Illavay Ferencz uramat, mikor életünkben először találkozunk vele, azon
a foglalatosságon kapjuk, hogy tükörbe néz s azt húzamos időn keresztül
folytatja.
A mi elég terhelő körülmény egy férfi jellemére nézve.
Azonban három rendbeli igen erős mentségünk van a számára.
Az egyik az, hogy borotválkozik. Ez nem történhetik meg tükör nélkül. A
ki ehhez szoktatta magát, az kénytelen mindennap találkozni a saját
ábrázatjával, akár tetszik az neki, akár nem.
A másik mentségünk a «fiatal ember» számára az, hogy ő ezen a mai napon
épen vőlegény. Az udvaron várja négylovas hintó, mely őt még ma délre
átröpítse az eljegyzési ünnepélyre, szeretett menyasszonyához
Dolnavárra. Vőlegény korában pedig már csak minden férfi embernek
megbocsátható, ha a tükre előtt hosszasabban hivalkodik.
A harmadik mentség pedig maga a tükör.
Mert ez nem olyan tükör, mint más becsületes tükrök szoktak lenni, hogy
az embernek olyan kellemetes arczot mutasson vissza, mint a milyennel őt
szembe nézi: nem, ez egy csufondáros, torzképvágó tükör, mely a
belenézőnek a száját félrehúzza, a szemét feltolja, az orrát
félrefintorítja, minden vonását kiforgatja a rendes formájából, úgy,
hogy penitenczia azt az embernek végig kiállni, a míg megborotválkozik
belőle.
Hanem hát ez a tükör: ereklye.
Ferencz úrra az édes anyjáról maradt az, a kinek viszont annak az édes
atyja vette azt Vágujhelyen, a vásárban: ajándékul, mikor menyasszony
volt. Akkor kezdtek divatba jönni az olyan összecsukható, fiókos
toilette-tükrök. Olyant vett egyet látatlanban a jó Opatovszky Mátyás
egy szlatinai üvegestől Borbála leánya számára. Csak akkor tünt ki, hogy
mennyire rászedte az üveges, mikor a leánya belenézett a tükörbe s majd
elejté, úgy megijedt a maga képétől. De már a vásár megvolt, a tükröt
nem lehetett visszaadni, mert az üveges odább ment egy országgal.
Azonban megvigasztalta a leányát Mátyás úr. – Látod leányom, ez a tükör
épen azért lesz jó neked. Mert mire való a tükör? Arra, hogy az ember
meglássa belőle, nem borzas-e a haja? nem maradt-e valami piszok az
ábrázatján? azt ez a tükör is megmutatja. Ellenben nem fogja neked azt
hazudozni, hogy valami szép vagy; sőt az ellenkezőről fog mindig
meggyőzni, s az nagyon jó, hogyha van az embernek egy igaz barátja, a ki
mindig megmondja a szemébe az igazat.
És úgy történt, Opatovszky Borbála az ő férjével Illavay János urammal
egész holta napjáig igen boldog életet élt s azt jó részben ennek a
tükörnek köszönheté. Sokszor emlegette ezt a fia előtt. «Megbecsüld ezt
a tükröt, reád hagyom: engem sok veszedelemtől óvott meg. Akármi indulat
vett erőt rajtam, csak a tükrömbe néztem bele s jó tanácsot kaptam tőle.
Mindig azt mondta: hátha magadban van a hiba? El ne pusztítsd ezt a
tükröt. Te is sok hasznát veszed az életben.»
Meg is tartotta az ereklyét Illavay Ferencz hiven és soha sem
borotválkozott más tükörből. Pedig lett volna módjában akár Velenczéből
hozatni akkorát, hogy talpig meglássa benne magát.
Egy mindennapi nélkülözhetlen jó barát volt az rá nézve: egy zsebbeli
kritikus.
S oh milyen jó, milyen áldott szer ez a kritika!
«Hátha magadban van a hiba?»
Ha minden embernek volna egy ilyen fintortükre, a mely naponkint azt
mondaná a szemébe: hátha magadban van a hiba? felére leolvadnának a
háborúk, egy negyedrészre a házastársi czivódások, egy nyolczadrészre a
párbajok s tizenhatodrészre a processusok.
«No, már most hát azt hiszed, hogy ugyancsak szép legény vagy», mondá a
csufolódó tükör; «egészen vőlegénynek való ábrázat! Hát hiszed, hogy
ekkora nagy fejjel lehet valakibe szerelmes egy leányféle? Alig van
valami nyakad. Micsoda homlok! Faltörő kosnak hatalmas előrész volna.
Meg ez a két vastag szemöldök, a mi csaknem összeér! Nem látod, hogy a
kis gyerekek elbujnak előled az ajtó mögé. Jó volna, ha ezt a gömbölyű
képedet így meg lehetne nyujtogatni, mint a hogy én teszem. Vagy ha ezt
a felvetett szájat lehetne maszkirozni valahogy azzal a sertebajuszszal.
Egyébiránt akármit csinálsz is a képeddel, az általános kifejezést: ezt
a mogorva együgyüséget el nem űzheted róla. A legrosszabb hybrydum ez. A
jámborság vegyítve a vadsággal; a komikum és az ijesztő együtt. Egy
Herkulesfő, a melyikből Pan-szobor lett. Aztán te már most mégy jegyet
váltani? Azt hiszed, hogy szeretnek, azért, mert magad szerelmes vagy?
Ugyan valld meg igazán, ha te volnál az a szép kis leány, azokkal a
bogár szemekkel, szépnek találnád ezt a képet, a mi most rád néz? No,
nevess egyet, hát akkor milyen vagy?»
E néma társalgást félbeszakítá a postakürt szava, a postaszekér ott állt
meg a ház előtt, bizonyosan hivatalos levelek jöttek: Illavay Ferencz úr
volt a központi járás főszolgabirája. A hajdu jelenté az ajtón
keresztül, hogy sürgős levelek érkeztek.
– Hát csak tegye le az asztalomra a kanczelláriában.
Bizony olyan sürgős levél nincs a világon, a miért az ember
félbeszakítsa a nyakravalója csokorkötését, mikor a jegyváltásra készül,
mert szépen csokorra kell azt kötni, azt a szép ujdonatuj tarka selyem
nyakravalót s ez nagy munka egy olyan embernek, a kinek nem ez a
kenyere.
A tükör pedig tovább is gunyolódik.
– Bizony pedig az egész előnyöd az, hogy főszolgabiró vagy. No, no! Ne
képzeld, mintha azzal derekabb ember volnál, mint más, hanem csak azért,
mert a főszolgabiró mindig úton van, ritkán alkalmatlankodik odahaza a
maga házánál s az igen kellemetes minőség egy olyan férfinál, mint
magad!
– Tudsz-e még valamit? (Még a haját is rendbe kellett hozni, mely olyan
sűrű volt és kemény, hogy alig fogta a fésű.) Tudott biz az. Most meg az
orrát nyujtotta meg hosszúra.
– Ma van persze a neved napja. Omlik hozzád a sok gratuláczió. Csak már
valami okosabb neved volna. Ferencz! Most épen divatja van a nevek
megmagyarosításának. Rudolfból csinálnak Rezsőt, Ferdinándból Nándort,
Benedekből Bánkot, Péterből Petőt, Jánosból Ivánt, Albertből Bélát,
Victorból Gézát, Juliusból Gyulát, Augustból Ágostot, Edmundból Ödönt,
Eugenből Jenőt, Benjaminból Benőt, Ernesztből Ernőt, Fridrikből
Frigyest, Maximiliánból Miksát, csak a tiedből nem lehet csinálni
semmiféle regényes hangzású nevet. Már a keresztvízzel a fejedre volt
kitöltve, hogy unalmas, prózai ember legyen belőled.
Többet nem beszélhetett a tükör, mert ott hagyták.
– No hát lássuk azokat a névnapi gratulácziókat.
Ferencz átment az irodájába, a hol halommal álltak a most érkezett
kisebb-nagyobb és legnagyobb levelek.
A csomag tetején volt legfelül a legkisebb.
De ennek láttára nagyot dobbant a szíve. Ismerős volt előtte még a
papirja is, még a borítékja is annak a levélnek! Hát még az irás a
czímzeten! Azok a finom gyöngyszem alakú betűk! Ez az ő irása. A szép
jegyesé. A kinek a számára most viszi a gyűrűt magáral. De hát miért ír
ma? Mikor néhány óra mulva úgy is találkozni fognak. Nem várhatta be,
míg megérkezik? előre küldte üdvözletét? Mit írhat most?
Nehéz kezében reszketett az olló, a míg fölvágta a levelet.
Ugyanazon szép finom gömbölyű betűk; de minő emberölő méreg a tartalmuk.
«Tisztelt uram!» (Már maga a megszólítás.)
«Későn bár, de mégis elég jókor, meg kell tennem ön előtt azon
nyilatkozatot, hogy szívem már nem szabad. Ha önnek ezzel keserűséget
okozok, higyjen rossznak, s akkor el fog felejteni. Minden ámítás volt.
Ne kivánjon többet megtudni. Elhatározásom megmásíthatatlan. Mi
egymással többé nem találkozhatunk soha. Isten áldja meg önt. – Julia.»
Ferencz csak lerogyott a székébe.
Eltakarta nagy tenyerével az arczát, s csak széles, erős mellének
görcsös rángatózása árulta el, hogy sír.
– Minden ámítás volt! A gyöngéd suttogások, a szemérmes epedés sohajai,
az ábrándteljes séták a napsütötte ligetben, a bizalmas együttlét ezer
bohó tréfái, az örömrepdeső fogadás hosszas távollét után, az édes
tervek a jövendőre, a mosoly, a köny, a kézszorítás, az elpirulás, még a
lopva adott búcsucsók is: záloga egy élet boldogságának, mind csak
ámítás!
Hát ilyen az asszony! Hanem az asszonyon túl férfi is van! Azt irják:
«Szivem már nem szabad»; no hát lássuk azt, a ki elrabolta! Ha nem
megyünk kézfogóra Dolnavárra, hát menjünk ökölcsapásra! Ide ficzkó!
akárki vagy.
A széles vállak csak úgy feszültek, a kemény izmok majd szétrepesztették
a vőlegényi attilát.
Igaz! Az ökölcsapáshoz nem kell se ezüstgombos attila, se
bársonymellény, se selyem nyakravaló.
Ledobálta magáról a parádés öltönydarabokat szerteszét a földre. Ide a
fakó viselet is megteszi, meg a fekete nyakkendő.
Hanem azért a fekete nyakravalóért még egyszer oda kell állnia a tükör
elé.
– No most vagy még csak igazán szép gyerek, ha tudnád! beszél hozzá az a
zsebbeli kritikus. Milyen jól illik a képedhez ez az emberevő
agyarkodás. Hát nem megmondtam előre, hogy el vagy ámítva? Senkisem
ámított, magad ámítottad magadat. Hát van rajtad mit szeretni egy szép
leánynak? Te csak olyan után láss, a ki már másnak senkinek sem kell.
Hát már most miért dühösködöl? Mert az mást szeret, a ki bizonyosan szép
fiú. Hát aztán, ha azt a szép fiút összekaszabolod, kevésbbé fogsz csúf
lenni, mint most vagy? Még meg kellene inkább köszönnöd annak a
leánynak, hogy őszintén felvilágosított a veszedelmedről, a míg a
nyakadba nem került a guzs. Hiszen tehette volna, a mit sokan tesznek,
hogy a kezüket az egyik embernek adják, a szivüket a másiknak
tartogatják. Férjhez mehetett volna hozzád, s aztán a főszolgabiró nem
alkalmatlan férj, mindig a világot járja. No nézd! Még azt is
elfelejtetted nagy dühödben, hogy főszolgabiró vagy. Azt a nagy halom
hivatalos levelet ott hagytad olvasatlanul. Legalább azokat nyisd fel.
Ki tudja, milyen fontos ügyek lehetnek bennük ebben a mostani zűrzavaros
világban? Látod, még valóságos isteni gondviselés ez rád nézve, hogy így
történt. Ki tudja, micsoda viszontagságok várnak rád a jövő napokban?
Háboru van, forradalmi időszak. Jobb ilyenkor, ha nem te viszed az
oltárhoz a szép menyasszonyt, hanem más. No ne fintorgass itt ilyen
elkárhozott pofákat, hanem eredj, olvasd el a többi paksamétáidat.
Addig-addig, hogy rábeszélte a tükör: menjen vissza az iróasztalához a
többi leveleket átolvasni.
Azokról már nem vágta ollóval, csak tépte a pecsétet.
Az egyik Gorombolyi kormánybiztos és őrnagy levele volt. Kurtán beszélt:
«Szolgabiró polgártárs!
Én a dandárommal holnapután megérkezem. Tartson ön készen számomra
negyvenezer adag kenyeret, négyezer adag szénát, ezer mérő zabot, ötven
akó pálinkát. Minden patakmalmot alakítson át egy hét alatt
puskaporosmalommá s a papirgyárat posztógyárrá. A vashámorokban öntessen
ön hat és tizenkét fontos golyókat egyre-másra. A kémeket és izgatókat
az egész vidéken fogdostassa össze. Az utakat és hidakat tökéletes karba
helyeztesse ön, nehogy azok a nehéz ágyúim alatt beszakadjanak. Jelen
parancsolatomnak minden pontját azonnal és haladéktalanul foganatosítani
szigorú kötelességének ismerje ön. A legkisebb mulasztásért
haditörvényszék elé állíttatom önt és főbe lövetem.»