A délelőtt unalmas dolgokkal telt el. Az élelmezés ügyét kellett
megértetni birák uraimékkal. Ez a vidék kenyérszegény. Maga a lakosság
alföldre jár el aratni, onnan hozza haza télire valónak az arató részt.
Megtörtént minden, a mi lehető volt. A délelőtt a kenyérrel tölt el,
délután következett a hús. Tudniillik az ujonczok.
A főszolgabiró alszolgabirója és esküdtje mind elment mozgó nemzetőrnek,
magára maradt az egész dolog. Ő maga írta be az ujonczokat a lajstromba,
az előtornáczban pedig a járásorvos vizsgálta meg a testi állapotjaikat.
Jobbadán beváltak: ezen a vidéken teremnek a legszálasabb legények s
nincs köztük se szűk mellű, se görvélyes. Aztán örömest mennek
katonának, harczolni a magyar szabadságért. Csak úgy döng a melle, mikor
ráüt az öklével s azt mondja: «ja szom magyar!» Az udvar tele van
asszonynyal, anyóka, szerető, «matka, katka» búcsúzik a felcsapott
legénytől, a ki már nemzeti szín rózsás csákóval jön ki a tornáczból. Az
egyenruha többi alkatrészét majd még csak imitt-amott kapják: bakancsot
talán Nagyszombatban, attilát Pozsonyban, a borjút Budán, puskát,
szuronyt majd a hol ellenséget találnak, a kitől azt elvehetik.
Egy árva czigánybanda húzza künn az utczán a «hajja czicza, kis
Katicza!» toborzó nótáját s egy pár rendesen felöltözött honvéd altiszt
biztatja vígságra az a nélkül is ujjongó fiatalságot, piros borral
kinálva.
A beiratás olyan gyorsan megy, hogy Illavay Ferencznek ideje sincs
felnézni a rubrikázott irásból, hogy szemügyre vegye a legényeket, a kik
csak azután jönnek hozzá beiratkozni, mikor a tiloguson átestek, s ott
mindjárt megkapják tőle az egy forint felpénzt, valóságos három
huszasban.
Illavay ekkép nem is lesz figyelmes két újon érkező alakra, a kik
egymáshoz társulva törnek maguknak utat a többi legénységen keresztül az
iróasztalig.
Az előbbjövő nyurga, hirtelen nőtt fiatal ember, valami húsz éves; de
olyan ábrázat, a mi vén korában is gyermekkép marad; rendesen halvány,
de aztán megint a hajatövéig elpiruló; két nyugtalan, igen világos kék
szeme nagyon közel áll egymáshoz s soha sem néz annak a szemébe, a kivel
beszél: az egész arcz fölül keskeny, alul pedig széles. Felvetett ajkain
örökös duzzogás, panasz és élvezetvágy egyesült kifejezése látszik.
Abból a savószínű pihéből, a mi az ajkak fölött kemény viaszkpedrővel
van hegybe facsarítva, soha sem lesz bajusz, ellenben két, felfelé
fordított _V_ betűt képező szemöldei olyan kifejezést adnak az arczának,
a miről azt hiszi az ember, hogy mikor legjobban fenyegetőzik, akkor van
legjobban megijedve. Visel pedig e nagy tenyerekben és nehéz lábakban
végződő nyurga alak piros hajtókás ólompitykés victoriadolmányt, a mi
eredetileg nem rá volt szabva, mert a kézcsuklói ki vannak belőle;
ellenben koczkás bársonymellényt; nyakravaló helyett csomóra kötött, de
már nagyon zsíros veres szalagot, s a fejébe nyomva egy nemzetőri csákót
viaszkos vászonból.
A háta mögött jövő s tőle elmaradni nem akaró társ pedig egy alacsony,
zömök legény, a ki szintén húsz-huszonkét éves lehet, de már ennek az
ábrázatja úgy be van nőve fekete bozóttal, hogy csak a két szeme villog
ki belőle; ez az arcz azonban mindig nevetésre áll, nehéz is volna neki
más kifejezést adni. Az egyik szemének a lehunyorítása még egy kis
ravaszságot is kölcsönöz hozzá.
Ennek a fején van egy Hunyady-kalap; a termetét ellenben bőven fedi egy
hosszú vászonkitli, a melyen a hiányzó gombokat igen czélszerűen
pótolják holmi madzagra kötött fapeczkek.
Hát ez a két alak jobbra-balra taszigálva a paraszt legénységet, renden
kívül odafurakodott a főszolgabiró székéhez, ki háttal ült a publikumnak
s azzal az előljövő éles ráspolyhangon kiáltá a sorozatbeiró fülébe:
– Tessék beírni! «Apátvári Soma.»
E hangra mégis csak föltekintett Illavay és hátrafordult; s a mint ezt a
két alakot meglátta, csak lecsapta a tollát az asztalra.
– Hát ez már megint micsoda bolondság?
A nyurga ifjú e szóra hősi állásba vetette magát s fölfelé pödörgetve
azt, a mit bajusznak képzelt: elnézett a szolgabiró feje fölött, mintha
annak a tintás üvegnek beszélne ott a polczon.
– Semmi bolondság! ti gyáva hazaárulók, kik a nemzet lelkesült fiait
vissza akarjátok tartóztatni, hogy vérüket hazájok szabadságaért
kiontsák. Ismerünk benneteket! Én meg fogom írni a «Nép Szavá»-nak, hogy
a petrőczfalvi főszolgabiró nem akarja engedni a harczvágyó ifjaknak,
hogy a zászlók alá sorakozzanak. Izé –
Itt rátalált tétova szemeivel tekinteni Illavayra s annak a szemeitől
elfelejté, hogy van tovább?
– Nézzen rám Kornél, szólt ez hozzá.
A szemeivel aztán megfogta.
– Hát mi vagyok én?
A míg a szemeibe nézett, addig nem tudott neki mást mondani, mint hogy
«izé», hanem a mint egyszer megint kiszabadíthatta saját szemeit Illavay
szemeinek a fogságából s visszatalált velük a tintás üvegre, megint
feltalálta az elvesztett fonalat.
– Nekem nem tutorom az úr többé. Nekem nem parancsol többet se a
vármegye, se a sequestri curator, mert ütött a szabadság órája. Ön nekem
nem zsarnokom többé.
– Hiszen nem is azt kérdeztem, hanem hogy hová való szolgabiró vagyok
én?
– Petrőczfalvi! Tudja meg ön. Ezentúl nem Prusznócz, hanem Petrőczfalva;
minden falunak magyar neve lesz, minden embernek magyar neve lesz.
– Ahán! Ilyenformán jut ön is az Apátváry névhez. Persze; Opatovszky
annyit tesz. De mikor lett önből Samu?
– Nem Samu, hanem Soma! Kornél attól származik, hogy «cornus» = som:
tehát Soma.
– Hátha attól származik, hogy «cornu» = szarv, akkor Szarvas?
A hátulsó alak elnevette magát.
Az első hátrafordult s ráförmedt:
– Ön meg ne röhögjön, mert levágom a fülét!
Szerencsére – nem volt mivel.
– Az úr pedig, szolgabiró uram, ne vicczeljen itt, mikor ily szent
elhatározásról van szó, hanem a lelkes ifjuság visszatartóztatásától
tartózkodjék!
– Jól van, jól. De hát volt-e már a lelkes fiatalság a felcsernél, magát
megvizsgáltatni?
– Mire való az?
– Hát hogy meggyőződjünk róla, vajon testileg alkalmas-e a haza
védelmének megfelelni?
– Ez régi katonai schlendrián! Ez a zsarnokság találmánya. A franczia
convent nem nézte azt, hogy megüti-e valaki a katonai mértéket?
– De nekem ez az utasításom. Hát tessék előbb kimenni és levetkőzni a
felcser előtt.
– Mit? Hogy egy nemes ember levetközzék a parasztok előtt?
– Kérem, mindnyájan egyenlő polgártársak vagyunk.
– De – izé. – Itt megakadt valami göcsben.
– Tetszik? Nem tetszik? Mert én nem érek rá itten alkudozni.
Nagyon halk hangon sugá oda az ifjú:
– Nem lehetne ezt holnapra halasztani?
– Még ma este el kell szállítanom az egész ujonczilletményt.
Az ifjú elébb összenézett a háta mögött álló erdei manóval. Az pedig
cynikus vigyorgással szólalt meg felvilágosítólag.
– Az a kis hiba van ám, hogy nincs az úrfin ing, azt valahol
elvesztettük; csak egy forhemedlink takarja a deficzitet.
– Ne locsogjon, izé.
– Úgy vagyunk bizony, mint az egyszeri spanyol grand.
Illavay boszusan ütött a tenyerével az asztalra.
– No hát azért is! Kiálta a nyulánk ifjú s nekilódult a benyilónak, de
két lépésnyire megint meggondolta magát s visszalódult: «no hát azért
sem!» Tekintete e közben a főszolgabiró asztalán levő szivardobozra
esett: az rögtön adott neki egy jó eszmét; belemarkolt, kivett belőle
vagy hatot: «hát majd utoljára, mikor a sok parasztnak vége lesz, addig
kimegyünk – fraternizálni». Azzal kilődörgött a szobából.
– Ön maradjon itt Koczur! szólt Illavay a pávián képű társnak s aztán
felállt és a másik ifjú eltávoztával, odaszorította ezt az
ablakmélyedésbe.
– Hát most megint micsoda istentelen ostobaságot követtek el önök? Így
vigyáz ön a védenczére?
A kis ember csak mosolygott, mint a ki hozzá van szokva, hogy ha
megtépik is a haját, azért csak mosolyogni kell.
– Hát tehetek én róla? Én sem vagyok okosabb, mint a vármegye. A
vármegye azt határozta, hogy Kornél úrfit, mint hóbortost, örök
gondnokság alá kell rendelni. Hogy ne legyen alkalma bolondozni,
elküldték Debreczenbe, járjon ott az iskolába, szokjék a jámbor
hétköznapi emberek társaságához. Beadták kosztra-kvártélyra egy
professzorhoz, a ki nagyon okos ember. Engem odarendeltek melléje
mentornak vagy martyrnak, vagy inasnak, egy szóval, hogy a két bolondból
legyen egy pár. Nem is lehetett neki Debreczenben semmi rendkívüliséget
elkövetnie. De hát már arról ki tehet, hogy egyszer csak kiüt a
szabadság, a diákok mind beállnak honvédeknek, a kollégiumot bezárják.
– Mind tudom. De hiszen én küldtem a Kornél instruktorának rögtön
útiköltséget, hogy hozza a fiút haza.
– Igen ám, de az instruktor azt mondta, hogy neki előbbvaló kötelessége,
mint vörösszalagos mozgó nemzetőrnek elmenni Nagy-Bányára a táborba,
azzal markunkba nyomta az útipénzt, hogy találjunk haza nála nélkül,
hisz ketten kiteszünk egy négylábú állatot.
– No, és ez augusztusban történt s azóta önök mindig utaznak?
– Hát persze. Először elindultunk Kassa felé, akkor híre fut, hogy jön
Schlick, erre mi visszaflankenbewegungoztunk Tokajra. Onnan lekerültünk
Tisza-Fürednek s megint neki vágtunk Miskolcz felé. Miskolczon azzal
excipiáltak bennünket, hogy itt jön Simunich! Arra mi hátrafelé
koncentráltuk magunkat Szolnokra. Onnan lekerültünk Pestre, ott
kipihentük magunkat egy kicsit a hadjárat fáradalmaitól.
– Egy kicsit a nasi-vasi bankot is fölkerestük.
– Még nem. Az csak később következik. Itt jól kipihenve magunkat, újra
kezdtük a hadjáratot s elmentünk egész Komáromig, ott szembetalálkoztunk
a rémhírrel, hogy jön Jellasich!
– Hisz ez a túlparton járt!
– Hát nem lehet az innenső partra átlőni? Innen visszaretiráltunk megint
Pestre s akkor állt be az említett eventuálitás.
– A nasi-vasi bank.
– Mintha csak nyomtatva volna, úgy tudja tens úr.
– Végződött egy nagy catastrophán. Ott elvesztették az utolsó garasukat
is.
– De még az útiköpenyegeinket is, külömben most is ott ülnénk. Útközben
aztán Kornél barátunkról imitt-amott elmaradozott egy-egy öltönydarab.
Az utolsó stáczión kénytelen voltam a magam Victoria-dolmányát ráadni;
nyakravaló helyett meg a kalapomról a veres szalagot odakölcsönözni;
valaki a kávéházban megszánta s adott neki egy viaszkos vászonból
faragott csákót. S ettől a mi Kornél barátunk arra a fölséges ötletre
jött, hogy álljunk be katonának, akkor, majd ha Illavay Ferencz
urambátyám szeme elé kerülünk, még nekünk fog feljebb állni! Tetszik
látni, hogy mi nem vagyunk olyan bolondok, mint a milyennek látszunk.
– De hisz ez képtelenség! Ön ismeri ezt a fiút testileg-lelkileg. Ez nem
lehet katona! Nem tudta ön őt lebeszélni?
– Eleget beszéltem neki. Mondtam, hogy nem bírja el maga a puskát;
milyen vékonyak a karjai, meg a lábszárai. De azzal felelt rá, hogy jól
agyba-főbe vert, s minthogy én nekem már gyerekkoromtól fogva az volt a
hivatalom, hogy ha Kornél úrfinak tetszik a vitézségét rajtam
kipróbálni, hát csak hagyjam magamat, hisz azért táplálnak, hát most ez
azt hiszi, hogy nincs olyan ember, a kit ő meg ne verjen.
– A testi gyöngeség még hagyján, de az a hóbortos agy. Az apai
elmeháborodottság lappangó öröksége a vérében, a gyermekkori
reminiscentiák, a fékezhetlen természet, a félénkség és a szilajság
végleteibe ugráló szeszély. Hisz ez azt fogja tenni, hogy vakmerő lesz a
saját előljárójával szemben s gyáva az ellenség előtt.
– Én nem tehetek róla. Próbálja meg a tekintetes úr lebeszélni. Én nem
tehetek egyebet, mint hogy ha ő beáll katonának, én is beállok s ha majd
masirozás közben eldobja a puskáját, én magam czipelem mind a kettőt.
– Hija be ön azt a fiút!
Az ifjú úr visszajött, egész gyönyörüséggel füstölve a szájába dugott
szivarral.
– No mi tetszik, szólt ez, az egyik lábát rázva, mintha köszörüt
hajtana.
– Hát legelébb is fogja a szekrényem kulcsát, menjen át a másik szobába,
ott fog találni egy öltözet ruhát.
– Csak nem bolondultam meg, hogy az úr termetére való ruhában
parádézzak?
– Nem. Számítottam rá, hogy ön ilyen állapotban fog haza érkezni s
készletben tartottam egy egész öltözetet.
– De hogy mert az úr nekem ruhát varratni, az én mértékem nélkül? Azt
gondolja, hogy én fölveszem azt a ruhát, a mit a prusznóczi schneider
eszkábált?
– Pestről hozattam az öltönyeit: Formanektől, a kinél legutoljára
ekvipiroztatta ön magát.
Ez lefegyverezte az ellenmondás szellemét, elvette a kulcsot büszkén s
átment a másik szobába felöltözni. Mikor visszajött, egészen dandy volt.
– De még csak egy tükör sincs az úrnak a házánál?
– Nincs.
Az ereklyét zár alatt szokta tartani.
– Az ember azt sem tudja, hogy áll rajta az öltözet?
– Hát hisz e miatt nem sokáig lesz önnek aggodalma, mert ha beválik,
akkor majd kap honvéd attilát.
– Ohó, nix honvéd attila, nix bakancs. Én huszár leszek.
– Megengedem. Hanem elébb vizsgáltassa meg ön magát.
Most már nem huzódott az operatiótól; az orvos ugyan úgy találta, hogy
nagyon szűk a mellkasa, akárhogyan feszítgeti kifelé, de csak azt nyerte
vele, hogy összehazaárulózták, a ki egykézre játszik azzal a másik
hazaárulóval odabenn; mikor pedig azt találta neki mondani az orvos,
hogy a karjai nagyon véznák, arra épen fölgerjedt: «micsoda? hát nem
tudok én száz moulinét vágni egy huzamban, kinyújtott karral?» Azzal
kirántotta az egyik őrmester oldaláról a kardot s elkezdett ide-oda
nyaklókarral malomvágásokat tenni az orvos felé. Az utoljára is, nehogy
orra, füle bánja meg a dolgot, ráhagyta, hogy ez bizony gyógyíthatatlan
vitézségi mániában szenved, hát legyen «alkalmas».
Mikor aztán kezében volt az orvosi bizonyítvány, hogy «beválik», büszkén
lépegetett vissza az összeiró asztalhoz.
– Ihol van! Már most hát csak tessék szépen bepingálni: Apátfalvi Soma.
– A bizony jó lesz. Legalább ha elszökik az ember, nem keresik a neve
után. Dörmögé Illavay.
– De nem szökik el! Kiálta pulykamérgesen az ifjú. Hanem harczolni fog,
mint egy oroszlán! Nem szökik el, hanem visszatér egykor, mint koszorus
hős, mellén a Terézia-renddel.
– Azt ugyan a császár osztogatja.
– No hát a becsületrend keresztjével.
– Azt meg a francziák osztogatják.
– Arra egy civilistának semmi gondja. Mindegy. Visszatérek! S akkor
ezeket a hazaárulókat mint leguillotinoztatom.
Illustrátióul a papirosnyíró ollóval levágta Illavay irótollának a
szárnyát.
– Engem is? Kérdé az nyugodtan.
– Önt négyfelé! kiáltá fenyegetőleg az ifjú, s az ollót beleüté az
asztalba, hogy megállt benne; aztán egyszerre a legnagyobb haragból és
fenyegetőzésből alászállt a legcsendesebb pénzkérő pianóba. – Hát már
most adjon hamar pénzt.
– Tessék, szólt Illavay, odaszámlálva eléje a három huszast.
– Hát ez micsoda?
– Három huszas.
– Hászen tudom, hogy három huszas egy forint. Ennyire engem is
megtanítottak a collegiumban. De hát ferblizni akar az úr velem, s
vizinek teszi be?
– Ez a felpénz. Ennyit kap minden ujoncz.
A fiatal ember e szóra a két tenyerét a két térdére tette s elkezdett
idétlenül kaczagni.
– Hát most én ebből a három huszasból vegyek magamnak lovat, nyerget,
lószerszámot, egyenruhát, állítsak ki belőle egy bandériumot, élelmezzem
a háború végeig? Hahaha!
Aztán a legszilajabb kaczagásból egyszerre csak átcsapott az
érzékenykedésbe.
Felkapta a három huszast az asztalról s odadobta a hátulálló ujonczok
közé.
– Nesztek! Igyátok meg! – Aztán felemelte szemeit a magasba. Mikor úgy
felnézett a semmibe, olyankor talált eszméket. – Hová jutottam! Hajdan
az őseim saját banderiumaikat vezették a háboruba, most én, mint
sereghajtó kullogok a bocskoros rekruták után! Három napi járó földön
mindenütt az őseim birtokán járok s a csizmámnak nincsen talpa. Az
apámnak negyven paripája állt az istállójában!
E szavaknál úgy égtek a szemei: az álla reszketett. Válság előtt
látszott lenni. Vagy sírva fakad rögtön, vagy elkezd törni, zúzni, a mit
elől-utól talál, míg meg nem kötözik. Illavay ismerte jól a természetét.
Másod-ági unokatestvérek voltak. Kornél a hajdani dynasta majoresconak a
fia. Ferencz pedig az anyai ágon a kisebb birtokos Opatovszkyak utóda,
ezért volt rábízva a hóbortos unokaöcs fölötti gyámság, s a szétzilált
nagybirtok ujrarendezése. Imerte jól a védencze kedélyét. Nem lehetett
arra mással hatni, mint nyugodt humorral. A kitörést megelőzve, azt
mondá neki egész szeliden:
– Lássa, kedves Soma, az ön édes atyja tehette azt, hogy negyven paripát
tartson, mert tudta jól, hogy van neki egy derék, okos fia, a ki a
gazdaságát majd jól rendbehozza, – de önnek még nincs.
Az ifju le volt fegyverezve. Elmosolyodott rá.
– Bizony nagy bolond maga, szólt egészen alábbhagyva az
indulatoskodással. Egészen bolond. Hanem hát beszéljünk már most
komolyan. – Hát – kedves urambátyám.
– Jól van, kedves öcsém. Hanem, ha azt akarja, hogy komolyan beszéljünk,
hát engedjen engem beszélni. Miután önnek olyan nagy kedve van a hadi
pályához, erről nem akarom leverni. Azonban nekem ott is kötelességem
lesz önre felügyelni. Fogok róla gondoskodni, hogy ön jól legyen
felmentézve, paripázva és fegyverezve s az egész szolgálatidő alatt
ellátva minden szükségessel. Hanem az ehhez való pénzt önnek a kezébe
nem adom; mert akkor abból nem lesz se paripa, se mundur; ellenben ott
leszek holnap az őrnagyánál s annak a kezébe adom a szükséges összeget,
a ki aztán önről szépen gondoskodni fog.
– Micsoda? hát nem meri az én kezembe adni? Hát nem tart engem
becsületes embernek? Az én becsületszavamban mer valaki kételkedni?
Akkor annak a valakinek én azt mondom, hogy…
Illavay attól tartott, hogy ez most mindjárt sértegetni fog, s még majd
kurta-vason kezdi a hadipályát: hirtelen eléje vágott kemény szóval:
– Jobbra át! Indulj!
A parancsszó meghökkenté az ifjut, az a másik fiu segített eldönteni az
elhatározást, fülébe súgva:
– Hiszen kapunk már kölcsön. Csak gyerünk innen. Hozzon el egy marék
szivart magával.
A szőke ifju úgy tett: a mennyi nagy tenyerébe befért, annyit
kisajátított a szivardobozból s azzal dölyfösen oda döczögteté a
szolgabirónak a végső véleményét.
– Azt mondom az úrnak, hogy az úr egy –h–h–h egy –
Koczur kiczibálta magával az ajtón.
Az elhozott szivarokat aztán el kellett helyezni. Az új kabát zsebébe
egy szivartáska is volt dugva: a tutor arról is gondoskodott. A mint azt
felnyitá az ifju vitéz, annak egyik oldalrejtekéből öt darab szép piros
szemű tízforintos mosolygott elé. A mint ezt meglátta, kirántá magát
satellese kezéből, visszarohant a hivatalszobába, s minden átmeneti
præludium nélkül, nyakába borult a kegyetlen zsarnokának s összecsókolá
annak az arczát.
– Kedves, édes, jó Feri bácsi! Ugy-e nem haragszik azért, – a mit
magamban gondoltam? – Bocsásson meg – – Isten önnel. Ha valaha veszély
fenyegeti önt – csak egy szót! – Én repülök és kiszabadítom önt! Előre
fiuk!
Bizonyos, hogy mind megitta az ujoncztársaival azt az örvendetes
véletlen pénzt, még azon éjjel.