Most hagyjuk el az egyik fiut, az orosz róna haván fekve, meztelenül a
téli ég alatt, a mint jámbor idegen pórok dörzsölik merev tagjait s
egyetlen barátja lesi elkékült ajkainak, halott szempilláinak
megmozdulását, hogy megkérdezhesse tőlük: «látod-e még csillagaidat?»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A «Magyar király» akkoriban egyike volt a legdíszesebb fogadóknak
Bécsben; különösen látogatott helye magyarországi úri vendégeknek s
magyar katonatiszteknek.
Egy fiatal huszártiszt halad fel a vendéglő első emeletének lépcsőin;
szép délczeg ifju, széles vállain, telt idomain megfeszül az öltöny;
telt piros arczához hetykén kipödrött hegyes bajuszt visel, akkoriban
még az egész hadsereg tiszti karánál csak a huszárok kizárólagos jogát;
sipkája büszkén lehúzva szemére. Olyan kevély a fejhordozása, mintha az
egész világon ő volna egyedül huszárkapitány.
A mint az első emeletre fölér, egy perczre megállítja valami furcsa
jelenet a mellékszobákhoz vezető folyosón.
Egy ősz ember, simára borotvált arczczal és hosszú porköpenyegben
veszekedik egész haragban három pinczérrel és egy szobaleánynyal.
A pinczérek és a szobaleány pedig a legnagyobb hódolattal és
szolgálatkészséggel iparkodnak tetszésére szolgálni, a miért az öreg úr
még jobban dühösködik és szidja őket, hol magyarul, hol diákul.
A mint az öreg úr meglátja a huszártisztet, ki egy perczre megállt a
zajra, odakiált hozzá (föl sem tette, hogy ha huszár, hát magyar ne
legyen):
– Ugyan édes tiszt úr, legyen olyan jó, jőjjön ide és magyarázza meg a
dolgot ezeknek a stomfaxoknak, a kik nem értenek semmi nyelven.
A huszártiszt odament. Ráismer az alakra, hogy ez pap.
– No hát mi baj, páter?
– Hát a passusomba azt írta a szolgabiró, persze diákul a nationalem
után, hogy «verbi divini minister», a mí annyit tesz, hogy az «isteni
ige szolgája», s ime, a vámon, a mint megmutatom passusomat, a vámosok
elkezdenek «per minister» titulálni, azontúl tráger, fiaker, kellner,
valamennyi mind per «excellentiád» ad egyik a másiknak a kezére,
előttem, utánam komplimentiroznak, csak hogy a földet nem verik az
orrukkal, és vesztegetik rám az excellentiát! Aztán kinyitják előttem a
legpompásabb szobákat. Hja, nekem az nem kell, én szegény pap vagyok,
nem mulatságból, de kényszerűségből jöttem ide Bécsbe. Ugyan kérem,
magyarázza ezt meg ezeknek a kópéknak: én nem tudok németül, arra
mifelénk nem beszélik, ezek meg nem tudnak semmiféle más nyelvet.
A huszártiszt elmosolyodott.
– S hát páterkám miféle nyelveket tud?
– No diákul, görögül, hebræusul, meg jóformán arabusul is.
– No azokkal itt bizony nem fog messze menni, szólt a huszártiszt
mosolyogva. Azután a főpinczértől kérdezett valamit halkan, mire az
titkos szemhunyorítással inte, a felső emeletre mutatva.
– Hanem hát már most csak menjen be a szobájába, páterkám; én egy
negyedóra mulva visszajövök, s akkor majd eligazítom a dolgát a
vendéglői személyzettel, de most sietek, mert várnak.
– De kérem, az én dolgom még sietősebb, mondá a pap, s megragadta a
tiszt kardbojtját, hogy el ne szalaszsza. Ha én csak belépek is ebbe a
czifra szobába, az nekem mindjárt öt forint.
– Mégis csak sietősebb lesz az én dolgom, páterkám, szabódék a
huszártiszt, mert engem odafenn vár öt pajtásom, a kik közül egy meg
akar velem verekedni, s azokat nem szabad várakoztatnom.
A pap úgy megijedt erre a szóra, hogy rögtön elereszté a tiszt
kardbojtját.
– Hát az úr most duellálni megy? – No már ugyan mire való ez a
bolondság?
A tiszt mosolyogva szorítá meg az öreg pap kezét.
– No csak várjon rám nyugodtan, szent atyám. Mindjárt itt leszek.
– De le ne vágják, uram! kiálta utána a vén pap hüledezve.
– Magam is azon leszek! szólt a huszártiszt, s kedélyesen csörtetett fel
a második emeletre.
Az öreg pap be hagyta magát tuszkoltatni az elsőemeleti lakszobába. Az
egész pereputy folyvást excellentiás-urazta.
No ez szép! Gondolá, szétnézve a szobában; selyemfüggönyös ágy,
porczellán kályha; itt legalább öt forintot fizetek egy napra, ha nem
hatot.
És még hozzá mennyi léhütő!
Más kellner hozza a pakkot, más a lavórt, más a csizmahuzót. Mind
excellentiás borravalóra vár.
Ezt a czifra pádimentumot sem csiszolták ki ilyen fényesre ingyen.
A mint így évődik magában és számítgatja hozzávetőleg, mennyibe kerülhet
egy ily keserves uri nap Bécsben, egyszer csak sürű lábdobogást és
kardcsörgést, csattogást hall a feje fölött.
Ezek éppen az ő feje fölött duellálnak.
Itt egy nagy dobbanás; ott egy nagy toppantás! most egy csapás; majd egy
csörrenés! Előre-hátra tuszkolódás!
Ezek valósággal duellálnak!
Öt-hat perczig tart a herczehurcza. A szegény pap azalatt nem tudja,
hogy hová legyen? Kedve volna kikiáltani az ablakon, hogy jőjjenek
segítségre! de eszébe jut, hogy hátha őt magát fogják be akkor, mint
csendháborítót, ebben a rendes városban. Majd meg arra a gondolatra jön,
hogy felrohan a vívók közé, s tart nekik egy prédikácziót Szent Máté
XXVI. része 52. verse szerint: «Dugd el a te szablyádat helyére, mert
valakik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniek!» Hanem azután csak
vége lett a feje fölötti dobogásnak s fegyvercsattogásnak magátul; pár
percz mulva hallá a sarkantyús lépteket közeledni ajtaja felé a
folyosón, s a mint az ajtó megnyilt, nagy vigasztalódására pillantá meg
az iménti huszártisztet, egész épkézláb és sértetlenül.
Mégis odasietett hozzá és összetapogatá karjait, mellét, hogy nem
történt-e valami fogyatkozása?
– No! Nem vágták meg az urat?
– Dehogy vágtak meg, páter!
– Hát micsoda? az úr vágta meg az ellenfelét?
– Kapott egyet a képén keresztül.
A pap elszörnyedt rajta.
– S nem fáj az neki nagyon?
– Dehogy! Örül neki, mint a bolond a sipkájának.
A pap nem találta ezt olyan jó tréfának.
– Ugyan, ugyan, már hogyan tudnak ilyen pogány dolgokat mívelni az urak?
Ugyan mi okuk volt egymásra rontani?
– Hát tisztelendő atyám, hallotta már egyszer azt az adomát ugy-e, hogy
két tiszt összeveszett azon, hogy az egyik azt állította, hogy ő
Olaszországban maga is szedte a fáról a szárdellát, a másik meg ezt nem
akarta hinni, ezen aztán kardra keltek, az egyik kapott a képére egy
vágást, akkor jutott eszébe, hogy igazság, kápri volt az, nem szárdella.
Hát képzeljen magának ilyes valamit.
– De csak nem ilyen hiábavalóságért verekesznek az urak?
– Körülbelül. Most jöttem az ezredhez, egyenesen kapitánynak tettek
testőrből, s most e miatt egy csoport collegámmal végig kell verekednem,
míg vagy levágnak, vagy megszokják a köztük létemet. Már ez itt így
szokás. Hanem beszéljünk az ön bajáról. Ön azt mondta, hogy nem
mulatságból jött ide, hanem kénytelenségből; hát ugyan mondja el, mi
szél hozta ide?
– Hiszen, ha olyan jó akar lenni az úr, hogy meghallgatja bajomat, még
meg is köszönöm. Egészen idegen vagyok ebben az országban, még csak az
sincs, a kitől megkérdezzem, hová kell mennem; pedig fel vagyok híva «ad
audiendum verbum».
– Tyhű páterkám! Ez nagy szó. Kit sértett meg és mi módon?
– Hát elmondom én azt egészen, úgy, a hogy van. Lássa, az úrnak olyan jó
becsületes képe van, hogy az embernek egész bizodalma támad hozzá.
Én lelkipásztor vagyok az alföldi hegységben, a hol némi viszálkodásaim
voltak a földesúrral. Tetszik tudni: ő nagy olygarcha volt, én pedig egy
kicsit kurucz legény vagyok.
Aztán meg egy kis családi surlódás is volt közöttünk; a földesúrnak
gavallér fia volt, nekem meg csinos leányom. Aztán én nekem az a
véleményem volt, hogy a leányomat nem adom ingyen, a földesúr pedig azt
hitte, hogy az így neki nagyon drága, s azért a fiát elküldte
Muszkaországba. No azt nem bánom. Hanem azután a nagyméltóságú úr
megvált e siralom völgyétől és keresztyéni módon eltakaríttaték.
Prédikáczió és bucsúztató után én mondék fölötte egy végső imádságot.
Igaz, hogy kemény dolgokat mondék; de a miket mondtam, azt az Istennek
mondtam, nem az embereknek. – És most ezen imádságomért a föld
hatalmasai meghurczolnak; megidéztek már consistorium, megyei
törvényszék elébe, mint szentségtörőt, mint lázítót; kitesznek papi
hivatalomból s még az sem elég; felidéznek, azt sem tudom, hová, azt sem
tudom, kihez? hogy feleljek felségsértés miatt. Pedig nézze meg az úr és
legyen itélő birám; itt van az elmondott ima a zsebemben, olvassa el;
talál-e benne egy szócskát, a mivel perduellissé lettem volna?
Az öreg embernek reszkettek az ajkai, annyira el volt érzékenyülve e
gondolat miatt s villogó szemei megteltek könyekkel.
A fiatal tiszt átvette a megviselt iratot és végig olvasta azt. A pap
leste a hatást az ifju arczán.
– Nos, nos uram! Mit szól ön hozzá? Hát elitélne-e ön azért, a mit ott
mondtam?
Az ifju tiszt összehajtotta az imádságos irást és visszaadta az öregnek,
meghatott, csendes hangon mondva:
– Én nem itélném önt el.
– No az Isten áldja meg érte. Bár az úr volna a birám.
Pedig bizony «birája» volt az ebben a perczben, mert az annak a férfinak
a fia volt, a kiről az ima beszélt.
– Hanem hát egy jó tanácsot mondok önnek, tisztelendő úr, szólt az ifju.
Legelőször is maradjon idehaza, a míg nem hivatják. Ne fusson senkihez
és ne panaszolja senkinek a baját. Azért, a mivel ön vádolva van, önt
semmi baj nem érheti; hanem ha védelmezni találja magát, arról azután
nem állok jót, hogy a védelme miatt nem kap-e tertiát?
– De hát mit csináljak?
– Üljön veszteg. Ha érte küldenek, menjen, a hová vezetik. A hol
megállítják, ott megálljon. A mit beszélnek hozzá, hallgassa meg, a
száját jól befogja; aztán, mikor észreveszi, hogy már nem beszélnek
többet, akkor hajtsa meg magát; igyekezzék háttal az ajtót megtalálni és
jőjjön haza. Mindenféle elől-utól talált embernek pedig, akármit kérdez,
feleletet ne adjon.
– De hisz akkor engem igen ostobának fognak tartani.
– No, csak higyje el nekem, hogy ezzel a passussal sok szép világot be
lehet utazni.
– No jól van, megfogadom. De csak soká ne tartana. Mert Bécs drága.
– A miatt meg ne legyen aggodalma, szent atyám; ha önt kedve ellenére
hozták ide, valakinek okvetlenül ki is kell fizetni, a mit ön itt
elkölt.
Az öreg elbámult nagyon. Szerette volna tudni, vajjon ki lehet az a
valaki?
– Nekem azonban dolgom után kell mennem. Hát Isten áldja meg, öregem.
A pap hálálkodott volna még egy kicsit, de a tiszt nem ért rá;
megszorította a kezét és elsietett.
Utána előkerült a pinczér és hozta a tisztelendő úrnak a tejes kávét.
Az öreg úr hiába mondta neki, hogy nem szokott reggelizni, nem él
ilyesmivel; ott hagyta a német, s ment ki háttal az ajtón nagy
komplimentirozva.
Az öreg csóválta fejét. Vajjon hogyan sikerülne, ha ő is megpróbálná,
így háttal menni kifelé az ajtón, s a közben folyást alázszolgáját
csinálni?
De minthogy már a kávé ott maradt, nehogy kárba veszszen (már úgy is meg
kell fizetni), hát csak inkább megitta. Biz az jól esett.
Bár csak jönne az a kellner vissza, hogy vinné el az üres edénykéket,
mert ha egy el talál törni ezekből a drága findzsákból, annak ugyan nagy
ára lesz.
Mint a kivánság, oly pontosan érkezett vissza a pinczér az üres
edénykékért. A tisztelendő úr idáig már megtanult egy szót németül, s
azt rögtön alkalmazásba vette.
«Bezahlen!»
És egyidejűleg előhuzá mély zsebei egyikéből a hosszú kötött erszényt,
melyet névnapjára kapott valaha, s melyben sok év óta megtakargatott
huszacskák csörömpöltek. Fizetni készült. – Először azért, mert adós
maradni egy óráig sem szeret. Másodszor és főleg pedig azért, hogy ebből
az első kóstolóból aztán majd hozzávetőleg kiszámíthassa a geometriai
proportiót, melyben a napi kiadások növekedni fognak.
De mily nagy volt meglepetése, midőn a pinczér a legmosolygóbb
udvariassággal és kifejezésteljes pantomimiával utasítá vissza a
széthúzott erszényt, biztosítva a tisztelendő urat, hogy «schon
bezahlt».
(«Annak a katonatisztnek hát mégis igaza volt! Az igaz ember. Kár hogy
legalább meg nem kérdeztem, kinek híják? De ugyan ki lehet az a valaki,
a ki helyettem a költségeket kifizeti?»)
Az a valaki persze, hogy senki sem volt más, mint Baradlay Richard, ki
elmenetelekor két aranyat adott át a főpinczérnek; meghagyva, hogy az
öreg urat lássák el tisztességesen; a mi költsége lesz, azt ő fogja
kifizetni.
A fiatal tiszt még azután elment a katonai lovardába, s egy óráig
gyakorolta magát a voltigirozásban, a lóháton vívásban, kard és lándzsa
ellen; megütlegeltette magát a mesterei által s visszaütlegelte őket;
eltört egy dárdanyelet, kifárasztott egy lovat, mikor azt megunta, még
egy órát sétált a glacis-n, nézegetett a hölgyek kalapjai alá, s végtére
eljövén a dél ideje, hazament a szállására.
Jó magasan lakott, a harmadik emeleten; úrfias szállást tartott, két
kijárással; egy nappali s egy hálószobával; azzal szembe a folyosón
keresztül a cselédszoba egy kicsi konyhácskával.
Egy vén huszár volt a szolgája, a kit ő úgy hítt, hogy Pál úr.
Abban pedig egészen igaza volt, ha Pál urat úrnak hítta, mert Pál úr
valóban többet parancsolt ő neki, mint ő Pál úrnak.
Hatvan esztendős volt már a legény, még mindig közlegény és még mindig
legény. A negyedik kapitulácziót szolgálta már s viselte a réz
emlékérmet, a mit a napoleoni hadjáratok vitézei kaptak, bajusza most is
háromszor megcsavarintva, mint egy pár roppant dugóhúzó, hirdeti gazdája
régi dicsőségét; minden szál haja ép még és fekete, s lábszárai büszkék
arra, hogy meg lehet ismerni rajtok azt az embert, a ki lóháton járta
meg Párist, Nápolyt és Moszkvát.
– Nos, Pál úr! mi ma az ebéd? kérdi a haza érkező kapitány, kardját
leoldva oldaláról s fegyver-gyüjteményébe akasztva, melyet pompás antik
fringiák és handzsárok egészítének ki.
Pál úr tudniillik, hogy szakács is.
Hát: – «görög olvasó». Felel Pál úr, karakán phlegmával.
– Az jó lehet, szólt a kapitány; s mi főtt bele?
– «Angyal-bakkancs.»
– Hisz az pompás eledel! Terített rám, Pál úr?
Pál úr végig méri e szóra tetőtül talpig a kérdezőt.
– Hát ma megint itthon ebédelünk?
– Ha kapunk valamit, Pál úr.
– Meglészen. Szól Pál úr s hozzáfog a terítéshez: a mi annyiból áll,
hogy az asztalon levő kék-virágos vörös abrosz megfordíttatik, hogy
vörös-virágos kék abrosz legyen belőle, azután rá egy fayence tányér
lehelyeztetik, – melléje tétetvén egy szarvasagancs nyelű étszer és egy
antik ezüst kanál, miket Pál úr mind megtörülget elébb magában az abrosz
szegletében. Kiegészíti egy ócska pezsgős palaczk, persze friss
kútvízzel tele.
A kapitány széket húz magának az asztal mellé, s kedélyesen helyet
foglal rajta, sarkantyús lábait kétfelé elnyújtva.
Pál úr pedig két kezét hátratéve, így szól hozzá:
– Már megint nincs egy vad garasunk sem, úgy-e?
– Bizony nincs ott, Pál úr; szólt Richard, elkezdve a késsel, a villával
a tányérján a legújabb czapfenstreichot dobolni.
– Pedig még ma reggel két aranyat találtam a lajblink zsebében.
Richard lovag nevetve inte a kezével:
«Hol van az már!»
– Szép! dörmögé a vén szolga, s azzal elkapta ura elől a vizes
palaczkot, kiment vele. Valahonnan kerített bele bort. Mikor
visszahozta, s letette eléje, folytatá a discursust.
– Bizonyosan bukétra ment, valami szép leánynak? – Vagy elsámpányereztük
a czimborákkal? – Szép!
Azalatt előkeresett a pohárszékből egy körülcsorba tálat.
Azután egész philosophi resignatióval mondá:
– Különben én is ilyen voltam, mikor fiatal voltam.
Nemsokára visszatért a gőzölgő tállal.
A «görög olvasó» paszuly volt, jó vastagon rántva, s a belefőtt
«angyalbakkancs» nem volt más, mint disznóláb.
A vén huszár magának készítette azt, de ha kettőjük között megoszlott,
akkor is elég volt mind a kettőnek.
Richard jó kedélylyel látott hozzá a katonás eledelhez. Evett, mintha
sohasem látott volna annál jobbat.
A vén huszár ott állt a széke mögött, míg ebédel; pedig nem kellett
tányért váltani, mert nem következett több fogás.
– Keresett-e valaki? kérdezé Richard Pál úrtól, evés közben.
– Hm, hogy keresett-e bennünket? De hát hogy ne keresett volna?
– Hát ki keresett?
– Legelőször is annak az aktrixnak a szobaleánya; nem az a szőke, az a
másik, az a pisze; az hozott egy bukétot, meg egy levelet; a bukét ott
van a konyhaablakban, egy csuporban, a szobaleánynak adtunk egy
czvikipuszit, a levéllel pedig befütöttünk.
– De hát mi az ördögért fütöttünk be vele?
– Az volt benne, hogy küldjön neki a kapitány úr pénzt.
– De hát hogy tudja ezt, Pál úr? Hiszen nem tud Pál úr olvasni.
– Éreztük a szagáról.
Richard nagyot nevetett rajta.
– Hát még ki járt itt?
– A Honiglender lókereskedő. Elhozta azt a két ezer forintos paripát, a
kin a nagy cavalcadon akarunk finczoltatni a herczegasszonyok előtt.
– Nos?
– Ah! ’Sz nem nekünk való a! Sintérnek való a! Felültem rá; alig
szorítottam meg a térdemmel, mind a négy lába megrogygyant alatta. Csak
ránézni való állat az, nem ráülni való. Kidobtam gazdástul együtt az
udvarból. Nem ér négyszáz forintot.
– Azt nem jól tette, Pál úr! Nekem a lóra szükségem lesz; négyszáz
forintom pedig nincs.
– Hát hiszen, szólt Pál úr, egyik bajusza szárát végig csavarintva: csak
úgy dobtam ki, hogy majd visszajön.
Richard kénytelen volt megint nevetésre fogni a dolgot.
– Hát még ki volt itt?
– Az «úrfi».
Ezen a czímen csak egy embert szokott nevezni a Pál úr.
– Az öcsém? Hát annak mi kellett?
Pál úr nagy munkában volt, hogy egy forgácsból fogpiszkálót faragjon az
urának egy roppant nagy görbe baranyai bicsakkal. El is készült vele.
– Tessék a fogpiszkáló.
– Hát mit mondott az öcsém?
Pál úr nagyon vakarta a fülét, meg az ábrázatját.
– Majd elmondja maga; válaszolt fanyarul, s igyekezett összeszedni az
asztal-maradékot.
Azonban mintha csak jelenésére érkezett volna, betoppant az úrfi.
A legifjabb Baradlay nyulánk, gyönge termetű fiu volt; sima, gyermeteg
arcz, elkényszeredett nyájassággal vonásain, fejét nem büszkeségből, de
az orrára csiptetett szemüveg miatt tartotta magasra. Mikor bátyjával
kezet szorított, annak önkéntelenül az jutott eszébe, hogy van egy
reglement a legfelsőbb kormányszék bizonyos hivatalnokai számára, a
kiknek utasításul van adva, hogy mindenkivel igen nyájasan kell bánni –
ex offo.
– Hát szervusz, Jéni, mit hoztál?
Jenő telhető bizalmasságot igyekezett kimutatni.
– Ezúttal csakugyan hoztam valamit. Nem küldenéd ki Pál urat?
– Pál úr, menjen ebédelni!
Pál úr pedig élt municipális jogával és remonstrált:
– Majd azután, ha az asztalt eltakarítottam!
Ebben meg kellett nyugodni.
– Gyújts rá addig, öreg, kinálta öcscsét Richard.
– Köszönöm; a te dohányod nagyon erős.
– Talán meg is érezné rajtad ő méltósága, hogy csempészett dohányt
szivtál? csipkelődék Richard. No, kiment már Pál úr? beszélhetsz.
– Hát azt akartam veled tudatni, hogy édes anyánktól kaptam levelet.
– Én is.
– Tudatja velem a jó mama, hogy az eddigi havi segélyt meg fogja
kettőztetni, s hogy rangomhoz illően felszerelhessem szállásomat,
küldött ezer forintot.
– Nekem pedig azt irja édes anyánk, hogy ha így folytatom a pazarlást,
végére járok az egész örökségemnek; ha jobban nem gazdálkodom, sem pénzt
nem küld, sem adósságaimat nem fizeti.
– Ez nekem baj. Mert ha én most elkezdem a vigan költekezést, azt
főnökeim rögtön észreveszik rajtam. Nem képzeled, milyen rossz renomét
szerez az, ha valakiről azt gyanítják, hogy úrfiskodik. Az én pályámon
csak annak van előmenetele, a ki egészen függ a főnökeitől. Mihelyt itt
valaki dandy, rangfokozatán felül tart szállást, jobban él, mint a
főnöke: arról azt tartják, hogy dilettáns, s semmi bizalom nincs hozzá
többé. Már most aztán nem tudom, hogy mit csináljak?
– De én már tudom, hogy mit csináljak. Olyan dolgokban nem
gazdálkodhatom, a mik láthatók. Mindenütt ott kell lennem és mindent
«mitmachen». Hanem majd gazdálkodom abban, a mi láthatatlan.
– Hát mi az, a mi láthatatlan?
– A mit megeszem. Azt nem látja senki. Ha kiülök az ablakba a fogamat
piszkálni, ki tudja felőlem, hogy a «hét választónál» diniroztam-e? vagy
idehaza traktál meg Pál úr görög olvasóval meg angyalbakkancscsal?
– Tudod mit, Richard? Én azért jöttem hozzád, hogy annak a pénznek, a
mit anyánk nekem küldött, felét neked adom.
Jenő e szóknál a szemüveget is levette orráról, hogy bátyja jobban a
szemébe láthasson.
Az pedig minden megindulás nélkül rágta a fogpiszkálóját.
– Uzsorára adod?
Jenő újra felnyomta a szemüvegét s felduzta az orrát.
– Ejh, ne tréfálj ilyen ostoba módon.
– Hát csak azért adod, hogy segítsem elkölteni neked, a mihez te nem
értesz? Én biz azt a szivességet is megteszem.
– Gondoltam, hogy te több hasznát tudod venni, szólt Jenő s a zsebében
készen tartott pénzt odanyomta testvére markába, egy kézszorítást is
mellékelve hozzá.
Richard azt sem mondta rá, hogy «köszönöm». Köszönje meg amaz, hogy ő
elvette.
– Azután még egy átadni valóm van, szólt Jenő, rosszul sikerült
közönynyel. Egy meghivó Plankenhorsték holnapi estélyére.
Richard két könyökére támaszkodva nézett satyricus mosolylyal
szemüvegébe.
– Hát mióta lettél te Plankenhorsték estély-bemondója?
Jenő kényelmetlenül huzódva felelt.
– Nagyon megkértek, hogy hívjalak meg a nevökben személyesen.
Richard erre azután nagyot kaczagott.
– Hát itt az uzsora!
– Micsoda uzsora? szólt Jenő, egész méltatlankodással támadva föl
helyéből.
– Az, hogy te udvarolnál Alfonsinenak, ha utadban nem találnád az anyát,
– a ki téged még nagyon kicsiny embernek tart. Madame Antoinette azonban
még maga is igényt tart a világhoz, nem több harminczhat esztendősnél, s
ha hinni lehet a frizeurjének, még szép asszony is. Gárdista koromban
sokszor tánczoltam vele az elitebálokban, s nem egyszer ismertem rá a
dominó alatt, ki ismerősének szólított. – Te azt mind tudod jól, s
gondolod magadban, elviszem a bátyámat elefántnak. Jól van no, öcsém.
Meg ne ijedj, nem adom vissza az ötszáz forintodat. Nagy uzsora ugyan,
de leszek elefántod. Ülj a hátamra; míg te elbolondítod a leányát, én
elbolondítom az anyját.
– De kérlek! kiálta fel Jenő, most már igazán ingerülten. Nekem ott
egészen becsületes szándékaim vannak.
Richard végig huzta mutató és hüvelykujját az orrán, s vállat vont.
– Hát bánja a kő…! Miattam elveheted mind a kettőt.
– De hát eljösz?
– Barátom, hogyne mennék. Vesztrisz híres tánczos volt, de ő sem kapott
többet ötszáz forintnál egy estére azért, hogy tánczoljon.
– No, ne gorombáskodjál velem. Bizony megharagszom rád, s soha feléd sem
jövök. Pénzemet megosztottam veled, mint testvéremmel, azt te is
megteszed hasonló esetben. Arra pedig, hogy jőjj el az estélyre, kérlek,
mint jó pajtásomat, s az most extra instantia.
– No, jól van, öreg. Ne haragudjál. Megyek veled, a hova akarod. Hanem
ha ez extraügy, akkor most nekem van jogom föltételt szabni az alkuhoz.
Hát ide hallgass.
– Hallgatok.
– Ha azt akarod, hogy elmenjek a Plankenhorsték estélyére, tedd meg a
kedvemért, beszélj a méltóságos főnököddel, hogy egy szegény papot, a
kit ide felczitáltatott ad audiendum verbum, bocsássanak békével haza.
Tudod jól: az a mi papunk Nemesdombról, kit ama temetkezési imáért
üldöznek most.
– Hogy tudod te azt? kérdé Jenő megütközve.
– Hát csak rájöttem valahogy. Becsületes jámbor ember az, hagyjátok
szaladni.
Jenő officiosus képet csinált.
– De – én úgy tudom, hogy a cancellár nagyon fel van ellene ingerülve.
– Ejh, hagyj nekem békét a ti nagy embereitekkel. Láttam én már
mindenféle nagy embert, – masculini et fœminini generis, – a
legelképzelhetőbb mindenféle pongyolában. Tudom én jól, hogy azok is úgy
esznek, isznak, ásítanak és horkolnak, mint más ember. Engem meg nem
ijesztesz velük. A főnököd ránczbaszedi homlokát, nagyot horkant az
ártatlan deliquensre, s aztán, mikor odább ereszti, jót nevet rajta,
hogy de megijesztette. Az a pap becsületes ficzkó. Egy kicsit eljár a
szája. De hát azért az Isten cselédje. Ereszszétek békével haza; hadd
őrizze tovább az úr birkáit!
– Jól van no, majd szólok az ügyében ő nagyméltóságával.
– Köszönöm, de most már igazán ülj le és igyuk meg ennek a szent
békekötésnek az áldomását. Pál úr!
Pál úr compareált.
– Itt egy tízforintos. Hozzon két palaczk pezsgőt. Egyet nekünk, egyet
magának!
Pál úr nagyon meglógatta a fejét kifelé mentében s erősen dörmögé
magában:
«Én is csak ilyen voltam, mikor ifjú legény voltam.»