Mégis szép az az őszinteség, mondá magában Illavay, a míg a komornyik,
kezében a két ágú gyertyatartóval, végigvezette a folyosókon a főúr
alvószobájáig. Nagyon szép és ritka adomány az az őszintség. Más leány
azt mondta volna: «tegye meg ön ezt, meg amazt, fordítsa jóra, a mit a
vak sors elrontott, tegye lehetővé a lehetetlent az én szép szemeimért!»
Ez fölöslegesnek talál minden czirógatást, csábítást; megmondja
egyszerűen: «önnek kötelessége minket a kellemetlen helyzetekből
kiszabadítani, s ezért önnek nem jár semmi: nem, még csak egy álomlátás
káprázata sem; ön tartozik ezzel, mivelhogy ön azon szerencsétlen
teremtések egyike, a kik «jó emberek», s a kik ennélfogva azzal a
teherrel születtek a világra, hogy minden embernek adósai, a kivel csak
összetalálkoznak a föld kerekén, ezeknek meg kell tenni mindent, a mit
akárki kér tőlük; hogy hogyan teszik meg? az az ő gondjuk. Ha megteszik,
az nem is érdem; ha nem teszik meg, az már gorombaság. Más leány
legalább mórikázott volna előtte egy kicsit s az most nagyon rosszúl
esett volna neki; ez egész hidegen megmondta a szemébe, hogy önzésből
volt hozzá ily kiváltságos bizalommal, kér mindent, nem igér semmit.
Becsületes leány. Ennek a megbizásában el lehet járni.
A folyosók, előtornáczok maguk is főúri fényüzést hirdetnek; azok a
szarvasagancsok, a mikre az elejtő vadász neve van felakasztva, nagyobb
kincsbe kerülnek, mint ha aranyból volnának öntve. Nem vadaskert, hanem
vadas ország termi azokat, s az őrző vadászcselédség száma egy kis
zászlóaljat tesz ki. A márványlépcsők anyagáért drága útat kellett
építeni a hegyek közé, s a fresco tájképek a falakon nem ideális tájak
másolatai, hanem megannyi uradalomnak a hosszú panorámája.
Minden tárgy arra van itt, hogy dicsekedjék.
Egy pipázó terembe érkezve, melynek összes groteszk butorzata a furcsa
pipaállvány összhangzó környezetét látszott képezni, a komornyik azt
mondá a vendégnek, hogy tessék addig leülni, míg ő exczellentiájánál
bejelenti.
Kis idő mulva a komornyik kijött s nagyon kérte az engedelmet, hogy ő
exczellentiája rögtön kijön, csak tessék nehány perczig türelemmel
lenni, míg átöltözik.
Azután egy kis idő mulva megint előjött, s azt mondá, hogy de bizony
mégis jobb szeretné exczellentiája, ha az olvasó-szobájába kegyeskednék
befáradni.
Illavay hát bement hozzá. Észrevehető volt, hogy ő exczellentiája
valóban át akart öltözni, ott volt még a levetett fekete frakk, a
hímzett csillaggal a mellén, hanem aztán fele úton megint mást gondolt s
ismét felvette a kurta otthonkáját.
Hát, mert mikor már felvette a fekete frakkot, akkor látta meg a
tükörből, hogy az sehogy sem illik össze a mostani ábrázatjával. Maga
sem ismer magára a főúr Hova lett az a büszke alak, ki a bécsi császári
várlakban lekötelező mosolyával jobban bevilágította a termeket, mint
valamennyi csillár? Fél fejjel magasabb volt a közönséges embereknél s
ezt tudta felhasználni arra, hogy a kit nem akar meglátni, annak
elnézzen a feje fölött. Most pedig úgy össze van esve. Három hete már,
hogy nem borotválkozott. A mióta egy rettenetes októberi napon a saját
kedvencz borbélyát látta az utczán a «Pöbel» élén deklamálni, kezében
egy szerencsétlen főúr (a népharag áldozata) összetépett díszköntösének
foszlányával, azóta nem ereszt borbélyt a torkához közel: maga pedig
borotválkozni nem tud; annálfogva nem hasonlótlan egy gályarabhoz, a ki
a bagnoból szökött meg: az a flanell-otthonka is segít kiegészíteni a
mintát. Ki keresné benne a tegnapelőtti Temetvényi Ferdinánd grófot,
felséges névtársának aranykulcsos, aranysarkantyús és aranygyapjús
lovagját, a nagy Temetvényi-család utolsó és legnagyobb férfiivadékát?
Szobája csupa könyvtár, félig felmetszett, de végig nem olvasott könyvek
hevernek minden asztalán.
– Ezerr bocsánatot kérrek uram! szól a főúr a belépőhöz, olyan keményen
berregetve az «r» betűt, mintha annak a kiejtésére egy egész óramű
mozgásbahozatala volna szükséges. Bocsánat, hogy ily derrangirrozottan
fogadom. A szakállam egész errdő márr az ábrrázatomon. Nincs, a ki
kiirrtsa. Mindenféle borrbélynak nem adhatja az emberr oda az arrczáját,
hogy lefarragja.
Ferencz kezdett szepegni. Ha ez most a felvett tárgy nyomán arra fog
áttérni, hogy «hát az urat ki borotválja meg olyan szép simára?» –
«Saját magam.» – «Nem borotválna meg engem is?» – S még majd azt is meg
kell neki tenni.
De szerencsére más vadnyomot üldözött az eszmecserkészet.
– Az ember most igazán nem tudja, hogy kirre bizza rrá a torrkát?
Megbomlott a világ rrendje. Épen most olvasom a girrondisták történetét
Lamarrtinetől. Szórul-szóra ugyanaz, a mi nálunk történik. Olvasta ön
márr?
– Nem olvastam még.
A nevezetes mű csak a mult évben jelent meg (1847).
Akkor aztán felvette a gróf és elkezdte magyarázni Ferencznek, hogy ez
az eset, meg az az alak mennyire hasonlít ehhez a most történthez, meg
ehhez a mostani alakhoz, s ennél fogva mennyire következik mind az
egymás után itt és most, a mi ott és akkor történt. A szemei egész
rémlátásra voltak felnyílva.
– De még a peu prré, ugyan az a név is. Tessék! Akkorr Marrat, most
pedig Madarrász. Pedig hát mit vétettek a girrondisták? Jó hazafiak
voltak, de rrossz rrevoluczionarriusok. Mind a guillotin alá kerrültek.
Még madame Rrroland is! Madame Rrroland! Urram. Ha ön is ismerrné őtet!
Ha hallaná velem vitatkozni, a szíve megrrendülne tőle.
– Madame Roland, a kit kilenczvenkettőben lefejeztek?
– Nem. Nem. Hanem a leányomat. Szakasztott madame Rrroland! Nem az
alakjára; de az egész szellemére nézve. Ugyan kérem, vigye el magával a
Histoire des Girondinst, és olvassa el, aztán mondja meg, hogy nincsen-e
igazam?
– Elviszem, gróf úr, de nem azért, hogy én olvassam, hanem hogy a gróf
ne olvassa. Más idő, más ország volt az. Nálunk nem terem meg sem a
sansculotte, sem a chouan. A comtessel egyébiránt már volt szerencsém
találkozni és általa felvilágosíttatni az okok felől, a mikért a gróf
ide hívott.
– Úgy? mondá a főúr, összecsukva a könyvet s aztán a két kezével a háta
mögé téve azt, hogy az asztalpárkányon félig ráülhessen, mintha így
bizonyosabb volna felőle, hogy az abban lakó rémszellemek nem jöhetnek
elő. Tehát beszélt önnel a leányom? Mit beszélt?
– Legyen megnyugodva a gróf; mind olyan dolgokat, a mikért nem kerülne a
«jólléti bizottság» törvényszéke elé. Én hivatalos állásommal
összegyeztethetőnek vélem, hogy mindazokat elintézzem, a mik a grófot
nyugtalanítják a saját felelősségemre.
– A saját felelősségérre! úgy, hogy engemet azérrt senki kérrdőrre ne
vonhasson?
– Egészen úgy. Megértettem a helyzetet. A grófnak nem szabad
compromittálva lenni sem az egyik, sem a másik félre nézve. Minden
intézkedés az én terhemre fog esni. Csupán egyet kérek a gróftól. Ez
tulajdonképen nagyon sok. Azt, hogy a mit én öntől hivatalos
hatáskörömnél fogva követelek, azt haladéktalanul teljesítse.
– Irásbeli meghagyás folytán? kérdé a scrupulosus főúr.
– Természetesen.
– De kitől van önnek viszont megbizása? A «honvédelmi bizottságtól»?
– Nem. A rendes előljáróságomtól, az alispántól és megyegyűléstől.
– De hát a kormánybiztos? Hisz az egy Henriót!
– Dehogy Henriót! Jó, magunkforma táblabiró.
– Olvassa ön csak, hogy mit ír nekem?
– Tudom. Szeret nagy szavakat használni. Én értek a nyelvén. Régi jó
ismerősöm. Tengert kiált, s pohár vízzel is beéri.
Csak nem kell vele disputálni. Majd elintézek én vele mindent.
Ebből a szavából is láthatni, hogy micsoda jámbor ember volt ez az
Illavay: más azt mondta volna, hogy bizony ez fogas munka lesz: nagy
fába vágjuk a fejszét; a fejemmel játszom! hogy annál becsesebbé tegye a
szolgálatát; ez meg igyekezik megkicsinyíteni a veszélyt, a minek a más
kedvéért neki megy.
– No csak vigyázzon ön! Az ilyen idők kiforgatják az emberrt a szokott
jelleméből. Én láttam a borrbélyomat, mint népszónokot! A borrbélyomat;
a ki excellentiás urak parrókáit szokta fodorrítani s minden
miniszterrnek az álla alá nyúlt. A barricadeon állt és onnan olvasta fel
a prroclamátiót.
– Bocsásson meg, gróf úr; de az idővel gazdálkodnunk kell. Engedje meg,
hogy itt az iróasztalhoz leüljek s nehány szükséges rendeletet megirjak.
– Tessék.
– Legelőször is a grófnak egyet.
– Nekem-m-m? szól a gróf s mindjárt behúzta mind a két kezét a flanell
dókája hosszú ujjaiba.
– A grófnak van egy nagy fegyvertára.
– Egy kicsiny.
– Akár kicsiny, akár nagy, én azt lefoglalom.
A gróf felfortyant erre a szóra.
– De kérem! Azok nagyobbrészt ereklyék. Régi kovás puskák, a franczia
háborúból, a mikor az atyám saját zászlóaljat állított ki.
– Azért megteszik azok a szolgálatot olyan helyen, a hol szuronynyal és
puskaagygyal szokás dolgozni; – ha nem ha a gróf a gargói nemzetőrök
számára akarná azokat visszatartani.
– No, az kellene még! Mi jut eszébe a kormánybiztosnak? hogy én vezessek
egy paraszt nemzetőrökből álló zászlóaljat a császáriak ellen. A ki soha
sem voltam katona. Aztán olyan köszvény van a lábamban, hogy a szobában
sem tudok bot nélkül járni. Meg ez az asthma! hiszen hallhatja a
szolgabiró úr a hangomon.
– Azért gondoltam, hogy sokkal jobb helyen lesz a gróf fegyvertára, ha
azoknak a honvédujonczoknak a kezébe adatik, a kiket ma küldtem fel a
székvárosba, s a kiknek most még csak kaszákat tudott az intendatura
kiosztani.
– Ah! capisco! capisco! Most kezdem az urat érteni! Ha nem lesz fegyver,
nem lesz nemzetőrség. Jól van, csak tessék megirni a rendeletet hozzám.
Csak peremptorie! minél erősebb hangon.
Most aztán már nem sántított a főúr, a hangján sem érzett az asthma.
Félfejjel magasabb lett egyszerre.
Ferencz elkészült a rendelettel. Meg is pecsételte.
– Ezt tehát még az éjjel tessék foganatosíttatni. Én az alatt eléje
sietek a kormánybiztosnak.
– Jól van, jól. Csak mondja meg neki – terjeszsze eléje: – hogy ne
jőjjön hozzám négyezer emberrel, annyinak kenyeret sem tudok adni.
Jőjjön kevesedmagával.
– Azt fogom neki mondani, hogy menjen másfelé, s épen sehogy se jőjjön
Gargóra.
– Úgy, úgy. Az úr okos ember. Vagy a leányommal beszélt? Ahán. No az
legjobb lesz, ha épen nem jön ide ő exczellentiája, a tisztelt
polgártárs.
– A gróf pedig oda fogja küldeni eléje a táborba azt a kenyér- és
zabilletményt, a mit a vendégei külömben elfogyasztottak volna háromnapi
ittmulatás alatt.
– Miért ne? Szivesen. Hanem a szolgabiró úrnak határozott rendelete
folytán.
– Már meg van irva. De most már a grófot kérem, hogy kegyeskedjék leülni
az iróasztalánál és számomra megirni.
– Mit?
– Először is egy meghatalmazást – magyarul – melyben fel vagyok
szabadítva, hogy a gróf társzekerein levő lefoglalt gyapjuzsákokból egy
elrejtett aczélszekrényt kivehessek; azután egy meghagyást – németül – a
szekeret kisérő udvarnoknak, hogy e szekrénykét nekem átadja.
– Szivesen. Szivesen. Egész ív papirra, ugy-e bár? Le is pecsételjem?
– Nem; hanem a pecsétet a neve után nyomja oda.
– Hisz ön mindig a neve elé nyomta a pecsétet.
– Mikor mint szolgabiró tettem; hivatalból.
– Ahán: értem. Sietek vele. Ennek még ma meg kell lenni.
S olyan elhatározottsággal ült neki a gróf az irásnak, mintha
végrendeletét kellene megírnia.
– Ön tudja, hogy mi van abban a szekrényben? Nagybecsű családi…
– Gyémántok… sietett eléje vágni Ferencz, hogy a meghazudtolás
kellemetlen functióját elhárítsa magáról.
A gróf fölugrott a székről s karikára nyílt szemekkel meredt a
vendégére.
– Hm. Hm? Ezt a leányomtól hallotta ön?
– Igen.
Erre a gróf rögtön elkezdett nem tudni irni. Panaszkodott a szemére,
hogy a lámpásnál nem lát jól.
– Csak irja meg a gróf akárhogyan, sürgeté őt Illavay, mert nekem még az
éjjel nyomába kell jönnöm a gróf társzekerének, mielőtt ez a sztrecznói
erdőbe vándorol.
– De hát ön el akar bennünket hagyni. Azt nem engedhetem meg. Este
érkezett vendéget nem szokás az én kapumon kiereszteni.
– Meg vagyok győződve a vendégszeretetéről s háladatos leszek érte, de
ma nem vehetem e szerencsét igénybe, mert holnap reggelre már Laknón
kell találkoznom a kormánybiztossal, ha azt nem akarom, hogy holnapután
ide jőjjön négyezred magával.
Ez az okoskodás győzött. A gróf csak elővette az irásbeli tudományát s
megírta a keserves levelet.
– De legalább vacsorára csak itt marad ön?
– Köszönöm. Arra sincs időm. Aztán nem is szoktam.
– De hiszen ki vannak fáradva lovai.
– Friss fogat vár rám, s az útbiztossal az útban kell összetalálkoznom,
a hidakat kell rendbe hoznunk.
Tehát csak át kellett neki mégis adni a levelet.
– És most még egyet kérek.
– No?
– Annak a szekrénykének a kulcsát.
– A kulcsát? Mire lesz az jó?
– Arra, hogy ha a kormánybiztos követelni találja tőlem, mi van abban a
szekrénykében, a mit én az általa lefoglalt gyapjuzsákok közül
kisajátítottam, felnyithassam azt és megmutathassam neki.
– Megmutatni? A kormánybiztosnak? hebegé elszörnyedve a gróf s még
jobban összegörnyedt. Ha az azt meglátja? A szekrény tartalmát.
– Biztosítom a grófot, hogy ha a kormánybiztos azt látja, hogy gyémántok
vannak benne, azt fogja mondani: «vidd innen, rá sem akarok nézni, add
vissza annak, a kié!» de ha azt mondom neki, hogy iratok vannak benne,
akkor azt mondja, hogy «de már azok velem jönnek, hátha államtitkok?» S
akkor aztán nem tudom, hova kerül az ön szekrénye? Ha a kulcsot nem
kapom meg, kénytelen leszek azt feltörni.
A grófnak izzadni kezdett a homloka. Ez ugyan kemény ember! De rá van
szorulva s kénytelen rábizni magát. Hát Isten neki.
Lekapcsolta óralánczáról a kis aczélkulcsot s aztán még meg is
magyarázta Illavaynak, hogy a pántolózárt (Vexirschloss) micsoda
mesterséggel kell vele felnyitni. Azzal Illavay nem időzött tovább,
sietett le a kocsijához; a hajdujának megmondta, hová tartsanak? a
felvonó híd lecsörömpölt előttük, a kocsija a hegyi út kanyarulatában
eltünt.
A gróf nem várhatta, míg a theánál találkozik leányával; maga sietett őt
a szobájában fölkeresni.
– No te szépen elárultál bennünket ennek az embernek, szólt hozzá
szemrehányólag.
– Te magad hivattad őt ide.
– De nem azért, hogy mindent megtudjon.
– A nélkül nem segíthet rajtunk. Valakiben kell biznunk.
– De nem a legelső akárkiben, a ki elénk jön. Hogy merted ez emberre
rábízni magadat? Ha Lavatert tanulmányoztad volna! Olyan tekintete van,
mint egy rablónak.
– Tíz lépésnyire sugárzik róla a becsületesség.
– Valóságos Danton-pofa. Nézd meg csak az új Plutarchban az arczképét s
hasonlítsd ezzel össze. Az a protuberáns szemöldökcsont, azok a kiülő
dombok a homlokon; az a kegyetlen, vérszomjat eláruló száj. Csupa
furfang, gyanakodás az egész ember. Itt sem akart maradni vacsorára. Tán
nem találtam ki, hogy miért? Abban a tudatban, hogy kezében vannak a
fejeink, félt, hogy megtaláljuk őt itt mérgezni. Kezébe adtad a
fejeinket. Hisz az én szürke fejemért már nem kár. Érett gyümölcs. De ha
ezt a te szép fejedet nézem. S aztán arra gondolok, hogy madame Roland
feje hogy hullott alá a kosárba!
Az öreg nemes szemében valósággal köny ragyogott.
Pálma pedig elmosolyodott rá.
– De hát mi baja volna neki a mi fejeinkkel?
– Azt te nem érted. Ahhoz te nagyon ártatlan vagy. Csak a gyémántokról
ne szóltál volna neki. Mit gondolsz? Mibe kerül ennek ránk mutatni, hogy
mi arisztokraták vagyunk s aztán ránk fogni, hogy hazaárulók vagyunk.
Csak egy szóba kerül s akkor az elitélt kincseiben a feladó osztozik.
Ezt így tették a jakobinusok is.
– Ah, ne mondd tovább! Hála Istennek, hogy én nem olvastam se
Lavateredet, se a Girondistáidat! Én nekem az első tekintet óta olyan
bizalmam van ez emberhez, hogy nemcsak a gyémántjainkat, de még az
álmomat is rá merném bízni.
A főnemes szomorúan ingatta a fejét, odahajolva leánya fölé, a könycsepp
odahullott annak buzakalászszín hajára; suttogva fogta két keze közé azt
a fejet:
– Lamballe herczegnőnek is így omlott a haja a vállára, a mig volt neki
válla…