A fergeteg elvonult a vidékről.
Villámlott, dörgött a Tisza, Duna partján: az nem látszott, nem
hallatszott ide.
Ferencz szerencsésen hazaérkezett a védenczével s otthon aztán föltette
magában, hogy többet nem ereszti ki a szárnyai alól, akármit határozott
is a vármegye.
Azt hitte, hogy majd megszoktathatja szép szóval, jó bánással, szelidebb
mulatságokkal, attól sem restelte a fáradságát, hogy egy-egy tudományból
– úgy sétálás közben – ebéd fölött, peripatetikus módon valamit verjen a
fejébe, a mi azonban nehezen ment, mert olyankor Soma urfira mindjárt
ráért a dudolási kedve s utoljára is azzal végezte a leczkét, hogy «úgy
se lesz én belőlem se pap, se doktor, se mérnök, se prókátor, hát minek
tanuljam én ezeket?»
De hát igazi úr sem akart belőle lenni. Ahhoz meg lusta volt. Vadászni
csak úgy szeretett volna, ha a vaddisznó előbb összehagyta volna kötni a
négy lábát, meg ha a kályhát is utána vitték volna, hogy neki vethesse a
hátát; ha meg lóháton indult el valaha, vagy a ló jött haza sántán, vagy
ő maga. A képe mindig össze volt karmolva a szolgálókkal való
hanczuzástól; ezen tul nem ment a szenvedélye. Hanem a helyett
naphosszat eltörte a fejét azon, hogy lehetne valakit bolond módon
feltréfálni? A gyámjának minden nap volt valami hallatlan nagy galiba
elintézésével dolga, a minek az uraöcscse volt a mestere. De hát ráért
most. Tél volt az idő, útcsináltatás, határjárás pihent s ebben az
esztendőben nem pörölt senki. Szükség sem volt biróra.
Ezalatt Illavay bizony arra is ráért volna bőven, hogy Gargóvárát
meglátogassa, hanem ennek az a talányos levél Pálma grófnőtől, egészen
útját állotta: «Ne jöjjön, a míg én nem hivom».
Nem sokára hazaérkezte után ez a talány félig-meddig meg lett oldva. Az
alszolgabirája tudósítá róla, hogy Gargóvára helyőrséget kapott;
császári csapatokat, a miknek egy része a faluban, más része benn a
városban van elszállásolva.
Ferencz kezdte most már érteni a dolgot. Pálma grófnő azért irta, hogy
ne jöjjön oda, mert félt, hogy valami kellemetlenség fejlődhetik ki a
kétféle vendég között. Pedig kár volt ettől tartani. A szolgabiró a
császári seregre nézve is csak úgy szolgabiró, mint a parlament
seregeire nézve, az egy neutrális közeg, a kinek kötelessége a háboru
közepett védeni a rendet s a két hadviselő között a népet. A mit azok
meggyújtanak, azt az ő dolga eloltani.
Hamar kitalálta azt is, hogy ez a gróf saját akaratával következett így.
Ezért volt az a megrettentés az U. S. S.-től, hogy indokolva legyen a
védelem kényszerüsége. A gróf fél a rettenetes Szwornoszttól. Úgy tesz,
mintha félne.
S ezúttal Illavay egészen igazságtalan volt a gróf iránt. Temetvényi
valóban félt.
A félés, gyanakodás különben normális állapota volt kedélyének.
Mindenkitől tartott s minden rosszat lehetőnek hitt.
Egyetlen egy embere volt, a ki teljes bizalmát birta.
Egyszer már találkoztunk vele: ez a háznagy; valami középlény a
komornyik és titkár között. A gróf külföldön laktában, diplomatiai
pályafutása alatt szerezte őt, franczia volt; monsieur Cousin volt a
neve, a mi aztán igen kellemesen hangzott, mikor a gróf így szólt hozzá:
«mon chér Cousin», azt hitte az ember, hogy valami «unokaöcs»-ről van
szó, kivált a ki nem tudta, hogy «Cousin» annyit is jelent, hogy
«szunyog».
Ez az ember intézte az egész háznak a sorsát évek óta. Más ügyvéd nem
adhatott tanácsot a grófnak, ha pere volt, más orvos nem rendelhetett
neki gyógyszert, ha beteg volt, csak a ki Cousin urnak a placetumát
birta.
Kereste is a kedvét minden ember: a tiszttartóktól kezdve a cselédekig.
Tudták a nevenapját, születésnapját, s olyankor meg karácsonykor,
újévkor se kicsiny, se nagy el nem mulasztá ajándékaival kifejezni
mélységes rokonszenvét iránta.
Egyedül Pálma grófnőnek volt bátorsága nyiltan is tudatni vele azt az
ellenszenvet, a mit titokban minden ember osztott. Soha sem tűrte el,
hogy mikor ő az atyjával beszélni akar, Cousin is a szobában legyen. Ez
azonban lehet, hogy ismét csak Pálma grófnő különczségeihez tartozik;
hisz ő még csak egy társalkodónőt sem türt el maga körül soha. Próbálta,
de egygyel sem tudott megférni. Annyi követelései voltak egy
társalkodónő irányában, hogy a gróf azt mondta neki: «jaj kedvesem, ha
én egy ilyen, ennyi erénynyel és tökéletességgel felékesített némbert
találok a földtekén, azt én rögtön elveszem feleségül». – Tehát
meglehet, hogy Pálma ellenszenve Cousin iránt csak az ő kedélyének
alapszine volt.
Hanem annál nélkülözhetetlenebb volt a grófra nézve. Az ordinarius nem
ismeri úgy a megszokott betegét, mint Cousin úr az ura kedélyének
hypochondriáit.
A gróf legelőször is véghetetlenül unta magát. Vén embernél uralkodnak a
reminiscentiák. Ilyenkor tél idején uri cercle, jours fixes,
konferentiának nevezett hirhordás, diplomatiai intrikalátogatások és
receptiók, concert spirituell és szinházlátogatás s aztán éjfélután
reggel öt óráig magas pénzben játszott tarokk-partie szokta kiegészíteni
az életrendet; most az mind eltünt. Nincs se szinház, se udvar, nem
lehet komédiát se nézni, se játszani. Esténkint úgy jön, mintha fel
kellene venni a fekete frakkot s menni a megszokott társaskörökbe – hol
vannak azok hát! A környékbeli apró földesurak magok is otthon ülnek e
szívnyomasztó időben, a mikor még ujságot sem lehet kapni, se Pestről,
se Debreczenből. A külföldi lapok is egészen arra valók, hogy
felbontatlanul heverjenek az asztalon. Az egyetlen zenehang Pálma
zongorajátéka; de az is, mikor atyját közelítni látja, egyszerre a
skálákat kezdi eljátszani. Nincs egyéb rendes dolog, mint reggel a
várkápolnában meghallgatni a misét páter Kiripolszkytól, a kinek a nevét
a gróf soha sem tudja megtanulni. A páter ugyan tarokkozni is jól tud, s
a partiet ki lehet egészíteni a tiszttartóval, a ki szintén celebritás e
szakmában s azok el is játszanak szivesen délutáni két órától reggeli
hétig, – egy századrész krajczárban pointjét, csakhogy olyan mesquine
modoruk van a játszásnál, bizonyos stereotyp bundaszagú kifejezésekkel:
«habeat sibi!» ha a pap veszi fel a talont; «birja békével!» ha a
tiszttartó «ugrik be;» «non fuit militum», ha a jobb talont otthagyta. –
«Padra vele», mikor kontrát izennek; «fogom a fülit», mikor a királyt
elütik; «mint a kijáró kutyát!» mikor felülütnek; minden kártyának van
náluk valami gúnyneve, aztán minden játék végén összevesznek, a gróf
megunta őket az első rencontrenál s azontul csak a végső kétségbeesés
birta rá, hogy ott maraszsza őket egyszer-egyszer.
Vadászattal ugyan mulathatta volna magát, de ettől meg mr. Cousin vette
el a kedvét, folyvást ijesztgetve őt a rémhirekkel, hogy az erdők tele
vannak orvvadászokkal, a miben lehetett is valami igaz.
S mégis itt kellett ülnie, mert az országgyülésen erősen vellicálták,
hogy az «absentisták» vagyona az állam részére elkoboztassék.
Kedvencz olvasmányait a franczia és angol forradalmakról pedig mind
elvitte magával a szolgabiró. Pálma mind kiszedte azokat a kisebb
könyvtárból. Volt ugyan az irószobai könyvtáron kívül, a miben a modern
művek álltak, még egy nagyszerű pompás könyvtár is a kastélyban, nemcsak
látványnak pompás, gyönyörű díszkötésű foliánsaival, de valóban ritka,
belbecsre értékes munkák tárháza. Csak volna, a ki kikeresné közülök, a
mi az unatkozónak a kedélyállapotához a legjobban hozzáillik. – Ilyen is
akadt. – Nem kétkedünk rajta, hogy Cousin úr volt az a gyöngéd-figyelmű
házibarát, a ki egy napon odaescamotirozta a kis könyvtárba a nagyból
Schlüsseln von Suderburg ritka könyvét a német parasztlázadásról, aztán
meg Pistoriusnak Berlichingeni Götzről irt művét s ezeket nagyhamar
megtalálta a gróf. És azután egészen beléjük veszett.
«Egészen azok a viszonyok, a mik akkor voltak, mondá Cousin urnak,
egy-egy nevezetes szakasznál, akkor is a «bocskor» volt a jelvény, a
mely alatt a parasztok harczoltak: hát itt nem minden ember viseli-e ezt
a symbolumot. Nem valóságos «Käsebruder» szövetség-e ez itt? Mind sajtot
esznek. Így osztották fel a földbirtokot a «Hungerbergnél», a
«Bettelrainnál», mint most mi nálunk. Hát a Hans Müller 12 artikulusa!
Itt van mind a szemünk előtt! szóról-szóra! – Még arra is rájött a gróf,
hogy ennek a Berlichingeni Götznek az arcza, termete tökéletes hasonmása
– Illavay Ferencznek, a hogy a Sartorius munkáját illustráló
rézmetszetekből kitünik. Ez az a parasztok élére állt vaskezű nemes:
izről-izre ugyanaz! Ezt beledisputálta magába a gróf s Cousin úr
segített őt e véleményében megerősíteni. A bocskoros parasztok úgy
hallgatnak Illavayra, mint a prófétájukra.
Azt a vasgyűrűt is Cousin úr praktizálta a gróf megszokott sétautjába. A
gróf tehát komolyan félt.
Azt gondolta, hogy már a nyakán van a «stauromachia».
Jól kifőzte a dolgot Cousin urral.
Egy napon a háznagy elutazott valamerre: csak a gróf tudta, hová? A
császári dandárparancsnokot kereste fel egy közel eső városban, a kivel
közölte azt a bizalmas titkot, hogy a gargói várkastély ura igen
szivesen elfogadna téli szállásra egy detachirozott csapatot, ellátva
azt minden szükségessel.
A dandárparancsnoknak épen semmi oka sem volt a rendes hadcsapatai közül
akármelyiket is magától elhagyni, a téli hadjárat el volt határozva,
neki előre kellett nyomulni, hanem azt mondta, hogy ha olyan nagyon
utolérte a grófot a vendéglátási vágy, más szóval, ha a parasztjaitól
olyan nagyon fél, meghívhatja a kastélyba a morva határszélen portyázó
szabad csapat vezérét; a ki valószínüleg igen derék ember; – s ezzel
aztán mind a hármukon segítve lesz, a grófon is, a szabadcsapat vezérén
is, meg a generálison is, a ki legjobban fog rajta örülni, ha ezt a
«derék embert» távol tarthatja a testétől.
Cousin úr már a bevégzett ténynyel jött haza a várba. Megérkezik a derék
lovagias Orol Krivánszky szabadcsapatja Gargóra.
Pálma grófné nagyon boszus volt, mikor ezt meghallotta.
Azért irta Illavaynak azt a levelet, hogy ne jöjjön addig hozzájuk, míg
ő nem fogja hívni.
A míg Illavay odajárt az unokaöcscsét visszavinni a végveszély torkából,
az alatt meg is érkezett a mentőcsapat, el is helyezkedett részint a
várkastélyban, részint a faluban. Lehetett a számuk valami háromszáz.
Mikor Illavay visszatért, nem sokára hallá is hirüket a környékbeli
biráktól, a kik feljöttek hozzá panaszt tenni, hogy micsoda garázda nép
került most közéjük, ki tudja honnan keveredtek ide? Hogy nem jó
járatban vannak, az bizonyos. A mit a szemük meglát, azt a kezük ott nem
hagyja. Papot is hordanak magukkal, de a mit az prédikál, azt nem jó
meghallani emberi füleknek. Legjobban meglehet velük akadva maga a gróf,
mert a kastélyban olyan dorbézolást visznek véghez, hogy nincsen az a
kocsma.
Illavay szép csendesen összeszedte a bejelentett adatokat, hogy
megismerje, miféle természetű bajjal van dolga, s aztán épen olyan
csendesen megtette az intézkedéseket, hogy ezen a bajon segítsen,
mihelyt a beavatkozásra illetékes helyről fel lesz szólítva.
Egy reggel aztán kapott egy levelet Pálma grófnőtől.
«Jöjjön! És szabadítson meg bennünket – a barátainktól.»
Olyan rövid és kategorikus volt a felszólítás. Pálma grófnő nem is
kételkedett benne, hogy Illavay tökéletesen bír azzal a hatalommal, hogy
alkalmatlan hadcsapatokat egyik helyről a másikra dislokáljon.
Illavayban volt annyi emberi rossz indulat, hogy előbb jót nevetett
magában ezen a dolgon. Az ember nincs csupa lépes-mézből. Még a
messiásokról is vannak olyan legendák, hogy azok is szerették az olyan
embereket feltréfálni, a kik maguk keresték maguknak a bajt s ez valóban
olyan eset volt. Temetvényi gróf maga hivta be a kastélyába a
«svornostot», a mitől, úgy mutatta, hogy fél. Most aztán szeretné a
«fölvett talont leskártolni». Így mondják azt a tarokjátékban. S
ilyenkor bizony minden ember nevet a játékoson, a ki «matadort»
keresett, aztán «Pub»-okat kapott. Erre mondhatná páter Kiripolszki,
hogy «habeat sibi!»
Ha megfogta őket magának, hát már most mulassa magát velük. –
Megbocsáthatjuk Illavaynak azt a kis gonoszkodó nevetést e tréfa fölött;
annyival inkább, hogy azért ő nem vette tréfára a dolgot, hanem a mi
tudományában állt, azt alkalmazásba illeszté: felhivatta a környékbeli
falvak előljáróit, értekezett velük, utasításokat adott nekik, minden
intézkedést megtett s másnap délre bejelenté hivatalos látogatását a
gargói várban. Nem is csinált belőle valami különös nagy titkot, hogy
Orol Krivánszky úrnak a szabad csapatját szándéka van a maga járásából
eltávolítani; a szomszéd járás szolgabirója aztán adja tovább «per
schub», aztán majd csak kitolják a határra. Így szokás az. Van a
szolgabirónak brachiuma is: meglássuk, hogy mekkora?
Ha ő merte arra a szóra: «a szvornost sok», azt felelni: «én több
leszek!» hát már most váltsa be a szavát.
– No, barátom Soma, mondá Ferencz henyélő úröcscsének este, mikor a
másnapi úthoz készült, most van ám itt az alkalom megmutatni az
embernek, hogy milyen nagy a bátorsága a hazáért. Ön mindig azt veti a
szememre, hogy elhurczoltam önt a dicsőség mezejéről; hát már most
gyerünk vissza, én is megyek. Itt az ellenség, a kit szét kell verni,
még pedig egy bájos szép hölgynek a megszabadításával összekötve, a
kinek a szemeláttára fogjuk elkövetni lovagi hőstetteinket. De hát én
tartok tőle, hogy majd én magam, mint afféle civilista, nem imponálok
eléggé az ellenséges hadfiaknak; azért nagyon jól esnék a kezemre, ha ön
is velem jönne vitéz bajtársával együtt. Ha önök ebben a zsinóros
ruhában, kardosan, veres sipkásan felvonulnak velem, az ellenségnek
mindjárt nagyobb respektusa támad.
Lehet, hogy ez is csak gonoszkodás volt Ferencztől, de az is feltehető
róla, hogy komolyan gondolt arra, hogy unokaöcscsében a férfiasság
önérzetét fölébreszsze, olyan alkalommal, a hol ha lesz is egy kis
komoly tusa, azért mégis csak nagyobb lesz abban a lárma, mint az
életveszedelem. Talán még az is lehető lesz, hogy ilyen bevezetés után,
egy olyan eszményi alakkal való találkozás, mint a lovagkaland
megszabadítandó hősnője, az ifju ember egész lelkületére megnemesítő
fordulatot fog képezni.
Ő tehát a tréfás indítványban valami komolyat is gondolhatott.
Soma úrfi pedig azt egészen komolyan fogadta. A járó-kelő parasztoktól
(a tót szeret dicsekedni) megtudott annyit, hogy az atyafiak készülnek
erősen megrakni a betolakodókat, csak azt várják, hogy a szolgabiró
közéjük menjen, s megjelenésével törvényesítse önvédelmüket. Olyan csata
lesz, a melyikben az ellenség fog szaladni. Itt még vissza lehet
szerezni az elvesztett hősi hírnevet. – Koczur barátunknak egész
napestig töltényeket kellett csinálni a pisztolyokba. Soma úrfi tömérdek
szwornosztot meg akar lőni. Aztán a kardot kellett segítenie
kiköszörülni. Meg a vívóleczkét is végig kellett próbálnia az úrfival,
neki természetesen plastron nélkül. Alig akart lefeküdni a Soma úrfi,
olyan verekedő kedve támadt egyszerre. Hanem Koczurnak volt annyi essze,
hogy lefekvéskor reszelt tormát kötött a saját talpára, mitől reggelre
olyan hólyag támadt a lábán, hogy nem huzhatott rá csizmát. Ez nagyot
lohasztott Soma úrfinak a harczi tüzén. Koczur nélkül nem érezte magát
egy egész embernek. Miért kellett már neki épen most megsántulni.
Haragjában jól végig kardlapozta a hű bajtárst ott az ágyban.
Azután nagyon meg volt akadva a harczi toilettel. Nagy baj volt, hogy a
piros zsinóros attilát nem lehetett a köpönyeg fölé fölvenni. A szürke
köpönyeg nem imponál annyira a népnek. Ellenben a piros sipka megteszi:
az már akkor nagy respectust szerzett magának. Ő ugyan ezt nem a III-ik
zászlóaljnál kapta, hanem még huszár korából maradt nála. Elindulás
előtt elkezdett alkudozni a nagybátyjával:
– Hallja maga: én nem ülök maga mellé a szánkóba. Én lóháton akarok
fölvonulni. A huszár imponál a népnek.
– Jó lesz biz az.
– Hát maga nem hoz magával kardot?
– Minek? Hiszen nem megyünk ma megyegyülésre.
– Hátha verekedni kell?
– Majd kérek kölcsön az ellenségtől.
– Maga mindig csak bolondozik. Hát még ki jön velünk?
– A János.
– Ez az egy szál hajdu? Aztán mi hárman támadjuk meg az egész tábort?
Tréfál maga. Bizonyosan előre küldte már a fegyveres népet. Csak volt
annyi esze.
Akkor aztán tartott Illavaynak praktikus előadást, hogy mikép kell a
haditervet megcsinálni; ő ezt már mind tudja hosszú tapasztalásból.
Illavay megköszönte neki, s igérte, hogy majd hasznát veszi a jó
utasításnak.
Soma úrfinak előhozták a lovát, mire aztán ő büszkén előre nyargalt s
mindig messze megelőzte az utána csilingelő szánt. Ez addig tartott, a
míg a gargói határt el nem érték.
Itt a sűrű erdő közé mélyedt az út s abban nem tudhatja az ember, hogy
mi lakik? Itt kezdett Soma barátunk csendesebben léptetni s aztán a
szánkó mellett tartotta magát, s nagyon nézegetett jobbra-balra.
– Ferencz bácsi!
(Jaj, mikor már a katona azt kezdi mondani, hogy «bácsi!»)
– Gondoskodott-e arról Ferencz bácsi, hogy ezeket a mellékutakat egy-egy
figyelő hadcsapat tartsa megszállva? Nehogy az ellenség a hátunkba
kerülhessen: s elvághassa a visszavonulási utat?
– Gondoskodtam róla öcsém.
Arra aztán elkezdett dalolni. Azt is megbánta nagy hamar; mert az erdő
viszhangos volt, s valami félelmes érzés az, mikor az ember a saját
hangját megtízszerezve hallja visszatérni.
– Ferencz bácsi!
(A Gargó vár ormai kezdtek már az erdős hegyhát fölött kiemelkedni.)
– Én azt gondolom, hogy még sem jó lesz nekem ezt a veres sipkát a
fejemen föntartani, mert erről az ellenség messziről meglátja, hogy hol
van a táborkar? Nem volna-e jobb, ha a maga süvegét feltenném: magának
van kalapja is.
– Osztom a nézetét, szólt Illavay, s azzal a kalaptokból kivevé a
karimást, a fehér báránybőr süveget odaadta Somának, maga meg feltette a
kalapot.
Egyszer aztán a hegyi patakhoz értek, mely már Gargó vár alól jön s
négykerekű malmot hajt. A malom előtt nagy csoport paraszt állt,
vasvillákkal, hosszú nyelű baltákkal és egyenesre ütött kaszákkal; fahid
vezetett át a patakon.
Ezen a hidon Soma úrfi lova sehogy sem akart átmennni.
– No mi baj? kérdé Illavay, a szánból visszafordulva.
– Nem akar ez a ló a hidra rámenni.
– Dehogy nem akar! Jámbor állat az; csak csettentsen neki a nyelvével.
Vágjon a fejére, ha visszahőköl.
De a ló csak nem akart sehogy sem a hidra menni.
– No megálljon, majd átvezetem én, mondá végre Ferencz, s kiugorva a
szánból, segítségére sietett a szerencsétlen hőslovagnak; alig fogta meg
a ló zabláját, az mindjárt szelid lett, mint a bárány s hagyta magát
vezettetni, jókedvün prüszkölve. Nem is a ló volt az, a ki a hidtól
félt, hanem a lovas.
Most már nem Ferenczbácsizott többet: kifakadt egész haraggal.
– Hallja az úr! Engem nem tesz bolonddá! Látom az egész plánumát. Csak
azért hozott ide, hogy felkonczoltasson a dühös parasztokkal! Ilyen riha
néppel egy Opatovszky nem harczol. Ágyúk ellen igen, de vasvillák ellen
nem megyek!
Azzal leugrott a lováról s markába kapva a kardját, hogy keresztül ne
bukjék benne, neki iramodott a sűrű erdőnek, a hol legnagyobb volt a
bozót: – hasztalanul kiabált utána Illavay, hogy ne féljen semmit: ezek
a mi saját embereink! – Nem hitt neki, nem is hallgatott rá: lóval sem
lehetett volna utolérni, úgy elpályázott a cziherbe. Illavaynak nem volt
mit tenni, mint a gazdátlan lovat kantárnál fogva vezetni a malomig, s
ott rábizni a molnárra, hogy ha megkerül valahonnan az úrfi, ültesse fel
rá s aztán vezettesse Gargóvárra.
Szégyenlette a dolgot a parasztok előtt.
Azok mind az ő derék tótjai voltak, többnyire katonaviselt ember,
azokkal rövid haditanácsot tartott s felosztva közöttük a teendőket,
maga előre indult a szánnal: a népcsapatnak csak később kellett utána
indulni.
Mikor a helység közelébe ért, egy szénégető putri mellől feléje szaladt
nagy lelkendezve egy némber alak. Ismerte jól. A falu némája volt. A
rongyos leány egy levelet dobott a kocsijába s aztán tartotta a tenyerét
a garasért. Az járt neki, ha útban találhatta a szolgabirót.
Illavay felbontá a levelet, abban latin nyelvben az volt röviden
megirva, hogy őrizkedjék felmenni a várba: mert Orol Krivánszky
czimborái elhatározták, hogy megölik, ha közéjök mer lépni. Az irás
szándékosan el volt változtatva.
A levéliró nagyon ügyesen vélte elrendezni a dolgát, a mikor
levélvivőnek a néma koldusleányt választotta ki: nem is képzelte, hogy a
szolgabiró még a némát is ki tudja vallatni, s hogy az a két kezével, a
szemeivel úgy le tudja őt irni, mintha beszélne, s a néma beszédéből
rájön a szolgabiró, hogy ezen anonymus jóbarát nem más, mint a gróf
háznagya.
Most már egygyel többet tudott Illavay. Azt, hogy Cousin úr keze is
benne van ebben a tréfában.
Abból aztán következtetett egyébre is.
A néma kapott ezuttal egy huszast. Ferencznek pedig eszeágában sem volt,
hogy visszatérjen a vett intésre; hanem inkább levétette a csörgőket a
lovairól, hogy előre ne hallják a közeledtét, mikor a faluba behajtat.
A kocsma és a templom közötti téren nagy sokadalom volt. Ott egy
rögtönzött szószéken, a minőt Úrnapján szoktak használni, prédikált
valaki az összegyült népnek. Reverendás úr volt; de az a reverenda nem
az ő hórihorgas termetére volt szabva: bokáig sem ért neki, s a kéz
csuklói csülökig ki voltak belőle: az ábrázatjával pedig beülhetett
volna bátran a viaszkkabinetbe, a hol a hirhedett rablógyilkosokat
mutogatják, senki sem kérdezte volna tőle, hát az úr hogy került ide? Az
a prédikáczió is valami gyönyörű keveréke volt az istenes mondásoknak s
a lázító szitkozódásoknak; hosszú nagy karjait roppant tenyereivel hol
kiterjeszté, mintha a földet osztaná ki, hol az égre dobálta fel,
nagyokat ütött az öklével a mellére, hogy csak úgy döngött s a két
tenyerével a pulpitusra, hogy csak úgy recsegett. A textus az volt, hogy
ki kell irtani a magyarokat a világból.
A mint azonban a papforma ember onnan a kathedráról meglátta a
szolgabirót a szánkóval közeledni, egyszerre a szó közepén megváltozott
a textus, hang és gesticulatio; lett belőle jámbor tanácsadás, hogy
kerülni kell a részegséget és dobzódást, de különösen a káromkodást, s
mikor a szolgabiró közelebb ért, akkor egész alázatosan beneventálá az
uraságot, félbeszakítva a sermot: «bonum mane præcor domine
perillustrissime».
Illavay leszállt és odament hozzá közel, hogy szemébe nézhessen. Gyanus
pofa volt ez előtte.
A prédikáló onnan a szószékből nyájasan nyujtá nagy izmos tenyerét
Illavaynak kézszorításra, s megmondá a nevét: «Baranecz Mathusalem,
legalázatosabb szolgája».
Illavay észrevette, hogy ez most azt akarja kipróbálni, hogy vajjon
kiállja-e a kezének a szorítását? Egy darabig hagyta neki, akkor aztán
visszaszorította neki a kezét úgy, hogy az csak úgy emelgette egyik
lábát a másik után a kurta reveranda alul. Hanem mosolygott
pulykavörössé lett arczczal.
– No csak folytassa páter a szent beszédet tovább. Majd ebédnél
találkozunk odafenn a kastélyban.
A mint a szolgabiró odább ment, Baranecz Mathusalem még dühösebben
rágyujtott a lázításra, a szónoklatba lassankint a nép szava is
belevegyült. Csupa férfi gyülekezet volt, mind tótok, némelyik
fegyverrel, mások csak dorongokkal ellátva; hogy idegenek is vannak
közöttük, azt csak a különböző fövegek gyaníttaták; a gargóiak mind
széles karimájú gomba forma kalapot viselnek, a jövevények hegyes,
karimátlan, felgyűrt szélüt, meg mindenfélét az ethnographiai
kiállításból. A szónoklat vége az általános népriadalban veszett el, a
melyből az hangzott ki leginkább: «üssük a szolgabirót!» Baranecz
Mathusalem szónoklatának tökéletes sikere volt ma. A gargóvidéki, mely
eddig nagyon hidegen viselte magát az ő szabadcsapatja iránt, ma egészen
megtért; összeölelkezett a szuronyok bajnokaival, utoljára vállára
emelte a népszónokot, úgy vitte fel nagy lármával a várudvarba.
No gyönyörű képet mutatott most az a várudvar! Mikor Illavay behajtatott
a szánjával, a lovai majd elragadták, úgy megijedtek. A szép szökőkútból
vágó-hid volt rendezve, azon konczoltak fel épen egy szép nagy dámvadat,
s a hajdani puskaporos torony bejárása előtt pörköltek egy óriási
vadkant. A szép tágas köröndből pedig, a hol máskor művészek szoktak
hangversenyezni, valami részeg társaság nótája hangzott ki, a nyitott
ajtón dült ki a pipafüst, az udvarra nyiló emeleti ablakokból feltett
kalapokkal könyököltek ki marczona-pofájú alakok, s az egyik ablaktól a
másikig áthúzott kötelen száradt mindenféle gúnya, a mit nagy visszaélés
volna fehérneműnek nevezni. Az udvar közepén pedig volt egy nagy veres
tócsa: vértengernek nevezhetné az ember, ha veres bor nem volna; egy
szétdült hordó tartalma ömlött ott szét, s abban feküdt hanyatt egy
ember: halottnak nevezhetné az ember, ha részeg nem volna: az úgy
látszik, hogy ki akarta inni a bortavat s belebukott a vállalatba.
Ez az udvar; hát még odabenn a kastélyban mi lehet?
Illavay megmondta a hajdujának, hogy forduljon vissza a szánkójával s
szállásolja be a kasznárhoz. Maga egyedül felment a főlépcsőn, s
egyenesen a gróf lakosztálya felé tartott.
Szembe jött rá mr. Cousin. «Jó» ismerősök voltak már.
– Odabenn van a gróf?
– Nem lehet vele beszélni. Ajtatosságát végzi.
– Hát a grófnő?
– Azzal sem lehet. A toilettjét végzi.
– Hát önnel lehet beszélni mr. Cousin?
– Szolgálatjára állok.
– Ki mondta azt «önnek», hogy engem meg akarnak ölni, ha ebbe a házba
belépek?
– Nekem? szólt mr. Cousin. S szétnézegetett, mintha azt keresné, hogy
kihez beszélnek itt?
– Igen. A mit ön ebben a levélben irt hozzám.
– Én irtam? levelet?
– Igen. A küldöncze megmondta.
– Hiszen az néma.
Elszólta magát. Arra aztán jó képet kellett csinálni a tréfához.
– No hát én irtam.
– Köszönöm. Én hát szeretném megismerni azt az urat, a ki engem meg akar
ölni, kérem, vezessen oda hozzá.
– Csakhogy az nagyon nagy úr, szólt gúnyos mosolylyal mr. Cousin. Ha meg
akarja ön ismerni, sziveskedjék velem ide a folyosó ablakához lépni.
A corridor szélső ablakából el lehetett látni a piaczra és a fasoros
útra, a melyen a néptömeg vonult fel a vár felé, kaszákat, vasvillákat
emelve magasra, s közepén a népszónokot hozva embervállon.
– Ez az az úr! szólt meghajtva magát a háznagy. Hallhatja ön, mit
kiáltanak: «halál a szolgabiróra!» ha kivánja ön, felhuzathatom előttük
a vonóhidat.
– Nagy kár lenne, csak hadd jöjjenek be. Láttam én már ilyen
szindarabot.
A közeledő lármára megnyilt egy ajtó a folyosón s kilépett rajta egy
délczeg magas férfi; kék uhlánus dolmányban, veres plüsgallérral és
hajtókákkal, oldalán hatalmas széles kard; napbarnított arcz volt,
keselyü orral, s ajkai fölött hatalmas lengyel bajuszszal; a mi nincs
kipödörve, hanem torzomborzul előre bodorítva. Kemény, sarkantyúpengős
léptekkel közeledett a két beszélgető felé s úgy tett, mintha Illavayt
meg sem látná.
– Odabenn a gróf?
– Igen. Ájtatosságát végzi.
– Na majd segítek neki benne. Hát a grófnő?
– Toilettjét végzi.
– No majd segítek neki benne.
«Ez nem osztrák katonatiszt» mondá magában Illavay. «Azok híresek az
udvariasságukról». S elébe lépett a kardos úrnak.
– Én Illavay Ferencz főszolgabiró vagyok.
– Nagyon örülök. Én pedig cs. kir. őrnagy vagyok és szabad csapatvezér:
Orol Krivánszky.
– Ez igen szép harczi melléknév. «Kriváni Sas!» hanem én szeretném
őrnagy úrnak azt a nevét is tudni, a mely a katonai schematismusba be
van irva.
– Uram!
– Szükségem van erre a névre, mert nekem tudósítást kell küldenem a
főparancsnokhoz a járásomban történtek felől, hivatalosan.
Orol Krivánszky e szóra a kard markolatára csapott, s egy lépést tett
Illavay felé; – hanem aztán csak maradt a szemforgatásnál. Sipkája
ernyőjét még mélyebben rántotta a szemére, s azzal megfordult a sarkán s
berontott a gróf lakosztályába vezető ajtón.
Nem ette meg Illavayt, a hogy Cousin úr várta.
– Már most arra kérem, Cousin úr, hogy a mai ebédet rendelje déli
tizenkét órára, s azt tudassa a gróffal is. Mert ezeknek az uraknak igen
sürgetős útjok lesz. Még ma elmennek innen.
– Nem hallottam, hogy készülnének.
– Higyje el nekem. Különben étlen fognak odább menni, a mi megint nem az
én gondom.
Cousin úrnak voltak okai, hogy mindent elhigyjen, a mit ez az ember
beszél; még a legvalószinütlenebbet is. Meghajolt a jó tanács előtt s
sietett a konyhamestert felkeresni.
Illavay pedig ezalatt átballagott a nagy étterembe, mely nagy vadászatok
alkalmával egész vendégsereget birt befogadni.
Ez egy szöglet-terem volt, a miből egy kiugró rondella nézett ki az
udvarra. E rondellából egész a piaczig és a falu végeig le lehetett
látni, mint egy madártávlatból.
Középen egy hosszú asztal volt megterítve, rendesen több személyre, mint
a hány volt a hivatalos vendég.
Illavay onnan a rondellából nézte, mikor megérkezett a fellázított
néptömeg a vár-udvarra. Azok is meglátták őt ott állani s hatalmas
«zabije!» kiáltásokat küldtek fel hozzá, a mi körülbelül annyit tesz,
hogy «üsd!» A várban levő primipilusok, tiszti egyenruhákban siettek le
a nép elé s összecsókolóztak, ölelkeztek vele s hangoztatták annak
jelkiáltásait s azután feljöttek az étterembe s ugyanazok az emberek
nyájas mosolygásokkal siettek Illavayval kezet szorítani s megkérdezni
tőle, hogy mint szolgál az egészsége.
Illavay az első ránézésre megtudott annyit, hogy ezek nem császári
tisztek. Először is a hány, annyiféle egyenruha, szinpadias
rendkívüliségekkel kitünővé téve, mintha egy vándor komédiás trup
ruhatárát rabolták volna ki. Azután ezek az ábrázatok. Ez a társalgási
modor! Ha ezek katonatisztek, hát csak olyanok, a kiket egyenkint mind
«infam cassirt» etiquettel bocsátottak a világba. – Mikor aztán beszédbe
eredt velük (mindegyiknek olyan czifra neve volt, a milyet ember soha
sem viselt), ekkor rájött, hogy ezek nem is igazi tótok. A hány,
annyiféle tájszólással beszélt. A társalgási modorukból, sunynyogó
félreszólásaikból, durva ötleteikből, miket nem vettek egymástól
sértésnek, elvégre arról is meggyőződött, hogy ezek nem is a szwornoszt
tagjai. – Ez nem a politikai fanatizmus rottája, ez még annál is
rosszabb banda. Mind olyan ember, a kinek ha a szemébe néznek, a szeme
jobbra-balra tánczol. – És gyávák, mint bizonyos osztálya szokott lenni
az embereknek. – A legvitézebb szószátyár közöttük a pap, a ki Baranecz
Mathusalemnek nevezi magát.
Abban mindnyájan megegyeztek, hogy az ebéd felhozataláig minél nagyobb
mennyiségű szilvoriumot és fehér czipót fogyaszszanak el s nyugtalanul
várták az ebédet, a mi pedig különben is korábbra volt téve a
szokottnál. Illavay azt is tudta már, hogy az ő jelenléte az oka annak a
kéjelmetlen fészkelődésnek.
A második csengetés jelenté, hogy fel van tálalva az ebéd. Az inasok
széttárták a szárnyajtókat; a mellékszobából előléptek a főfő uraságok:
a gróf fekete frakkban, fehér nyakravalóval, karján Pálma grófnő,
egészen feketében. Az a komorság valami sérelemérzet, a mi nem tud
magának elégtételt szerezni, tekintetét még hidegebbé tette, mint
egyébkor. Szemeit fel sem ütve, senkit nem üdvözölve, jött atyja karján,
mint egy szép fantom. Mögöttük az Orol Krivánszky.
Hanem a mint Illavay mellett elhaladt Pálma, felveté a szemeit. Véletlen
volt-e az? Sympathikus sejtelem? Vagy bizonyos volt felőle, hogy itt
kell őt találnia ma, a tegnapi levél után? S e tekintet alatt úgy
fellángolt azokban a kitalálhatlan szinű szemekben; a piros ajkak
vonaglottak, az alabástromarcz mosolygott. Heves mozdulattal nyujtá
kezét Illavay felé s úgy megszorítá annak a kezét, hogy egész
tündéralakja reszketett belé. Azután odamutatott a gróf balján levő első
székre, a mire pedig már megszokás szerint Mathusalem úr akart
leereszkedni. A gróf sápadt volt és az arcza mint egy epileptikusé,
ideges rángatózásokkal árulá el lelke szorongattatásait. – Illavay el
tudta azokat képzelni. A büszke Temetvényi megalázva érezte magát,
megszállva, insultálva, fenyegetve saját kastélyában, – és még hozzá a
saját cselszövényéből. Rettegett a következő pillanattól. Sejtette, hogy
ezt az Illavayt a leánya idézte ide. De hát mit tehet ez egy maga annyi
goromba ember ellen, a kik minden társadalmi szabályon túltették már
magukat s a kik csak addig nem harapnak, a míg az ember czirógatja őket.
Mi fog történni most, mikor egy olyan ember került a társaságba, a ki
nem türelmes? Azt is hírül hozták már neki, hogy a nép fel van lázadva
az urak ellen; csak a fegyveres erő jelenléte gátolja, hogy be nem tör a
kastélyba: legelőször is a szolgabirót agyonverni. A gróf válogathatott
benne, hogy melyiktől féljen inkább: a lázadóktól-e, vagy a
védelmezőktől; – vagy ettől a megtestesűlt Berlichingeni Götztől itt az
oldalán?
Az apa és leánya az asztalfőn ültek egymás mellett; a grófnő jobbján az
Orol Krivánszky; e szerint Illavayval szemközt. Látszott rajta, hogy
nagyon kéjelmetlenül érzi magát Illavay tekintete alatt; mindenféle
grimászokat csinált a képével, a félszemét hunyorgatta, a pofáját
felfújta, a homlokát leránczolá s beszéd közben a száját különösen
iparkodott szokatlan kifejezésre idomítani.
(«Hasztalan fintorgatod a pofádat; mondá magában Illavay, azért mégis
rád ismerek én. A nevedre is rátaláltam már, de nem a katonai
schematismusban.»)
A többi urak is mind galvanizálva érzék magukat, ha Illavay valamelyiket
szemügyre vette.
Orol Krivánszky németül és francziául társalgott a grófnővel. Illavay
megjegyezte, hogy a németje plattdeutsch zamatú, a francziája pedig
auvergnat-izű. Bókokat is mondott a vezér a herczegnőnek; de azok meg
olyanok voltak, a minőkkel a matrózok mulattatják a hamburgi csapszékben
a – herczegasszonyaikat. Pálmának tűrnie kellett azokat. Az egyenruha
mindent jóvá tesz. Mikor pedig egy végrehajtott hőstettet adott elő a
vezér, a grófnő mulattatására, olyankor (nem is számítva a rossz
fantasiát) olyan genrebe csapongott át az ékesen szólása, a mit
közönségesen akasztófahumornak neveznek s ilyenkor aztán, daczára a
torzonborz bajusznak, egy sajátszerű vigyorgás lepte meg az ajkait, a mi
épen visszataszító volt.
A grófnő szemei pedig az alatt folyvást Illavay arczát nézték. Mintha
vonásról-vonásra tanulmányozni akarná azt. Valami csodálatos nyugalom
ült annak minden vonásán; az több volt, mint bátorság: az megvetés volt.
Sámsonnak a szamárállkapocsra sem volt szüksége, hogy szétverje
filiszteusait, a szemeivel elsepri őket.
Hogy Illavay a mellette ülő házi gazdához az egész asztal fölött egy
szót sem szólt, az meg azt jelezte, hogy boszankodik rá, és méltán.
A vendégsereg ez alatt oly mohón tömte magába az ételt, mint a kik attól
tartanak, hogy minden perczben félbeszakíthatja valami az ebédet.
A lárma pedig egyre növekedett odakünn az udvaron; a gróf könyörgő
aggodalommal nézegetett Orol Krivánszky felé.
A bramarbas elérté a szánalomra méltó áhítozást. Kapott az alkalmon,
hogy nagyszerű legyen.
– Ugyan, háznagy úr, mit kiabálnak odalenn a parasztok? szólt az asztal
végén ülő Cousin úrhoz.
Az nem látta czélszerűnel fennhangon felelni; hanem odament hozá s a
fülébe súgta a választ. A szavakat nem lehetett hallani, hanem láthatta,
a ki figyelt rá, hogy Cousin úr a vezér füléhez tartott tenyerének
mutató ujjával egyszer a gróf felé, másszor meg a hüvelykujja
mozdulatával Illavay felé mutat.
Orol Krivánszky egész applombbal kelt föl a helyéről, a rondellába
lépett és felnyitá annak szárnyablakait.
– Emberek! Derék emberek! Szvatopluk ivadékai! Hallgassatok rám! A ti
földes uratok derék, jó ember, a ki minden kivánságtokat teljesíteni
fogja. Azért kiáltsátok neki, hogy «vivát!» Vivát a gróf úr! háromszor.
– Tetszik hallani! Most már vivátra fordult a kiabálás! – Szólt
visszafordulva a társasághoz a vezér. (Az ugyan most is csak olyan lárma
volt, mint az előtt, rá lehetett fogni akármit.) Orol Krivánszky újra
szólt a sokasághoz.
– A szolgabiró urat is hagyjátok békével, ő nem jött ide most portiót
behajtani, sem fiaitokat katonának elhurczolni s nem sokára el fog
távozni: engedjétek utazni békével! (A nép azért csak bizony kiabált.)
Pálma elégületlen tekintettel nézett Illavayra. Hát az engedi magát
védelmeztetni? Elfogadja az oltalmat attól az embertől, a kiről ő azt
írta neki, hogy szabadítsa meg tőle?
Orol Krivánszky magas protektori ábrázattal tért vissza az asztalhoz;
mikor leült a székre a feketekávéhoz, azt mondá neki Illavay csendesen:
– De hát honnan tudja ön, hogy én miért jöttem ide s meddig maradok itt?
– Nos? Hát a népnek csak kell valamit mondani.
– Igazat.
– S mi volna ez az igaz?
– Az, hogy én vizsgálatot tenni jöttem ide azon panaszok miatt, a miket
előttem ön és társai ellen emeltek, s akkor fogok innen elmenni, a mikor
önök e vidéket elhagyták.
Orol Krivánszky a kard markolatára ütött; ő és társai mind odavitték
magukkal a kardot az ebédhez, katonatiszti szokás ellenére.
– Ön biráskodni akar a katonák fölött, hahaha!
– Nem úgy. Én vizsgálatot teszek. Annak az alapján a földesúr, mint a
nép kegyura, beterjeszti a panaszát a hadparancsnokhoz Pozsonyba; az
előtt azután megjelenünk ön is, én is, s elmondjuk, a mit egymás felől
tudunk.
A vezér mind a két könyökét feltette az asztalra, s olyanformán hányta
fel a fejét, mint a ki ahhoz van szokva, hogy a haja a szemébe lóg.
– Hát próbáljon ön ilyen vizsgálatot megejteni.
– Az mindjárt meglesz. A gróf kegyes engedelmével.
Illavay felkelt s most már ő lépett ki a rondella ablakába. Nem is
erőltette meg a hangját.
– A birák jöjjenek fel a palotába; a többiek pedig legyenek csendesen.
A külső lárma egyszerre elnémult. Melyik hát a nagyobb hatalom, az-e,
mely a tengert felháborítja, vagy a melyik lecsendesíti?
A gróf azt súgta Pálmának, hogy jó lesz neki most innen eltávozni. A
grófnő szemei Illavay arczától kérdezősködtek.
Orol Krivánszky azonban vette észre a szándékot s vakmerő
bizalmaskodással ragadá meg szomszédnője kezét.
– Én kérem a grófnőt, hogy maradjon itt és legyen tanuja annak, hogy ez
az úr milyen hiábavalóságokért fárasztotta ide magát. Csupa tréfa lesz
az. Hát mit? A vitézeim egy pár ludat, pulykát, gazdájuk előleges
megkérdezése nélkül, boldogabb jobblétre szállítottak. Én kifizetem a
bevallott kárt készpénzzel s ezzel készen vagyunk.
De nem pulykákról és ludakról szólt a panasz csupán, hanem arról, hogy a
gargóvidéki leányok és menyecskék igen szépek s a férjek és vőlegények
féltékenyek a becsületükre. Azt pedig a szabad-csapatárok nem igen
veszik tekintetbe. Orol Krivánszky számított rá, hogy az ilyen fajtájú
panaszt nem fogják elmondani Pálma grófnő jelenlétében, vagy ha
hozzákezdenek, hát a gróf az első esetnél kikergeti a parasztokat a
teremből. Azért marasztá ott a grófnőt.
Pálma pedig maga is ott akart maradni. Valami varázs volt ő rá nézve
ebben a küzdelemben; a mit meg mer indítani egy ember tíz ellen, száz
ellen, puszta kézzel, a míg azok mind tele vannak fegyverrel. S ő hitte
azt, hogy annak sikerülni kell.
Néhány percz mulva beállított a terembe a parasztküldöttség, három öreg
ember; de mind szálas, óriás alakok, széles kalapjaikat becsülettudóan
két kézre fogták s megálltak egymás sorjában az ajtó mögött.
Orol Krivánszky konfidenter kiáltott eléjük:
– No hát, édes atyámfiai, mondjátok el, hány kacsát, hány libát
sikkasztottak el tőletek a vitézeim? Megtérítem az árát.
– Ha csak kacsáról, libáról volna a szó, válaszolt az egyik öreg.
– Nos hát birkát, malaczot is vittek el? Ej a gonosztevők! Mért nem
jelentették fel nekem?
Most már kettő is felelt rá.
– Nem birkáról, nem malaczról panaszolunk itt! No hisz ugyan jó helyre
jöttünk volna panaszolni!
– Hát mit bántottak még egyebet? Kérdé Orol, azzal a fertelmes
vigyorgással szájszegletén, s gonoszul tekintve Pálma arczára.
Ekkor megszólalt Illavay.
– «Veszpilló!»
E szóra előlépett a harmadik öreg, vállaira omló ezüst fehér hajjal, a
szokott népviselet darócz-czondrájában, derekán bőrtüszővel, lábain
bocskorral, tenyerei kérgesek a munkától, arcza barna, mint a kordován
és a szakálltarlótól borostás.
– Loquatur Veszpilló, mondá Illavay latinul.
És erre elkezdett a czondrás vén paraszt a legtisztább válogatott latin
nyelven beszélni, a hogy csak Cicero beszélt és Tacitus irt valaha. A
gróf, ki maga is nagy tanulmányozója volt a római klasszikusoknak,
eleinte a bámulattól volt meglepetve, hol veszi magát ily magas fokú
műveltség egy közönséges parasztnál, a kinek a hivatala Veszpilló,
sirásó? Később aztán elszörnyeszté a stylgyakorlat tartalma: vérlázító
gonosztettek, merényletek lánczolata, a miket fényes nappal és sötét
éjjel elkövettek az ő meghívott barátai: oly undok meggyalázásai az
emberi jobb érzéseknek, hogy azoknak hallatára aggódva nézett a gróf
leányára: nem sérti-e halálra annak a lelkét e szavak hallása; bárha nem
értett nyelven hallgatja is azokat végig.
A sirásó szép concis tropusokban és periodusokban adá elő a felpanaszolt
sérelmeket; nem vétett sem az ornata syntaxis, sem a prosodia ellen s
mikor elvégezte szónoklatát, visszalépett társai közé.
– Mit tetszik ehhez szólni? kérdé Illavay átellenesét.
– Ejh, én nem tudok diákul! Kiálta az fel hevesen.
– De a tisztelendő úr csak tud?
Az oldalán ülő reverendás igazán megharagudott ez interpellátióért.
– Tudok! De nem ilyen stylus culinarison, mint ez a paraszt.
– Stylus culinaris (dörmögé hüledezve a gróf) nec Seneca eloquentius.
(Seneca sem szólt ékesebben.)
A pap se tudott deákul. Furcsa pap lehetett.
– No majd megértik ezt a haditörvényszék előtt, szólt Illavay, a hol
találkozni fogunk.
A fegyverhordó urak az asztal körül szemre-főre kezdtek nézegetni, úgy
látszott, mintha semmi kedvük sem telnék az ügy ilyetén folyamatában.
Most mindjárt kipattan valami! Hiszen a szwornoszt tagjai többnyire
iskolavégzett tanulók; a tót diáknak pedig második anyanyelve a latin s
«ezek» között egyetlen egy sem akad, a ki a latinul elmondott panaszra
egy védelmet, egy czáfolatot tudjon felhozni a patronus úr előtt, a ki
most már maga is kezdi igazán nem tudni, hogy miféle emberekkel van
dolga?
Mintha «hivták» volna, jött be e nehéz pillanatban a háznagy úr s egy
levelet sietett kézbesíteni Orol Krivánszkynak, a mit most hozott egy
lovas futár. A vezér felszakítá azt s a csinált meglepetés
szörnyűködésével ütött az átfutott levélre.
– Itt van ni! Bajtársak! Épen most irja a főparancsnok, hogy azonnal
útra keljünk és dispositiói szerint vegyünk részt egy fontos diversióban
a felföldön. Semmi haladék! Kiki csapatjaihoz siessen azonnal! Fél óra
mulva indulnunk kell a hadjáratba, vitézeim!
A vitézeknek soha jobbkor nem jöhetett volna ez a parancsolat; kiki
abban serénykedett még csak, hogy a mi bort a kezeügyében talál, azt
szégyenszemre megivatlan ott ne hagyja.
– Cousin úr, szíveskedjék a málháimat összecsomagoltatni, szólt a vezér
bizalmasan, s aztán Illavayról is kegyeskedett megemlékezni: Szolgabiró
úr pedig gondoskodni fog a hadtestem podgyászai számára kirendelendő
forspontokról.
– Már gondoskodtam, felelt rá Illavay, s a helyéről sem kelt föl. (Hanem
azok furcsa forspontok voltak.)
Arról, hogy a libákban, malaczokban – és egyebekben emelt kárt ki téríti
meg? természetesen szó sem volt többé. – Kérdezi is azt valaki, mikor a
katonák masiroznak?
Orol Krivánszky hozzáfogott a búcsúvételhez. Előbb a grófon kezdte;
mondott neki mindenféle üres phrasist, a milyent búcsúzáskor szokás
mondani. Hanem a gróf kezét nem sikerült parolázásra elkaphatnia; mert
arra épen nagyon ráért a köhögés s szüksége volt a kezére, hogy a száját
eltakarja vele. Temetvényi gróf nem nyujthatta a kezét annak az
embernek, a ki az egyenruha oltalma alatt annyi galádságot tett és
engedett tenni, mint a mennyivel őt egy jobbágya itt e helyen bevádolá.
Hanem Pálma nem értett azokból semmit. Nem volt csoda, ha meghagyta
fogni a kezét, azt a szép fehér kezet, a minek a kisujján a Stella
ragyogott. Hisz az is megengedett szokás, hogy a szívesen látott vendég
a család legszebb, legbájosabb tagjának a kezét, búcsúzáskor, a két keze
közé fogja, s áhitatosan ajkaihoz emelje.
Az ilyen merészségért legfeljebb Illavay uram ránczolja össze szemöldeit
s közelebb kezd furakodni a búcsúvevőhez. S mi köze neki hozzá?
A kézcsók hosszan tartott, ismétlődött; egy szivélyes, forró
kézmegrázáson végződött, s mikor annak vége volt, Pálma ijedten tekinte
Illavayra s mutatta neki az elbocsátott kezét: – hiányzott róla a gyűrű
a Stellával!…
Azzal bosszusan fordúlt a vezérhez.
– Uram! Ön a gyűrűmet lehúzta.
Orol Krivánszky kedélyesen nevetett.
– Örök emlékül az ön bűbájos alakja közelében töltött boldog órákra.
– Eh! adja vissza!
Orol Krivánszky enyelgősen szétterjeszté a két fölemelt karját,
összeszorított öklökkel.
– Találja ki, melyik markomban van.
A gróf most már kezdte tudni, hogy micsoda társaságba került.
– Hagyd nála! sugá leányának.
A grófnő azonban nem sejtett semmit; haragosan dobbantott a lábával.
– Nincs kedvem hozzá. Azt nem adom senkinek; nem az értékeért, de mert
az anyám talizmánja.
– No hát visszaadom önnek, ha kiváltja tőlem, visszaadom – egy csókért.
E szótól úgy megijedt a gróf, hogy hanyatt esett a székébe, s arcza
elkezdett vonaglani, az álla reszketett: itt vége van mindennek.
Pálma haraggal lépett hátra s arczán istennői büszkeség fehér lángja
tündökölt; más elpirult volna, ő még fehérebb lett. Az egész arcza
átlátszóvá lett a haragtól.
Hát egy «ilyenért» nem adod vissza? ordítá közbe egy oroszláni hang. S
vele egyidejüleg úgy csapott Illavay ökle Orol Krivánszky arczába, hogy
annak – rögtön leesett a két bajusza az ajka fölül.
Most már egészen «ő» volt.
A grófnő ajkain egy olyan örömsikoltás tört ki, mely tele volt
elszabadult szenvedélylyel, míg a gróf bénultan hebegé «most megölnek
bennünket!»
A mint az álczázó bajusz leesett, s ott állt a fölismert alak, az első
pillanatban az a lefegyverző rémület bénítá meg, a mi meglepi a
gonosztevőt, birájával szemben, forró tetten kapva; hanem a másik
perczben már helyébe szállt a megszorított fenevad dühe, s ádáz
hördülést taszítva ki véres ajkain, kirántá a kardját.
A küzdelem nem tartott egy villámlobbanásig. Illavay mind a két öklét
megragadta az embernek s egy facsarintásra kard és gyűrű az ő kezében
volt: mire a lefegyverzett férfi feldöntve egy széket kettőjük közé, oly
ügyesen és ruganyosan, mint a cserényen átszökő farkas, egy ugrással a
rondellába s a másikkal az ablakon keresztül az udvarra kilódult. A
kardcsapás, a mit Ferencz utána küldött, a rondella mennyezetéről
lecsüggő függönyben fennakadva, nem találta el a menekülőt.
Azzal Illavay egyszerre visszafordulva a szobába, s megforgatva feje
fölött a kardot, rivallá: «ki van hát még idebenn?»
De már akkor senki sem volt odabenn.
A silány Krethi és Plethi, a mint a vezérét az ablakon át menekülni
látta, törte magát egymás hegyén, hátán az ajtó felé, ott pedig
legelőször is a három öreg birák uraiméknak a keze közé jutott. Azok
vasemberek voltak. Mindegyik három kapitulácziót szolgált ki a
katonaságnál. Csak mindjárt az ablakon át dobálták le őket. Illavay
utánok rohant, s azután fölzendült a várudvaron a csatakiáltás, a
melyből az ő oroszlán ordítása hangzott ki, mint vezényszó. A tótparaszt
neki fordult a szabadcsapatoknak s elkezdte verni!