Régi dolog az, hogy ha az ember valakivel valami jót tesz, hát annak
örök időre adósa marad. Nem az marad tartozásban, a «kivel» jót tettek,
hanem a «ki» jót tett. S ez nagyon természetes. «Te vagy az, a ki tegnap
segítettél rajtam; ma is nap van: ma már tartozol azt folytatni.» Meg is
teszi azt, a ki erre született, s ha a pártfogolt szegény ember, nem is
esik valami nehezére; de hej, nagy hivatal lesz abból, ha az ember
valami nagy úrnak talált ilyen «lekötelező» szivességet tenni!
Attól fogva, hogy Illavay ilyen nehéz veszedelmeket fordított el a
Temetvényiekről, azok abban a hitben látszottak élni, hogy ez már most
nekik minden ügyökben, bajaikban helyt tartozik állni. A gróftól minden
harmadnap kapott levelet hogy látogassa meg, s ha este érkezett meg, ott
tartották, meghivták a theához, mit Pálma grófné maga töltögetett a
sévresi findzsákba, s éjfél után két, három óráig fenn voltak vele. A
férfiak e mellett megátalkodott szivarozást követtek el s Pálma grófnő
azt mondta, hogy ő nagyon szereti a dohányfüstöt. Maga azonban nem vett
részt ebben a férfias élvezetben. Ellenben egészen kivette a részét
abból a férfias fáradságból, a mit «ügyek rendbeszédésének» neveznek. A
gróf dominiumainak mindenféle ügye a legnagyobb ziláltságban szenvedett.
Jószágigazgató, jogigazgató, tiszttartó, számtartó egymással versenyzett
a confusio megteremtésében. A gróf aztán maga akart e chaosban
eligazodni, de nem látott benne se előre se hátra. Ezt a «csekélységet»
intézte el nála Illavay. Neki persze praxisa volt ebben, nem került
fáradságába.
Ilyenkor aztán a gróf, patriarchális kedélyesség színe alatt, oda
ültette maga mellé Pálma grófnőt is.
– No, gyere, neked is jó lesz ebbe bepillantanod, tudd meg te is, hogy
áll a szalmánk? ha valamikor magadra maradsz.
Tulajdonképen úgy állt a dolog, hogy csakis Pálma grófnő tudta azt meg;
mert a grófnak az a sok száraz bölcs dolog, a mit Ferencz elmondott, az
egyik fülén bement, a másikon kijött; olyan szárazon került ő abból elő,
mint a ki boszorkányliszttel behintett vízbe mártja a kezét; sőt az is
rendesen megesett rajta, hogy a legjobb kalkulálás közben, közbül ülve,
szépen elaludt; a másik kettő folytatta a munkát: az egyik magyarázott,
a másik figyelt, míg egyszerre mind a kettőjüket fel nem riasztá az
álmából felrettenő alak, a ki akkor aztán majd feldöntött maga körül
kalamárist, porzót és szamovárt.
Ilyenkor aztán mentegette magát vendége előtt.
– Lássa, kedves barátom, igen rossz alvó vagyok. Soha sincs egész
alvásom, hanem elbólintok egy nap tízszer, tizenötször. S mindig
rettenetes álmaim vannak, úgy jönnek elém, a mint a szememet behunyom, a
kik velem vannak, azt mondják, öt perczig szunnyadtam, én pedig az alatt
megjártam Bécset, Prágát s láttam a napfelköltét s a sötét éjszakát és
beszéltem százezer emberrel.
S azután meg nem lehet akadályozni, hogy mikor valaki rettenetest
álmodott, azt el ne mondja, ha hallgatókra talál.
– S ez csak ebben az irtózatos évben van így. Úgy-e bár Pálma? Az előtt
én igen jó alvó voltam.
Mit tudhatta azt Pálma? Ő épen csak az irtózatos évben jutott olyan
körülmények közé, hogy az atyja álmai fölött ébren őrködjék.
– De hát lehet-e azt csodálni? mikor maga az ébrenlét is csak egy
képtelen, hihetetlen, vad álom.
Akkor aztán az álomlátástól fölizgatott fantasia előhozza annak a nagy
álomnak, a «48»-nak, a tüneményeit, s azontul nem lehetett vele másról
beszélni.
Az egész endori bűvlátás, oly rémségesen, oly tüneményesen, oly
zürzavarosan tódult egyszerre a lelke elé s ő azokból csak azt ragadta
ki, a mi lélekkínzó, a mi jóslatterhes.
– Hihette volna ezt valaki, hogy azt a Bécset, azt az egyetlen
császárvárost, a hová, mint a paradicsomba kivánkoztunk, úgy
meggyülöljük egyszer, mint a poklokat! Mi, a kik jobban otthon voltunk
benne, mint a németek maguk! Minő esztendő volt az! Minő napok! Minő
éjszakák! Milyen volt minden egyes óra! És azok a pillanatok, a miknek
nem akart vége lenni! Hallani a néptombolást az utczán és látni a
hivatalszobákban az érdemcsillagos férfiakat reszketve! A pékeket
lóháton s a lovagokat parasztruhában, papucsban, futva! A diákok
felcsapott kalappal csörömpöltek fel s alá a császári várlak lépcsőin s
mi, a kik otthon voltunk benne, a hátulsó lépcsőkön sompolyogtunk alá.
Pálma kedvetlenül csettentett ajkaival. Az a szokás volt, hogy az asztal
fölött, beszélgetés közben, a puha kalácsbélből gyurmát csinált s abból
azután, félig öntudatlanul, művészi újjakkal mindenféle állatokat
alakított, úgy, hogy asztalbontáskor egész kis menazseriával volt
körülrakva. Most épen egy kis házi nyul került ki az újjai alól: tán
eszmetársulatból. Nem tetszett neki ez az önlealacsonyítás. Ferencz
vette azt észre, s fel akarta emelni a grófot e meggörnyedésből.
– Gróf úr azonban egész az utolsó perczig kitartott nehéz helyén.
Nem engedte az magát kiegyenesíteni.
– Hiszen menekültünk volna örömest, ha lehetett volna; de kémekkel volt
körülfogva lakásunk, s nevünk azon megjegyzettek közé tartozott, a kiket
akkor fognak csak el, ha látják, hogy futni akarnak.
– Bizony mi akárhányszor elhagyhattuk volna a várost; ellenkezék
atyjával Pálma. Legutóbb a Hunyady-gőzössel, mikor legtöbb magyar
ismerősünk elmenekült.
– De úgy-e, hogy azt a gőzöst is meghajigálta a nép: alig tudott
ellapátolni a kőzápor közül. Aztán minden vagyonunkat prédára kellett
volna hagynunk.
– Az sem tartott vissza! feleselt a leány atyjával. Hiszen tudod, hogy a
«barrikádok napján» mi történt?
– Ahán! Ahán! Mikor az a nagy kőtorlasz állt ott az István-téren, a
minek a tetejéről a primás palotájának a második emeleti ablakaiba
lehetett belépni! Meg a nagy «császártorlasz:» tetejében a császár
aranyrámába foglalt képével, körülkoszoruzva. Az rettenetes nap volt. Az
éjszakát a várlakban virrasztottuk át együtt.
– Na és látod, a nép nyitva találta palotánkat, minden cselédünk
szétfutott: háznagyunk még a kulcsot is benne feledte a pénztárban. S a
nép őröket állított a kapuk elé, hogy ki ne rabolhasson bennünket
valaki. Emlékszel arra az óriásra, abban a kormos bluzban, a ki ott állt
a pénztárunk előtt, mikor harmadnap visszatértünk; a császár nevenapja
volt épen, a nép a «Gott erhaltét» énekelte a barrikádokrul, az óriás
azt mondta neked: «itt van a pénztára gróf úr, veszszek el, ha egy
huszas hiányzik is belőle!» Te egy marék aranynyal akartad jutalmazni;
nem fogadta el: arra kért, hogy adj neki egy pohár bort, mert tegnap óta
nem ivott.
– De a későbbi lázadás, arról te nem is tudsz, az épen a birtok ellen
volt támasztva, mikor a proletárok vitriolba mártott szuronyokkal
küzdöttek.
– S nem maga a polgárőrség verte-e őket le?
– Bizony nem is a katonaság ám. Az volt a legrettenetesebb, hogy a
katonában nem lehetett már bizni. Mikor a «verestoronynál» építették a
torlaszt, a köveket a katonák lábai alól huzták ki. S a granátos lábhoz
eresztett fegyverrel nézte azt és egyet lépett hátra.
– Én nem tudtam félni egész az utolsó napig soha, szólt Pálma, épen egy
repülő galambnak adva alakot újjai hegyével. Nekem az mulatság volt. A
bálokban szalagokat kötöztünk az urak karjaira, egyszer fehéret, másszor
meg pirosat.
– Az volt a forradalom kezdete.
– A Karlszinházban újráztattuk a «Bemoostes Haupt» chariváriját.
– Az volt a folytatása. A charivari a szinpadról az utczára vonult ki, s
lett belőle egy infernalis chorus, egy macska boszorkány-szombat!
– Hát mi is kaptunk belőle, s nagyszerű volt. Engem mulattatott. Szólt
Pálma, s összegyürve a galambot, macskát kezdett belőle idomítani.
Nagyon sok tréfát találtam a bécsi forradalomban. Mikor az elfogott
spiczliket a kutyafogó szekérben szállították végig a városon, mikor a
fehér galambok repkedtek a nagy fáklyászene lángfénye között, mikor a
csemegepiacz királyát detronizálták; – aztán a prédikáló kofákat s az
átöltözött ligurianusokat, meg Nestroyt és Scholzot, mint vártán álló
nemzetőröket a hidfőnél; az utczán bivouacozó magyar jurátusokat, a hogy
csárdást tánczoltak a rakott tűz mellett, a czigány húzta nekik, mi meg
kinyitott ablaknál zongoráztuk utána! Én az utolsó napig azt hittem,
hogy ez az egész csak egy érdekfeszítő szindarab, s nem jutott eszembe,
hogy féljek.
Ferencz azt gondolta magában, hogy hiszen a mit ezek ketten itt
beszélnek, az mind igaz: csak, hogy nem a maga helyén használják az
igazat. Ez természetesen még nem hazugság. Csak elleplezése a valónak
egy avatatlan előtt.
S ehhez mindenkinek joga van.
A Temetvényiek nem tartoznak azt kitárni a járásuk szolgabirája előtt,
hogy mi oka lehetett annak, hogy ők még akkor is ott maradtak a
forradalmi Bécsben, a mikor már minden más magyar aristocrata család
menekült onnan szerteszét, a merre látott; a mikor már Ferdinánd grófnak
minden befolyása megszünt az új korszak új rendezőinél, a mikor senki
sem kért tőle többé tanácsot, sőt mikor már az udvar is eltávozott
onnan.
Az apa azt mondta, hogy «azért nem jöttünk el, mert féltünk», a leánya
azt, hogy «azért maradtunk ott, mert nem féltünk». S mind a kettőben
volt igaz; hanem az igazi igaz még is más volt.
És ennek is végére járt Illavay.
Természetében volt már az – inquirálás.
Megtudta, hogy volt Bécsben egy feudális liga, mely az országgyűlésen
törekedett megakadályozni a jobbágyi szolgálat eltörlését Ausztriában.
Ez ott nem ment olyan könnyen, mint Pesten; a hol elég volt egy csoport
diáknak felolvasni, hogy «mit kiván a magyar nemzet?» – kivánja a
jobbágyság eltörlését! s arra a nemesekből álló országgyűlés rögtön azt
felelte egyhangulag: «legyen meg!» Egy kérdőjelre, egy felkiáltójel. Az
osztrák félnél sok comma, pausa, parenthesis és különösen sok
macskaköröm («») jött még e kettő közé. A bécsi «constituante»-ban e
fölött nagy hadjárat folyt le. Voltak szabadelvű képviselők, a kik azt
vitatták, hogy fel kell szabadítani a jobbágyot s aztán a váltságot
fizesse az ország: – ezzel ellentétben a feudalis képviselők abban
erősködtek, hogy ha meg akarja magát váltani a paraszt, fizesse az
urbérváltságot a maga tarisznyájából. Voltak aztán parasztképviselők, a
kik meg abban a hitben lélekzettek, hogy fel kellett ugyan szabadítani a
jobbágyságot az úri hatalom alól; de azért ne fizessen váltságot senki.
Ferdinánd grófnak Morvában is nagy birtokai voltak az anyja után; s
Bécsben ottmaradásának a titka az volt, hogy a constituantenak e fölötti
harczát igyekezett kedvezően eldönteni. Rá nézve ez a megmaradás kérdése
volt. Sok ember azért bátor a veszélyben, mert egy még nagyobb veszély
nem engedi a kisebbtől félni. És azután megbukott az egész parlamenti
taktika. A legegyügyübb módon bukott meg. A parasztképviselőket
igyekezett mind a két fél megnyerni. S a parasztnak nagyon sok esze van;
kivált, mikor teszi magát, hogy nincs. Ezek morvák, csehek, ruthének,
illyrek voltak; azt mondták, hogy ők együgyü tót emberek, nem is értik
miről van szó? Dehogy nem értették! Csak ők tudták, mi a
parlamentarismus? Eligérkeztek mind a két félnek. Mikor aztán szavazásra
került a hosszú vita tárgya, az első szakasznál, vajjon
fölszabadítassék-e a jobbágyság; a feudálisok, a földes urak, az
apáturak, az aranysarkantyus vitézek megrémülve látták, hogy az ő
keresztes vitézeik: a parasztképviselők, mind egy szálig átszöknek a
háromszin-szalagosok táborába s megszavazzák a felszabadítást. Lett a
szabadelvüek táborában nagy öröm! Akkor azután jött nyomban a második
szakasz. Fizessen-e ezért az ország kárpótlást a földesuraknak? A
feudálisok persze ellene szavaztak, mert ők a jobbágygyal akarták
fizettetni, de nem az ő ellenindítványuk került szavazás alá, hanem a
szabadelvüeké. Akkor meg a strucztollas párt látta elijedten, hogy az
egész szövetséges paraszthad átmegy a konservativekhez s akkor meg ők
buknak meg. Mikor meg aztán a feudalisok ellenindítványa került szavazás
alá, akkor a parasztkövetek eltüntek a teremből s a ház nem volt
határozatképes. Akkor aztán a liberálisok és a feudálisok bámultak
egymás szeme közé. Most aztán se pénz, se posztó! Nem így akarták ők
azt.
S ezzel az osztrák nemességnek a fejére volt döntve a ház.
Voltak, a kik ezen segíteni akartak s aztán – játszottak a tűzzel. S
mikor aztán lángba volt borulva minden, akkor menekültek onnan, másra
hagyva az oltást. Ez volt Ferdinánd gróf curriculum vitæ-ja.
Ferdinánd gróf nem is képzelte azt, hogy ez a nagy fejű ezt
kitalálhassa. De hiszen csak azért találta az azt is ki, hogy ő rajta
segítsen.
Egyszer ismét izennek Illavaynak, hogy siessen: nagy baj van.
Ő már akkor az orvosságát is tudta a bajnak s magával vitte, mint jó
kuruzsló az egész patikáját.
– Nagy titok. Szólt a gróf, midőn belépett hozzá Illavay. Rajtam kívül
még senki sem tudja. Még a leányomnak sem mondtam meg. Nem akartam
elijeszteni.
Pálma grófnő pedig jelen volt s e szóra neheztelést mutatott. Mintha ő
volna az ijedősebb fél!
Ferencz kiváncsi volt rá, hogy vajjon mit keres a gróf a hármas-zárú
szekrényéből, a mi kézzel fogható valami s ennek a daczára még sem
valami?
A gróf egy vasgyűrűt mutatott elé, két ujja közé fogva.
– Látja ön ezt?
– Látom. Vasgyűrű.
– De látja-e a pecsétnyomóján ezt a három bevésett betűt: «U. S. S.»
A gróf olyan prosopopoéiával mondta ezt, mintha nem kevesebbet várna
Illavaytól, mint azt a rémületes felkiáltást: «hát már itt is vannak?»
– S ezt én itt, a saját kertemnek a sétányán találtam; Mondá a gróf,
öklével együtt csapva le a klenodiumot az asztalra. Látszott az arczán
az a hit, hogy most igen nagy dolgot mondott.
Ferencz a tenyerébe vette a leletet s megforgatta egykedvüen, mintha
mondaná, hogy biz ennél az ócska vasnál különb kincset is találhatott
volna a gróf. Aztán Pálma grófnőre tekintett kérdőleg.
Az boszusan vont vállat; nem tetszett neki az egész gyűrű-história.
– De tudja ön, hogy mit jelent ez a három betű? kérdé a gróf, támadó
előlépéssel.
– Nem tudom. Nem nagy archæolog vagyok.
– Ez a három betű annyit tesz, hogy «Ud Szlovenszké Szvornoszti».
Illavay még erre sem akart elájulni.
– De hát tudja ön, mit tesz ez? «A szláv szvornoszt tagja». Tudja ön, mi
az a szvornoszt? Az a legrettenetesebb minden titkos szövetségek között.
Mikor Bécsbe lejöttek a prágai szvornoszt-tagok, azok nem fraternizáltak
se magyar diákokkal, se németekkel: gúnyolták, szidták mind a kettőt;
azok nem barátjai senkinek: se úrnak, se parasztnak, se katonának; egy
czéljuk van csak: lerontani mindent, a mi fennáll; kiirtani mindent, a
mi nem szláv. Egész Bécscsel mertek daczolni: még az aulát is magukra
lázították! Azoknak volt az ismertető jelük egy ilyen vasgyűrű; ezzel a
három betűvel. – Én egy év óta mindenféle genreét a rebbeliónak végig
tanulmányoztam szemléleti úton. Láttam a munkásokat fellázadni a
gyárosok ellen, a diákokat a katonák ellen, a katonákat egymás ellen, a
proletárokat a nemzetőrök ellen; láttam kenyérrebelliót, actiarebelliót,
de a szvornoszt féktelenkedéséhez hasonlót nem láttam! – S már itt
vannak a közelünkben.
Ez a gyűrű a tanujele.
Ferencz meg volt felőle győződve, hogy mind ezt csakugyan látta a gróf s
hogy a szvornoszt csakugyan rettenetes állat, mikor eleven, hanem arról
is világos hite volt, hogy a grófnak van ezzel az önijesztgetéssel
valami távoli czélja, a minek az útját egyengeti most.
Pálma meg az ő arczáról olvasta le ezt a gondolatot. S restelte a
helyzetet.
– Ugyan atyám, ne csinálj belőle túlzott aggodalmakat. Hiszen tudod,
milyen nevetséges kimenetelük lett Bécsben is ez embereknek.
Erre már épen indulatba kellett jönni a grófnak.
– Igen. Bécsben! Az intelligentia székhelyén, a hol a tulnyomó többség a
német, de várd el csak, hogy mi lesz belőle, ha ide, a mi vidékünkre
bekap a szvornoszt, a hol csupa tótok lakják az egész vidéket.
De már ezt nem engedhette Ferencz, hogy az ő tótjait bántsák.
– Legyen megnyugodva a gróf, ha az egész világ egy hullámzó tengerré
válik is, ez a mi vidékünk megmarad szigetnek; s ha jön olyan idő, a
mikor mindenki elpártol is a zászlójától, ez a nép el nem árulja hazáját
és eddigi vezéreit soha. Itt, és csak itt, nyugton alhatik a gróf, mert
hivei között van, a kik vérükkel is meg fogják védeni. Máshova bármerre
menjen is, nincs biztosítva a vak sors szeszélyei ellen.
Észrevette, hogy többet is mondott, mint a mennyit kellett volna s
tréfás hangulatba csapott át: «hát hiszen hozza ide az ujját az, a ki
ezt a gyűrűt elvesztette róla, én majd a körmére koppintok!»
– No, no, uram, a szvornoszt «sok!»
– Én «több» leszek. Hanem hát, ha megengedi a gróf, térjünk át arra a
komoly dologra, a miért ide hivatott.
– Hisz ez volt az.
– Ez a vaskarika? No, ennél én hát sokkal komolyabb dolgot hoztam. A
magyar kormány elhatározta az úrbéri kárpótlások országos adóssággá
tételét s én vagyok megbízva e megyében a kárpótlási tervezet
kidolgozására.
– Nagyon szép, kedves barátom; de mit nyerünk mi azzal, ha ez el van is
határozva s aztán időközben a magyar kormány parlamentestül együtt
elmegy oda – a hova a bécsi wohlfartsausschuszok elmentek?
– Sokat. Mindent. A jobbágyságot, a mit a magyar törvény megszüntetett,
semmi hatalom vissza nem állíthatja többé; s az egyszer elfogadott
kárpótlást, akárki legyen úr ebben az országban, teljesíteni fogja.
Egyébiránt olyan könnyen nem bukunk ám meg.
A főúrnak a termete kezdett felmagasodni. Kiváncsivá volt téve.
Most azután felhozatta Ferencz a kidolgozott munkálatát s meghagyta azt
tekinteni Ferdinánd grófnak és Pálma grófnőnek.
Nagyon érdekes olvasmány volt az. Az utolsó szó ez volt benne: «egy
millió».
Egy millió.
Ez az egy szó, a mire nincsen cadentia.
Ennyi volt a nyerendő országos kárpótlás úrbérváltság fejében a
Temetvényi-család részére.
Az egész lemenő hold – újra fenn a láthatáron!… Ime az elsülyedt palota
újra kiemelkedik, mint egy varázsszóra, a czímeres erkélyéig, a
díszlépcsőzetéig, egész a küszöbéig! a nagy családi név újra
feltündököl; a gazdag ember insége megszünik! S mind ez itt áll készen;
nem kell hozzá egyéb, – csak egy kis hűség.
Temetvényi Ferdinánd nem birta eltitkolni kedélye gyökeres kigyógyulását
az alapos értesülés után. Nem aludt el már beszéd közben minden
óranegyed alatt, nagyon eleven lett. Még ébren sem látta a rossz
álmokat, a miket máskor sorba mesélt. Bort hozatott a thea mellé: régi,
félretett palaczkokat; s ott hagyták a theát, poharaztak.
Pálma grófnő leült a zongorához és csárdást játszott, a gróf a vacsora
végén még áldomást is mondott arra a bizonyos nagy hazafira, a ki a
mikor Bécsben járt, a Mehlmarkton megállva, egy gyermeket a karjára
vett, s azt mondá: «ezeké a jövendő szabadság országa!» – Vendége
kitalálhatá, hogy ki volt a felköszöntött, azért ha a nevét nem mondta
is ki a felköszöntő.
Egészen meg volt gyógyítva a gróf e naptól fogva. Még az U. S. S. betüs
vasgyűrűtől sem félt többé. Olyan nagy kuruzsló volt ez az Illavay…