És az nem költői agyrém; az történelmi adat, hogy a tótok maguk verték
szét a panszláv szabadcsapatot. Olyan arany betűkkel felirandó
történelmi fénypont, mint a minő volt az, mikor Kapisztrán rongyos
emberei megverték a fényes török szultán hadait Nándorfehérvár alatt. A
szegény magára hagyott tót, vezér nélkül, fegyver nélkül, bottal,
kaszával, vasvillával verte ki az országból a minden szláv népeket egy
«vasgyűrűbe» foglaló csábítót.
A szabadcsapatban volt egy összetartó csoport, mely a vezér táborkarát
képezte; ez egy külön szövetség volt, a mit majd később még jobban
megismerünk. Ugyanaz a szövetség ez, a mely minden európai nagy háboru
alatt nyiltan üti fel a fejét, máskor csak lopva működik; de akkor
harczol. Hajdan Baklovagoknak hítták őket. A napoleoni hadjáratok alatt
a Németalföld és a Rhénus vidék volt a főtanyájuk; de beszáguldozták
onnan egész Európát, mindenütt magukhoz szedve a főtábortól elmaradt
marodeuröket, minden ország kalandorait, szökevényeit s szabadcsapat
czíme alatt, kerülve a nyilt harczot, zsákmányoltak szabadon, sarczolva
urat és parasztot. Ezek ragadták magukhoz a Szwornoszt beküldött
csapatjánál a vezérszerepet, s befészkelték magukat a gargóvári
kastélyba, úgy, hogy csak az ő híveik voltak a várban, a Szwornoszt
fegyveres hada a helységben tanyászott.
Legfőbb ideje volt, hogy Pálma segélyt kiáltson: «mentsen meg a
barátainktól».
Megtörtént: tervszerűen és szabályosan. Ezzel a tót néppel lehet
összebeszélni: nem fecseg ki többet, mint a mennyit egymásnak el kell
mondani. A délelőtti népgyülés csak arra való volt, hogy majd a «pap»
lázító beszédére – (a mi mindennapi imádság volt) s a szolgabiró
megjelenésére (az embernyúzóéra) a nép felzendül s egész csoporttal
tódul a várkastély udvarára: halálra keresve urat, magyart, szolgabirót.
Ezek a kiabálók pedig épen Illavay kiválasztott férfiai voltak, a kik
aztán az első jelszóra neki fordultak a dorong végével a meglepett
kalandoroknak s véresre vert fejekkel űzték ki őket a várkastélyból.
Szerencséjük azoknak, hogy jól tudtak futni. A rablóbandánál az a
szokás, hogy kiki magát védelmezi, nem egymást.
Egy gondolat alatt, egy riadás alatt, kirohant az egész horda a
dobogóhidon, átkozódva, káromkodva, – a megbajusztalanodott vezérrel az
élén; – nyomában a csépelő tótság. Hanem odakinn kezdődött azután az
igazi harcz. A lármakürt recsegésére előrohantak a fegyveresek
százankint s a piaczot elállták egész tömegben: szuronyt szegezve és
lövöldözve, s aztán akármilyen vitéz legyen is a paraszt: a puska csak
puska, a dorong nem sül el.
– Hát csak gyüljenek össze, annál jobban megverjük őket, hangzott fel
Illavay szava.
Pálma ott állt a rondella ablakában és onnan nézte a szép színdarabot. A
gróf kétségbeesetten járt fel s alá a teremben, mr. Cousinnak
könyörgött, hogy hozza ki a pisztolyait a szobájából s azután huzassa
fel a csapóhidat.
Pálma pedig gyönyörködött e látványban! Mennyire széppé tesz egy embert
az a villogó kard a kezében! Milyen más alak lett belőle egyszerre! A
Pan torsoból Achilles-szobor! Nincs már az arczon egy rút vonás sem; az
mind lelket hirdet. – Mily ösztönszerű bátorság, mily férfias hév,
nyugalom, tűz, együtt! – Parancsszavára a tömegek sorakoznak, az
ellenfél puskaropogása közül kihallik kaczagó megvetésének szava. A
golyók ott fütyölnek a feje fölött. «Cserebogarak!» oda se néz nekik. –
Most ő is jelt adat a hosszú pásztorkürttel, s arra a hegyek közül
három, négy helyről visszhangzó jel felel: «no most aztán hajrá!» az
erdőkben elrejtett csapatok minden oldalról előtörnek, a kalandor-csapat
elől-hátul megtámadva, eszét veszti, s fut, a merre még nyilást lát,
eldobál fegyvert, kalapot, hogy rá ne ismerjenek s menekül erdőnek,
bozótnak, a hány, annyifelé. Félóra nem telik bele s tiszta az egész
tér, a szétvert gyülevészt «zabi hore» ordítással üldözi a paraszthad,
messze az erdők közé.
Az az egy ember, a ki nem hadvezér, se nem hős, csak szolgabiró: polgári
hivatalnok: maga vezeti a harczot, közé is vág a karddal, a hol
ellenállásra csoportosul az ellen, s szétriasztja azt, mint héja a
csirkét. Nincs varázspálcza, mely olyan változást tegyen, mint az a kard
a kézben.
Pálma elfeledte a félelmet, a veszedelmet; ő csak gyönyörködött. A
donjon ablakából még a szavait is kellett hallania.
Az öregek nemsokára jöttek az elvett zászlókkal. Volt annak a hadnak
minden ötven emberre egy zászlója. Biz azokat eldobták. Vége volt a
hadjáratnak. Az egész hadjáratnak vége. A délczeg daliás alak feltartá
kardját az égre. Ilyen arczczal festik Hofer Andrást! Az öregek, kik
körüle csoportosulnak, leveszik kalapjaikat. Istenhez szólnak, ugy-e?
Pálma sóhajtása is az ő hálaimájuk közé vegyül. – Akkor ez a délczeg
férfi, mintha a hattyúlovagok eszményképe helyett megint vissza akarná
váltani mindennapi prózai alakját, eldobja kezéből azt a kardot s ruhája
oldalához feni a tenyerét, arczát olyan furcsa torzképpé fintorítva,
mint mikor a gyermek valami ronda tárgyba markolt bele.
De ez a csunya, nevetséges torzkép olyan szeretetre méltó volt, hogy
Pálma… mit tett volna, ha közel van hozzá?
Nem volt szüksége a tündérnek a légen át hívni, jött fel maga a hős
hozzá, nehézkes lépteivel, a mikért azzal szokták gúnyolni, hogy bizony
behorpad alattuk a föld.
Pálma kijött a donjonból s azt mondá atyjának:
– A nyomorultak szét vannak verve. Ez az «ember» összetörte őket.
Ennek az «embernek» valamit kellene mondani.
Cousin úr előre szaladt. Ő neki kellett a jó hírt legelébb meghozni.
Futottak a ficzkók, mint a nyulak. Hiszen gyáva had ez! Cousin úr régen
ki akarta őket innen veretni a vadászok segélyével, csak az uraság
iránti tekintet tartóztatta.
Most aztán a gróf is rájött, hogy milyen oknélküli volt az egész nagy
félelme. Hisz a hogy a szolgabiró kifüstölte ezeket a sehonnaiakat
innen, azt ő maga is megtehette volna: ha olyan nagyon «jó ember» nem
volna.
A veszély semmivé törpült; most már csak az volna az aggodalma, hogy
hova lett hát a Stella? Kinek a kezében maradt az a nagy dulakodás
közben? Nem taposták-e össze? Szemei azt keresték a földön, midőn
Illavay eléje toppant.
Ferencz a felhevüléstől jogosult szemrehányás hangján szólt a grófhoz:
– Gróf ur! Ön a legveszélyesebb rablóbandát fogadta be vendégül a
házába; jobbágyaitól félt: amazoktól várt védelmet. Most a jobbágyai
keltek az ön védelmére, azok szabadították meg önt és családját. Ezt a
népet önnek becsülni kell. Nem! Szeretni kell! Mondja meg ezt nekik.
– Valóban, nagy hálával tartozom, mondá a gróf. Meg fogom nekik
köszönni. Cousin úr, a pinczémet nyissa fel.
A gróf a rondellába akart lépni, hogy majd onnan tart diktiót. Egyúttal
a Stellának is utána nézhet, nem esett-e ott el?
– Nem úgy, gróf ur! (Illavay most parancsol a háznál.) Ne a pinczéjét, a
szivét nyissa ön fel. Menjen le a néphez s szorítson kezet minden
emberrel egyenkint. Soha becsületesebb emberek kezét nem szorította ön
meg.
– Megteszem, megteszem, mondá a gróf. Derék jó emberek. Hűséges
jobbágyok. Lemegyek közéjük.
És ment. De Illavay látta, hogy minden lépésnél keres a gróf valamit a
földön s a lábával minden fénylő üvegcserepet megtapint; olyan kicsinyes
volt a nagy dolgokban, mint a milyen nagyszerű a kicsinyekben. Illavay
kitalálta, hogy mit keres.
Mindenki eltávozott, csak ő maradt Pálmával egyedül.
Illavay a bal kezét, a mit ökölre szorítva tartott, mosolyogva nyujtá
Pálma felé.
– Nézze, grófnő, az egész tusakodás alatt a kezemben tartottam ezt a
gyűrűt.
Tehát csak félkézzel harczolt, a másik öklét elő sem vette.
Pálma arcza visszaadta a mosolygást. Szép, tündérekhez illő mosoly volt
az, a kik azért mosolyognak, hogy virágbimbókat csaljanak megnyilásra
vele.
– Én kérem önt, hogy tartsa meg ön ezt a gyűrűt.
Most aztán eltünt a mosoly Ferencz arczáról.
– Anyjának talizmánját? mondá szomoruan.
– Nem ajándékba adom. Azzal önt nem szabad senkinek megsérteni. Cserébe
adom – azért a gyűrűért, a mit ön az órazsinórján visel.
Az volt a visszautasító menyasszony jegygyűrűje. Illavay ott hordta azt
a mellén, mint a hogy viseli az ember a két tenyerén a két M betűt, a mi
azt jelenti, hogy: «Memento Mori». És jó azt mindennap látni. Ezt a
kevélység-lerontó jelvényt.
– Ez pedig az én talizmánom; szólt mély, halk hangon.
– Tudom: azért kérem «cserébe».
Az a kifejezés, a mi e szónál Illavay arczán elborult, valóban olyan
volt, a melytől az a vastag lárva a lélek előtt, ez a durva, idomtalan
arcz – megszépül: fölségessé idomul át; oly valami az, a mi még a néger
fekete arczát is világossá teszi: az elfojtott férfikeserv
léleklobbanása. Ebben bűbáj van, mely magához ragad és megigéz.
– Grófnő, mondá olyan hangon, mint a harangszó utóringása. Ez a gyűrű
nekem többe került, mint a mennyit a Golkonda minden gyémántja ér.
– Tudom. Keservekbe, a miknek nincsen ára! sietett a grófnő sebesen
kiegészíteni a mondást.
– S ezt a gyűrűt nekem a lábamhoz dobták.
– Szerencsétlen volt, a ki azt tette!
– Szeretett, a míg nem ismert, s jól tette, hogy kimondta, mikor
megtudta, hogy nem igaz.
– Ön fél, hogy ezt a gyűrűt még egyszer ilyen áron fogja
visszavásárolni?
– Tudom azt.
– Miért sért meg engem?
– A grófnő most álmodik.
– Akkor álom az egész életem! Egész hajadonkoromig arra neveltek, hogy
soha ne lássak férfit; s mikor aztán egyszerre betaszítottak a világba,
azt mondták: itt van egy sereg «beszélő majom», a kik közül egyet ki
kell választanod, hogy szerencsétlenné tedd élte világáig! Én is mondtam
magamban, hisz ez csak álom! Hát az is álom volt, hogy egyszer elém hoz
a sors, nem! Én hiszek Istent! Imáim hozták elém. Egy férfit. Nem tudok
mellé más nevet adni. Férfit. Hát ez is álom volt? Nem láttam-e őt itt –
és ott – és amott – egyedül, egymagában, egy pokol ellenében védelmére
kellni annak, a ki tehetetlen, mert alszik, álmodik? Nem láttam-e azt a
gyönyörteljes tüneményt, a mi most is betölti egész lelkemet, hogy
reszketek miatta!
Ferencz szomorúan mosolygott. Hisz itt van a veszélyes tévedés! A leány
oly pillanatban látja a férfit, a mikor az egy hős szerepébe jutott; a
bámulat bearanyozza annak alakját s azt hiszi, hogy ez a káprázat:
szerelem. Aztán mikor lemegy a nap, az aranyozás eltünik: a szobor
rozsdás és fekete.
Hallgatott.
– De nem! Szólt Pálma. Ez nem volt álom. Hát «ő» nem árulta-e el magát?
A férfi. Hisz mi baja van azzal a szolgabirónak, hogyha egy contest egy
őrnagy megcsókol? Ki adott neki jogot arra, hogy e csók helyett egy
ökölcsapást adjon egy katonának! egy biró! egy tisztviselő? Hogy
kifacsarja annak a kezéből a kardot s szétverjen maga körül mindenkit, a
ki e jelenetnek szemtanuja mert lenni! Hát «mi» jogosította őt fel erre?
Illavay homlokára ütött az öklével, hogy így rajtakapták valamin, a mit
nem lett volna szabad elárulni soha.
Pálma most kaczagni kezdett, dévajon, pajkosan, mint egy gyermek.
– Haha! ön «mindent» kérdezett: s most azt akarja, hogy ne válaszoljanak
rá.
– Grófnő, szólt Ferencz komolyan. Gondolja meg, hogy mi vagyok én! és mi
ön?
– Ön egy férfi, és én egy leány. «Jobb» neveinket nem tudom.
– Gondolja meg, hogy minő távolság van közöttünk!
– Távolság? szólt Pálma keserűen. Az igaz. A leány egy lehanyatló család
utolsó elátkozott sarjadéka; a kinek azt mondják, mikor a gyémántjait a
hajába tüzik: «ez a te szegénységed! Ragyogó koldus vagy». A férfi pedig
egy nagy úr, a ki maga keresi meg a kenyerét, s nem könyörög sem
embertől, sem sorstól soha. De hát hisz azért vagyok én a kérő; önhöz, a
ki olyan magasan áll fölöttem, azért az én dolgom a kérés, hogy felejtse
el emberen kívüli származásomat, hogy azok közül való vagyok, a kik
aranyat esznek és gyémántokat és keserű dicsőséget és megátkozott
örökségét hazajáró kisérteteknek, s ha ez elfogyott, akkor éhen vesznek;
hogy oszsza meg velem azt az édes kenyeret, a miről dajkám mesélt
valaha, hogy van egy «kakastéjjel, varjuvajjal sült» kenyér, a mit a
szegény ember visz haza a gyermekeinek. Oh én az ilyen kenyéren elélek.
Illavay meg volt rendítve. A leány szavaiból a keserűség igaz
szenvedélye beszélt. A leánynak hitt; csak ő maga magának tudott volna
hinni!
Félrefordítá arczát s kezét nyujtá Pálmának; de e kézszorításban
egyúttal a gyűrűt is visszaadta neki a Stellával.
– Ön tehát nem adja nekem azt a gyűrűt – még cserében sem? – szólt Pálma
szomoruan. Jól van! Hát tartsa meg addig, a míg érdemes leszek rá! Én
meg fogom azt szolgálni.
Ferencz most egyszerre egész arczával odafordult Pálmához, egészen közel
hozzá, szem szembe nézve.
– Látott-e ön valaha a világon nálamnál rútabb férfit?
– Az nem igaz! kiálta Pálma indulatosan s egész szenvedélylyel, mely már
a haraggal ittasult; átölelte egyszerre azt a bozontos fejet s egy
csókot égetett az ajakára, egy valódi, édeslángú, szívig lövő csókot, s
azután elfutott onnan; a liliomarcz piros volt, mint a rózsa.
Ferencz ott maradt egyedül: reszketve, mint a gyermek, a ki kincset
talált. Mi történt vele? Csakugyan szeretik őt itt? Hitvesi hűséggel,
hajadoni vágygyal, vad alakján belül rejtőző lelkéért? vagy talán
tündércsók volt ez; arra való, hogy a szellemek órájában kóborló
férfinak a lelkét kicsalja? a villi csókja, a ki szép kisértetalakját
hozzátapasztja a férfihoz, míg ölelésével halálra szédíti.
De ez igaz volt.
A szó hazugság, a beszéd álom, de a csók élő lény.
Vissza lehet kérni a jegygyűrűt, a fogadást, az esküt; de a csókot nem
lehet visszakérni.
A csók a sphinx talánya, a mi meghazudtolja az egyedüli tudományt, a
mathesist. Mi az: «egyet az egyből ha kiveszünk = lesz kettő?» – A csók.
Ferencz metamorphosison ment keresztül.
A torztükör nem gunyolhatta őt többé saját arcza előtt: mint álom
csalkép, ott lebegett a csókadó tünemény arcza, mely azt mondta: nem
igaz! nem vagy rút! Én látlak! Szeretlek. Olyan vagy.