Illavay haladéktalanul sietett Gargóra. Az ember fél milliót nem örömest
hord magával, kivált ilyen zürzavaros időben. Jól is tette, hogy úgy
sietett. Temetvényi gróf egész éjjel nem aludt, attól rettegve, hogy
hátha el találja őt árulni. Le sem feküdt; hanem útnak öltözve járt-kelt
a szobájában s tekintgetett ki az ablakán. Cselédei ki voltak állítva
mindenfelé a messzelátó dombokra, hogy a mint meglátják, hogy valahonnan
lovas-csapat közelít, tűzcsóvákkal adjanak jelt. A befogott hintó ott
állt az udvaron, akkor aztán el a világba!
Még a jövő éjjel sem feküdt volna le a gróf, ha Illavay meg nem érkezik.
Az azonban pontosan megjött estére.
Nem telt bele huszonnégy óra, hogy elintézett minden félelmes ügyet. Nem
jön ide a kormánybiztos, se négyezer emberrel, se egymagában, nem kell a
grófnak a nemzetőröket vezetni a háboruba. Elvonul az egész hadjárat más
folyamok mellé; a Dunát, Tiszát fogja megfesteni a vér; a Vágnak nem jut
belőle.
Aztán a drága szekrényke is megkerült. Ott áll már a gróf asztalán.
Pálma grófné is ott volt a gróf olvasó-szobájában, nem történetesen
került oda; együtt várták a krizis lefolyását, hogy adandó esetben
együtt menekülhessenek. Most azután hogy a megoldás szerencsés véget
ért, a grófnő el akart távozni a szobából, nehogy még valaki azt higyje,
hogy ő meg akar köszönni valamit.
– Maradj, kérlek; szólt a gróf. Felfogadtam, hogyha a szekrény
szerencsésen megkerül, a legszebbet belőle: nagyanyád gyűrűjét a
stellával neked adom.
– Minek? Hát a többi, ha a tied, nem az enyém is?
– Azért, hogy viseld, e fogadásom emlékére. Egy másik gyűrűt a czelli
Szent szűz szobrának ajánlottam fel; azt is elküldöm.
– Hát ráérünk arra. Bocsáss. Majd később.
Illavay értette a dolgot. Temetvényi még mindig gyanakodik, hogy vajjon
csakugyan benne vannak-e gyémántjai abban a szekrényben; azért akarja
fölnyitni valami ürügy alatt, a szolgabiró jelenlétében. Sietett rajta
segíteni.
– Magam is szeretném, gróf úr, ha jelenlétemben nyitná fel a szekrényt,
miután a kulcs nálam volt.
– No nem azért, Isten őrizz! Nem minha arra gondolnék. Mit képzel?
Tudja, mit mondott önről a leányom?
– Atyám! állítá meg a szót Pálma.
Illavay oda tekintett a szép kisértet-arczra; hát csakugyan beszélnek a
fakó halandóról még azután is, hogy kihuzta a lábát az ajtón? ezek a
felsőbb lények! És nézd, azon a fehér arczon valami gyönge pír futott
végig. Harag az talán?
– Nyissa fel gróf úr és nézze meg, hogy minden rendben van-e?
Maga ugyan kiváncsi sem volt rá.
Pedig a gróf elég nagylelkű volt egyenkint odarakni eléje az asztalra a
felnyitott tokokat; magyarázva azoknak ragyogó tartalmát. Ő az alatt az
asztalon heverő könyveket nézegette.
– No, de nézze ön ezt a solitairet. Ez a «Stella». Egyike azoknak a
gyémántoknak, a mik névvel birnak. Ez az, a mit a leányomnak adni
fogadkoztam.
Csakugyan gyönyörű brilliánt volt: kivált annak a hófehér kéznek a
legkisebbik ujjára huzva. Illavay nem bámulta meg sem a gyémántot, sem a
kezet.
– Nem értek hozzá, gróf úr; én csak egy drága követ ismerek: a
malomkövet.
A gróf megint gondolt valamit; mert nagyon mámmogott a szájával. S
Illavay megint kiolvasta a szeméből, hogy min töri a fejét? Azon, hogy
vajjon akkora szolgabiró-e ez a szolgabiró, hogy a tett szolgálatokért
nem lehet neki semmiféle ajándékot adni; vagy pedig csak akkora
szolgabiró, hogy elfér rajta egy emlékül adott, teszem föl, egy melltű,
brillánt rózsával: megér nyolczszáz forintot. Hisz a szolgabirák szoktak
sportulákkal is élni.
Kisegítette a grófot ebből a töprengésből.
– Már most hát én is kérek a gróftól tett szolgálataimért valami
jutalmat.
– Ah, kérem, parancsoljon velem: nagyon örülni fogok rajta.
– Ajándékozza nekem a gróf, a mit úgy is félig-meddig megigért már: a
Girondisták történetét.
A gróf zavarba látszott jönni.
Hanem Pálma elértett mindent.
– Úgy! úgy! szólt közbe, s két szeme világított, mintha tűz égne zöld
tenger fenekén. Vigye ön el magával. És a többi franczia és angol
forradalmi történeteket is mind: hiszen ezeknek a betege az atyám!
– Mind elviszem grófnő, ha nekem adják.
– Azonnal! Azonnal! S ő maga sietett összenyalábolni a sok becses művet,
a mik tele voltak az atyját üldöző kisértetekkel, s küldte le azokat a
szolgabiró kocsijába.
– De csak nem akar ön most megint rögtön elhagyni bennünket, mondá a
gróf. Ön a mult éjjelt az úton tölté. Meg kell pihennie. Mi nem
eresztjük el ma.
– Nagyon örömest itt maradnék, gróf úr, de sürgetős dolgom van. Van egy
szerencsétlen unokaöcsém, a kinek én vagyok a gyámja.
– Tudom. Az utolsó Opatovszky. Az apja fia. Ismertem az apját. Az is
őrült volt.
– Ez most beállt honvédhuszárnak. Én tudom, hogy ott százféle bajba
fogja keverni magát. Mielőtt odább vinnék, okvetlenül beszélnem kell az
ezred parancsnokával, a ki alatt szolgálni fog; hogy legyenek rá
tekintettel: nézzék el a hóbortjait, ha valami kihágást követ el, (azt
pedig megteszi az első két nap alatt) ne büntessék a törvény szigora
szerint. Hisz az a boldogtalan fiu képes lesz galibába keverni magát ott
a táborban, a miért főbe lövik. Aztán testileg is gyönge a fiu, előre
kell róla gondoskodnom, hogy a hadjárat veszedelmeibe bele ne romoljon.
– De hát hisz ön azt holnap reggel is elvégezheti. Maradjon ma itt.
– Nagyon aggódom miatta; hogy már is elkéstem.
– Szólj neki Pálma te is!
– De csak menjen ön!
Ez volt Pálma mondása.
És ezért kezdte őt nagyon tisztelni Illavay.
Nem is időzött tovább, hanem ment.
– Tudod, szólt Temetvényi gróf a leányához, mikor Illavay eltávozott;
hogy ha azt a hóbortos Opatovszky-fiut véletlenül valahol főbelőnék,
vagy valami táborhelyen felszedett hagymáz s más afféle a hűs földbe
vetne neki ágyat, hát akkor az a nagy uradalom, a minek határa mindenütt
a mienket kiséri végtül-végig, mind ezé a szolgabiróé lenne, a ki most
gyámja a fiunak; s úgy fut megőrizni az életét.
Pálma nagy, sötét szemeivel atyjára bámult.
– Akkor «ez» egy véghetetlenül gazdag ember!
– Lesz az – valamikor.
– Nem; – most az!