Illavay Ferencz mély búbánata közepett hatalmasat kaczagott erre a
levélre.
A második levél a másodalispántól jött.
A jó Kapronczay annyira meg volt ijedve, hogy megszólítás helyett azon
kezdte: «Az Isten szerelmeért!» A vége az volt, hogy «nézze csak, kedves
uramöcsém, mit ír a kormánybiztos? Segítsen rajtunk!»
Oda volt csatolva másolatban Gorombolyi levele az alispánhoz. Ezen
kezdődött: «Ti lomha, renyhe piszliczár táblabirák! Ha nekem azt az
ujonczilletményt, a mi rátok már a mult héten ki lett vetve, mire
székvárostokba megérkezem, az utolsó emberig ki nem állítjátok:
mindnyájatokat haditörvényszék elé állíttatlak és főbelövetlek, stb.,
stb.
Az alispán levelének utóirata is volt.
– Beteg is vagyok.
(– Azt elhiszem, dörmögé magában Ferencz.)
Hát a harmadik levél?
Azt a kúszált bagolyrugdalást előre kitalálhatta, hogy kié? Ilyen
betűket csak ő nagyméltósága Temetvényi gróf szokott megörökíteni.
Az volt még csak megijedve.
De háromszor is át kellett tanulmányozni a levelét, míg a konfuzus
mondathalmazból kiokoskodhatta az ember, hogy ő nagyságát is a
fentisztelt kormánybiztos úr ijesztette meg ilyen nagyon, bejelentve
magát, hogy két nap mulva oda fog hozzá szállni vendégül négy ezred
magával. Ez még nem elég; de egyúttal meghagyja és parancsolja a
kegyelmes úrnak, hogy ő, mint a gorgói nemzetőrség törvényes és
természetes főkapitánya, a maga nemzetőrzászlóalját azonnal és
haladéktalanul begyakorolva, adjusztirozva, századokra és kompániákra
beosztva, készen tartsa, hogy azzal az ő megérkeztekor azonnal a
dandárhoz csatlakozhassék s a csatatérre siethessen. Különben
haditörvényszék s a többi!
Ő nagyméltóságának az irása hemzsegett félig leirt s félig kitörült
szavaktól, orthographiai hibáktól s németül kezdett s francziául
bevégzett mondatoktól, a mikből mind az derült ki, hogy neki legkisebb
kedve sincsen ehhez a rábizott nagyon megtisztelő kiküldetéshez,
legjobban szeretne megszökni előle: csak tudná, merre? Kéri a
főszolgabiró urat, hogy segítsen ezen a veszedelmen.
(Mert hisz a szolgabiró, ez az universalis gondviselés ezen a földön.)
Még egy negyedik levél is volt; de erre már elfelejtették ráirni a
czímet. A pecsét ugyanaz volt, a mi az előbbin. Ezt is a gróf úr írta.
Egyszerre két levelet küldött a főszolgabirónak. Abból meg azt lehetett
kivenni, hogy «új» veszedelem is van. A grófnak gyapjús szekerei vannak
útban, a miknek már több nap előtt meg kellett volna érkezniök. Most
értesül, hogy azokat a kormánybiztos úr útközben az állam nevében
lefoglalta, hogy belőlük a hadsereg számára posztót csináltasson: az
árát kifizeti. Ez azonban a grófra és az egész családjára nézve
megmérhetetlen nagy szerencsétlenség. Neki ezeket a gyapjús szekereket
okvetlenül meg kell kapnia, akármi áldozat árán. Bővebb magyarázatot
levélre bízni nem lehet, azért nagyon kéri a főszolgabiró urat:
kegyeskedjék egy kis félórára átrándulni hozzá, hogy élő szóval
elmondhassa előtte, mi baj van. De még ma.
No ez mind jó nekem, mormogá magában Ferencz. Már most hát csak az a
kérdés, hogy hogyan szaladjak egyszerre kétfelé? Mégis csak isteni
gondviselés volt hát, hogy ez az örömnap így megkeserült. Lám, ha most e
levelek olvasása előtt elmentem volna a jegyváltásra, s ott szerető tárt
karokkal fogadtak volna, most semmi víz le nem mosná rólam, hogy
elszöktem a baj elől; kihirdetnének mint szökevényt s hazaárulót;
megcsípnének, meglőnének, vagy futhatnék világgá. A becsületem is oda
lenne. Ha pedig e leveleket elolvastam volna elébb, s én volnék
kénytelen megírni annak a leánynak és a családjának, hogy nem mehetek a
jegyváltásra, mert ilyen meg olyan baj van itthon, nem hinnék el, azt
mondanák: hűtelen, csalfa, szószegő lettem, megvetnének s nekik volna
igazságuk. Így van minden jól, a hogy van. No hát lássunk a dolgunk
után. Nem megyünk hát Dolnavárra, se kézfogóra, se ökölcsapásra:
«Jancsi! Fogass ki a hintóból, szedjétek le a lovakról a sallangokat,
keszkenőket, aztán fogjatok a nájdicsánkába!»
Két percz alatt készen volt a fejében az egész komplikált hadi terv.
Délig a birákat felrendelni a sütendő kenyerek végett; délután a
jegyzőkkel a betoborzott ujonczokat felhozatni, a vármegyei chirurgussal
megvizsgáltatni, a székvárosba felküldeni; estére Gargóra a grófhoz
átrándulni, holdvilágnál az utakat megvizsgálni, az útbiztost az ágyából
kihúzni, a hidakon a gerendákat helyrepótolni; másnap délre a járás
határán a berdóczi korcsmában megjelenni, az élelmezésről intézkedni s
Gorombolyi őrnagyot bevárni. Van rá huszonnégy óra. Bőven elég.
A plánummal elkészülve, még egyszer a tükre elé állt, kipödörni a
bajuszát; a mi nem történik hiúságból, hanem azért, mert a kipödrött
bajusz az embernek tekintélyt ád. (Példa rá III. Napoleon.)
A tükör azt mondta neki ezuttal:
«No lásd, most már tetszel nekem!»