A Plankenhorst-család estélyei eltűrt nevezetességgel birtak a
rezidencziában.
A Plankenhorst név elég jó hangzású volt, csak az hiányzott belőle, hogy
nem volt előtte a bárói czím. – Hanem azért az özvegy nőt baronessenek
czímezték, mert ő annak született. – Még a leányát is megtisztelték e
czímmel udvarlói. Én bizony nem tudom egész hitelességgel, hanyadik
ivadéknál szűnik meg ez reagens hatással bírni a leányágon.
Plankenhorsték saját házukban laknak a belvárosban, a mi Bécsben nagy
szó. Hanem az nagyon ódon épület volt már, még Mária Terézia idejebeli
styl szerint, és a földszinti szobák ki voltak adva boltoknak.
Költséges háztartást vittek; hanem nyáron soha sem mentek jószágaikra, a
holt idényt is Bécsben töltötték.
Bejárásuk volt a legmagasabb udvarhoz, s ott sokszor voltak láthatók,
hanem társaságukat inkább csak a férfi, mint a női rész kereste. A
bárók, a kiknél kezdődik az ember, s a herczegek, a kiknél kezdődik a
nemes ember, gyakran nyujtották kezöket a kellemes Antoinette
asszonynak, midőn a buffetbe vezették, s a bájos Alfonsinenek, ha
tánczra vitték; és mikor a herczegek jelmezbálakat adtak, azokból nem
hiányzott a két Plankenhorst úrhölgy. Hanem azért nem hallatszott, hogy
valamely báró vagy herczeg valami komolyabb viszonyt iparkodott volna
kötni e családdal.
Az ő estélyeik nevezetesen látogatottak voltak, s azokban sok országos
és szívbeli cselszövény lett kifőzve. Hanem az volt a feltünő, hogy
azokban az estélyekben még sem az a társaság vett részt, a melyet ők
szoktak látogatni. Nem lehetett náluk egy Sedlniczkyvel, Inzaghival,
Apponyival találkozni, hanem azoknak tanácsosaival és titkáraival.
Windischgrætz és Colloredo herczegeket senki sem kereste ottan; hanem
azért voltak jelen tisztes arczú, érdemrendes mellű, aranygalléros
katonai kitünőségek, annál több fiatal életvidám tiszt és nemes testőr.
A hölgykoszorú is igen válogatott volt, rang, hivatal, születés által
kitüntetett családok hölgyei és kisasszonyai.
A mi pedig a hangot illette, az minden kifogáson felüli volt, a
convenientia és societas szabályait illetőleg. A mulatság igényeit
tekintve pedig az az egy előnyük volt Plankenhorsték estélyeinek, hogy
ott elegans társaságban lehetett élvezni fesztelenül, a mi nem mindig
adatik együtt, mert vagy fesztelenül mulat az ember, csak hogy a
társaság nem elegans hozzá; vagy pedig elegans társaságban mulat,
csakhogy decidáltan unja magát mellette.
Plankenhorstéknál mind a két előny egyesült.
Hanem azért mégis, mikor este kilencz órakor Jenő teljes bál-ornátusban
elment Richardért, hogy majd elviszi magával, azt még egészen
öltözetlenül találta. A pamlagon feküdt s valami regényt olvasott.
– Hát te nem készülsz az estélyre?
– Micsoda estélyre?
– Plankenhorstékhoz.
– No nézd, erről egészen elfeledkeztem! szólt Richard felugorva a
pamlagról. Héj Pál úr?
– Ugyan mondd meg, Richard, miért húzódol te olyan nagyon ezektől az
emberektől, a kik olyan nyájasak, olyan előzékenyek hozzánk; s a kiknél
olyan jól lehet mulatni.
– No mi baj? kiálta be az ajtón Pál.
– Jőjjön be Pál úr, azután borotváljon meg! monda az öregnek Richard.
Nemcsak szakácsa volt az, hanem borbélya is.
– Hiszen már régen akartam mondani, hogy miért nem készül? dörmögé az
öreg. Ha én fejemben nem tartanám, felit is elfeledné dolgának. Pedig a
meleg víz is kész már. No hát üljön le.
Richard le hagyta magát ültetni egy székre s nyakába köttetni a
törülközőt.
– De hát az én kérdésemre miért nem felelsz? unszolá Jenő, míg Pál úr a
szappant habarta. Miért idegenkedel Plankenhorstéktól?
– Tudja a mennykő! felelt Richard. Olyan grófhatnám emberek.
Jenő önbizalmasan mosolygott.
– Én azt nem tapasztaltam.
– No tartsa az állát! rivalt Pál úr gazdájára, s elkezdé a képét
köröskörül beszappanozni.
Mikor aztán egészen be volt a képe szappanozva egész a szája széléig,
akkor Richard elkezdett valamit mesélni az öcscsének, míg Pál úr a
beretvát megfeni a szíjon.
– Te Jéni! Egyszer, mikor Velenczében voltam, találkoztam a tengerparton
egy faquinnal, a kinél volt egy hosszú, horgasvégű sodrony. Kérdeztem
tőle, mit keres itt? Ebédre valót, felelt a faquin. Épen apály ideje
volt, s a tengerhomokban apró gömbölyü lyukacskákat lehetett látni. A
faquin kivett a korczából egy csipetnyi sót, s azt egy ilyen homoki
lyukba hintette. Arra egyszerre hirtelen kitolta a lyukból az ujját egy
csigabiga, a mit úgy hínak az olaszok, hogy «pesce canella». A faquin
hirtelen keresztülütötte rajta a hegyes drótszigonyt s kirántotta a
jámbort a hüvelyéből. Akkora kis féreg, mint az ujjam. No bizony
barátom, ez sovány eledel, mondám a faquinnak. A faquin mosolygott:
hosszú madzagot húzott a drót másik végébe s azután egy sziklához ment,
a hol mély volt a víz, oda leeresztette a viczkándozó pesce canellat, s
egy kis idő mulva egy nagy bolond Stockfischt húzott ki a horga végén.
– Hogy jut neked ez most eszedbe? kérdé Jenő, furcsán vonogatva vállát.
– Magam sem tudom én.
– Jobb lesz már nem discurálni, mert még belevágok a képébe! förmedt
rájuk Pál úr. Az úrfi csak menjen előre, a kapitány urat majd
transportálom én, ha ki lesz puczolva. Oda találunk magunkba is. Tudjuk
bizony, hogy a Plankenhorst-házba nem szükség az ablakon felmenni
kötéllajtorjával.
Jenő tanácsosnak találta megfogadni Pál úr utasítását és bátyjának
becsületszavával megelégedve, hogy eljön, őt frizeurja kezében hagyni –
nehogy még azt is megmagyarázza, hogy miért olyan bolond a pesce
canella, hogy elhagyja a biztos menedékét s kidugja az ujját, ha sót
hintenek rá?
Fél óra múlva csakugyan találkoztak egymással Plankenhorsték termeiben.
Jenő sietett bátyját bemutatni a háziasszonynak és kisasszonynak, kik
azonnal constatálták, hogy már volt szerencséjük vele találkozni.
Antoinette asszonyság azt is hozzá tette, hogy nagy örömére szolgál a
kapitány urat saját termében is láthatni.
A kapitány úr mondott neki egy pár locus communist s aztán jött más,
ennek átadta a helyet.
– Akarod, hogy megismertesselek itt egynehánynyal a társaságból? kérdé
tőle Jenő.
– Soh se fáraszd magad vele. Jobban ismerem én ezeket itt, mint te. Az a
martialis termetű feldmarschall amott, ki oly hangosan conversál, mintha
brigadeot commandirozna, az egy élelmezési főtiszt, ki teljes életében
profuntot mért és szénát porcziózott, s nem hallott máskor ágyúzni, mint
a császár nevenapján. Az a fiatal herczeg, ki oly magasra feltett
szemüveggel osztja a kegyes mosolygást, az a Polizei-Direktor titkára;
különben igen hatalmas férfiú. Az a tiszteletreméltó bankár, ki
egyszerre három emberrel beszél, a hasától nem látja a lábát, s
óraláncza drága fityegőivel játszik, az valami Medicinalrath a Sektion
für Sanitätswesennél; a közkórházak vannak rábízva, meglátszik rajta. Az
a nyájas kis öreg úr, ki talleyrandi finomsággal köt discursust
mindenkivel, az az államkanczellár referense «über öffentliche und
private Unterhaltungen». Az a ferdére festett képű duenna abban a
kávészín szalüpben, az Blumenberg bankárnak a felesége, a kinél az
előkelő körök tékozló fiai szoktak adósságot csinálni, s a ki ennélfogva
mindent tud, mi a legmagasabb körökben történik; s az a fiatal
kisasszony, ki itt tőlünk nem messze olyan bizalmas mosolygással beszél
egy hozzád hasonló öreg ifjuval, az a leggonoszabb spion, a ki valaha
titkokkal kereskedett; különben igen szeretetre méltó kis naiv leányka.
Jenő igen fanyar képet csinált mindezekhez. Úgy tetszett neki, mintha
Richard bátyja nem valami épen nagyon megtisztelő véleménynyel volna
erről az egész társaságról.
– Többet ér ennél az egész compániánál az a kis szobaleány, a kivel a
lépcsőn találkoztam, szólt másfelé fordítva a beszédet Richard. Ejh, de
helyes kis gyerek! Nem tudom, ide tartozik-e? Már annak a kedvéért
eljárnék az estélyeitekre. Mikor elszaladt mellettem, megcsippentettem
az orczáját, de mondhatom, hogy olyat koppantott a kezemre, hogy most is
sajog bele.
Ezt már Jenő hallgatta is, nem is, mert épen közeledett feléjük egy
előkelő kitünőség, a kire már messziről el kellett kezdeni a mosolygást.
Akkor aztán Richard is arra fordult, hogy meglássa, ki kényszeríti az
öcscsét ily önkéntes nyájasságra?
Egy magas, szikár úr, egész termete csupa szeglet, arcza egy rendetlen
prizma, szegletbe menő szemöldök, hegyes szegletű orrhegy, trapezialis
állkapcsa, divergens hegyes bajuszok a felső ajk fölött s azokkal
trigonometrice ellentétes kis hegyes szakáll az alsó ajk alatt.
Richard ezt az alakot is igyekezett magában kitalálni.
«No ez a valaki, a kire most itt az öcsém egy távmosolyt intéz,
kétségtelenül fő udvari kurir a spanyol követségnél.»
Hanem most az egyszer megjárta lavateri tanulmányával.
A szegletes úr öcscsét csak úgy per tangentem üdvözölve, egyenesen ő
hozzá lépett s mind két karját bizalmasan megveregetve beczéző
tenyereivel, nyájasan és magyarul szólítá meg.
– Szervusz Richardkám. Szervusz.
Richard hideg vérrel visszaadta neki a köszöntést.
– Szervusz.
Mire a szegletes úr az egyik bajuszán egyet rántott, mintha a válasz nem
lett volna egészen inyére, míg Jenő zavarodottan harapott ajkába, mintha
neki kellene a maga száját megharapni azért, a mit Richard mondott.
Richard pedig azt hitte, hogy ez a valaki, a ki őt itt most tegezi,
valahol valami államcancellári bálban Bruderschaftot ihatott vele s még
most is emlékezik rá, a mit pedig ő reggelre elfelejtett. Lehet a
világon ilyen jó pajtás még sok.
– Hát hogy vagy, hogy? kérdé a szegletes úr familiáris bizalmaskodással.
– Keményen, felelt Richard. Látom, te is jól ki vagy keményítve.
A szegletes úrnak ez sem tetszett; most már az alsó ajkán meghagyott
ecsetformát elkezdte húzogatni.
– Holnap indulok haza. Mit izensz édes anyádnak?
– Hát te is azon a tájon lakol?
Erre a kérdésre mind a két hegyes bajusz felvonult az orrig; míg Jenő
testvér iparkodott olyan képet csinálni, mint a ki nem hallgatja, hogy
mit beszélnek mellette.
– Nos, mit izensz édes anyádnak? ismétlé a szegletes úr.
– Csókolom kezeit.
E szóra a prizmatikus arcz szögvonalai egyszerre más combinatio szerinti
összeszögellésekre alakultak, a mit más ember arczán gyöngéd
kedveskedésnek fognánk nevezni.
– No ezt át fogom neki adni; szólt a szegletes úr, megragadva mindkét
kezével Richard jobbját. Bizonyos lehetsz felőle, kedves Richard, hogy
kézcsókodat a legnagyobb hódolattal fogom én magam kedves szeretett
anyádnak átadni. Én személyesen.
– No iszen nem szükséges épen ilyen nagy pontossággal járnod el e
megbízásban, mert hiszen én sem adtam neked a kézcsókot in natura.
– Ühm. Dörmöge erre magában a szegletes úr, s alsó ajkát oly mélyen
behúzta fogai közé, hogy a kis pemzliforma szakáll feltolakodott a két
bajusz közé harmadiknak.
Veszedelmes volt azt a kérdést koczkáztatnia, hogy «te talán nem tudod
kivel beszélsz?» mert ha erre az a válasz jön, hogy «de igen», akkor az
eddig váltott szavak igen nagy mértékét fejezik ki a fumigálásnak;
másképen kellett a való felismerésére vezetni a tudatlan ifjút.
– S hát te magad nem szándékozol lejönni?
– Talán, ha concentrirung lesz Pesten és az ezredemmel leparancsolnak.
– Kaphatnál szabadságidőt, ha le akarnál jönni a vármegyédbe.
– Hát ott mit látnék?
– Nagyobbszerű concentrirungot és igazi, nem Scheingefechtet, hol az
ország első capacitásai fognak megmérkőzni egymással, s látni fognád,
hogy vannak még a csatatéren kívül is ütközetek, mikben az igaz hűség
kipróbáltatik.
– Igen? Ólmos bottal. Restauráczió lesz megint?
– Nem, édes öcsém. A szellem és igazság fegyvereivel; azon fegyverekkel,
mikkel dicsőült atyád küzdött egy magas czél diadaláért s a mely
küzdelem folytatására lesztek hivatva ti.
– Ahhoz nekem se pénzem, se eszem.
– Majd megjön mind a kettő. S a míg ti, a dicsőült fiai elfoglalhatjátok
azt a helyet, melyet halhatatlan atyátok minden viharban megállott:
addig helyettetek ott leszek én, ki a szent küzdelem folytatásában, ha
nem oly vas kézzel is, mint az övé, de hasonló vas akarattal fogok
kitartani. Adieu, kedves Richard. Én még ez éjjel utazom. Adieu. Kedves
anyádnak meg fogom mondani, hogy egészséges vagy. Első dolgom lesz, hogy
vele szóljak, ha megérkezem Nemesdombra; ha éjfélben érkezem is. S ha én
szóltam vele, ő hivatni fog téged. Ő nagyon szeret téged. Adieu, kedves
Richard.
A szegletes úr jól megrázta Richard kezét s oly kegyteljes mosolylyal
vált meg tőle, mintha az csupa merő hizelkedésekkel traktálta volna.
Jenő a discursus vége felé odább sandalgott, hogy még tanunak se legyen
jelen s iparkodott valami látszólagos társalgást kezdeni a titkokkal
kereskedő naiv kisasszonynyal. – A mint pedig félszemmel észrevette,
hogy a szegletes úr elvált Richardtól, sietett bátyjához vissza.
– No te ugyan gyönyörű sottiseokat csináltál ezzel az emberrel!
– Miféle sottiseokat? kérdé az, semmiről sem tudó képpel.
– Hát legelőször is visszategezted.
– Hát ha ő per tu szólít meg.
– De hát nem ismered? Ez Rideghváry.
– Nem bánom én, ha Melegváry is.
– Családunknak régi benső barátja, kit sokszor láthattál odahaza.
– Ejh, ha én minden fizásra emlékezném, a mit valaha a házunknál láttam
nyolcz esztendős koromig, a mikor a katonaiskolába felhoztak. Biz én nem
rajzoltam le az albumomba Betegváry, vagy Micsodaváry úrnak a
fizimiskáját; pedig egy linea segélyével könnyen tudnék ilyen arczképet
architecturázni.
Jenő iparkodott bátyját félrehúzni valami szögletbe, hogy meg ne hallja
valaki más is, mit beszél?
– De kérlek, sugá fülébe; ez igen nevezetes ember.
– Én megengedem neki.
– Ez az administratora a vármegyénknek.
– Hát az a vármegye dolga.
– És még más valami is… Nekünk leendő mostoha apánk.
– Hát ez az anyánk dolga.
Richard e szónál hátat fordított öcscsének.
Jenő még akart neki valamit mondani, hanem az lerázta nyakáról.
– Hagyj nekem békét Erdeghváry uraddal. Nem azért jöttünk mink ide.
Eredj kurizálni Alfonsinenek; most nincs körülötte más, csak az a
nyaffadt Hofsekretär extra statum; azt már csak ki tudod szorítani a
helyéből. Aztán emlékezzél arra a történetre a pesce canelláról, meg a
Stockfischről.
Jenő tréfás nehezteléssel bökte oldalba bátyját ujjával.
– Ejh, te gonosz! Hát melyikünk a pesce canella? melyikünk a Stockfisch?
– Most a Hofsekretär a pesce canella, s te vagy a Stockfisch; hanem ha
egy náladnál különb epouseur kerül a halászatba, akkor te leszesz a
pesce canella, az lesz a Stockfisch.
Jenő csóválta a fejét és mosolyogva ment odább, pedig igazán haragudott
a tréfáért.
Richard egy órahosszat tánczolt és unatkozott Plankenhorsték termeiben.
Kártyázni ott épen nem szoktak; ettől ment volt a hirük. Volt ugyan
fiatal hölgy e termekben elég s Richard hirhedett csábítónak volt
kikiáltva, hanem az untatta éppen legjobban, hogy ez olyan könnyű
mesterség. Asszony, leány, mind olyan egyforma.
Richard teljes öntudatával birt annak a szomorú szerencsének, hogy ő
utána minden asszonyféle bolondul; szép és kevésbbé szép, ifjabb és
években gazdagabb. Csak köszönnie kell és viszonoztatik.
Egy szobaleány, ki az arczát megcsippentőnek kezére üt, rá nézve új
dolog.
Még eddig nem talált sem férfira, ki a küzdésben, sem nőre, ki a
szerelemben mestere lett volna.
Egyszer megint összeszakadt az öcscsével.
– Nem jösz egy csésze theát bevenni a buffetbe?
– Nem bánom.
Jenő arcza sugárzott a dicsőségtől. Bizonyosan diadalmas előhaladásokat
tett Alfonsinenél.
– Nézd csak, szólt Richard a buffetbe érkezve: nézd, ott van az én
cziczuskám, csakugyan rumot és limonadeot oszt a kredenczben a
vendégeknek.
– Te szerencsétlen! kiálta rá Jenő; egyik bakot lövöd a másik után, mint
valami új Parlagi Jancsi. Hisz ez nem szobalány, hanem Edith kisasszony,
a család egyik nőrokona.
Richard megütközve állt meg.
– Micsoda? Ez a családhoz tartozó rokon? A kit egyedül hagynak este a
lépcsőn alá s föl szaladgálni, s az estélyen rumot, limonadeot engednek
vele osztogattatni a vendégeknek?
Jenő a vállait vonogatta.
– Tudod, nagyon szegény rokonok leánya, csak úgy kegyelemből tartják.
Aztán még egészen gyermek. Tán tizennégy-tizenöt éves, nem esik
beszámítás alá.
Richard végig nézte öcscsét.
– No nem is volt hát ez a te háziasszonyod bárónő soha.
– De hát mit csináljon ilyen szegény rokonoknak felfogadott leányából?
Baronessenek nem nevelheti.
– Ne fogadná fel. Hát így mi lesz belőle? Valami úrféle el nem veheti
ilyen cseléd állomásban; valami szegény ember pedig nem emelkedhetik
hozzá, előkelő származásánál fogva.
– Az mind igaz, kedves Richard, hanem ez engemet mind nem érdekel.
Richard aztán ott hagyta az öcscsét s odament a kredenczhez, a hol Edith
kisasszony osztott czukrot és narancsot.
Edith csakugyan gyermek volt még: telt piros arczú, eleven alak,
szemekkel, mint az égő parázs és nevető korallpiros ajakkal; feltűzött
hajat viselt, ez volt egész fejdísze, sürű, fekete és ragyogó; vékony
fekete szemöldei és finom metszésű orra szelidebb kifejezést adtak
merész tekintetének, mint a minőt talán szenvelgett.
Ő egészen otthon találta magát ebben a szerepben, a mi neki volt
juttatva. Tetszett neki ez a fesztelen bizalmaskodás, a mivel a vendégek
viseltettek hozzá, hogy úgy bántak vele, mint egy gyermekkel, mint egy
cziczával. Legalább karmolhatott érte.
Richard közelített a leányhoz, az pedig nem hogy durczásan fordította
volna el tőle fejét, a mihez az első találkozás után teljes joga lett
volna, sőt gúnyos daczczal mosolygott feléje azokkal a csillagszóró
szemeivel, s mikor Richard odalépett a kredenczhez, azt mondá neki:
– Ahá! Fél most tőlem, ugy-e?
Eltalálta. Richard csakugyan olyas valamit érzett.
– Edith kisasszony! én bocsánatát kérem. De hát hogyan engedik
kegyednek, hogy este egyedül járjon a lépcsőn, a hol annyi ember
megfordul?
– Ah, azok mind ismernek már engem. Aztán dologban jártam. Ön
szobalánynak nézett, ugy-e?
– Valóban azt akartam mentségemre felhozni.
– De hát azzal is úgy kell bánni, mit?
Ezzel csakugyan megakasztotta Richardot; erre nehéz volt megfelelni.
– No már most mondja meg, hogy mit parancsol? aztán menjen a
tánczterembe: ott várják.
– Nem kell biz én nekem kisasszony se mandulatej, se czitromvíz, hanem
adja ide a legkisebbik ujjacskáját a kezének, arra, hogy megbocsát.
– Menjen, menjen, nem adom önnek a kezemet, mert önnek rossz keze van.
– Ha azt mondja, hogy rossz kezem van, holnap megverekszem valakivel s
levágatom ezt az én rossz kezemet tőből. No, akarja, hogy levágassam ezt
az én rossz kezemet, a mely önt megbántotta? Engemugyse, holnapután
félkézzel fog látni.
– No menjen, ne bolondozzék, inkább nem haragszom, szólt a gyermek s oda
adta – nem a kis ujját, hanem az egész tiszta, őszinte meleg kezét, hogy
Richard kezébe szoríthassa azt.
Nem volt éppen a közelben, a ki ügyelt volna rájok.
És akkor azt mondta Richard annak a kis leánynak:
– Most pedig lelkemre fogadom kegyednek, hogy soha még csak szemem
tekintetével se bánthassam meg kegyedet, még a szememet sem fogom
kegyedhez tovább emelni, mint eddig a kézig.
És megtartotta, a mit mondott; mert a mint az eleresztett kéz a leányka
termetén aláhanyatlott, lesütötte előtte a szemeit és úgy vett búcsut,
hogy még a szemébe se kacsintott.
Mikor éjfél után ismét együtt haza kocsizott a két testvér, Jenő úrfinak
nagyon feltünt, hogy bátyja ezuttal nem kötődik vele.