Szokás a képcsoportozathoz tájképeket is adni staffagenak, a miknek
rendeltetésük az, hogy festményben nem nézik, regényben nem olvassák.
Ennek a mi történetünknek a vidéke azonban úgy össze van nőve magával az
eseménysorozattal, hogy együtt játszik vele; sőt befolyást gyakorol rá.
Vannak vidékek, a miknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem
tagadható, a miknek multja belesugall a jelenbe. Ország, világ,
korszellem átalakul, idomul az idővel, az a vidék maga külön is alakít,
idomít s hagyományos befolyását nem szünteti meg, s mint egy örökké
tartó álom, belerémlik az ébrenlétbe.
Pozsonytól fölfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép Vágvölgy.
Minden fordulata egy-egy új, megkapó, festői panorámát mutat elénk. Egy
szeszélyesen kanyargó folyóvíz örökké változó mederrel, a mit hol
elhagy, hol visszafoglal; két oldalán erdőpalásttal fedett hegyhátak;
egyike az uralkodó folyóknak; partjain az ország legódonszerübb városai,
egész középkori jelleggel, némelyik még kőfallal kerítve; a lombfedte
hegyoldalakban úrlakta ősi várkastélyok, kívül harczi védelemre szánt
sánczművek közé fészkelve s benn renaissance-kori franczia ízlésű
pompával berendezve; körülöttük csodaszép parkok, minőket csak nagyuri
bőkezüség alkothatott valaha, hattyus tavakkal, tündéri grottákkal,
vízesésekkel, dámvad-csordákkal. Távolabb az aranyködbe burkolt hegyek
ormain emelkedő roppant várromok, a mikből még csak nem rég halt ki az
élet: a dült falak ablakmélyedéseiben még ott láthatók az olasz freskók,
az egyesült családok czimer-pajzsai, miket a szárnyas nemtő Hymen ölel
össze, a megrepedt boltozat kettészakítá a geniust; ott vannak még a
leomlott erkélyek helyén a művészien faragott caryatidák, s a históriai
falak tele irva, vésve már az ujabb kor látogató Kiselakjainak neveivel.
S e holt falak története még oly közel van.
Itt borong a dült vár, melynek árnyékos bolthajtásában a világ szép
asszonya, a szép Báthory Erzsébet emléke kisért. Szűzlányok vérében
szeretett fürdeni, attól lett oly fehér. Még bejárható a pincze, a hová
háromszáz áldozatát eltemette. Átellenben a szomszéd várrom, melyben az
ifju lovag lakott, a kinek kedveért akarta a szép nő még szebbé tenni
magát. S nem messze van a várkastély, tul a hegyeken, a hol az ősi
képtár őrzi a szép szörnyeteg képmását; az az alabástromfehér arcz oly
szeliden néz le ránk, mintha csak azt kérdené: «hát mit tettem én,
rózsákat téptem le, rózsavízben fürdöttem, hát vétek az?»
Amott hajlik ki a folyam fölé a magányosan álló bércz, mint egy óriási
erratikus szikla, melynek tetején egy «bolond» szavára emeltetett várat
egy még nagyobb bolond. Ott látszik az orom, melyről a vén Stibor vajda
alábukott, ott a kerti kőpad, melyen aludt, mikor a vipera szemeit
kimarta.
Aztán közeledik felénk a negyedik rom: nem vár, egy egész város az;
itten uralkodott fél Magyarország fölött a vidék ura, Csák, ki vitássá
tette Róbert Károlynak a koronát s harczolt vele az uralomért, mint
egyenrangú ellenfél. Olyan hatalma volt, hogy tudott háborút viselni
egyszerre két király, a magyar és a cseh ellen s ketten se birtak vele.
Ez a rom Budavárának versenytársa s Komáromnak és Visegrádnak fennura
volt valaha.
Jön utána a másik: a többinél még jobban lerombolva. Minden fala szét
van döntve. Ez volt az a sziklafészek, a hová a leghatalmasabb
összeesküvő főurak el akarták zárni Habsburgi I. Lipótot. Az volt a
terv, hogy vadászaton lepjék meg és fogják el a császárt s úgy ragadják
magukkal a rejtett sziklavárba. Tervüket elárulta valaki s a boszuálló
fejedelem tőből széthányatta a várat, hosszú ostrom után. A hatalmas
főurak elmultak. Idegen kastélyok czimertermeiben néz le még ránk a
kékszemű szőke Petrőczy, a kié a vár volt, s a délczeg Tököly, a ki azt
végsőig védte.
A tulparti hegyeken átellenben fehérlik, mint egy óriási mausoleum, a
büszke Oroszlánkő, s a völgyszoros vágánya közül kimagaslik a hirneves
«Temetvényi» sasfészek, a szilaj Bercsényi ősi vára s a merre csak a Vág
kanyarodik, mindenütt előtünik egy-egy várrommal királylyá koronázott
hegytető. Az alatta levő falunak csak keresztneve van «Podhrágy», a
vezetéknevet a vár adta hozzá. Lednitz, Sztrecsény, Lietava, Hricsó:
holt nevek már.
Ez a romokban gazdag vidék volt a magyar függetlenségi harcz legzajosabb
küzdtere. Várait minden időben hatalmas dynasták lakták, birtokaikra
nézve kis királyok a felföldön. Itt vetették meg lábaikat a nemzeti
fejedelmek, ide vették be magukat a trónkövetelők, itt gyüjték össze
hadaikat, itt halmozták fel hadszereiket, itt vivták meg döntő
csatáikat. Ágyúik dörgése áthangzott a határon. Váraik ormairól szép,
derült időben odamutogattak a várurak a láthatáron kimagasló bécsi Szent
István tornyára: «oda megyünk!»
Aztán az égborulat eltakarta előlük a csalképet; a zivatar letörte
váraik ormait. Ott látni még a «Kuruczsánczot», melyben Rákóczy lova
elbotlott a végzetteljes ütközetben, s e bukással vége lett az egész
fényes álomnak, mikor már annak kilencz-tizedrésze való volt.
Az ostrommal bevett várakat aztán otthagyták szép romoknak: az önként
feladottaknak adtak új gazdákat, idegeneket. A nagyszerű rovnyai parkban
a «Száz hársfa», miket Rákóczy ültetett a zborói «Sub centum tiliis»
másodlatául, egy Aspremont «szivének» siremlékét árnyékozza most be: a
magyar fejedelmi gazda hamvait ott égeti a verőfény a Pontus partján. Új
urak, új dynasták kerültek a régiek helyébe.
Azok sem öröködtek meg. Egyiknek a czimerét felváltotta a másiké a
várkapun, senkinek sem volt maradása. Ezek a rengeteg birtokok, a mik
közül egynek-egynek a határát a névadó vár ormáról nem lehet belátni,
nem akarják megtűrni az új gazdát, valami fekszik e tájon. Csák Máté
büszkesége, Petrőczy daczolása, Tököly rajongása, Rákóczy honszerelme,
Báthory Erzsébet tetszelgő kegyetlensége, Beczkó bolondsága, Stibor
őrjöngése kel és száll itt örökké, felhő alakban, köd alakban, lehull a
fáról a levéllel s újra kihajt a bimbóval: együtt örökli azt a hanttal,
a kővel, a kalászszal, a patak vizével az új ivadék s ő is elmegy arra,
a merre a szél fújja s megint visszatér abban a ködben, mely a tájat
elüli.
De nemcsak a nagyurak hagytak maguk után siremlékül felséges várromokat;
a koldus remetének is ott áll a romemléke, s romnak a koldus háza is
olyan szép, mint a herczegé. Az elpusztult zárda kőfalai ott tükröződnek
vissza a zátonyos, sima víztükörből; csak a remete barlangja alattuk
maradt meg épen. Ott van a penészes szobor is egy oduba kuporodva. A nép
azt hiszi, hogy ő maga az, a szent, kővé válva a hosszú időtől.
S aztán még távolabb, a folyam mentével szemben, a mint a szulyói völgy
elzárja a láthatárt, ott meg már mintha a titánok építkeztek volna s
azoknak a palotáját döntötte volna romba egy Isten, egy mennyei császár:
az egész vidék átalakul egy rémtornáczczá; tornyok, piramidok,
obeliszkek egymás mellé rakva, meg ledöntögetve, egy gigasi Bábel, a
minek a története a Nephitimekkel együtt az æoceneben veszhetett el.
Mindennek változni kell e tájon: az óriások temetője ez itt!
Csak kettő marad megörökülten: a szálfa és a kis emberek.
Mind a kettőnek jó talaja van itt.
Olyan vén faóriásokat sehol az országban nem találni másutt. S azokhoz
is annyi emlék van kötve. Az a tölgyfa, mely a rovnyei kis templomot
egészen betakarja, Lorándfy Zsuzsánáról susog; amottan Rákóczy hársfái
hullatják a földre hajdani gazdájok izenetét, sárgult falevélben; ott az
útfélen áll egy terebély hárs a vetés közepett, mely egy nagy családnak
czimerét ékíti s prædikátumául szolgál, tehát századokkal régibb nemes,
mint urai. Itt van a kilencz iharfa, egyetlen egy törzszsé nőve, a miket
egy nagy úr hajdan, a reformatió kezdetén, összefont gúzsnak, s azt
mondá az új vallás fölvevőinek: «No ha ezt elültetitek így és megéled,
ha élő fa lesz belőle, akkor marad meg a ti vallástok is ebben az
országban!» S lett belőle egy élő kolossz. Ott pompáznak tőle nem messze
a «Kálvinista Nádor» vérpiros virágú gránát-almafái, mik a szabadban
tenyésznek; a római Monte Marion nem látni hatalmasabb példányokat. Ott
zizeg a szélben kedvencz sabinai borókafája, mely másutt e vidéken csak
cserje, itt fenyőnyi szálfa. Nem hordják el már az ágait szép leányok,
vén boszorkák gonosz bűvitalnak. És alatta most is ott áll még az öles
átmérőjű palakőasztal, melyre a dominium utolsó előtti urának a mostani
leszámlálta a három milliót, mind aranyban!
A főúr elmult, az arany elmult; a fa megmaradt, még a levelét sem
hullatja el télre.
És aztán megmaradt a nép.
Csodálatos egy népfaj ez, a mihez foghatót nem találni ebben az
országban.
Szegényebb és szaporább, mint hogy megélhessen az istenadta földből:
kénytelen szétvándorolni a széles világba. De nem koldulni jár, mint a
dervis; nem szolgálatba állni, mint a helveta, hanem dolgozni,
kereskedni. A világ minden nagy városában övé az utcza, kész szállása, a
házküszöb. Ismeri e vándor alakokat Páris úgy, mint Sztambul; az egyik
tudja az utat Londonig, a másik Teheránig, meg Asztrakánig. A mi pénzt
összeszereznek idegen országban, azt hazahozzák az ősi zsuptető alá s
javítnak vele a sors mostohaságán. A nagyvilágban szerteszét bolyongva,
megtanulnak angolul, francziául, németül, törökül, perzsául annyit, a
mennyivel a bejárt országban érthetővé tudják magukat tenni. És épen
annyit tudnak a saját országuk úrnak való nyelvéből is. Igenis, ez a
tótok népe. Hanem azért az ő apáik harczoltak Rákóczyval végső csatái
alkonyatáig, s az ő fiaik ostromolták meg 1848-ban a legelső sánczot
Szent-Tamás első megrohanásánál.
Beszélni nem tudnak magyarul, hanem érezni a haza szerelmét, azt nagyon
jól tudják s vérzeni is tudnak érte.
Még többet is: türni és dolgozni is tudnak érte. Más népfajt képeznek s
mégis egygyé vannak forrva azzal a gentryvel, mely kezdettől mostanáig
oly hű volt nemzetéhez, mint áldozatkész a szabadságért, s melyet mi
furcsa tájkiejtéseért annyiszor kigúnyolunk s mely azért nem neheztel.
Itt van a «tótok országa».
Tájképünket az ő krumpli és pohánkaföldeik, az ő szilvásaik,
káposztás-kertjeik, kender- és len-táblácskáik, az ő pirosvirágú
paszulylyal, selyem tökkel befuttatott zsupfödelű házikóik egészítik ki.
Tengeri és szőlő ott már nem tenyész; délnövényeket csak a főurak
nevelhetnek, a kik télire üvegházat rakatnak a gránát-almafa fölé. Ezen
a földön tiszta buzát nem aratnak már. Azért mégis víg dal hangzik végig
a mezőn.
Most már vasút kanyarog át a völgyön. Mikor a vágtató vonatról az
elragadó panorámán végigtekintünk, a láttani csalódás azt a káprázatot
játszsza velünk, mintha a távol hegyhátak, rengeteg erdőikkel, mind
futnának egymás alul, tornyos épületeikkel, váraikkal; a sík lapály
pedig csendesen bontakoznék az alatt boglyarakta mezőiből, zöld vetés
szalagjaiból, a miken jókedvű nép hangyamunkája foly, egy örökké
ugyanazon képpé.
Miért futnak azok a nagy erdős hegyhátak, váraikkal együtt? s hová
futnak olyan nagyon? Erről beszél a mi történetünk.
Először elmondja, hogy mi történt «Tegnap», azután meg azt, hogy mi
történik «Ma?»