Illavay késő délután készült el a rábízott feladatokkal. Kenyér, zab
sokkal kevesebb került ki, mint a mennyi parancsolva volt, ellenben
ujoncz épen kétszer annyi, mint a hogy ki volt vetve a járásra. Kell is,
hogy más járásnak a hiányát pótolja, a hol lőcslábú generatio lakik.
Ekkor jutott hozzá, hogy átránduljon Gargóvárra a grófhoz.
Gargóvár még az a birtok, a mely a Rákóczy-korszak óta nem cserélt
gazdát. A Temetvényi grófok mindig hűségesek voltak a trónhoz: Bécsben
laktak, ide csak vadászni jártak le; a szarvasaik számára bekerített
hely négyszög mértföldeket számlált. A gargói várkastély maga arról volt
híres, hogy annak száz szobája és terme rococo- és renaissance-kori
pompával van berendezve, a mik azonban csak évenkint egyszer vagy
kétszer nyilnak meg külföldről összehívott vendégsereg előtt, máskor
mindig zárva vannak. Megesik, hogy átutazó uraságoknak megmutogatja
azokat a várnagy, feltakargatva – jó borravalóért – a rejtett
műkincseket. Illavay Ferencz bizony soha sem látta e híres dísztermeket.
A vidékieknek az a szokásuk, hogy a helyükben levő rendkívüliségekre nem
kiváncsiak. Egyéb oka is volt. Ferencz gyűlölt minden külpompát, maga
mindenben a rideg egyszerüséget szerette; hiányzott nála a szép ízlés.
A kanyargó hegyi út, mindenütt a pisztráng-gazdag patak mentét követve,
hatalmas bástyakapukon keresztül visz fel a várba. A sánczárokban már
nincs víz, az be van nőve gyeppel, de a fölvonó hid még minden éjszakára
csörömpölve zárja el a kaput, s a későn érkező vendég közeledtét a
toronyőr kürtszava jelenti, hogy a hidat újra leereszszék.
A kapubejáratnál még ott ülnek, mint hátulsó lábaikra kuporodott
szelindekek, a talpaikról levett sugárágyúk, török háborúk
diadaljelvényei; a nagy négyszögű udvar kövezete közül azonban mindenütt
kinőtt a fű, a középen álló szökőkút tritonjának tülkéből nem ömlik most
a víz. Látszik, hogy a grófi család hirtelen költözött ide; nem volt idő
az udvarról a füvet feltépetni s a vízvezeték hibáit kitataroztatni.
Egyéb baj volt most itt.
Illavay hintaját inas és komornyik fogadta. Német volt mind a kettő. A
komornyik még a hintóból leszállás alatt elmondá neki, hogy nagyon
várják az uraságok, de mielőtt ő exczellentiájához fölmenne,
kegyeskedjék Pálma comtessehez bemenni, a ki okvetlenül elébb akar
beszélni a tekintetes úrral.
– De barátom, ilyen sárgyúró csizmában csak nem állhatok be a
comtessehez tisztelkedni.
– Nem tesz az semmit. Hát mikor vadászatok vannak? Vegyük úgy, hogy most
is azok vannak.
– Csakhogy ezúttal a vad kergeti a vadászt. No hát vezessen oda, a hol a
comtessere várnom kell.
A komornyik egy földszinti szobába vezette a szolgabirót, a minek igen
egyszerű bőr butorzata volt, a falakon tollrajzok, aranyozatlan rámában.
Műértő ember ugyan nagy kegyelettel ismerte volna fel e székeken a
legbecsesebb ó-mór bőrműveket, s az egyszerű rajzokban világhirű
mesterek kézvonásait; de hát mindezekhez Illavaynál hiányzott a
fogékonyság.
Kiváncsi volt rá, hogy vajjon mit akarhat vele a comtesse? Bizony nem is
ő rá magára. Jól volt ő lakva úgy az asszonyi képpel hogy jöhetett volna
eléje valaki Circe minden bűbájával ma.
Alig távozott el a komornyik a várt vendéget bejelenteni, nemsokára
nyilt az oldalajtó s belépett rajta a grófkisasszony.
Egyedül jött s az ajtót is betette maga után.
Mintha öntudatával birna annak, hogy neki nincs szüksége őrizetre: maga
a tekintete elég, hogy bűvkört vonjon körüle, a mi tele van eltaszító
delejjel.
Hosszúkás vont arcza oly fehér, mint a porczellán, szép, tökéletes
vonásokkal, a mikről sugárzik a hidegség. Haja olyan szinű, mint az
érett buzakalász hullámzó tengere s e sajátszerű halavány aranyhoz
kirívó ellentétül a két sűrű szemöldöke csaknem szénfekete, s azok alól
két nagy szem sötétlik, a mikről nem lehet meghatározni, hogy barnák-e
vagy sötétkékek: az élet tüze mélyen elrejtve bennük. S mikor ez a piros
ajk megnyílik, az ember szinte megdöbben: ime a szobor beszél. Az is
olyan csendes, szenvnélküli hang, mintha álomkép beszélne álmodozóhoz.
Magas, nyulánk termetét fehér öltöny teszi még szoborszerűbbé.
Egy szép kisértet, mikor előlép a félhomályból.
Maga a kéz is, a mit meghivott vendége üdvözlésére nyujt, oly hideg.
De lehetett volna az a kéz akármilyen meleg, azért Illavay elfelejtette
azt megcsókolni. Még tegnap talán eszébe jutott volna, hogy az úgy
szokás.
– Megbocsásson ön, szólt Pálma grófnő, helyet mutatva Illavaynak az
asztal mellett, mely a bőrpamlag előtt állt (remek antik faragvány),
maga a pamlagra ült le, – azért, hogy elfogtam önt útközben. Nekem
okvetlenül elébb kellett önnel beszélnem, mielőtt az atyámat
meglátogatta. Ismeri ön az atyámat?
– Találkoztam vele egyszer, mikor birtokára megérkezett, s a
szeszgyárosával kellett valami ügyét eligazítanom.
– Akkor nem ismeri őt. A mint hogy nagyon kevesen ismerik. Ő nagyon
zárkózott és túlovakodó. Az a kör, a miben az egész életét leélte, az
oka ennek. Ott mindenkinek vigyázni kell arra a szóra, a mit más előtt
kimond, és feljegyezni azt a szót, a mit mástól kimondani hallott; s ha
szólni kénytelen az ember, nem mondani el mindent, a mit tud. Ez
megszokás. Hanem a jelen helyzetünkben ez ránk nézve igen nagy baj
lehet. Apám ugyebár irt önnek levelet?
– Kettőt is.
– Azt irta ugyebár, hogy ő nem képes a kormánybiztos fölszólítását
teljesíteni. Nincs elkészülve arra, hogy négyezer vendéget ellásson; még
kevésbé érzi magát alkalmasnak arra, hogy a gargóvári nemzetőrök
zászlóalját vezesse, mert sohasem volt katona, mert beteges.
– Ilyenformát irt.
– No lássa ön. Ez az ő régi szokása. Hogy a bajának csak egy részét adja
elő: úgy, hogy a ki a legjobb akarattal segíteni kivánt rajta, a bajának
a nagyobb részén nem segített. Azt ő eltitkolta. Ha ön a szerint
sziveskednék eljárni, a hogy ő kivánta, hát abból csak az lenne, hogy a
kormánybiztos, (föltéve, hogy az ön szives közbenjárása teljes sikert
aratna nála), azt mondaná, hogy no hát jól van, ha nem láthat el a gróf
négyezer embert, hát megyünk hozzá csak négyszázan. Ha egyszer aztán itt
vannak: elmondanák az atyámnak, hogy hiszen nem szükséges neki a gargói
nemzetőröket a táborba vezetni; elég, ha felfegyverzi őket, s aztán
egyszer, lóra ülve, tart hozzájuk egy lelkesítő beszédet, átad nekik egy
általam hímzendő zászlót. Ez is jó lesz. S ezt ki tagadhatná meg?
– Az igaz, hogy ezt nem lehetne megtagadni.
– Pedig ez az, a mitől az atyám retteg. Nem beteg ő: el birna viselni
akárminő testi fáradalmakat. De nem akar! Nem lehet neki. És ezt ő nem
fogja önnek megmondani soha. Hogy ő nem akar résztvenni ebben az egész
mostani mozgalomban. Sem az egyik fél, sem a másik fél mellett. Hiszen
azért hagytuk el Bécset. Mikor a fellázadt nép magához ragadta az
uralmat, mikor ablakaink alatt végigrohantak egy végeláthatatlan
tömegben, előttünk addig soha nem hallott kiáltásokat hangoztatva: mi
sietve hagytuk el a császárvárost, szökevényképen, felkerestük ősi
lakházunkat Magyarország egyik legcsendesebb zugában. Azt hittük, hogy
itt békén meg fogunk huzódni, míg a zivatar valamerre feltisztul.
Képtelenségnek hittük, hogy a válság ide is utánunk jőjjön. Hogy itt is
utolérjen bennünket a kérdés: hová tartoztok? Ez az, a mi atyámat
kétségbe ejti, de a mit kimondani nincs bizodalma senkihez. Nekem van:
önnek megmondom. Ránk nézve egyenlő baj, ha négyezred magával jön ide
vendégül a kormánybiztos, vagy ha negyvened magával jön s atyámat nem
ijeszti el az a gondolat jobban, hogy kezében a zászlóval rohanjon az
ágyútűzbe, mint az, hogy a neve meg legyen említve a legegyszerűbb
nemzetőri zászlószentelési ünnepélyen. Azért kérem önt, ne nyugodjék meg
az ő levelében, tegyen többet érte, mint a mennyit abban ő maga kért:
vegye rá a kormánybiztos urat, hogy egyáltalában kerülje el megtisztelő
látogatásával a mi szerény lakásunkat s hagyjon nekünk minden
tekintetben békét.
Illavay nehéz feje nagy csóválásnak indult erre a szóra.
Pálma grófnő nem vette azt észre.
– Ha ön ezt nem viheti keresztül, akkor előre is megmondhatom önnek
őszintén, a mi következni fog. Atyám nem várja be itt a kormánybiztost.
Hanem, ha erőszakolni fogják, hogy álljon párthoz, itthagyja az országot
s elmegy Badenbe. Én pedig nem akarom azt, hogy ő ahhoz a táborhoz
álljon, mely Magyarországgal ellenségül áll szemközt.
Illavay érdekelten kezdett nézni e hölgy arczára. Nem volt azon semmi
verőfénye az indulatnak. Maga is vette észre, hogy félreértetett. Egyik
ajkszeglete hideg mosolyra vonult el.
– Nagyon kérem önt, valami idétlen honleánykodást ne keressen ön
szavaimban. Én nem rajongok magasabb eszmékért. Belőlem csak az önérdek
beszél. Én nem akarom, hogy az atyám bármely oldalra nézve is
kompromittálva legyen. Ki tudja, hogy melyik fél marad győztes a
végkimenetelnél? Az ellenpárton levőknek a birtokát az bizonyosan el
fogja kobozni. Nekem pedig nincsen kedvem, mint a franczia forradalom
alatti emigránsnőknek, pénzért dolgozni a számkivetésben. Belőlem a
józan önzés beszél.
Jobban le nem hűthették volna Illavait.
Ezt is észrevette a szép kisértet.
Jónak látta aztán egy kedélyes mosolylyal bebizonyítani e földi
eredetét. Az a mosoly jól illett halvány arczához.
– Ugyebár, sajátszerű az? Én belőlem nem szól más, mint az önzés s öntől
mégis azt kivánom, hogy tegyen meg értünk mindent, a mire képes, a
kikhez önnek semmi oka sincs jó indulattal viseltetni. Ennek ön maga az
oka. Önről azt mondja mindenki, hogy nagyon jó ember. S a ki nagyon jó
ember, az mindenkinek az adósa.
Illavay maga is elmosolyodott erre. Úgy látszik, hogy a comtessenek
igaza van.
– Jól van, szólt fölkelve a helyéről. Majd úgy járok el, hogy semmi baj
ne legyen.
– Kérem, legyen ön még szives leülni. Önhöz még egy másik levelet is irt
az atyám.
– Igen, valami gyapjuszállítmányról, a mit útközben lefoglaltak.
– Azt irta benne, hogy majd a többit elmondja élő szóval. De ő itt
megint nem fog önnek mindent elmondani, túlságos óvakodásból. Annyit fog
önnel közölni, hogy azokban a gyapjus zsákokban nem csupán gyapju van,
hanem a legalsó zsákban van egy aczél láda. Ezt mi nem hozhattuk
magunkkal, mikor Bécsből menekültünk, mert a sorompóknál a felkelők
mindenkit megmotoztak. Úgy jöttünk ki, mintha sétakocsizást tennénk. Ezt
a ládát pedig egy bizományosunk társzekerével indítottuk útnak
gyapjuszállítmány közé csomagolva, a háznagyunk felügyelete alatt, a ki
azt az egész úton kiséri. Ez jelenti most, hogy a gyapjuszállítmány az
állam részére lefoglaltatott útközben. Már most azt tudatni fogja önnel
az atyám, hogy abban a gyapjuszállítmányban van egy láda is, a mit
nekünk megkapnunk okvetlenül szükséges. De már azt, hogy mi van abban a
ládában, ismét nem fogja önnek egészen elmondani. Családi okiratok,
nagybecsű szerződések. És ebből megint nagy baj lesz. Mert ha ön azzal a
szóval reklamálja az elrejtett ládát, hogy abban irások vannak: a mai
veszedelmes világban okvetlenül azt fogja rá mondani a kormánybiztos,
hogy azok lehetnek valami államellenes iratok, a miket még inkább
szükséges megvizsgálni s annyival bizonyosabban elviszi magával. Azért
én megmondom önnek s kérem, hogy mondja meg az atyámnak, hogy tőlem
hallotta ezt. Abban a ládában, a családi iratokon kívül, vannak még a
családi gyémántjaink is, több mint fél millió becsértékben. Azért arra
kérem önt, hogy beszéljen ön igen határozottan az atyámmal. Mondja meg
neki, hogy mindent tud már. Követeljen tőle teljhatalmú megbizást a maga
számára és kivánja átadatni annak a ládának a kulcsát, hogy a
kormánybiztos előtt felnyithassa azt és megmutathassa annak a tartalmát.
Megbocsát ön, hogy ilyen őszintén fordultam önhöz. De hát azok, a kiknek
bajuk van, nem tehetnek egyebet, mint hogy azoknak a terhére váljanak, a
kiknek életfeladatuk a mások baján segíteni.
Ezzel ismét kezét nyujtá Illavaynak s az a kis kéz most már nem volt
olyan hideg: a szép kisértetet valami emberi melegség lehelte át.
Illavay utána nézett az eltávozónak s úgy tetszett neki, mintha
könnyebben érezné magát, mikor már nem áll vele szemközt, mikor nem
hallja azt az álomországból jövő hangját.