– Pál úr! kezdi Richard. Holnap nagy campagnera megyünk.
Pál úr örül annak nagyon.
– Ezt a sok czókmókot nem hordhatjuk magunkkal a táborozásba. Legyen
rajta Pál úr, hogy a mi butorféle van, azokon adjon túl, a mik pedig
holmi emlékek, képek, himzetek, azokat rakja tűzre.
– Értem, kérem alássan. Felelt Pál úr.
Richard kapitány ágyával szemközt, az alcoven oldalfalán függ egy remek
olajfestmény, nagy arany rámában, mely egy hirhedett szépség arczképe
volna, ki magát Richard kedvéért lefesttette – mint Danae.
– Ezt a képet is pusztítsa el Pál úr; rendelkezék Richard.
– Meglesz, szólt biztatólag a vén huszár.
Még azután minden fiókját összekutatta Richard, kihányt belőlük
hajfürtöket, száraz virágokat, szines szalagcsokrokat, «mind tűzbe
velük», s miután meggyőződött róla, hogy semmit sem hagyott fenn, a mi a
mult emlékeiből kísérteni visszajárjon hozzá, még egyszer rábízta Pál
úrra, hogy a masszivabb darabokat is pusztítsa el távolléte alatt, s
aztán könnyebbült lélekkel ment vacsorálni.
Nem is sokáig mulatott odakinn, idejekorán hazatért lefeküdni, s mikor
vetkőzni kezdett, nagy megelégedésére látta, hogy Danae csábító képe nem
vet rá többé a falról epedő szemeket.
Olyan jó meleg volt szobájában az elégetett emlékektől.
Reggel jókor bejött hozzá Pál úr kifényesített csizmával s megkérdezé
tőle: no hát, hogy aludt?
– Igen jól, Pál úr, köszönöm kérdését. Látom, hogy jól eltakarított
innen mindent. Hanem hát mi lett annak a képnek a rámájával? Csak nem
égette el azt is?
– Azt is? kérdé Pál úr sajátságos bámulattal. Hát azt gondolja a
kapitány úr, hogy azt a képet elégettem.
– Hát mit?
– Hát mit? Csak nem ettem gilva-gombát, hogy azt a szép képet a kályhába
dobjam.
– Hát mit csinált vele?
– Már hiszen megkövetem: én is voltam ifjú legény, nekem is csinált a
szeretőm gyöngyös dohányzacskót a nevemnapjára; de mikor azután megcsalt
a szeretőm, én nem dobtam a gyöngyös dohányzacskóm a kemenczébe.
– Hát mit csinált vele?
Pál úr felhúzta a szája balszögletét a szeméig, s hamisan hunyorított
egy nagyot.
– Bevágtam a zsidónál, s beittam az árát!
Richard haragosan hajítá le magáról a paplant.
– Csak nem vágta be kend az én képemet is a zsidónál?
Pál úr nagyszerű vállakat vont erre a kérdésre.
– Furcsa biz az; azt mondta kapitány úr, hogy pusztítsam el a háztul.
– No igen: azt értettem alatta, hogy vesse a tűzre.
– Én meg azt értettem alatta, hogy vigyem el Salamonhoz, a ki megadja az
árát.
– És odavitte?
– Ott is van már.
Richard igazán mérges akart lenni.
– Azonnal menjen kend vissza és hozza vissza tőle azt a képet. Ordíta
telhető haraggal Pál úrra.
Hm. De nem volt ám Pál úr olyan könnyen megijeszthető legény.
A vén huszár nagy lelki nyugalommal készíté oda az ágyhoz gazdája
kapczáit és elpusztíthatlan phlegmával felelt neki:
– Nem adja ám azt már vissza a Salamon!
– De ha én akarom.
Pál úr oda állt az ágy elé s Richard rajthuzliját félig kifelé fordítva
s felvételre alkalmatossá idomítva, mondá:
– Azt izente a Salamon, hogy beszéljen vele a miatt a kép miatt a
kapitány úr.
Richard mérges volt: Pál úr, maga nagy barom! kiálta szolgájára.
– Tudom, kérem alássan – felelt az öreg; ez az egy érdemem van a
világon.
Richard azt az ajánlatot tette Pál úrnak, hogy menjen a pokolba, annak
is pedig a fenekére.
Pál úr nem volt annyira pogány, nem küldte gazdáját olyan egészen
messze, csak annyit mondott neki, hogy a Salamon boltja a vagyon
porczellán-utczában, Nro 3.
Richard boszúsan öltözött, s azzal sietett felkeresni a Salamont a
porczellán-utczában, mielőtt a zsibárus megteszi azt a tréfát, hogy
kiakasztja a tárlatában közszemlére azt a képet, a mit az arczáról sokan
meg fognak ismerni.
Ráakadt a zsibárus-boltra. Kis alacsony spelunka volt az, melybe az
utczaemelés miatt még egy lépcsővel lefelé kellett lépni; világosságát
csak a boltajtóról nyerte, a minek ennélfogva mindig nyitva kellett
állni. A boltbejárás két oldala pedig el volt állva rozzant butorokkal:
ócska karszékek, biczegő szekrények, megrakva felül került
lábzsámolyokkal, a szögletekben chinai tornyok, csorba tányérokból
rakva, a földön tudományos vastagságú könyvek, a miknek ott a legjobb
helye; hanem e helyett egy aranyos csillárra zsíros lószerszámok körül
felmagasztalva; a polczokon egy csoport kitömött papagály, mókus és öleb
bámul egymás üvegszemeibe, csendéletet képezve a fölöttük meredező
csonka szobrokhoz: egy Hercules, kinek fél keze nincs, egy Minerva,
kinek be van törve az orra, s egy Venus, ki már nagyon össze-vissza van
ragasztva; a falakon fakó rámás képek, többnyire üveg nélkül: az
ismeretes Európa, Ázsia, Afrika, Amerika; és József, kinek zálogban
marad a köpenyege Potifárnénál. A nyitott szekrényekben minden
elképzelhető eszköz, a mit emberi nyomorúság üvegből, vasból, rézből,
czinből előállított. S az egész quodlibeten az ódonság illata lengedez.
A mi pedig a legócskább az egész boltban, az a boltos maga, ki ott ül az
ajtóban nagy prémes kaftánba burkolva; lábai elrejtve béllelt
botosokban, s prémes sipkájának ernyője egész orra hegyéig lehúzva.
Salamon úr arcza borotválva szokott lenni minden harmad nap;
természetesen, nem késsel, hanem valami mással: azt tudják, a kik
tudják. Most épen a harmadik napja van. Ott ül ő egész nap, s csak
olyankor kel föl, mikor vásáros érkezik, a nagy karosszékből, melynek
itatós papirosból van már a feneke, mert a bőr nagyon kikopott belőle a
sok rajta üléstől.
Már korán reggel kinyitja boltját s kiül az ajtóba, mert nem tudhatni,
mikor hoz valakit a jó szerencse?
Ime még alig nyolcz óra, mikor egy szép huszártiszt lép be nagy
méltóságosan az alacsony boltocskába s erős hangon kezd tudakozódni:
– Ez a Salamon zsibárus boltja?
Az öreg úr a bő kaftánban leveszi lábait a nagy botosokkal a zsámolyról
és felemelkedik a kérdező előtt; s nagy prémes sipkáját hátrafelé tolva,
hogy mosolygó arczát megmutathassa a kérdezőnek, siet megfelelni.
– Legalázatosabb szolgája a nagyságos kapitány úrnak: ez a Salamon
zsibárusnak a boltja, s én vagyok az a Salamon zsibárus, a kinek ez a
boltja. Szolgálatjára Baradlay Richard kapitány úrnak.
Richard megütődve kérdezé:
– Honnan ismer ön engem?
A zsibárus behizelgő mosolylyal válaszolt:
– De hát, hogyne ismerném én kapitány urat? Nagyon jól ismerem. Arany
ember a kapitány úr.
Richard nem értette az ismeretség alapját. Egészen valószinütlen volt,
hogy Salamon úr akár a katonai szemléken, akár az udvari estélyeken
találkozott volna vele. Pénzt sem kölcsönzött még tőle soha.
– Hát akkor azt is fogja ön tudni, hogy egy kép miatt jöttem most ide, a
mit a szolgám félreértésből ide hozott eladás végett. Én azt a képet nem
szándékoztam a zsibvásárra küldeni.
– Oh én tudom azt nagyon jól, felelt Salamon úr. Épen azért voltam elég
bátor a vitéz huszár úr által azt az izenetet küldeni nagyságos kapitány
úrnak, hogy tisztelje meg szegény házamat személyes látogatásával, akkor
azután majd beszéljünk a felől az idehozott kép felől.
Richard felpaprikázott kedélylyel felelt:
– Nincs arról a képről mít beszélni. Az nem eladó. Én azt meg akarom
semmisíteni.
A zsibárus mosolygó arczczal mondá:
– De ugyan minek megharagudni, nagyságos kapitány úr? A harag nem
egészséges. Hiszen én erővel el nem foglalom a képet. Csak azért
mondtam, hogy legyen szerencsém, hogy az enyém legyen a szerencse.
Legvégül azt teheti ön, a mit akar. Magamforma ember kap rajta, ha
valami ismeretsége akad. Ki tudja, mi jó lehet belőle. Legyen szerencsém
a lakásomon, kapitány úr. A kép odafenn van a lakásomon. Tessék
felsétálni. Ki tudja, mire lehet az jó?
Richard nem bánta hát, ha el kell is fogadnia az erőszakolt látogatást.
– Hát jó. Menjünk fel.
– Csak előbb bezárom a boltajtót. Magam vagyok, nincsen segédem. A míg
odafenn leszünk, addig nem jön be senki. Csak tessék előre menni
kapitány úr. Itt a csigalépcsőn fel. Az emeletlen van a szállásom.
Tessék addig helyet foglalni ott.
Richard megfogadta az utasítást s felment a rozzant fa csigalépcsőn,
mely a boltból az emeletbe vezetett, Salamon szállására.
Mikor feljutott a bolt feletti szobába, elbámulva tekinte szét.
Egy fejedelmi muzeumot vélt maga előtt látni.
Három egymásba nyiló nagy szoba telve volt a legpompásabb fényüzési
czikkekkel.
Művészi alkotású szekrények, kirakva tájkép-márványnyal, chinai
szivárvány-haliotissal, illatos fából, elefántcsont-faragványokkal,
gazdag aranyozással, a mult századok remekei. Mellettük mozaik asztalok,
drágakövekből kirakott táblákkal, japán, chinai és etrusk vázák, sèvresi
és nankingi porczellánok, bronz remekművek, alabastrom- és
márványszobrok, antik kargyertyatartók, művészi ezüst vertművek; tálak,
szelenczék, kelyhek, billikomok tűzben aranyozva, drágakövekkel kirakva,
faragott kandallók, színes márványokból óragyűjtemények és
természettudományi ritkaságok, mind a legszebb rendben, osztályozva,
számokkal ellátva, míg a falakat egész fel a padmalyig remek festmények
takarták, a régi kor minden művészeinek névjegyeivel.
Hisz ez egészen másforma bolt, mint az, a melyik oda alant van.
– Nos, hát hogy tetszik önnek ide fenn? kérdé a zsibárus, mikor
felkapaszkodott a lépcsőn Richard után. Ugy-e bár érdemes lesz egy
kicsit a széttekintésre?
– Az már igaz, szólt Richard, ez egészen meglepő rám nézve. Hogyan
jutott ön ennyi válogatott művészi becsű műhöz?
– Hja! A Salamonnak nagy összeköttetései vannak. Egész Bécsben, a
külföldön is tudják azt, hogy mi az a Salamon zsibárus boltja. A kinek
kell ócska éji szekrény: megtalálja itten. A kinek kell ezüst vésmű
Benvenuto Cellinitől, az is megtalálja itten, a mit keres. A kinek van
valami eladni valója: törött ibrik, vagy Michel Angelo remeke, tudja
jól, hogy annak Salamon megmondja az árát: ez egy garas, ez ezer arany.
Richard el volt foglalva a körültekintéssel.
Az öreg zsibárus mosolygó bizalmassággal sugá fülébe:
– És azután azt is tudják a nagyságos és méltóságos urak, hogy a vén
Salamon tud hallgatni, mint a hal. Tudja minden darabnak a gazdáját: ez
ettől a gróftól, ez attól a herczegtől származott ide; soha azt senki
meg nem tudja tőle. Pompás cabinet-darabok vándorolnak egyik gazdától a
másikhoz. Salamontól egyik sem tudja meg, kitől jöttek azok? Miért
lettek eladva? Mi volt a történetük? Salamon tud mindent, de nem mond
semmit. Salamon ismeri a nagyságos és méltóságos urak dolgait, de nem
mondja el azokat senkinek.
– Az mind igen dicséretreméltó szokás Salamon úrtól. – Hanem hát hol van
az én képem? sürgölé a dolgot Richard.
– No no, hát minek az a nagy sürgetés? Hát elszaladok én innen? Hát nem
enged magának a kapitány úr egy kis időt a körültekintésre? Hátha valami
üzletet köthetnénk mégis ama kép végett?
– Nem lehet, kedves öregem, szólt Richard derültebb kedélylyel: – az a
kép arczkép; akárhogy nem akarok is többé az eredetijére emlékezni, de
azzal csuffá nem tehetem, hogy eladjam azt, a mi tőle arczkép.
– Arczkép! Arczkép! Morgolódék az öreg zsibárus. Mintha nem volna én
nálam arczkép is elég. Tessék csak átjönni a szomszéd szobámba.
Azzal áttuszkolta Richárdot a mellékosztályba. Richard bámulva látott
maga előtt egy egész szobát, melynek minden fala meg volt rakva
arczképpel.
Mindenféle alakú és nagyságú képmások, hölgyek és férfiak, többnyire
fiatalok; olaj- és pastellfestmények, aquarellek és tusrajzok, egész a
szerény silhouttekig sürűn egymás mellé rakva; s még azontúl egy
szögletben egymásnak döntve egy csomó olajfestmény, melynek nem volt
semmiféle rámája.
– De ugyan mondja meg, hogy kerül ennyi egymáshoz nem tartozó idegen
arczkép a zsibvásárra? kérdé Richard.
– Igen egyszerűen, nagyságos kapitány úr. Az emberek egy ideig szeretik
egymást, azután kiszeretnek egymásból: egy ideig ott tartanak egy
arczképet a vánkosuk fölé akasztva, azután megváltozik az izlés, urak,
asszonyságok elfelejtik egymást. Ifju gavallérok, mikor házasodni
akarnak, nem szeretik, hogy az új asszony más képet is találjon a
háznál, s kész legyen érte a csetepaté.
– S aztán eladják a régi arczképeket?
Salamon szétterjeszté karjait, a szobán körüljártatva kézmozdulatát.
– A hogy látni tetszik.
– No azon nem csodálkozom annyira, hogy akad, a ki eladja az emlékbe
kapott arczképet, mint azon, hogy akad, a ki megveszi. Mi a gutát csinál
ön ezekkel az arczképekkel? Hogy ád rajtuk túl megint?
Salamon csendes mosolygással ringatta fejét kaftánja gallérpréme között.
– Nagyon jó üzlet ez, nagyságos kapitány úr! Az, a ki eladja a megunt,
meggyűlölt arczképet, potom áron ide engedi. Akkor azután csak az a
mesterség, megtudni, kinek a képmása lehet ez? Járnak a
porczellán-utczai Nro 3-ba sokan; délczeg urak, fényes hölgyek. Ezt a
furcsa képtárt nagyon szeretik kutatni. Némelyik aztán rátalál a
magáéra: azt sem kérdi, hogy adod, Salamon? fizet nagylelkűen, s elviszi
a képet; nem tudom, mit csinál vele tovább!
– Ez ugyan ördöngős egy üzlet, Salamon úr!
Salamon úr bizalmasan tevé reszkető kezét Richard karjára, s hamisan
hunyorítva suttogá:
– Ismerem ám én az ön arczképének az eredetijét is. Szokott ide járni.
Hüh! ha ezt a képet meglátja nálam. Az ilyen costumeképért nagyon
nagylelkűen szoktak fizetni!
– No de azt a szégyent én nem fogom rajta elkövetni, Salamon barátom.
Bármennyire utálva gondolok is arra, a ki e képhez hasonlít, nem akarok
vele olyasmit tenni, a miért ő is jogot találjon engemet megutálni.
– Ön arany ember, kapitány úr! ön bizonyosan házasodni készül? hejh! nem
igaz? Már van is más arczkép ennek a helyén? Mit?
– Igaz, Salamon úr, házasodni akarok; de más arczkép azért nem került
ennek a szegére.
– Meg tudnám ám én ezt is szerezni. Oh, én mindennek tudom a módját.
Mit? nem lehet? Nekem van egy festőm, a kinek csak azt kell mondanom:
eredj ide vagy amoda, nézd meg jól ezt vagy amazt; azután gyere haza és
fesd le. És az lefesti az emlékezet után olyan jól, hogy majd megszólal.
Nos? Kivánja ön? Miért csóválja a fejét? Az ön menyasszonyát nem lehet
meglátni? Olyan magasan áll, vagy olyan rejtekben? Talán zárdában van?
Ön csak egyre csóválja a fejét? Az még titok. Azt nem szabad megtudni
senkinek. Talán éppen valami szegény leány? Jól van, jól, kapitány úr.
Én nem tudakozódom. Nem kérdezek én soha semmit. Hagyjuk abba. – Hanem
hát – hogy adja ön ezt a… Danae asszonyságot?
Richard boszusan csörrentett kardjával,
– De megmondtam már, hogy ez nem eladó. Visszakérem.
– Ejnye, ejnye no. De minek azért mindjárt úgy csörömpölni a kardjával?
Hát hisz én nem mondtam, hogy adja ide tíz forintért, húsz forintért.
Azt tudom, hogy derogálna ilyen uraságnak. Egy Baradlay Richard! Hanem
hátha cserélhetnénk valamit? Valami más szép képet? Valami más
mythologiai képet? nálam van nagy választásban.
Richard nevette már a dolgot.
– Nem, Salamon, – nem csaklizunk; cserébe sem adom a Danaét kétszerte
szebb képért sem, s ha még egyszer olyan mythologiai lesz is. Engem
úgyse, nem adom.
– No no no! Minek mindjárt esküdni? Hátha találunk valamit? Nézzük
végig. No de nézzünk csak ide. Nézni nem kerül pénzbe.
Azzal erővel oda tuszkolta Richardot egy halom rámátlan olajfestményhez,
mik egymásnak voltak támasztva, s azokat elkezdé szétbontogatni.
Egy képnél aztán Richard felkiáltott:
– Az ördögbe is!
– Ahán! kiálta, diadaltól villámló szemekkel a zsibárus. Találtunk már
valamit ugy-e, a mit érdemes a világosság felé fordítani? s azzal
kihuzta a kérdéses olajfestményt a többiek közül, letörülte a port
kaftánja ujjával, s úgy tartá az ablak felé fordítva Richard szemei elé.
– Ezer mennykő! hisz ez az én arczképem!
– He hüm! Az bizony. Itt hever már nálam félesztendő óta. Lássa ön:
Danae asszonyság kevésbbé volt aggodalmas, mint ön, ő már félév előtt
eladta az arczképét a porczellán-utczai Nro 3-ban. Nyolcz ezüst forintot
adtam érte.
– S hogy adja ön nekem azt a képet?
– Az ön saját arczképét, ugy-e? Mondtam már; cserébe.
– Legyen!
– Ej, ej kapitány úr. Ön vigyázatlan alkuvó. Mások majd nagyon
megcsalják. Hisz ön még rá is fizettethetett volna erre az üzletre
velem.
– Vigye a patvar az egész üzletet. Már most szőrt szőrért. Küldje ön
haza az én arczképemet, s aztán, nem bánom, facsarjon ki Danae
asszonyságtól a magáéért egy milliót.
– Kifacsarni? Ah, kapitány úr! azt a Salamon nem teszi. Semmit, mint a
mi méltányos. Mindenki legjobban tudja magáról, mennyit ér? A mennyire
taksálja magát, Salamon azzal beéri. Én kifacsarni? Nem vagyok én csaló.
Lássa kapitány úr, milyen igazságos vagyok, még azt is megmondom önnek,
hogy a képek hát mennek cserébe; de hát a ráma?
– Micsoda ráma?
– No hát: ön rámával együtt küldte ide a képet. Danae asszonyság pedig
ráma nélkül küldte az önét; az aranyos keretbe mindjárt más képet
illesztett: hát a ráma még alkun fölül van.
Richardot most már boszantotta a zsibárusi nagylelkűség.
– Hagyjon nekem békét a rámájával, csak nem fogok öntől még öt forint
ráadást is elfogadni.
– Ej, ej no, már minek vesztegetni azt a nemes haragot? Rongyos öt
forint! Hisz nem kináltam én rongyos öt forintot önnek; hátha
cserélhetnénk valamit? – Nálam van sok mindenféle olyan dolog, a mi a
kapitány úrnak tetszhetik. Nézzünk körül. Nézni ingyen lehet. Vannak
igen szép pompás fegyvereim, handzsárok, kardok.
– Köszönöm. Az már nekem is van mindenféle; egész arzenálom van.
– De hátha itt is talál valamit, a mi még otthon nincs? Aztán nem kerül
semmibe megnézni. Hátha csinálhatnánk valami üzletet. Jó jó no, nem
beszélek a rámáról. Azt majd beszámítanám. Ha valami megtetszik a
kapitány úrnak, ráfizetne, hogy én is legalább egy kis pénzt lássak.
Érti-e már? No hát. Látja, minálunk az a szokás, hogy a legelső üzlet, a
mi a nap kezdetén történik, nem szerencsés, ha valami pénz, akármilyen
kevés pénz, nem marad a markunkban belőle. Az az egész nap szerencsétlen
nap lesz. Azért boldog az első vevő, mert azt el nem eresztjük: az a
legolcsóbban kaphatja, a mi neki megtetszik, csakhogy a pénzét lássuk.
Richard csakugyan elhitte, hogy ez a zsibárus már őt másképen el nem
ereszti, ha csak egy pár forintját itt nem hagyja nála, még e ketté
metszett csereüzleten felül. Nem bánta hát, be hagyta magát tuszkoltatni
a harmadik szobába is. A harmadik szoba, a melybe átvezette a zsibárus
Richardot, egy teljes gyüjteményt tartalmazott a világ minden
nemzeteinek fegyverzetéből.
Egyik csoportozatban az egyiptomi, persa és méd hadiszerek, görbe és kés
alakú kardok szijas fogantyúkkal, legyező idomú harczi zászlók,
buzogányos hajító dárdák, guitarre alakú vértek; amazon-sisakok, etrusk
fahéjkürtök. Másik összeállításban ó-görög fegyverzetek, thebai pajzsok,
kéthegyű dárdák; az aspis és xyphos; a samnit ércznyakló, római rövid
kardok; villámos pajzsok, tollas pánczélingek, sarmata pikkelypánczélok.
Ismét más kirakat gall és teuton fonott vértekből, lánczos
buzogányokból, szarvas sisakokból, angol-szász csatabárdokból; –
mellette a középkor szakállas hajító kopjái, a cseh hajnalcsillag, a
német pánczéltörő, a szász alabárd és partizán, a sarló-tőr és
gyilok-kapacs, a kereszteshadak fegyverzetei, s a mór és szaraczén
kardok, kopják, a hindu tomahawkokkal és magyar fringiák, csákányok,
gerezdes buzogányokkal egy categoriába sorozva; – míg végre egy egész
oldalt elfoglalt a jelen század mindenféle nemzeteinek fegyverzete,
ócska kardok, puskák, drágaköves kirakott díszkardokkal s aranyveretes
handzsárokkal vegyest.
– Ugy-e bár, hogy ez is egy kis arzenál? szólt, kezeit elégülten
dörzsölve, Salamon. Megérdemli a körültekintést. Oh, mikor egy országos
ünnepély készül, nagy kelete van a porczellán-utczai zsibárus-boltnak.
Itt megkapható minden. – S aztán az ünnepély után ismét visszavándorol
minden.
Richard elemében találta itt magát. Műértő szemmel kutatott ez ócska
kardvasak között. Egyszer megpillantott egy barna pengét, melynek a
legegyszerűbb markolatja volt, s tokja hiányzott. Azt kezébe vette.
– Ahén! monda kedvtelten a zsibárus. Ön rátalált az igazira. Tudtam,
hogy megakad rajta a szeme az igazi műértőnek. Ez egy igazi
Crivelli-penge. Tíz aranyat kináltak már a pengéért, de nem adom
tizenötön alul, mert ez egy eredeti Crivelli, nem utánzat.
Richard megnézte a kardot a világosságnál, s azt mondta rá:
– Ez nem Crivelli-penge.
Salamon nagyon meg volt sértve.
– Ah, uram. Én nem hazudom soha. Crivelli-penge, ha mondom, nézze ön
csak.
S azzal a kard pengéjét reszkető kezeivel meghajtva, Richard derekát öv
gyanánt fogta vele körül.
– Megcsókolja a hegyével a markolatát.
– Jól van, szólt Richard, átvéve a kardot; hanem már most én csinálok
vele valami productiót. Van itt valami rossz puska, a mi nem sokat ér?
– Tessék választani, szólt Salamon, egy egész gulára mutatva mindenféle
elavult lőfegyverekből.
Richard kiválasztott egyet közülök, a legnehézkesebbet, s azt
harántékosan megtámasztá, szájával a gulának, agyával a padlatnak.
– Most kérem, álljon ön egy kicsit félre!
A zsibárus félreállt, s várta, mit akar ez elkövetni.
Richard pedig egyet suhintott a levegőben a karddal, s azzal lecsapott a
puskacsőre. A puskacső kétfelé szelve esett jobbra-balra.
Richard végig vonta ujjai hegyét a kard élén s odatartá azt Salamon elé:
– Nézze ön, egy csorba sem esett az élén.
A zsibárus oda volt bámultában.
Először megbámulta a kardot, azután a kétfelé szelt puskát, azután
odament megtapogatni Richard karjait.
– Isten a világ felett! Ez volt a vágás! Én, ha egy narancsot elvágok
késsel: háromszor kell hozzáfognom. Arany ember a kapitány úr! – Nem
arany ember: vas ember! Ez volt a vágás! Micsoda vastag cső, s egy
vágásra kétfelé esik, mint egy papiros tölcsér.
– Ez a kard nem Crivelli, szólt Richard, visszanyujtva a zsibárusnak; ez
valóságos Al-Bohacen damaszk-penge: az ára száz arany.
– Isten őrizz! tiltakozék mindkét kezével a zsibárus. Én megmondtam,
hogy tizenöt arany az ára. Se alább, se feljebb. Nálam annyiba számít.
És ha ide akarja adni érte cserébe a kapitány úr azt a képet rámástól,
meg még egy aranyat ráadásul, akkor legyen öné, vigye el. Én ilyen
karddal egy házban nem hálok.
Richard elmosolyodott.
– De hisz azt a képet már elcseréltük az én saját arczképemért.
– No most már az ön arczképét nem adom semmi aranyért, semmi pénzért, az
marad nekem. Először életemben találkozom egy gavallérral, a ki azt
mondja: Salamon, ennek az ára, a mit nekem kinálsz, nem tizenöt arany,
hanem száz arany: ez nem Crivelli, hanem Al-Bohacen. – Ilyen arczkép
nincs több a világon. Ez Rarität! Ez unicum! Ez incunabulum! Nincs
copia, nincs Varietät belőle. Ezt nem adom ki a kezemből, az arczkép itt
marad, vigye ön el kardját, fizessen még egy aranyat és aztán quittek
vagyunk.
Richard gondolkozni látszott. Salamon kitalálta gondolatját.
– Ne féljen ön attól, kapitány úr, hogy valaki meglátja nálam az
arczképet, el fogom azt tenni a hálószobámba, özvegy hálószobámba, a
hova nem jár senki. No ugy-e, itt hagyja?
Richard nevetve tette kezét az unszoló tenyérbe.
A zsibárus szájához értette a kapott pénzt, s azután mély zsebébe
ereszté.
– Engedje meg, hogy begöngyöljem papirosba a kardot, a szolgám utána
fogja vinni a kapitány úrnak. Ugyan örülök, hogy szerencsém volt. Talán
nem is utoljára. Ha házasodni fog a nagyságos úr, parancsoljon velem,
előteremtek minden szépet és remeket, a miben szép szemek gyönyörködnek.
– Oh köszönöm, nekem nem lesz arra szükségem; annak, kit én elveszek,
nem kellenek czifra butorok.
– Szegény leányt akar elvenni? No mondja, igaz-e?
Richard nem akart tovább szóba állni vele.
– No Isten önnel.
– Jól van, jól van, kapitány úr. Isten önnel. Nem kérdezősködöm. Az öreg
Salamon sokat tud, a miről nem gyanítják, hogy tudhatja, de nem szól
felőle senkinek; ön arany ember, ön aczél ember, kapitány úr. Nem jól
mondtam, ön valóságos damaszk ember! Hiszen ön tudja, miből lesz a
damaszk? Aczélat és aranyat kovácsolnak össze. Ebből lesz a damaszk.
Csak maradjon ön olyan, a milyen. Én nem avatkozom az ön dolgába,
kapitány úr; de emlékezzék rá a vén zsibárusra, a porczellán-utczában, a
Nro 3 alatt. Én azt mondom önnek, hogy becsületes embernek lenni igen jó
gscheft! – Ráemlékezzék. Egyszer az életben még fogja ön látni a
porczellán-utczai zsibárust, vagy akarja vagy nem. Akkor meg fogja ön
érteni, a mit önnek mondtam: becsületes embernek lenni a legjobb üzlet.
Istennel járjon!
Richard iparkodott menekülni a bőbeszédű öreg úrtól; a zsibárus-gyereket
a karddal egyedül bocsátá szállására; maga nem akart hazamenni.
Félt Pál úrtól.