A sokat emlegetett kormánybiztos, a ki rettegést küldöz maga elé
szerteszéjjel, végre megérkezett Bardóczra, a hová Illavayt odarendelte.
Ő érkezett meg hamarább: a mi azt bizonyítja, hogy a dandárjának az
előcsapatja élén szokott járni, a mi elég rendkívüliség egy
hadvezetőtől. De hát mi sem mondtuk sehol, hogy Gorombolyi nem
rendkívüli ember. Maga az alakja is feltünő, egyike a legszebb
daliáknak, a kiket valaha láttunk az életben; achillesi alak, a
fiatalság hamvával arczán, hangja mint az ércz; trombita, ha kiabál;
gordonka, ha lassan beszél; csengetyű, ha kaczag. Aztán volt az már
minden, a mi magyar emberből huszonhétéves koráig kitelik: Bécsben
gárdista a király mellett, itthon alispán egy félig tót, de egészen
magyar vármegyében, ennélfogva ért a kardforgatáshoz és az
adminisztráczióhoz, s ha az elsőhöz ért, akkor okvetlenül a
hadviseléshez is ért; ha a másodikhoz ért, akkor bizonyosan a hadi
organizácziót is érti. És úgy is lett. Ügyes, merész, hihetetlen
hadműveletekkel lepte meg a világot, s különösen a régi módi
tábornokokat, a kik ezt nem tudták utána csinálni. Ez maga csinálta
magának a hadseregét, maga fölfegyverezte, élelmezte, haditervét
keresztül is vitte, senkitől se kérdezte meg: hogyan?
Hanem a mihez még mindezeknél is jobban értett, az volt a «nagyokat
mondás». A nagy tetteket szerette százszorozott kiadásban előadni.
Szavaiban utolérte a Csimboraszszót, ámbár a tettei is megfeleltek egy
becsületes magyar Mátrának.
Mind igaz, járandó pénz volt az ő szava, csakhogy előbb devalválni
kellett, mint a bankóczédulát, váltóra, skála szerint.
Alattvalói tűzbe-vízbe mennek vele; hanem mikor kiabál, akkor rettegnek
tőle, hogy mindjárt megeszi őket; a míg ki nem tanulják, hogy mindez
csak rhetorikai forma: hipotypozis; a rhetorikai hajlam általános
nemzeti jellemvonás nálunk, mint a németnél a «Gemüth», a francziánál az
«esprit».
A megérkezéskor már azért is dühös, hogy még nincs itt a szolgabiró.
– Elaludt a lajhár! Tudom bizonyosan. Még most friziroztatja a haját.
Neki kellene itt várni engem, a két hátulsó lábán állva s tartani a
rapportot a fogai között s most én várok ő rá. Vasra veretem! Hol van a
szalmakomiszárius? (Ez volt a díszneve az élelmezési biztosnak.)
Az alig mert előkerülni.
– Hát meghozták a kenyeret? Mennyit? Négyezer részletet! Hát a többi?
Hogy nincs több? Negyvenezer helyett négyezeret! Megeszem azt a
szolgabirót magát! Harminczhatezer darabra rágom legott. Hát azok a
parasztok mit hoznak ott?
Zsiborák kisérői voltak.
Gorombolyi ráismert a maga emberére, a kit megkötözve hoztak eléje.
– Hát ezt ki küldte vissza nekem, megkötözve?
Mondták neki, hogy a szolgabiró.
– Az én tábori kémemet elfogatni és megkötöztetni. Hisz ez háromemeletes
perduellio. Beszélj, te szent Lázár katonája!
Zsiborák térdre esett előtte s keserves zokogással panaszlá, hogy
micsoda méltatlanság történt vele; a szolgabiró hogy vette el a
generális úr passzusát erővel tőle s aztán farkasgúzsba kötteté.
– Bocsássátok szabadon! kiabált Gorombolyi, szóhoz sem engedve jutni a
parasztokat. Hadi törvényszék elé állíttatom azt a szolgabirót! –
Elküldöm Komáromba! – Ki kisérte idáig az én emberemet? – Elő kell hozni
azt a derest.
A «deres» szóra egyik paraszt sem akart tudni semmit a kisérettételről,
hanem a katonát tolták előre, hogy ez kisérte.
– Hát te hogy kerülsz vissza? A kinek a gyapjússzekeret kellene
kisérned?
Az aztán elmondta, hogy mi történt vele, meg a gyapjús szekérrel, aztán
meg valami szekrénynyel, a mi a között volt.
Gorombolyi tombolt haragjában.
– Nem! Ilyet még a mammuthok sem hallottak. Hol van egy nagy szál
fenyőfa hirtelen? hadd akasztatom rá azt a szolgabirót, valamennyi
szolgabiró, táblabiró példájára. Ide a piacz közepére a szent Nepomuk
mellé kell felállítani azt az akasztófát! A vérével akarok irni tinta
helyett! Hol a hadbiró? Híjja össze a hadi-törvényszéket.
Épen erre a szóra gördült be Illavay kocsija a biróház udvarára, a
melynek tornáczáról osztá az őrnagy haragos intézkedéseit.
Gorombolyi ráismert. Régi jó pajtások voltak.
– Nem bánom! Ha az édes apám legkedvesebb fia volna is s apja, anyja,
öreganyja, kilencz neveletlen árvája itt könyörögne lábam előtt: nem
kegyelmezek neki.
Ez alatt Illavay szép csendesen felballagott az öt lépcsőfokon a
tornáczra.
– Szolgabiró úr! kiálta rá Gorombolyi, kezével kardmarkolatára csapva.
Álljon meg ott! Ön a haditörvényszék elé fog állni, aztán majd
válogathat belőle, hogy melyik jobb: a lőpor és golyó-e, vagy a köteles
leánya?
A mire azt mondta neki Illavay nagy nyugodtan:
– Hagyd el, pajtás; hiszen magam is azzal kereskedem.
– Itt nem vagyunk «pajtás», hanem biró és deliquens. Kapta az úr a
levelemet?
– Ugyan kaptam, s nagy hálára vagyok érte lekötelezve.
– Hálára-e? Ez a nem várt szó megakasztá az őrnagyot.
– Hát persze. Tudod épen indulóban voltam az eljegyzésemre, a mint az
arámtól kapok egy levelet, hogy nem kellek már, van már másik, mehetek
már zabot hegyezni Liptóba!
Akkor jön a te leveled, a miben azt igéred, hogy főbe lövetsz. De olyan
jót nevettem rajta, egészen felvidítottál vele.
Gorombolyi mérgesen vágta a sipkáját az asztalra.
– Hogy lapítanám ki a görbe vármegyédet egy sodrófával egyenesre. Már
látott az aztekek óta valaki ilyen infámiát! Már meg egy ilyen
szolgabirót dobnak az utamba, a kit épen most hagy a faképnél a mátkája,
s ez most azt a nemét az öngyilkosságnak találja fel, hogy a kút helyett
az én torkomba ugrik bele.
– Bele is ugrom én, ha nagyon lármázol.
Gorombolyi észrevette, hogy ezt a rendes megrohanással nem lehet
bevenni.
– No, jól van, hát tessék bejönni velem a szobába, szolgabiró úr, majd
ott beszélünk csendesen.
Még mindig nem akart vele per tu beszélni.
A hadbiró is megjelent az alatt.
– Üljön össze a hadi törvényszék azonnal. Illavay szolgabiró ügye fog
tárgyaltatni, mondá most már csendes hangon, de azért elég hallhatólag
az őrnagy. Tessék besétálni szolgabiró úr! Az a fráter menjen a
profoszhoz! Két legény töltött puskával álljon ide az ajtóhoz. Tessék
helyet foglalni ott a kanapén.
Illavay nem kináltatta magát kétszer, végig heveredett a bőrpamlagon
egész kényelemmel, míg az őrnagy az asztalnak támaszkodva, összefont
karokkal állt előtte.
– Tehát legelőször is, van önnek valami előadni való oka, a miért nekem
negyvenezer adag kenyér helyett csak négyezeret küldött?
– Harminczhárom okom van. Az egyik az, hogy nincs több.
– Ez nem ok! Az ön kötelessége azt előteremteni akárhonnan: kiszedetni
az ostyát a szentségtartóból s abból süttetni kenyeret! De a katona
kenyerének meg kell lenni.
– A másik okom pedig, hogy elég az a kenyér, a mit küldtem, a te
hadcsapatodnak.
– Menküt! Hát Jézus Krisztus vagyok én, hogy hat árpakenyérrel
megvendégeljek négyezerötszáz embert?
– De hiszen nincs neked négyezerötszáz embered, hanem van csak
száznegyven huszárod, kétszázhatvan puskás honvéded, meg két ágyud,
három és hat fontosak, a hozzávaló tüzérekkel.
– Ejh, de akkurátosan tudja! Hát a négyezer nemzetőr: az kutya?
– Az a bocskoros, kaszás nép? Hisz az nem háboruba vinni való tömeg. Mit
hordod azt magaddal? Ismerem a fajtáját. Az, még ha a radnai búcsuban
elsütik a mozsarat, annak a hangjára is szétszalad. De még nagyobb baj
az, hogy négy mértföldnyi kerületben föleszi körülötted, a mi csak enni
való van s kiéheztet a magad táborában; azt jobb lesz, ha innen szépen
haza ereszted.
– De ne tartson ön nekem prælectiókat a stratégiából. Mit ért ahhoz egy
szolgabiró? Ez nem komputus, hanem hadjárat.
– Tudom. Tudom. Megtette az a maga hatását, hogy te egy úgynevezett
dandárral nyomultál előre a hegyek közül. E miatt az ellenfél az
ellensulyozás végett ugyanolyan számerejű haderőt volt kénytelen előre
tolni, s gyöngítette vele a derékhadát. Ez már megtörtént. A te
manővered teljes sikert aratott.
– Köszönöm az elismerést, le vagyok madzagolva egészen.
– Most már hát a kaszásaidat hazaeresztheted s nem kell nekik
negyvenezer adag kenyér.
– De úgy beszél, mintha ő volna a főhadvezér.
– Egészen úgy beszélek. Olvasd csak ezt a pozsonyi hirlapot, a miben a
fővezér meghagyja minden dandárparancsnoknak, hogy a nem rendes
szolgálatra vállalkozott nemzetőrségét és a népfölkelési tömegeket
azonnal ereszszék haza. Ez a schwechati tapasztalat corollariuma. Nesze
olvasd el, ha még nem kaptad.
Gorombolyi csakugyan nem kapta ezt még. A fogai közt mormogott valamit,
a míg végig olvasta a rendeletet: «a patikáriusos» angyalát annak a
fővezérnek. (Chémiával is foglalkozott valaha Görgey, azért hitták
egymás között patikáriusnak.)
– No, hát ebben igazad van. Akarom mondani: igaza van a szolgabiró
úrnak. Prófunt hát nem kell több, mint a mennyit küldött. A kaszáshad
mehet haza krumplit zabálni. Sajnálom pedig, hogy egyszer legalább jól
ki nem etethettem őket Gargóban, a gróf nagylelküségéből.
– Hiszen te magad sem fogsz Gargóra menni.
– De igenis el fogok menni, szolgabiró úr, ha mindjárt czigánygyerekek
esnek is az égből! Micsoda? Tán járhatlanok az utak? Megnyuzatom az
útbiztost s belevarratom a bőrébe a szolgabirót.
Átlátta aztán, hogy olyan nagyot talált mondani, hogy maga is kénytelen
rajta nevetni. Illavay már csak utána nevetett.
– Először is azért nem fogsz odamenni, mert nincs neked ott semmi
dolgod.
– Micsoda beszéd ez? Ezt én tudom jobban! Nekem a gargói nemzetőri
zászlóaljat a gróf vezénylete alatt magamhoz kell vennem.
– Ez azonban nem létezik. Mert én tegnap a gróf egész fegyvertárát
elvitettem s azt az ujoncz honvédcsapatnak adtam át, a mit megtalálsz
majd a székvárosban. Azt hiszem, hogy a honvédnek több szüksége van a
puskára, mint a nemzetőrnek.
Ezt az állítást nem tudta Gorombolyi megczáfolni. A helyett talált ki
mást, a mivel haragja tüzének új fűtőszert adjon.
– Teljes számmal kiállítottátok az ujonczokat?
– Kétszer annyit, mint a mennyi ki volt vetve.
– Kutyakötelességtek volt. Hanem azért mégis el fogok menni Gargóra s a
grófnak, ha máskép nem, egyesegyedül kell velem ellovagolni, mint
nemzetőri őrnagynak egész Pozsonyig.
– Csakhogy az ellenfél előcsapatja már elállta az utadat Pozsony felé s
ez a másik ok, a miért Gargót ki kell kerülnöd.
– Ez százezer ok, hogy oda menjek! A maroknyi hadammal is, ha beveszem
magam a szorosba, ki nem ver onnan tízezer cserepár.
– Csakhogy a puskáidhoz hiányzó gyutacsokat még most készíti a **-i
gyógyszerész, a kinek tegnap éjjel irtam e végett.
– Hát te azt hogy tudod, hogy nincsenek gyutacsaim?
– Többet is tudok én. Hisz én vagyok a járás rendőrsége.
– De az maga, hogy te «ezt» tudod, elég ok arra, hogy kihallgatás nélkül
főbe lövesselek.
– Az az én dolgom. Arról ráérünk beszélni. Hanem maradjunk csak a te
dolgodnál. Te nem gondolhatsz addig komoly csatározásra, a míg
lőfegyvereid el nem sülnek. A főokot azonban, a miért nem fogod Gargót
útba ejthetni, hanem a karannói völgyön át fogsz sietni a Vág felé,
megtalálod a kezedben levő hirlapnak hátulján, a hol olvashatod öreg
betükkel a tudósítást, hogy a főhadiszállás elhagyta Pozsonyt s
áttevődött Győrbe, neked tehát, ha csatlakozni akarsz, most arra felé
kell fordítanod a lovad fejét.
Gorombolyi a fogaival harapta le a csücskéjét annak az átkozott
ujságnak.
Azután még nagyobb haraggal förmedt Illavayra, a ki pedig a fejét sem
emelte fel a pamlag kartámlányáról.
– Hát már ennek a szolgabirónak mindenben igaza legyen? Hát a tábori
kémemet minek fogatta el az úr? minek küldte vissza? hogy merte
megkötöztetni?
– A Zsiborákot?
– Bánom is én, mi a neve? De az én kémem!
– Először is, mert az egy országos zsivány.
– Hát talán azt hiszi az úr, hogy a tábori kém mesterségére az
esztergomi kanonokok közül szokták válogatni az embereket? Az úr ezzel
nekem félnapi késedelmet okozott.
– Félnapi késedelmet? kiálta Illavay, s most már felugrott ám a helyéből
s szembeszállt az őrnagygyal. Talán csak nem bocsáttatta az úr szabadon
az én foglyomat?
– De igen is, hogy szabadon bocsátottam.
– Akkor az úr a legnagyobb bolondságot követte el.
– Micsoda bolondságot?
– Azt, hogy már most nemcsak én tudom, hogy micsoda harczképessége van
az úr dandárának, hanem holnap az ellenfél is tudni fogja.
A két férfi most már, egymáshoz értetve az orrát, mint két veszett
oroszlán, ordított egymásra, s most már mind a kettő megurazta egymást,
a mi nálunk a legöregebb gorombaság.
Illavay aztán odatartá Gorombolyi elé a Zsiboráktól elvett titkos
jegyzeteket.
– Nézz ide! Micsoda adatokat jegyzett fel a te drágalátos megbizottad.
Ebből tudtam meg én is, hány igazi katonád, hány ágyud van? Gyutacsod
nincs. – Az ellenfeled kéme volt az, nem a tied!
– Hüh! kiáltott Gorombolyi, nagyot ütve az öklével, saját feje hátuljára
s azzal az ablakhoz rohant. Fogjátok el azt a gézenguzt! Hozzátok
vissza! Megállj te zsibenyicza!
De biz a zsibenyicza már nem volt található sehol.
Most aztán elkeseredetten jött vissza Illavayhoz Gorombolyi.
– No barátom (!), most már hát te veress engem vasra és töress apróra;
de olyan apróra, mint a mák. Ilyen bolond még nem történt velem soha.
– Megesett az ilyen Napoleonon is. Vigasztalá őt Illavay. Mégis jó, hogy
félnapi késedelmet okoztam az elfogatásával. Azt hiszem azonban, hogy
ennek a ficzkónak valami más járata is volt ezen vidéken. Alighanem a
gróf gyapjus szekerével volt valami terve.
– Úgy! Igaz! Még az a bűnöd hátra van! szólt Gorombolyi, kapva rajta,
hogy mégis csak akad még a keze ügyébe valami, a mivel ezt a gonosztevőt
lesujthatja. Hogy merted azt a szentségtörést elkövetni? Rátenni a
kezedet egy gyapjuszsákra, a mi az állam nevében van lefoglalva; ezért
hat esztendei gályarabságra mégy!
Tudnivaló, hogy gályánk sincsen.
– Hát nem vettem én el azt, a mit az állam lefoglalt: a gyapjut, hanem
elvettem azt, a mit a tulajdonosa reklamált, az eldugott szekrényt, a
mire általa fel voltam hatalmazva.
– Hol van az a szekrény?
– Itt van. A hajdum ül rajta.
– Azt nekem látnom kell. Abban lehetnek államellenes iratok. Ezek a
bécsi kamarilla tagjai így szövik, fonják a komplottjaik szálait. Tudnom
kell, mi van abban a szekrényben?
– A Temetvényi-család összes gyémántjai.
– Ki mondta? A gróf mondta? Nem igaz.
– A leánya mondta.
– Pálma mondta? Akkor igaz.
– Egyébiránt meggyőződhetel róla. Itt van nálam a szekrényke kulcsa.
Behozhatod, felnyithatjuk.
– S oda adta neked a gróf a szekrénye kulcsát?
– Igen. Azt mondta, hogy a magyar kormánybiztos, ha meglátja, hogy
gyémántok vannak a ládában, azt fogja mondani: «vidd innen, nem akarom
őket látni».
– Most kaptalak rajta az első hazugságon! Ezt nem a gróf mondta neked,
hanem te mondtad a grófnak. Jól van öreg.
Mindegy. Igazad van. Ha gyémántok vannak benne, látni sem akarom. Vidd
el a grófnak. Ne szepegjen miattuk. Vigasztald meg, nem viszem el
magammal a becses személyét lóháton. Maradjon veszteg. Csiszolgassa
krétával az érdemrendeit. Szegény Pálma! Soha sem fog férjhez menni.
Bolond az apja. Bánja ördög! No, ölelj meg hát szépen. Mégis csak jó
pajtások maradunk. Ha nem te volnál te, most már lógnál! Szervusz öreg!
Hát aztán igazán azt irta a menyasszonyod, hogy maradj magadnak; van már
más! Eredeti dolog. Hej, ha te azt tudnád, a mit én tudok.
No eredj. Most olyan idő jár, a mikor jó az embernek kosarat kapni a
leánytól. Majd találkozunk még egyszer, mikor én tábornok leszek, te meg
miniszter. Ilyen emberekből lesznek azok, a kiknek otthonmaradt a szive!
Addió!
Azzal megölelte a pajtást és megcsókolta.
– Hanem aztán, szolgabiró úr, mindazokról, a miket itt most beszéltünk,
egy szót sem ám! Senkinek! Különben lőpor és golyó! Ha az édes apám
legkedvesebb fia volna is az úr!
A mellék-szobában pedig már végigülte a hosszú asztalt a hadi
törvényszék.
Hogy ne üljenek ott hiába, Gorombolyi oda tett eléjük egy szép
zöld-mázas korsót.
– Itt van, fiuk, egy kis rozsolis, igyátok meg, aztán menjetek
dolgotokra.