Richardot azután nem kellett nagyon erőltetni a Plankenhorst család
látogatására; járt oda magától is eleget.
Udvarolt a háznál mindenkinek; a házi asszonynak, a leányának és
mindennapos vendégeinek. Azt hitte, azért majd nem látnak bele.
Jenő öcscsét túlboldoggá tette vele. Az ifju őrülésig szerelmes volt
Alfonsinebe.
Az igaz, hogy igen szép hölgy volt; eszményi arcz, alak. Finom,
tökéletes vonások, nemes hajadoni tekintet; báj és kellem minden
arczjátéka.
De milyen sötét lélek lakott ez angyalarczon belül!
Ez a két ragyogó égszínkék szem balcsillagzat volt; minőről azt mondta
az astrolog: a ki e csillag alatt útra indul, elvesz az!
Egy este a szokott estély végzésével szobaleányával vetkőzteté magát
Alfonsine. Külön hálószobája volt anyjáétól.
A komornáját mamsell Bettinek hitták.
Mikor egyedül voltak, azt kérdezé komornájától Alfonsine:
– Mit csinál a Backfisch?
Backfisch persze annyit tesz, hogy sült hal. Hanem a kik a német
nyelvben e szónak különösebb gyöngéd értelmet akarnak adni, azok
gondolnak alatta holmi olyan kis felserdült leánykákat, a kik már nem
gyermekek, de azért még rá érnek várni a főkötőig; a kik még ártatlanok
és ostobácskák; a kik már éreznének valamit a szivükben, de nem tudják,
hogy mit? fecsegnek és nem tudják, hogy miről? a tréfát komolynak, a
komolyat tréfának veszik s a legelső szép szót, a mit nekik mond valaki,
arany gyanánt kapják. Ez a Backfisch.
– A Backfisch tanul úszni, felelt ravasz arczfintorítással a mamsell.
– Még mindig vezérkötélen? Még nem szabadult fel?
– Majd nemsokára, szólt Betti, Alfonsine hajfürteit kibontva, hogy éjre
másként fonja. A multkor, hogy kibontotta a haját, azt kérdezte:
«melyikünk haja hosszabb? az enyim vagy Alfonsineé?» s körül beterítette
magát vele.
– Haha! a Backfisch!
– Én azt mondtam neki: az övé szebb.
Ezen mind a ketten összenevettek.
– Tehát tudja már magáról, hogy szép?
– A felől én is igyekeztem őt felvilágosítani, hanem ez éppen ellenkező
hatással van rá. Egyszer felvilágosítottam afelől, hogy igen jól áll
neki a nevetés, gyönyörű fogsorai vannak: azóta, mikor nevet, befogja a
száját. Máskor megmagyaráztam neki, hogy szép magas homloka milyen vidám
tekintetet ad arczának; azóta lehúzza a haját a homlokára, hogy keskeny
legyen.
– Kérkedés az! azt mondja magában: annyira szép vagyok, hogy el kell
titkolnom egy részét. Nem ábrándozik-e?
– Furcsa az nála. A minap a baronessenek egy főkötőjét föltette a fejére
s megnézte magát a tükörben s aztán nevetett: «milyen különös volna az,
ha én asszony volnék». És azóta sokszor előhozza azt és képzelgeti
magában: valjon mi dolgom volna nekem, ha asszony volnék? Ezt főzném,
azt főzném az uramnak. Este várnám a kandalló mellett, ha hazajön;
egymás mellett ülnénk, aztán olvasnánk egy könyvből, ennénk egy
tányérról, innánk egy pohárból, aztán úgy neveznénk egymást, hogy
«szivecském». Ha mulatságba mennénk, mindig egymással tánczolnánk.
– Tehát gondolkozik felőle? szólt Alfonsine, ravasz tekintettel
pillantva fel Bettire.
– Sokszor előhozom neki, hogy milyen rossz sorsa van itt. Milyen
megvetőleg bánik vele a két baronesse; hogy lenézik, szidják, mint a
cselédet, nyomorultúl járatják akár egy szobaleányt; azon sokat kesereg.
– Az jó.
– Előttem ugyan mást mond. Azt mondja, hogy ez mind jól van így; de én
sokszor rajta kapom, hogy éjjel, mikor azt hiszi, hogy mindenki alszik,
sír és nyugtalan.
– Beszél-e valakiről?
– Minden férfiról szokott fecsegni, a ki csak a háznál megfordul;
kibeszéli, a mit gondol felőlök: ez szép ember, az kiállhatatlan, ez
tréfás, amaz unalmas. Csak egyről nem akar beszélni soha.
– Tudom.
– Hanem ha annak a nevét előhozom neki: mélyen elpirul. Arról aztán
hiába beszélek neki akár jót, akár rosszat: nem tudok belőle kivenni
semmit.
– Hát az jár-e körüle nagyon?
– Vigyázok rá. Szörnyű óvatos. A hol összetalálkozik Edithtel, már
ránczba szedi arczát, szemébe nem kacsint, fejhajtva üdvözli; alig szól
hozzá pár szót. Ismerem én már ezt.
– Szegény kis Backfisch! Csináljon neki örömet Betti. Holnap új ruhát
kap. Egy öltönyömet elrontotta a szabó; az neki jó lesz.
Betti mamsell nevetett.
– Azt a rózsaszín tarlatánt? Hisz az báli ruha!
– Azért jó lesz neki. Hadd örüljön neki. Beszéljen neki olyanformát,
hogy eddig csak azért volt mellőzve, mert úgy tekintettük, mint
gyermeket. De most már kinőtt belőle s most már ő is házi kisasszony
lesz. Taníttatjuk tánczolni, zongorázni, énekelni.
– Komolyan?
– Csak mondja ezt neki. Be fogjuk ezután vezetni a társaságba; meg
fogjuk mindenkinek mondani, hogy ő családtag.
– Ha ezt ma este elmondom neki, reggelig nem alszom tőle, mert folyvást
csak arról fog fecsegni. Különösen az énekléshez nagy kedve van.
– Szegény kis Backfisch! Ugyan tegye meg neki ezt az örömet.
… Oh szivtelen Jezabel!
Nehány nap mulva meghivást kapott Richard Plankenhorstékhoz.
Csak en famille lesznek; wisthpartie, teázás és Alfonsine énekel.
Richard örömest fogadott már minden meghivást e családhoz, akármilyen
unalmas mulatságokkal kecsegtettek is azok.
Nem is úriaskodott a későn jövetellel, inkább előre igazította az
óráját, hogy legyen mentsége, ha ő az első megérkező.
Most is úgy járt.
Az előszobában, hol a komornyik átvette a kardját, köpönyegét, még nem
látott idegen felöltönyt a fogason.
– Tehát én vagyok megint a legelső? kérdé a komornyiktól.
– Igenis; felelt az mosolyogva s nyitotta előtte a teremajtót.
A teremben mamsell Bettivel találkozott Richard; az tett-vett valamit.
– Korán jöttem tán, mamsell Betti?
A mamsell pukkerlit csinált és mosolygott.
– A baronesse még nincsen idehaza, de mindjárt haza fog jönni. A
kisasszony odabenn van.
Richardnak nem volt ez új dolog. Akárhányszor találta Alfonsinet egyedül
(természetesen társalkodónéja ráadásával) s kellemesen el lehetett vele
fecsegni. Finom emberszóló volt. Zongorázni és énekelni is tudott
csinosan.
Most is hallott a két szobán keresztül valami énekhangot Richard; csupán
ez tünt fel neki, hogy ez a hang sokkal erősebb és csengőbb, mint
máskülönben szokott lenni; de hát, gondolhatta, talán olyankor mindenki
jobban énekel, ha nem hallgatják, – ha ugyan gondolt e felől valamit.
Benyitott a harmadik szobába, honnan az énekhang jött – és ideje maradt
észrevétlenül maradhatni a meglepetés néhány pillanatáig.
A zongora előtt nem Alfonsine ült, hanem valaki más.
Az első perczben alig akart ráismerni Richard.
Edith volt az, szokatlan bálias öltözetben és hajdiszítéssel. Rózsaszinű
kivágott ruhát viselt, mely szép nyakát, gömbölyű vállait látni engedé.
Valami népies románczot énekelt iskolázatlan, de sympathicus csengő
hangon, s hozzá, tudatlanok szokása szerint, egy ujjal verte a zongora
billentyűit. Egyedül volt a szobában.
Richard sokáig megengedte magának, hogy az elefántcsonton ugráló
kezecskét bámulja, míg egyszer Edith felvetve szemeit a zongoráról,
megpillantá a hozzá közelítőt.
Első mozdulata az volt, hogy kezével betakará keblét. Még szokatlan volt
neki e viselet, hanem azután eszébe jutott, hogy oda éppen rossz helyre
tette a kezét, s azután végig ereszté azt rózsaszín ruháján s eléje
lépett az őt üdvözlőnek.
Arcza égett és szive dobogott erősen, hangja alig akart szolgálatára
lenni, midőn Richardnak rebegé:
– A bárónő nincsen idehaza.
Richard úgy szánta a szegény gyermeket.
– És Alfonsine kisasszony? kérdé tőle.
– Együtt mentek el. A Burgba hivattak sietősen. Csak későn fognak
hazajönni.
– Öcsém nem volt itt?
– Ő még korábban elment.
– S nem mondta a bárónő, hogy vendégeket vár?
– Azt mondta, hogy komornyikját megbízta eljárni a mára meghivottakat,
hogy a «cercle» holnap tartatik meg.
– Csodálatos, hogy azt nekem nem mondta a komornyik, mikor bebocsátott.
Bocsánat, Edith kisasszony, hogy háborítottam kegyedet. Üdvözletemet,
kérem, adja át a bárónőknek.
Azzal meghajtotta magát hidegen, komolyan, és eltávozott.
Szándéka volt a komornyikot megpirongatni a mulasztásért, hanem azt nem
találta az előszobában sehol. S a főajtó, a melyen a lépcsőtornáczra ki
kelle jutnia, be volt zárva s a kulcs lehúzva a zárról.
Arra kellett magát szánnia, hogy ismét a nagy termen keresztül a
cselédszobákhoz vezető ajtón át távozzék el.
Azt az ajtót is zárva találta.
Még egy kijárást ismert, melyen keresztül a konyhából szoktak az
ebédlőbe járni. Azt is megpróbálta, az sem nyilt ki.
Az ebédlőben volt a csengetyűhúzó, mely a cselédségnek szól: azt
megrántotta háromszor-négyszer erélyesen, azután várt sokáig – semmi
nesz.
Még egyszer visszament az előszobába, azt még mindig üresnek találta.
Itt senki sincs.
Szive oly hangosan feldobogott, hogy felriasztá alvó lelkét.
Itt valaki egy végzetes játékot űz, melynek nem tudja még mi lesz a
vége?
Ismét letette kardját, köpenyét s visszatért abba a szobába, a hol
Edithet hagyta.
Lépteinek hangjára eléje jött a leány. De most már nem égett az arcza
rózsapírban, halavány volt. Szemei nyugodtan néztek Richardra. Nem
remegett, nem volt zavarban.
– Megbocsásson, Edith kisasszony, – szólt Richard, – minden ajtót zárva
találok magam előtt, s az egész háznál senki sincsen, a ki kiereszszen.
Az oldalfalon Alfonsine életnagyságú arczképe volt nagy aranyos rámában.
Richardnak úgy tetszett, mintha e szép tündérarcz kegyetlenül mosolyogna
e jelenetre.
Edith azonban nyugodt közönynyel felelt:
– A cselédek bizonyosan az udvarra mentek. De az nem baj. Itt van a
főajtónak második kulcsa, ezzel én majd kibocsátom önt.
A falon függött egy nagy antik rácsozatú remek kulcstartó. Edithnek
Richard mellett kelle elhaladnia, hogy a kulcstartóhoz jusson. Midőn
melléje ért, Richard elállta az útját.
– Egy szóra Edith! Tudja-e ön, mire gondolok én most e perczben?
Úgy tetszett, mintha az az angyali szép arczkép ott a falon az ifju
vállán keresztül hajolva a kárhozat szóváltását folytatná ennek
feldobogó szivével. Richard úgy érzé, mintha az egész világ égne
körülötte.
Hanem a leány, a kinek útját állta, nyugodtan maradt, s a legnagyobb
lélekjelenléttel felelt neki:
– Ön azt gondolta most magában, hogy «én ennek a leánynak egyszer
megfogadtam, hogy még a szememmel se sérthessem meg, tekintetemet sem
fogom a kezén túl emelni.»
S a leány két keze összekulcsolva volt ölében.
– Úgy van, szólt Richard, s keble egyszerre egy egész pokol nyomásától
szabadult meg. – És most egyet kérek öntől, Edith kisasszony. Sürgetős
levelet kell irnom a bárónőnek. Adhat kegyed nekem irószereket?
Edith a bárónő iróasztaláról felhengeríté a művészi tolólapot s oda
mutatott.
– Tessék.
Richard leült az asztal mellé és irt. Rövid volt, a mit irt, hamar
készen lett vele. Azután borítékba tette s azt ostyával lepecsételé.
Edith ez idő alatt folyvást nyugodtan állt az iróasztal tulsó oldalán,
összetett kezeit ölébe leeresztve.
Richard fölállt és eléje lépett a bezárt levéllel. Arcza nemes volt és
tekintete fenkölt. A leánynak egész lelke szemeiben élt, midőn ez arczot
vizsgálta.
– És miután kegyed el tudta szivemben olvasni, hogy mit gondolok most?
el fogja tudni olvasni azt is, hogy mit irtam a lezárt levélben most?
S azzal eléje tartá a levél pecsétes felét.
– El tudja-e olvasni?
A leány pedig, a mint kezei össze voltak kulcsolva, lassankint fölemelé
azokat egész arczáig, s így összekulcsoltan homlokához szorítá azokat,
nem gondolva rá, hogy ezzel fölszabadítja a szemközt álló tekintetét,
hogy szemeibe láthasson és megláthassa azokban a kétségbeesés, a
gyönyör, a fájdalom és felmagasztaltság csillagcseppjeit.
– Igen, e levélben ez van írva, mondá Richard: «Asszonyom, én öntől nőül
kérem Edithet; egy év mulva nagykorú leszek, akkor eljövök érte. Addig
bánjék ön úgy vele, mint az én menyasszonyommal.»
– És azzal odanyujtá a leánynak a levelet.
Edith ajkaihoz szorítá hosszasan, kínosan a levél pecsétjét s úgy nyujtá
azt vissza Richardnak.
Azután Richard is ajkával érinté a pecsétet, mely kedvese csókjától volt
meleg. Ez volt eljegyzésük csókváltása.
– Át fogja ön adni e levelet a bárónőnek?
Edith némán inte fejével és a levelet keblébe csusztatá.
– S most egy évig ne szóljunk egymásnak arról, a mit egymásról
gondolunk. Isten önnel, szólt Richard. Ne kisérjen ön ki. Meg ne lássa
valaki ezeket a könyeket. Ezek már enyéim. Mutassa meg, melyik a főajtó
kulcsa. Most elviszem magammal s holnap vissza fogom küldeni.
Richard maga átvette a főajtó kulcsát és eltávozott. Még akkor sem volt
a többi szobákban senki. Kinyitotta magának az ajtót, újra be is zárta,
és nem talált a cselédség közül senkit sem folyosón, sem udvaron.
A leány pedig, mikor Richard léptei elhangzottak, leborult a földre s a
hol Richard legutoljára állt, s a bársony szőnyegen meglátszott léptének
helye, a leány megcsókolta kedvese lábának nyomát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nagyon késő volt, midőn a baronesse és leánya hazaérkeztek.
Edith már saját szobájában volt akkor, azaz, hogy abban a szobában,
melyet mamsell Betti osztott vele.
– Küldje be a Backfischt, parancsolá Alfonsine.
Edith bejött.
– Még ébren voltál Edith? kérdé Antoinette asszony.
– Igen, nagynéném.
Antoinette vallató tekintettel kémlelt Edith szemeibe. Nem találta
bennük azt, a mit keresett. Inkább valamely szokatlan önbizalmat, a mi
eddig nem volt sajátja.
– Nem keresett valaki, míg oda voltunk? kérdé tőle.
– De igen, Baradlay.
Mind a két hölgy kereszttűzbe vevé Edith arczát. Hasztalan. Nem gyullad
az ki erősebben erre a névre. Az most már jó helyen van, a szívben, s
nem szalad ki az arczra minden megszólításnál.
– «Várt» reánk a kapitány? kérdé Antoinette.
– Csak addig, míg e levelet megirta nagynénémhez – szólt Edith hidegen s
átadta Plankenhorstnénak Richard levelét.
Most az úrhölgyön van a sor, hogy arcza kigyuladjon, midőn e levelet
elolvasá.
– Tudja ön, mi van e levélben? kérdezé izzó tekintetet vetve a leányra.
– Tudom. Felelt Edith, s tekintetében annyi öntudat, annyi nemes
büszkeség volt, hogy Antoinette dühe megzsibbadt bele.
– Mehet ön szobájába s lefekhetik.
Edith ment.
Antoinette dühösen veté oda leányának Richard levelét.
– Nesze! Ez a te őrült eszednek a műve!
Alfonsine elsápadt és reszketett a dühtől, mikor e levelet végig olvasá.
Nem tudott szóhoz jutni.
Anyjának arcza ki volt kelve a haragtól.
– Azt gondoltad, úgy-e? szólt összeszorított fogai közül szűrve a szót,
hogy minden ember – Palvicz Ottó!
Ennél a névnél visszatekintett anyjára Alfonsine; és a mi gyűlölet,
keserűség, boszú és anyagyilkos kegyetlenség volt ez egyetlen
tekintetben, azt szó nem mondhatja ki.
– A te ostoba játszmád el van veszve, szólt Antoinette, a levelet
darabokra tépve; – most majd jövök én az enyimmel.