PÁLMA.

Hat éves koráig kényeztetett gyermek volt Pálma. Egyetlen leánya egy

bálványimádó édes anyának. Ő volt a bálvány. Hat esztendős korában

kapott egy mostohát, a ki annak a másiknak egészen az ellenkezője lett.

S az a különös benne, hogy ez a mostoha is ugyanaz volt, a ki az előbbi:

az a nő, a ki őt világra hozta. Akkor született annak egy fia s a mint

fiu volt a háznál, a leányból egyszerre mostoha-gyermek lett. Ez már

életében meghalt s látta az örökségét a kis öcscsére átszállni: eleinte

csak a gyöngédséget, a beczézést, az éd-neveket, a csókokat, hogy egyéb

is van még, azt nem is tudta. Alig is várták, hogy eltemethessék. A mint

elérte a tizennégy évet, beküldték egy kolostorba. Ekkor már megtudott

annyit, hogy neki fel kell venni a fátyolt, azért, hogy öcscse mellett

ne lássák. Pedig még szeretett volna a gyerek álarczos-bálokban

tánczolni. Az Orsolyaszüzek közé vétették föl. Ott azután tizenhat

esztendős koráig szoktatták a világról-lemondás égi gyönyöreihez. Akkor

egy rossz napon a kis fivér a ponyjával egy árkot átugratva, leesett

fejtetőre s kitörte a nyakát. A Temetvényi családnak megint nem maradt

több sarja, mint egy leány. Akkor azt megint fölkeresték czéllájában,

levetették vele a fátyolt, s visszavitték a családi palotába, a hol

megtalálta a régi fényt, pompát gazdagságot s most már tudta, hogy ez

mind az övé lesz.

Hanem az édes anyát nem találta meg többé.

Most is csak a mostoha volt otthon. Annak a szobái a megholt gyermek

arczképeivel voltak tele, a kis fivér ruhái, játszékszerei, könyvei

hevertek mindenütt, asztalon, üvegszekrényben, étagèreken, azt siratta

az anya, azért térdelt imazsámolyán: azt nem feledheté; a leányára pedig

nem tudott visszaemlékezni. Pálma megtanulta magától, hogy a nagy úr és

a szegény ember között nincs olyan nagy távolság, mint a nagy úr fia és

leánya között.

Az az idő is eljött, a mikor a leányt be kell vezetni a világba.

Egy udvari bál a kedvező alkalom, melynek meghívójára az udvarmesteri

hivatal ezt irta fel «leányával együtt».

Nagy gond az, az első bemutatás.

Minő szín fog illeni a leány arczához? hogyan legyen a haja feldíszítve?

Mennyire kell menni az egyszerűségnek, hogy az affektáltnak ne

láttassék? Mennyit kell elárulni a finom érzésből? hol kell nyilvánítani

a tudatlan ártatlanságot? Ilyenkor az anya szeme a legjobb tükör: az

anya szava az orákulum.

Az anyának pompásan kell öltözve lenni, a leánynak szerényen s valami

megnevezhetlen választékosság által mégis a kettőnek harmoniában lenni.

Ekkor történt az először, hogy a grófné megmutatta leányának a

gyémántjait. Az egész gyüjteményt. Azok között volt a mai estre

kiválasztott azon nyakék is, mely huszonnégy solitaireből állt, miknek

mindegyike ezer aranyat képviselt.

– Nézz ide, szólt a grófné leányához: ez a te szegénységed.

Pálma nagyot bámult e szóra. Miért legyen ilyen a szegénység? S miért az

«ő» szegénysége?

A grófné készen volt már a toilettejével, csak a brilliant diadémot

kellett még feltűzetni a hajába.

– Ebben van a te szegénységed. Ismétlé a rejtélyes mondást, elzáratva a

szekrényt, a minak kulcsát mindig a karpereczén viselte. Majd beszélek

veled «erről», ha a hintóban ülünk.

Valóban arra elég idő volt ott. Máskor csak nem híhatja oda a grófné a

leányát, hogy «gyere ide, beszélni akarok neked valamit», de az alatt,

míg az az ezerkétszáz hintó, sarkányfarkat formálva a Burg előtt,

egyesével eljut a Batthyány lépcsőig, olyan szépen egymás mellett kell

ülniök s hallgatni az egyiknek, a mit a másik beszél.

– Azt mondtam, hogy ez a te szegénységed. Azért mondtam, hogy ne ámítsd

magadat azzal, mintha a kis öcséd halálával valami nagy gazdagságot

örököltél volna. A te helyzeted neve «inség». Rosszabb inség, mint azé a

varrónőé, a ki boltról-boltra jár munkát keresni ebben a téli időben.

Ezt még nem tudja senki. Olyan a házunk, mint a láthatáron lemenő hold.

A míg csak egy csücskéje kiáll, addig mindig világít; és a mellett

folyvást megy lefelé. Csak akkor tudja meg mindenki, hogy lement, mikor

már egészen sötét van. Akkor aztán csodálkozva kérdezi minden ember,

hogyan történhetett ez? Az a fényes nagy hold, a ki csak úgy szórta az

egész világon szét az ezüstöt? Öt, vagy hat négyszög mérföldre terjed a

Temetvényi család birtoka: hogy enyészhetik ez el? Azt is elmondom

neked. A két szomszéd uradalom, a mienk és az Opatovszkyaké, régen egy

úré volt. Az a Rákóczy-had után kivándorolt, s birtokát a fiskus kétfelé

osztotta; egyik fele jutott donatióba a Temetvényieknek, másik az

Opatovszkyaknak. Ettől fogva ennek a két családnak fejei folyvást

versenyeztek egymással, majd lovagmódra, majd bolondmódra. Mindig azon

törekedtek, hogy tegyenek túl egymáson. Az örökösödési háboru alatt mind

a kettő saját költségén lovasezredet állított ki s azon volt, hogy az ő

bandéristáinak a kaczagánya czifrább legyen, mint a másiké. Ha az

udvarhoz feljöttek, itt a palotáik pompájával igyekeztek egymást

fölülmulni. Az Opatovszkyak a tömör, bizarr, keleties fényüzésben voltak

utolérhetlenek, a Temetvényiek a művészetek pártolásában. Ha az egyiknek

hirhedetté lettek a lovas bravourjai, a másik épen annyit beszéltetett

az olasz festőiről, a franczia kamaraénekeseiről. Hajtóvadászataikon, a

miket mérföldnyi területű vadaskerteikben rendeztek, a világ

notabilitásai szoktak részt venni. Majd meglátod, ha egyszer lekerülsz

Gargóvárra, hogy ott van egy családi várlakuk a Temetvényieknek, a

melynek a lakrészei az ambrasi termekkel vetekednek. S minden pompa csak

arra való volt, hogy kétszer egy évben nyolcz napig elfogadják a világ

legelőkelőbb vendégseregét. Az Opatovszkyak Podhrágy várában már ez

nincs meg; az ő holdjuk jobban sietett lemenni. Már a század elején úgy

meg volt a válla terhelve mind a két családnak, hogy a franczia

háborúban már csak gyalogezredet tudtak kiállítani. A devalvatio, a

mikor a pénzérték egyszerre leszállt, nagyon megrendítette mind a

kettőt. Az egyik versenytárs, Opatovszky, kiállt. Tette magát, mintha

megneheztelt volna az udvarra s hazament kurucznak. Otthon kezdődött a

vármegyei élet. Abból csinált magának sportot. Drága sport. Igaz, hogy a

handicapnál mindig ő maradt a győztes s a Temetvényiek bánatpénzzel

menekültek belőle. Egy-egy restauratiónál százezreket pazaroltak el. A

Temetvényiek családfeje épen az ellenkező utat választá. Ő az udvarnál

maradt s igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy hűségét

bebizonyíthassa. Ezzel elérte azt, hogy egy nagy hitelművelettel

pénzügyeit szilárd lábra állíthatá. Ezt is meg kell veled értetnem, mert

maholnap, ha én meghalok, rád szakad a ház gondja, s atyádtól ezt meg

nem tudod soha. Tehát ez a hitelművelet abból áll, hogy a család kapott

több milliónyi kölcsönt, úgy, hogy az negyven év alatt legyen

törlesztve. Jó segítség, ha van hozzá a felsegítettnek elég bátorsága,

hazamenni a falujába s nem aludni addig nyugodtan, a míg az utolsó

kötelezvényét is a vánkosa alá nem tehette. Mi e helyett siettünk a

diplomatiai pályán aratni – töviseinket. Képviseltük a monarchiát fényes

küludvaroknál. Egyszer aztán mi is úgy tettünk, mint a ki elveivel össze

nem egyeztethetőnek tartja diplomatiai küldetését s haza hívattuk

magunkat. Az igaz ok az volt, hogy nem telt tovább. Itthon a házunk mind

mélyebbre sülyedt s még folyvást sülyed, csak a tornyai látszanak már

ki. Kötelezettségeinknek pedig pontosan, napjára, meg kell felelnünk. A

mint ezt a szót kimondjuk: «nem lehet!» az utolsó torony is a fejünkre

szakad. Oh, mi a szegény embernek a nyomorúsága a gazdag ember inségéhez

képest! Hisz azt, a kinek nincs mit enni, csak a gyomor kínozza, nem a

lélek. A kinek hiányzik a garasa egy darab kenyérre, kiállhat a

szegletre, s ha három arra menő ád neki egy krajczárt, meg van

szabadítva; de a nagy úr, a kinek hiányzik a holnapra való százezer

forintja, kihez menjen az koldulni? A nyomorult letérdelhet akármelyik

útféli keresztfa előtt s elimádkozhatja, hogy «segíts uram Isten!» de a

nagy úr, a maga óriási nyomorában, hol talál elég nagy bazilikát, a mit

telekiáltson e szóval: «oh Isten, tégy a kedvemért csodát!» Az több,

mint az éhség, a didergés, a rongyosság: ez a kétségbeesés. Ezt a

kétségbeesést takargatjuk mi selyemmel, gyémánttal, mosolygással. Ezt

örökölted te a megholt öcsédtől. Ő vele még akadt egy reményszál a

kezünkbe. Ha felnő, (szép fiu volt, oh, ha láttad volna) délczeg alakja,

nagy neve, ősei érdeme és egy roppant nagy birtok (s milyen esze volt

hozzá! tűzláng!) ennyi előny a világ előtt: kétségtelen, hogy egy

szerencsés családi összeköttetéssel ujjáteremti roskadozó házunkat. A

sors máskép rendelte. Ime, te foglaltad el a helyét. A te dolgod

könnyebb is, nehezebb is. Nehezebb, ha látsz magad előtt egy czélt;

könnyebb, ha nem látsz semmit. Ha látod magad előtt azt, a mit én, azt a

lemenő holdat, akkor a megholt öcséd feladata vár rád, csakhogy te leány

vagy, a kinek nem szabad «nézni», csak látni, nem «szólani», csak

felelni: a kinek a fegyvere nem a támadás, hanem az őrizkedés.

Feltalálod-e benne magadat? Az a kérdés. A másik választás ez: s ez a

könnyebb rész: be hagyni következni a katastrophát, a mi atyád halálával

mulhatlanul eljő. Épen úgy, mint eljött az Opatovszky-házé a családapa

elhunytával. Csakhogy azon a házon még lehetett segíteni. Hitelezői

alávaló uzsorás had voltak; fiát a vármegye féleszű holdkórosnak

nyilvánítá s gondnokot rendelt neki nagybátyjában, egy megyei

tisztviselőben, a ki sans géne kialkudott a hitelezőkkel, eladott

mindent, a mi pompára és mulatságra való volt, butort, ékszert és

paripát, a vadaskertből csinált majorságot s az egyetlen fiut elküldte

Debreczenbe, szegény emberek tudományát tanulni. S ime az ő elsülyedt

váruk kezd ismét kiemelkedni a föld alul. A mi házunkon így nem lehet

segíteni. A mi hitelezőnk egyetlen bankház, mely pénzét becsületes

feltételekkel adta ide, s a Temetvényi-család nem alkudhatik. Hanem a

mely napon a százezer forintját nem tudja előteremteni, kimegy a házából

s nyitva hagyja minden ajtaját; tudva azt, hogy abban a házban semmi sem

az övé többé. Ez az, a mit meg kell tudnod. Hogy a mihez csak hozzáérsz,

a brocat, a gobelin, a sévres, a majolika, a niello: mind nem tied, az

rosszabb, mintha impregnálva volna a keleti pestis miazmái által; az

egyetlen, a mit bizonyosan magadénak mondhatsz, a gyémántjaink. Ez

mindig a család asszonyainak a tulajdona volt. A szekrényre a nőnek a

czímere, neve van fölvésve, az ékszertokokon a joillier czíme, a kinek

könyvei bizonyítják, hogy ezt az asszony vette, a maga félretett,

megzsugorgatott hozományából, móringpénzéből. Az asszonyoknak megsugta

ezt az ösztöne, hogy a családapák dicsvágya valaha porrá tehet még

palotát, birtokot s igyekeztek szaporítani azt az elidegeníthetlen,

devalválhatlan kincset. Mert az asszonya gyémántjait nem fogja eladni

igaz nemesember, azért, hogy egy pár évvel tovább éljen. Azért mondtam,

hogy «ime, ez a te szegénységed!» Megér most fél milliót. Ennél az

életnél, a mi a mienk, az csak egy pár évet számít. Tehát szegénység. Ha

nem marad egyebed, mint ez, akkor ez csak arra elég, hogy attól a

világtól, melyben eddig éltünk, végkép elszakadj, s aztán valami csendes

kis városban félrevonulva csufoltasd magadat grófnénak s kerüld az

embereket. Ez a te szegénységed. No lám. Megérkeztünk a lépcsőhöz. Ránk

került a sor. A legyeződdel ne játszál s el ne felejtsd, a miket most

tőlem hallottál.

Oh dehogy játszott a legyezőjével, oh dehogy felejtette el, a miket

hallott, hisz egy egész életre, hisz egész a szíve mélyéig meg volt

fagyasztva.

A tízezer gyertyafény nem világította be jobban az előtte megnyiló

világot, mint az a szó, a mit anyjától hallott.

Hogy ez a nagy, ragyogó világ, mely mintha a tengerből merülne föl,

azért tárul eléje, hogy találjon fel benne valamit, nem egy szivet, a ki

boldoggá tesz, hanem egy kezet, mely a Temetvényi-házat megmenti az

összeroskadástól.

S hátha ezt a gondolatot mind azok leolvassák az ő fehér arczáról, a kik

csak ránéznek.

Egy leány, a ki maga is tudja magáról, hogy köröskörül sugárzik róla a

hidegség.

Egy leány, a kinek az a feladata, hogy őrizze a szivét, mert az a

Temetvényi-család félholdjának utolsó fényhegyecskéje.

… Ez a leány mondhatta azt Illavay Ferenczről, hogy «hisz ez egy

véghetetlen gazdag ember! Most az!»

* * *

Alig egy év mulva meghalt a mostoha; itt hagyta az édes, egyetlen

leányának azt az egész szép világot, a mit az első belépésénél oly

jéghideggé varázsolt előtte. A gyászév alatt vissza kellett vonulni a

nagy fényes társaságokból; akkor meg bekövetkezett a csodatevő esztendő.

Egy márcziusi napon ki lett mondva, hogy a föld szabad; az elvesztett

úrbériséggel a Temetvényi-birtok fele jövedelmére leszállt. Most aztán

már csak a moratorium tartotta még össze a vár falait.