Richard úgy érzé magát, mikor hazament, mintha lovon ülne, melynek
szárnyai vannak.
Csak most kezdett még magára ismerni.
A sybarita léhaság után, melyben eddigi napjai eltöltek, valami nemes
dacz keletkeztét érezte szivében, melynek első neve: az üldözöttek
iránti hajlam.
Egészen meg volt magával elégedve a mai nap kimenetelén.
Átérzette az egész kísértést, és élvezte a felmagasztaltságot, melyet
diadalával teremtett.
Annálfogva, mikor hazaérkezett, egészen idegennek érezte magát
garçon-lakásában.
Minden tárgy emlékeztette valakire, a kit szeretett volna már elfeledni.
Itt egy szőnyeg, ott egy tabouret, amott egy pár papucs, a falon egy
óravánkos; mind gyöngéd viszonyok emlékei, mikre visszatetszéssel tekint
mostan.
– Pál úr! kiált öreg vitézének.
– Mi tetszik?
– Rakjon tüzet a kandallóba.
Pál úr azt igen természetes indítványnak találja.
Hanem, hogy átkozott nedves a fa: nem akar egyhamar meggyuladni.
Richard iróasztala fiókjából előkeres egész csomag leveleket, miknek
illata, szines borítékja elárulja gyöngéd tartalmát:
– Ezekkel alágyujthat.
Pál úr cselekszi azt nagy gyönyörűséggel.