Másnap alig akarta elereszteni Illavayt a gróf. «Mikor jöhet el megint?
– Két nap mulva? Három nap mulva? De egy hét alatt bizonyosan!»
«Mihelyt a gróf kivánni fogja.»
De hiszen várhatta azt Illavay. Ki volt már gyógyítva a beteg.
Hamarább, mint a hét letelt, Pálma grófnőtől kapott egy levelet. Nem
igen volt «édes levél». Ez állt benne:
«A míg én nem hívom, addig, kérem, ne jöjjön hozzánk.»
Furcsa levél! – Visszafelé invitálás!
Ott valaminek történni kellett.
Azonban nem sokat törhette ezen a fejét, mert ugyanazon póstával
érkezett egy másik levele is, Koczur szépséges kézvonásaival, a mibe
csak ennyi volt öklözve:
«Pátrónus uram! Siessen, ha jó dolga van. Soma barátunkat főbe akarják
lövetni. Itt vagyunk Szélaknán. De visznek bennünket odább – vason – a
míg haditörvényszéket kapunk.»
– Tyhü! Lánczhordtát! kiálta föl Ferencz. Megmondtam, hogy valami
bolondot csinál az a fiu! s ez a mamlasz nem irja meg egy szóval sem,
hogy mi történt?
Rögtön befogatott a szánkóba, s míg az elkészült, irt az
alszolgabirájának, hogy végezze helyette a teendőket, aztán a bundájába
vetette magát s nyakába vette a szomszéd vármegyét.
A hajdut ezuttal jónak látta nem vinni magával.
A legelső állomásnál, a hol megetettek, alig szállt le a szánkóból,
röptiben elfogta, azon bundástul, egy hosszú kabátú és hosszú szakállú
polgártárs, a ki szörnyen elkezdett hálálkodni Ábrahám, Izsák és Jákob
Istenének s igyekezett Illavay téli keztyüit megcsókolni, a mért ez a
nagy szerencse történt vele.
Ferencz ráismert a polgártársra. Rokomozer volt az: a derék ember, a
kinek az volt az életfeladata, hogy faluról-falura járva, az emberiség
által elnyűtt vászonmaradványokat összegyűjtse. Ezt természetesen
ismerte három vármegye.
– No, Rokomozer, hát mért örül olyan nagyon az én láthatásomnak?
– Mert épen csak úgy küldi elém a Mindenható a tekintetes urat, mint
Illés prófétának a tüzes szekeret! Épen most jövök a táborból s a
tekintetes úrért imádkozom az egész úton.
– Hát mit keresett a táborban?
– Mit kerestem? Mit kerestem? Egy kis pénzt kerestem. Egy pár láda
flanellinget vittem utánuk. Tudtam, hogy szükségük lesz rá. Szegények
majd megfagynak ebben a kriminális hidegben; abban a vékony kis honvéd
áttilában; némelyiknek köpenyegje sincs.
– No hát jó kelete volt a flanellingnek. Hát az én öcsémet nem látta-e?
– Jaj dehogy nem láttam! Lehet is azt nem látni! De bár soha sem láttam
volna! oda van, vége van! Siessen, szabadítsa meg a tekintetes úr, a míg
nem egészen oda van!
– S vele együtt önnek is az egész nyeresége a flanellrekliken.
– Ejnye, de kitalálja a tekintetes úr.
– De hát minek adott neki kölcsön. Nem megtiltottam már elégszer?
– Hát mikor olyan szépen tudott sírni. Meg is ölelt, meg is csókolt, a
mikor meglátott. Aztán a második szava mindjárt az volt, hogy neki pénz
kell, sok: mert különben főbe lövi magát. Elvesztette a compánia pénzét,
bugyellárisostul; ha helyre nem teszi, meglünek neki. Mondtam, hogy nem
adok én magának pénzt, úrfi; mert maga még nem nagy kóró (értsd:
nagykorú); de megesküdött rá, hogy a generális becsületszavára mondta
neki, hogy a mint a főkormánybiztossal beszélhet, azonnal kinevezteti
nagy kórónak; mert akkor ő kezébe kapja a birtokát, s maga állít ki egy
lovas-csapatot, elül-hátul megvasalva. Hát elhittem neki. Odaadtam, a mi
pénz volt nálam, felét. Adott róla irást. Másnap megint megfogott.
Szerencsétlenül járt az éjjel: a kártyán mind elvesztette a pénzt. Most
már igazán agyonlövi magát, ha a többit is oda nem adom. Hát mit
csináljon az ember? Hiszen nem vagyok kőből! Mikor olyan szépen tud
sírni. Még olyan szépen nem láttam senkit sírni, a kinek kard volt az
oldalán. Oda adtam a másik pénzt is. Harmadnap hallom, hogy valami rossz
fát tett a tűzre; vasra verték, profusznak adták s akarják fejbefelé
lövöldözni. Isten a világon! Az én flanellreklijeimnek az ára! Nem merek
haza menni a feleségemhez! mind a hét gyerekem földönfutó lesz, ha az
úrfinak a fejébe belelőnek. Nem bánom, lőjenek el mellette jobbrul is
balrul is; de csak bele ne egészen. Minek az a bolondság. Siessen a
tekintetes úr, míg meg nem teszik.
– Jól van Rokomozer, hát csak üljön föl ide mellém, aztán majd vezessen
útba; ön már tudja, hogy merre lehet feltalálni a magyar tábort?
– Megtalálni! Megtalálni! De odatalálni! sopánkodott a hosszúszakállú
polgártárs. Mindenütt útban vannak, a császári ármádiák: iszonyú lovas,
meg ágyu! Aztán minden embert elfognak, a ki rajtuk keresztül akar
menni.
– Majd elkerülünk valamerre, a hol a falunak nincsen szája.
Ferencz sietteté a kocsisát s maga mellé ültetve a polgártárst, annak az
útmutatása szerint neki vágott a világnak. Könnyű volt most. A szánnak
nem kell országút, a szép hómező torony irányában járható; ha
egyszer-kétszer beledőlnek is az árokba, mulatság az, nem törik bele se
csont, se kerék; a Nyitrán és a Garamon át pedig mindenütt hid van
jégből. Csak akkor pihennek meg, mikor a nap lemegy, s a hold még nem
jön fel: egy szőlőkert ajtó nélküli kunyhójában. Ott sem alhatnak, mert
vigyázni kell, hogy a lovakat le ne vágják a farkasok, a miknek a
vonítása kihallik a berekből. Legnehezebb munka az előfogatváltás. A
végett Rokomozernek kell begyalogolni a faluba s megvesztegetni nagy
pénzzel egy-egy forspontos gazdát, hogy jöjjön el a szomszéd határig
fuvarba. A Garamon túl már az utolsó hajtásra alig lehetett így is kapni
vállalkozót. Egy hazatérő osgyáni fazekas hagyta magát utoljára is
rábeszélni, hogy az üres szekere elől kifogja a három lovát s azt a
szolgabiró úr szánkója elé befogja. Az is beszélt rémséges dolgokat,
hogy milyen lehetetlenség most a sok vértes csapaton keresztül a magyar
táborhoz eljutni. Illavay adott neki még egy százast s mindjárt lehető
lett minden.
– Bizony Isten, annyi pénzt elherdál a tekintetes úr ezen az úton, a
mennyiért három ilyen úrfit lehetne készen venni. (Ő nyilván csak
annyira becsülte az úrfi effectiv értékét, a mennyivel az ő neki adósa
volt.)
Tehát ismét neki erdőnek, bereknek!
Az osgyáni fuvaros pedig nem volt ezen a vidéken otthon. Az utazók úgy
eltévedtek utoljára, hogy meg kellett állni, tájékozniok magukat.
– Jó helyen járunk, mondá Illavay. Hallja ezt Rokomozer?
– Én hallom. Mondá az, és reszketett a hosszú szakálla, de csak a
fuvaros is meg ne hallja! Jó, hogy le van kötve a sipkája a két fülére.
A mit olyan jó volt az egyiknek hallani, a másiknak meg nem hallani, az
egy kis ágyuzás volt.
– No, hát most csak arra felé hajtsunk.
A mint aztán a szőlőhegyek közül, árkon, bakháton keresztül kiértek,
egyszerre megnyilt előttük a tájék.
Ismerős táj.
Szemközt csalitos halmok; balra, a jegenyefákkal jelölt út mentében egy
úri lak, beárnyékolva zuzmarás fenyőfákkal. Az úri lak kéményei
füstöltek; hanem a csalit halmai is füstöltek, de nem a kéményektől. Ott
egy kis ütközet volt.
– Itthon vagyunk már, sóhajta fel Illavay.
– Itthon bizony; rebegé Rokomozer. Az ott a dolnavári kastély.
– Az ott a magyar tábor.
– Jó lesz sietnünk félre az útból; oda a kastélyba. Nagyon szivesen
látják ott a tekintetes urat. (Ott lakott az elpártolt menyasszonya.)
Hiszen még csak annak az ismeretes tájképnek a látása volt hátra, hogy
Ferenczet neki vadítsa.
– Nem a dolnavári kastélyba atyafi, hanem oda, a hol az a sok apró füst
látszik.
Az a sok apró füst a magyar utóhad csatárlánczát jelezte.
Egy congrév röppentyütelep egy kopár halmon fölállítva, hosszú, sistergő
ívekben röpíté a lövegeit azon csalit felé, a honnan a fehér füstfoltok
föllobbantak; a gránátok ott pukkantak el a sűrű bozótban.
– Oda megyünk! Jajt kiáltok! ordíta fel Rokomozer. Akkor én leszállok a
szánkóból.
A fazekas épen ellenkező véleményen volt, ő nem száll le a szánkóból; de
egy tapodtat sem megy odább. Ő maga is cserépből van, mint a lábasai,
azzal a különbséggel, hogy azoknak három lábuk van, neki csak kettő: ő
olyan helyre, a hol vasedénynyel főznek, nem megy.
– Hogy adja kend hát a lógós lovát? kérdé Illavay.
Az mondott valami képtelen összeget.
Illavay kifizette neki s rögtön kezdte a lovat kifogni a szánkó elől.
– Mit akar a tekintetes úr! jajgatott Rokomozer. Csak nem akar szőrin,
nyereg nélkül felülni erre a lóra? Csak van esze, hogy nem lovagol oda,
a hol innen is lőnek; tulról is lőnek?
Illavay nem felelt már senkinek semmit; egy elbúsult pillantást vetett
az útféli kastély felé; azzal fölvetette magát a ló hátára.
– No tekintetes úr, mondá Rokomozer, a milyen igaz, hogy élek; ezt még
nem tette meg soha senki az édes testvéreért, a mit a tekintetes úr
megtesz azért a rossz kölyökért. Ne menjen oda. Hagyja elveszni, ha már
veszni indult.
Nem kár érte. Csak a föld terhe lesz. Hadd veszszen oda az én pénzem is;
hiszen kevés volt; nem sok volt; majd megfizeti az Isten. Ugyan ne tegye
azt a bolondot, hogy érte menjen ebbe a nagy bombardirozásba. Ha tudná a
tekintetes úr, hogy szidja, mocskolja a tekintetes urat a gézengúz! –
Bizony mégis elmegy! – Ez aztán a csodaember.
Illavay nem hallgatott semmi beszédre; megvagdalta a gyeplőszárral a
lógóst s azzal neki vágtatott a bolondjának; s olyan szerencséje is
volt, se röppentyű, se puskagolyó nem tett kárt a lovában: magára nem
gondolt.
Így találta meg, a mit keresett, a magyar tábort. Az épen
visszavonulóban volt. Ilyenkor mindenki haragos. Kérdezősködéseire alig
akartak választ adni. Nagy nehezen megtudta, hogy az a huszár-ezred, a
melynél ő szépen beassentálta, felequipálta Soma úrfit, valahol a Tisza
vidéken jár; tehát ezt elcsapta magától az úrfi. Most aztán keresheti
őt, akár egy tűt a szalmakazalban.
A visszavonulás folytonos csatározás közben egész nap tartott, estére
mind a két fél éjjeli szállásra vonult vissza. Huszonkét fok hideg volt
odakünn a mezőn.
Nagy baj volt, hogy Rokomozer elmaradt, a ki valami tájékozást tudott
volna adni, hanem aztán segített a jó sors ezen a bajon is, a megpihenő
táborban híre futamodott az öcscsét kereső nagybátyának s ez a nyakára
vezeté a hű Sancho Panzát. Megkerült Koczur.
Az is gyalog honvédruhában állt elő; pedig azt is lóháton eresztette el
Illavay.
– Hát ti megettétek a lovaitokat?
– Csak megittuk. Régen volt az. Még Pesten elfogyott. Soma úrfi azt
mondta, hogy neki lőcs-lába lesz, ha soká lovon ül, s áttétette magát a
gyalogsághoz; engem pedig felavandzsiroztatott Privatdienerének.
– Hát ott aztán jobb dolga volt a lábának?
– Jobb ám, mert felült egy bagázsiás szekérre s úgy vitette magát
tovább. Egyszer aztán a fővezér kiadta a napi parancsot, hogy a mely
gyalogsági tisztet még a podgyászszekérre felrakodva találnak, húzzák le
s ott mindjárt az útfélen fizessék ki farmatringgal.
– S ezt természetesen a legelső sorban megszolgálta és megkapta az én
öcsém.
– Megszolgálta, de ő nem kapta meg, hanem én. Együtt kaptak ott
bennünket, s mert az úrfi azt mondta, hogy ő beteg: hát az ő porczióját
is nekem fizették ki.
– Ebben aztán megnyugodtatok mind a ketten.
– Én meg, de az úrfi nem. Megharagudott, hogy így mer bánni valaki egy
Apátváry Somával s neki ment a fővezérnek és kihítta párbajra. Ezért
aztán elfogták, vasraverték: itt ül a porkolábnál. Csak arra várnak
vele, hogy egy nap elég időt engedjen az ellenség a haditörvényszék
tartásra, rögtön ferhelybe veszik s aztán megexequálják.
Illavay még csak azt a különös kérdést intézte Koczurhoz:
– Mi a kedvencz nótája most a fiunak? (Mert mindig szokott valami nótát
dudolni magában.)
– Az, hogy «boldog az a pillantás, melyben megláttuk egymást».
– Van itt czigány a táborban?
– Hogy ne volna. Még pedig jó banda.
– Kéznél kell őket tartani. Itt a pénz.
Illavay addig bolyongott, míg rátalált a dandárparancsnokra.
Az igen kevés szavú férfi volt. A mint az Apátváry nevét említette
Ferencz, rögtön felelt rá.
– Holnap haditörvényszék elé fog állíttatni.
– De csak nem lövetik főbe?
– Nem. Lógni fog!
– Kérem. Tábornok úr.
– Lógni fog. Alásszolgája.
Azzal becsapta az orra előtt az ajtót, nem lehetett vele többet
beszélni.
Ferencz azután elindult a hadbirót fölkeresni. Késő éjjel volt, mikor
rátalált. Szerencsére annál egy kis parázs-ferbli volt,
kedvfelderítésre. Illavay kihúzta őt a helyéből s kényszeríté az ő
dolgára felelni. Mi lesz Apátváry Somával?
– Hát annak már czupász. Azon még a négy disznó sem segít. Hazamehetsz
bátran a párti-czédulájával.
– De hisz az csak egy hóbort volt tőle, hogy a fővezért párbajra
kihítta, ezért legfeljebb ki kell őt nevetni.
– Az ám; ha csak az volna a hiba. De tovább is van a dolog, a mit még
neked nem mondtak el. Hát a drágalátos öcséd azt tette, hogy mikor
főbelövéssel biztatták, papot kért utolsó vigasztalásul. Van itt velünk
egy baranyai lévita, odaküldtük hozzá. Akkor azt mondta, hogy ő neki nem
kell kálvinista pap, mert az ő anyja pápista volt, apja pedig
reversálist adott; ő csak visszaélés folytán lett kálvinistának nevelve.
Ő meg akar gyónni. Hát aztán odaküldtük neki a pátert. Annak aztán
gyónás helyett azt az ajánlatot tette, hogy ha szerez neki valami barát
ruhát s abban őt segíti megszökni az ellenség táboráig, hát akkor ő
pápistává lesz, beáll szerzetesnek s minden vagyonát a kolostorokra
hagyja. A tábori pap erre dühbe jött s feljelenté az árulást. Már most
aztán, a helyett, hogy főbelövetnénk, felakasztjuk.
– De hiszen láthatják ebből az egészből, hogy bolond.
– Annál kevésbbé kár érte. Hadd veszszen el. Azt mondják, óriási birtok
vár rá; s a rokonai derék, okos, becsületes emberek, a kik örökölni
fogják. Ez is jól jár, ha elvégzi a földi dolgát, azok is jól járnak.
Szervus pajtás.
Ez az utolsó biztatás esett leginkább zokon Illavaynak. Hadd pusztuljon
el a bolond: lesz egy derék, okos, becsületes ember, a ki utána örökölni
fog.
Vádolta a lélek, hogy minek engedte őt erre az útra jönni? Rá kellett
volna zárni az ajtót, vagy lekenyerezni szép szóval az otthonmaradásra.
Meg volna átkozva az egész élete, ha az megtörténhetnék.
Addig lótott futott, a míg megtudta, hogy ki lesz a haditörvényszék
elnöke.
Egy derék, kedélyes erdélyi úr volt. Őrnagy a honvédeknél. Arról a
vidékről való, a hol az «o» betűt nem ismerik.
Nagyon barátságosan fogadta Illavayt s mosolygott az egész előadásán.
Hanem végül azt mondta neki: «hát biz az barátam meghal egy kicsit».
– De uram, gondolja meg, hisz ez egy őrült! Lehet-e egy hóbortost
halálra itélni!
– Habartas! Habartas! Hisz azt minden ganasztevő mandhatná, hagy ő
habartas. Hát ki fagja azt mast megvizsgálni? Mi csak nem állhatunk neki
micrascapiummal a két szemének, hagy ki van-e tágulva a pupillája.
– Jól van; én meg fogom önöket győzni arról, hogy ez a fiu nem
beszámítás képes. Mikor ül össze a haditörvényszék?
– Ebben az arában mindjárt.
Illavay tovább ment.
Az első dobpördülés jelt adott, hogy a haditörvényszék egybeült már.
Előhozták a delinquenst, s bevitték a törvényszék elé. Egészen tompa,
fásult volt. A kérdéseket, a mik hozzá lettek intézve, vagy nem
hallotta, vagy nem felelt rájuk.
– Megátalkadatt ganasztevő! Mondogatá az elnök.
Egyszer csak az ablak alatt megszólal a czigányzene: rárántják a «boldog
az a pillantás»-t.
Erre a hangra a vallatott rab kőmereven bámuló szemei egyszerre
felvillannak s tétova repeséssel kezdenek el ragyogni: az ajka
összecsücsörödik: eleinte csak fütyörészve kezdi kisérni a nótát, azután
magában dudolja a dallamot, utoljára, mintha nem volna itt
haditörvényszék, biró, porkoláb; nem törődve a hadbiróval, vallatással,
protokollummal, halálitélettel, neki ereszti a fejét jobbra-balra s
rázendíti kedve szerint, hogy «boldog az az óra is!» s a mellett látszik
az arczán, hogy ő most semmit sem tud arról, hogy dalol.
Az elnök csak rácsapott a tenyerével a protokollumra s aztán nagyot
rivalt a bűnösre.
– Hiszen maga baland! Hiszen magának nincsen sütni valója! Takaradjék
maga a pakalba. Hiszen maga nem katanának való.
Az egész haditörvényszék egyhangulag azt kiáltá, hogy hisz ez az ember
bolond! Ki kell ezt kergetni a táborból!
Az elnök széttépte az itéletet s oda dobta Soma úrfinak a fejéhez. Aztán
hivatta Illavayt.
– Na, itt van a drágalátas uraöcscse. Elteheti eczetbe, alajba, vagy a
vörös taranyba, a hagy jabban akarja.
A hős maga csak bámult, szilaj tekinteteket vetve mindenfelé. Semmi
érzékenykedés nem vett rajta erőt. Nem érzett hálát senki iránt a
fölött, hogy a fejére kimondott halálból ily rögtön megszabadult, inkább
az az indulat látszott a szivébe visszatérni az életszikrával, hogy
szeretné sorba megmarni ezeket a röhögő alakokat itt mind, hogy ragadna
el a harapásától azokra is az ő nagy baja, a miért úgy nevetnek rajta.
S a kit legkevésbbé akart meglátni az a megmentője volt. Egyet morgott,
mikor elment mellette.
– Aztán azt a másik balandat is vigye el magával az úr, mondá az őrnagy
Illavaynak, azt a melyik ennek a párja. Mert nekem az sem kell. Háram
katana helyett eszik s négy helyett szalad. Vigye el mind a kettőt.
De nem adták azt csak úgy ingyen. Ezért meg is kellett szenvedni. Azok a
többiek ott mind derék vitézek voltak, a kiket a lelkesedés vitt a
harczba, a kiket a keserű hazaszeretet melegített, a míg a kezük
odafagyott a puskához, ifjak, a kiket még szeret az élet s a kik már
szeretik a halált. És ezek között kellett Illavaynak a maga védenczével
vesszőt futni. Hangzott előtte, utána a gúnyos élczelés.
«Par nobile fratrum.»
«Ha már viszi a majmát, mért nem veszi a nyakába? Elég nagy medve
hozzá!»
«Derék verbunkos ez! Nem hogy hozna, hanem még visz el innen.»
«Ne bántsátok az Istenadtát, hát ha felesége a komlókaró, elszökött tőle
férfi ruhában s utána jött érte.»
«Szégyen, gyalázat az ily vasgyúrónak: a helyett, hogy puskát ragadna s
közénk állna, még idejön másokat megfélemlíteni.»
Ferencz úr csak a gallérjába húzta a fejét: ez bizony mind megérdemlett
szuttyongatás volt, mert ő bizony elbirna egy mangalétát, de hát nem
tehet róla, ha katonai erények nélkül született. Nem is képzeli, hogy el
tudna sütni egy puskát egy ember ellen, a ki ellenség. Ha megsebesítené,
bizonyosan oda futna hozzá a sebét bekötni.
Megszaporodott a mulatsága, mikor Koczur is odakerült hozzájok
harmadiknak.
«Itt van a drágalátos lóherlevél!»
Egy csoport honvéd épen akkor jött be a mezőről, a hol derekasan
összeverekedtek az ellenséggel; féktelen jó kedvükben voltak, a
mellettük elhaladó három gyászvitézt meghajigálták hólapdákkal.
A czigány-bandát meg felbíztatta valaki, hogy menjen mindenütt a
nyomukban és kisérje őket az «Oh du lieber Augustin» nótájával. Azt is
türni kellett.
Pedig idő telt bele, a míg házról-házra jártak, valami szállító-eszközt
keresni, a min tovább menjenek. Kisebbszerű német város volt az, a minek
a polgárai lelkesült hazafiak voltak; egy német sem akart a
gyászvitézeknek kocsisa lenni. Utóljára Ferencz kénytelen volt egy fakó
szánt fonott kassal megvenni a gazdájától, abba azt a lovat befogni, a
min idejött. A két exvitézt fölpakolta a saroglyába, maga meg beállt
kocsisnak, úgy hajtott ki egy lóval a táborból. Volt is olyan kaczagás
fölötte, hogy soha komédiás annál nagyobbat nem aratott piaczi
publikumtól.
De Ferencz nem érezte ennek a keserüségét; az ő Sámson testében egy
gyermek szive volt. Ő csak az a fölötti örömével volt tele, hogy ime
megszabadíthatta hát azt a ficzkót, a ki az ő kedves rokona, a kinek a
gondviselése ő rá van bizva, s a ki ha most itt nyomorúltul elpusztult
volna, s aztán neki kellene annak a nagy birtokait örökölni, soha a
saját lelkével ki nem békülhetne. Hogy merne még valaha az elé a tükör
elé lépni, a melyik azt mondaná a szemébe: «veszni hagytad az öcsédet;
azért, hogy a vagyonát örököld!»
Úgy meg volt elégedve magával!
A saját bundáját ráadta a drága ifjúra; magának elég meleget szerzett a
lovat hajtani, a melyik nem volt a rud mellé szokva, s hátrált, rugott,
megállt.
De csak hogy megvan a rajkó!
Várta is az egész uton, hogy legalább annyit fog majd mondani, hogy
«köszönöm, kedves bátyám!» De biz annak úgy be volt fagyva a szája, hogy
naphosszat nem jött ki rajta egy szó. Valamiben töri a fejét.
Délre csakugyan elvergődtek valami faluig, a hol állomást lehetett
tartani. Nagy kerülőt kellett tenniök fölfelé, mert a hátuk mögött
nagyon zavaros világ volt.
Itt azután Ferencz körülkapta a korcsmárost s rábeszélte nagy alkudozás
után, hogy fogasson be a szánjába s vitesse őket egy várossal odább. Az
alatt, a míg ő felszerszámozni segített, Soma urfi, meg Koczur az utolsó
falatig fellakmározták a paprikás csirkét; Ferencz urnak nem hagytak
egyebet, mint szalonnát, kenyeret. De hiszen az is nagyon jó.
Azaz, hogy nagyon jó volna, ha az ember békében megehetné.
De alig ült le Ferencz az asztalhoz s alig mártotta bele a paprikába az
első késhegyre szúrt fagyos szalonnát, a mint Soma urfi egész tüntető
zajjal kelt föl az asztal mellől s aztán büszkén kikorcsolyázott a
szobából, maga után intve Koczur barátomat is.
Ferencz bizony nem kérdezte tőlük, mi bajuk.
Két harapásnyi szalonna után ismét bejöttek mind a ketten, feltett
sipkával, kard az oldalukon. Koczurnak a kezében egy pár nyeregpisztoly.
Ott megállt Soma urfi a szalonnázó nagybátya előtt, egyik tenyerét az
asztalra terpesztve, a másikat a csipőjére nyugtatva.
– Uram! kezdé erőltetett, haragos hangon. Ön engem halálosan megsértett.
Ön engem bolondnak nyilvánított a haditörvényszék előtt. Az
Opatovszky-Apátváry név nem türi el ezen szennyfoltot. Ezért ön meg fog
velem verekedni életre-halálra. Itt a pisztolyok. Válaszszon közülök.
A szekundáns odalépett Illavay háta mögé a két pisztolylyal s azt sugá a
fülébe:
– Ne féljen a tens úr. Kenyérgolyóbisokat tettem beléjük.
Illavay ráförmedt Koczurra kegyetlenül.
– Ejnye, már micsoda perfidia ez? Hát illik a szekundánsnak az ellenfél
fülébe sugdosni? Kikérek minden czimboráskodást. Opatovszky-Apátváry
Soma urnak tökéletes igaza van, a midőn tőlem felvilágositásokat kér.
Mert ugy-e bár, tisztelt uram, a lovagiasság szabályai szerint
méltóztatik azt tudni, hogy a kihivás mindig alternativával jár; vagy
felvilágosítást kell adni, vagy megverekedni.
– Igen! igen! helyeselé Soma urfi, vérszemet kapva azon, hogy
meghátrálnak előtte. Halljuk a felvilágosításokat! Aztán folyjon a vér.
– Hát, lássa, kedves Opatovszky-Apátváry Soma, szólt Ferencz, egy új
darab szalonnát szelve le a szegedi bicskájával (még azt is meg akarta
enni halála előtt), tehát az egészen igaz, hogy ön igen előkelő
családból való, de már megengedjen, szent Dávid király még önnél is
magasabb családból való volt, azért még sem tartotta szégyennek, mikor
észrevette, hogy Ákis király meg akarja öletni, bolondnak tettetni
magát.
Soma urfi erre féktelen kaczagásba tört ki.
– Szent Dávid király, hahaha!
Azzal vége volt a haragjának, odaborult a szalonnázó nagybátya nyakába,
«bizony csak nagy bolond maga! Tökéletes bolond; nem lehet magával
összeveszni!»
S úgy el tudott kaczagni Ákis királyon meg szent Dávid királyon, mint
egy gyerek.
– Hallja, ha én megkapom a nagykoruságot…
(Szokása volt, hogy ha a phantasiája valami hazugságba belesegítette,
mire azt két-három embernek elmondta, már maga is hitte, hogy igaz.)
– Hát ha én megkapom a nagykoruságot, akkor én magát megfogadom – udvari
bolondomnak.
– A bizony nagyon jó lesz.
– De nagyon jó fizetést adok ám. Mi fizetése van most a tutorságért?
– Semmi.
– No hát én tízszer annyit adok!
S ezt ő nem élczből mondta. Komolyan meg volt felőle győződve, hogy ha a
semmit megátalkodottan sokszorozzák maga magával, utoljára mégis csak
nagy summa jön ki ebből.
– De hát akkor aztán Koczur barátunkból mi lesz?
– Oh azt is megtartom udvari bolondnak. Hétféle udvari bolondot fogok
tartani. Ezt már én kigondoltam szépen. Az egyik olyan lesz, a ki a
kutyaugatást tudja utánozni s a kutyákat összeveszíti; a másik lóháton
komédiázik, az orrán póznát balancziroz; a harmadik olyan bolond lesz, a
ki versben tud beszélni; a negyedik, a ki a szájával muzsikál,
trombitál, hegedül, pikoláz; az ötödik ezermester lesz, elchangirozza
egyik embernek a fejét a másikéval; a hatodiknak az a dolga lesz, hogy a
többiek bekenjék a képét s eldöngessék, aztán ordítson, de úgy, hogy
nevetni lehessen rajta; magának pedig csak az a dolga lesz, hogy mindig
vicczeljen, egyebet ne csináljon, csak vicczeljen.
– No az bizony jó hivatal lesz. Hanem hát már most erősítsük meg
magunkat mind a hárman s legyünk okos emberek addig az ideig, a mig
Petrőczfalvára hazaverekedünk, mert ha elcsipnek bennünket ezekben a
honvédattilákban, majd nem hiszik ám el, hogy csak tréfálunk s egymás
bolondjai vagyunk.
Az intés használt; Soma urfi belehagyta magát burkolni a bundába s
föltétetni a szekérre. Ott azután a sok kiállott ijedtségtől, meg a
hevenyében bevágott bortól el is aludt azonnal.
Illavay nagy gyönyörüséggel nézegetett rá vissza a kocsiülésből, –
milyen szépen alszik – a drága kincs!