfeledten
ugrott fel a székéről s odafutott Illavay mögé: ösztönszerüleg ott
keresve a védelmet.
Illavay is talpra ugrott. Ez jó fogás, ha ezúttal el tudták fogni
Zsiborákot; többféle tekintetből.
De milyen nagy volt azután mind hármuknak a bámulása, mikor a lámpafény
elé hurczolt alakot megpillanták.
Dehogy volt az a Zsiborák! Ugyan ki lett volna más, mint a szerencsétlen
Opatovszky-ivadék.
Soma úrfi volt biz az a hadi-fogoly; de minő felvonulási pompában!
Fejébe nyomva egész a szeméig a fehér báránybőr süveg. Azután volt rajta
egy piros dolmány. De hol vette ezt a piros dolmányt? Hát úgy szerezte,
hogy kifordította a honvédatillát, annak piros volt a bélése, úgy vette
fel. Úgy nézett ki igazán, mint egy nagy majom.
Csak Illavay ismert rá.
Oda is rohant mindjárt hozzá: széttaszigálta az őt fogva tartó
parasztokat.
– Megbolondultatok-e? Hisz ez az én öcsém! A földesuratok fia. A Kornél
úrfi. Oldjátok el mindjárt a kezeit!
No ez szép első bemutatás a Temetvényi-család előtt.
– De hát minek kötöztétek meg, ti ostobák?
– Hát minek mondta, hogy ő a szwornoszt vezére? mondá duzzogva a kisérő
legény.
Akkor meg Soma úrfira förmedt Ferencz.
– Hát miért adta ön ki magát a szwornoszt vezérének?
Az csak nézett egy darabig, mint a sült hal; még mindig azt hitte, hogy
megeszik. Egyszer aztán, mikor meggyőződött róla, hogy csakugyan az
urabátyja az, a ki ott áll s a kezeiről lehullottak a kötelek, rákezdte
nyomoruságos, siralmas hangon:
– Azt hittem, hogy ezek is szwornosztok! Kedves urambátyám, ne engedjen
felakasztatni!
Erre a szóra egy hangos kaczagás csendült fel a szobában. Pálma nevette
el magát. Nem lehetett azt megállani: ezt a beszélő majmot látva.
Arra aztán minden jelenlevő ember kaczagni kezdett; utoljára a fogoly
maga is: ő is beszélt, az elfogói is beszéltek, s a sok összevissza
tanuvallomásból utoljára kiderült az egész konfuzió.
Soma úrfi hazafelé térő szándékában, nehogy a honvédattila elárulja
kilétét, kifordította azt s a bélésével kifelé öltötte fel. Útközben
aztán szembe találkozott a mellékutakat őrző parasztokkal. Azokról azt
hitte, hogy a panszláv szabadcsapat csatárai s már messziről kiáltozott
nekik, hogy ő is a szwornoszt vezére; aztán nyakon csipték, megkötözték,
idehozták; jó szerencse, hogy valami fán ott nem felejtették.
Illavay igazán haragba jött. Kikergetett a szobából minden parasztot. –
No ez szép bemutatás! dörmögé Soma fülébe. Nem is mert Pálma felé nézni.
A grófnő a zsebkendője szegélyét harapta a fogai közé, hogy a nevetését
visszafojtsa.
– Kérem, háznagy úr, szólt Illavay.
– Monsieur Cousin! mondá a gróf.
Melyikre hallgasson a megszóllított.
– Legyen olyan jó, adasson más öltözetet az öcsémre, szólt Illavay.
– Tétessen egy terítéket az asztalra Opatovszky úrnak, mondá a gróf.
Szegény. Ki van fáradva; előbb hadd regalirozza magát.
– De ilyen jelmezben csak nem ülhet az asztalhoz! dörmögé a nagybátya.
Az igaz, hogy furcsa jelmez volt; a kifordított kabát, ez is
meghasogatva a czihertől, meg a goromba paraszttenyerektől; térde,
könyöke csupa sár.
– Nem tesz semmit, mondá a gróf nagy kegyességgel. Egy Opatovszky
bármilyen helyzetben és öltözetben is mindig Opatovszky marad. Csak
üljön ön az asztalhoz. Örülünk, hogy szerencsénk van.
Soma úrfinak választani kellett, hogy melyik tanácsot fogadja meg. A
szép piros felszelt sonka ott mosolygott az asztalon; a palaczkból
öntött bor olyan szépen mondja, hogy «glukk, glukk, glukk»; eh mit,
átöltözni, megmosdani, kikefélkedni azután is elég idő lesz: ő bizony
megfogadta a jobbik tanácsot s levágta magát a készen álló székre s
hozzálátott két kézzel a közel talált enni-inni valóhoz: nem törődve
vele, hogy mosolyog-e nagyon az ő ágról szakadt alakján az a fehér
alabástromarcz?
Mikor ily hamzsolva evett, akkor tökéletes majomhoz hasonlított.
Ideálja volt azoknak a «beszélő majmoknak», a kik közül Pálmának egyet
ki kellett választania, hogy azt szerencsétlenné tegye. Nem kellett
messze mennie. Ez volt a legszebb példány belőlük.
És Illavaynak megragadt az emlékében az a mondás:
«Egy Opatovszky bármilyen helyzetben és öltözetben is mindig Opatovszky
marad».
A majmok pedig szoktak maliciózusok is lenni.
Az előre látható volt, hogy Soma úrfinak ezen a vidéken nem lesz
maradása a fentebbi casus után. A kivel csak összejön, mind azt kérdezi
tőle, hogy hol a piros uniformis? Nincs is más neve, mint a
«szwornoszt-vitéz». Illavaynak gondoskodni kellett róla, hogy valahová
jó messzire elvigye, a hol még a viselt dolgainak hirét nem hallották.
Az egész országban volt még egy város, a hol a múzsák csendesen
meghúzhatták magukat. Mint tudva van, a főtanodák szüneteltek: a
debreczeni kollégiumban országgyülést tartottak, s a nagyenyedi
kollégiumban az oláhok prælegálták a jus naturæt. De még Pozsonyban
lehetett találni akadémiát, a hol olyan fiatalemberekkel, a kik nem
váltak be katonának, odahaza meg terhére voltak a háznak, el lehetett
csavarogtatni egy-egy semestrist, sub titulo juridicai cursus. No az is
szép «jus» lehetett, a mit ott tanítottak. Mikor az összes törvénykönyv
darabokra volt már tépve. Hanem azért az öreg professorok csak fölmentek
a kathedrába, s a diákok csak megitták a maguk sörét a commercen s ezzel
fönn volt tartva a normális állapot.
Ide hozta el Soma úrfit, asseclástul együtt a nagybátyja Természetesen
itt is a professorhoz adta be szállásra.
Hanem a kópé diákok ott is kifogtak rajta. Valahonnan megtudták, ha más
nem, Koczur barátunk beszélte ki, hogy micsoda hős-tetteket vitt véghez
a hadjárat alatt. Rajta száradt a szabadcsapat-vezér czím.
Pozsony pedig abban az időben a császári csapatok pivotja volt és
egyúttal központja a magyarországi dolgokkal elégedetlen mágnásoknak.
Soma úrfit addig csufolták, a míg az lett belőle, a minek csufolták.
Egyszer csak kap Illavay egy levelet Koczurtól, hogy megint lettünk ám
valamik! az akadémia falát megkentük hájjal, hogy egyék meg a kutyák,
magunk pedig felcsaptunk gróf Török szabadcsapatjába volontérnak, vissza
is vettük a régi Opatovszky Kornél nevet. S most vigyázzon aztán már
urambátyám a nyakára, hogy a markunkba ne kerüljön, mert ha a minap föl
nem köttettük, mint hazaárulót, majd felköttetjük most, mint rebellist.
«Bolond lyukból bolond szél!» mondá rá Ferencz. «Majd onnan is
elszaladtok ti, mihelyt megérzitek a kolbász-bűzt.»
Nem gondolta meg, hogy bolondoknak áll a világ.
Már ide nem mehetett utána, hogy visszahozza. Engedte futni a futó
bolondot.
Különben maga is félig-meddig bolond volt már. Egy pár szép méla szemnek
a bolondja.