Egy egész roppant nagy terem csupa tiszta malachitból! A falak, mint a
kővé vált zöld bársony. A karcsu zöld pillérek egyetlen darab drágakőből
kifaragva, mintha lehántott zöld pálmafák tartanák a boltozatot. Az
oszlopok körül a mélyedésekben keleti növények csoportozatai, mik közül
egy virító agave emeli magasra száz év várta virágbokrétáját, míg
túloldalról fejedelmi hontársa, a sagopálma nyújtja felé ujjas leveleit,
minek egy-egy szárnya a fél termet átéri.
A terem boltozatáról, mint a csepkőbarlang padmalyáról csüngnek alá
szeszélyesen csoportosított üvegprizmák, s a közéjük rejtett lámpák
azokon át vetnek alá ezer színű világot, mint egy összetört szivárvány.
A középen áll egy óriási aquarium, két öl átmérőjü, egyetlen darabban
öntött üvegmedencze, melynek zöld tengervizében uszkálnak a tengerfenék
csodás és ijesztő, szeszélyes és furcsa alakjai. Kalapácsfejű, fürész
orrú, legyező fülü, kulacstermetű, kigyóderekú halak; míg az üvegfalak
oldalaihoz ragadva, s nemes korallok ágain terjengve egész élő
pompájukban a délszaki tengerek kagylói, csigái láthatók, miket csak
holt héjaik után ismernek a muzeumok. A medencze közepéből alabastrom
Triton emelkedik ki, melynek szájához emelt csigatülkéből karvastagon
lövell fel a világos zöld szökőkút-sugár. A legdrágább illatszer az,
valódi kölni víz, mely, a mint a medencze gömbölyű üvegfedelére
visszahull s onnan alácsorog, úgy tetszik, mintha a tenger csodái mind
ez illatnedv árjában fürödnének.
És ezt az egész medenczét egy alulról jövő átható fényáramlat világítja
keresztül, valami álomlátta tündéries színt adva az egész teremnek,
melyben hókeblű, tajtékvállú tündérek járkálnak, mint a mesevilág
tengeristennőinek tüneményes palotáiban, az átlátszó víz fenekén.
Mert tündérei is vannak e teremnek, kik egymást keresik, kik egymásra
hajolnak, suttognak, néma pillantásokat váltanak, mint tündérek szoktak,
a kiket csak az hall meg, a kinek lelke nyitva nem mondott, de mégis
hozzá intézett szavak iránt.
E bűvös terem egyik boltívéből ismét egy másik terembe látni, s az után
végig öt, hat, tíz, ki tudná megszámlálni hány termen keresztül, és azok
mind vakító fényben ragyognak; a hány, annyi színű márvány, aranynyal,
ezüsttel, selyemmel, bársonynyal ékítve és végtül végig hullámzva deli
hölgyektől, kiken ragyog drágakő és drága testi szépség. Ha végig nézte
őket a halandó s elbámult a kövek királyán, a gyémánton, melyet a trónok
legszebbike, a hullámzó hölgykebel ringat: tán azon gondolatra is jöhet,
hogy itt a trón még drágább, mint a király!
– De csitt! valahogy ki ne mondja ezt, ha gondolta! Ez a tündérpalota,
tengeralatti grottájával, föld feletti tündéreivel, a braziliai őserdők
illatával, a délszaki esték melegével: a szentpétervári «márványpalota»
és odakinn huszonkét fok a hideg.
A deli hölgyek csoportjai közt ott ragyognak az erősebb nem képviselői
is. Itt csak aranyos egyenruhákat látni, s a diplomaták himzett
öltönyeit; rendjeleket a világ minden országából, s független bojárok
pompás nemzeti öltözeteit. S ha itt-ott elvegyül közöttük egy-egy
sötéten hagyott alak is, egyszerű fekete frakkban, fehér mellénynyel és
nyakkendővel: arról mindenki tudja, hogy az valami követségi titkár.
Hanem azért megesik, hogy egy ilyen egyszerű fekete frakk viselőjének a
hölgyek jobban szemébe néznek, mintha egész melle ki volna rakva
érdemkeresztekkel. Van ott egy olyan.
Szép, méltóságteljes arcz, az ifjúkor teljében, az érzületnek még
szűzies virághamvával minden vonásain. Szemeivel, mik nagyok és kékek,
sötét, hosszú pilláktól árnyazva, egy hajadon is hódítani indulhatna,
míg nemes arczéle, gyönyörű metszésű ajkai a korát megelőzött férfit
hirdetik benne. Termete karcsú, de ruganyos és izomtelt.
A szép ifjú, daczára az egyszerű fekete frakknak, nem marad
felfedezetlenül.
Egy fényes katonai egyenruhás úr, melle gyémántos rendjelekkel rakva,
selyem derékszalag a vállától csipőjéig kötve, megszólítja őt, kezet
szorít vele és aztán karja alá ölti kezét.
Az előkelő úr ismerte jól az idegen ifju édes atyját, kivel Bécsben
sokszor volt együtt az udvarnál. Igen derék és nagyrabecsült férfinak
tartja az apát. Fiának még fényesebb pályát jósol. És végre tudatja
vele, hogy legyen készen rá, miszerint a nagyherczegnőnek bemutattassék.
Azután vitte magával.
Valóban szédítő helyzet.
Egy ifjunak, a ki még senki és semmi, még csak egyenruhája sincs,
ezernyi fényes és hatalmas urai előtt egy idegen országnak, megállani
azon óriási birodalom egyik legszebb és legmagasabb hölgyével szemben, s
felelni annak kérdéseire, miket előre nem sejthet és talán lekötelező
fejedelmi szavakat viszonozni, eltalált hódolattal.
A fiatal ember kiállta a próbát. És azután még több próbát is kiállt.
Tánczvigalom kezdődött. Előkelő hölgyek, bájos tündérek lejtettek
karján; mind egy-egy modellje a sokszerű szépségnek. A szép Alexandra
herczegnő, egyetlen leánya egy moszkvai gazdag főnemesnek, egy tökéletes
szépség, hajfürtökkel, minőket fodorított napsugarakhoz hasonlítanak,
epedő kék szemekkel, rózsás arczczal, már kétszer lejtette vele körül a
nagy termet, s midőn harmadszor is helyéhez ért, jelt adott titkos
kézszorítással, hogy: még egyszer; s háromszor lejtették körül a nagy
termet, a mi nagy feladat, nem igen szokták megtenni, csak bravourból, –
vagy szerelemből.
Az ifjú üdvözölte tánczosnéját és odább ment. Nem volt sem fáradt, sem
kábult.
Igézet járt vele.
S ez az igézet abban az ő szenvedélytelen tekintetében rejlett.
Nem látszott rajta, hogy valami meghatná. Nem fogta el a fejedelmi
pompa, nem kapta el a kitüntetés, nem szédíték el a szép szemek, nem
ittasíták meg édes szavak, titkos kézszorítások.
Minden vonása azt mondta, hogy az, a mi itt körülötte történik, őt nem
érdekli. S ez oly mondhatlan varázst ad a férfiarcznak.
Mikor tizenkét óra után a termek valamennyi zenekara a hymnust kezdte
rá, jeléül annak, hogy a nagyherczegnő termeibe vonul vissza, a fekete
frakkos ifjú ember a malachit-terembe sietett.
Egy vörös egyenruhás palotaszolga nagy ezüst tálczán frissítőket kinált,
az ifjú felvett egy poharat valami fehér itallal. Hanem abban a perczben
valaki lenyomta hátulról a kezét s azt mondta neki:
– Ejh, ne idd azt!
Az ifjú visszafordult s először jött önkénytelen mosoly az arczára.
– Ah, te vagy az, Leonin?
Leonin fiatal testőrtiszt volt, feszes egyenruhában; egészséges telt
arczu ifjú alak, pompás fölkunkorított szőke bajuszszal és arczszakállal
és sűrű szemöldökkel, a mikhez jól illettek határozott tekintetű élénk
szürke szemei.
– Már azt hittem, ott veszesz a tánczteremben! szólt barátságos
szemrehányással.
– Menyasszonyoddal tánczoltam. Nem láttad. Gyönyörű hölgy.
– Gyönyörű, gyönyörű. Hanem mit ér nekem az egész komédia, addig el nem
vehetem, míg nagykorú nem leszek, míg vállrózsát nem kapok, s addig épen
két esztendő van, s addig az ember nem él meg csupa leánynézésből. Gyere
már innen.
Az idegen ifju vonakodott.
– Nem tudom, illik-e ily korán?
– Hiszen hallod már, hogy a hymnust trombitálják! Aztán mi a hátulsó
kapun szökünk ki, ott vár a szánkóm, meg a bundáim. Csak nem fogadkoztál
valami viaszbábbal odabenn?
– De, nekem úgy tetszik, F... herczegnőnek, a kinek az udvarmester
szintén bemutatott, aligha nem tartozom egy quadrilleal.
– Ugyan ne kezdj vele semmit! Az bolonddá tesz téged is, mint mást. Nem
ér semmit ez az egész komédia. Itt bemutatják a szép vállaikat, s aztán
azt akarják, hogy ha az ember egy szép leányra ránéz, azt mindjárt vegye
el; ha pedig asszonyra nézett, annak legyen bolondja. Ez a sok
alabastrom nyak és kebel, ez a sok hozzád simuló sylphid, ezek a
szemedbe mosolygó szemek mind megannyi ördögi kérdések, angyaloktól,
felelet nélkül. Gyerünk oda, a hol feleletet is adnak.
– Hová akarsz vinni?
– Hová? A pokolba! Félsz odajönni velem?
– Nem én.
– Hát ha a menyországba? Félsz velem jönni.
– Azt sem bánom.
– Hát ha elviszlek innen a kammenoi osztrov szigetre, egy piszkos, bűzös
pálinka-csapszékbe, a hol most a matrózok tartanak bált? oda eljösz-e
velem?
– Az is mindegy.
– No hát akkor szeretlek!
Leonin megölelte az idegen ifjút s megcsókolta az arczát, aztán vonta
magával kifelé az ismerős mellékajtókon és lépcsőkön, ki a
márványpalotából; onnan a könnyű báli öltözetben szökve futottak a Néva
partján várakozó szánkójukig, ott beburkolóztak bundájukba, s percz
mulva csörtetve vágtatott velök a két jó volhyniai mén végig a Néva
jegén.
Ez a két fiatal ember Ramiroff Leonin, fiatal orosz nemes, és az a másik
– Baradlay legidősb fia: Ödön.
A mint a szán a hold világította palotasorok előtt végig siklott, Ödön
azt mondá barátjának:
– Te! Nekem úgy tetszik, hogy nem erre felé van kammenoi osztrov.
– Hiszen nem is oda megyünk, felelt neki Leonin.
– Hát mért mondtad azt?
– Azért, hogy ha valaki a malachit-teremben nagyon hegyezi a füleit
arra, hogy mit beszélünk? halljon valami mást.
– E szerint hová megyünk most?
– Látod, hogy a Petrovszkoi prospekten vagyunk. Egyenesen a Petrovszkoi
szigetbe.
– Te, hiszen nincs ott más kapni való, mint kendergyárak és czukorfőzők.
– Igazad van. Majd valamelyik czukorfőzőt látogatjuk meg.
– Hát nem bánom, szólt Ödön s bundájába takarózva, hanyatt veté magát az
ülésben. Talán el is aludt.
Fél óra telt bele, míg a szán ismét átszelve a Néva jegét, egy hosszú
park végét elzáró veres épület előtt megállt.
Leonin felrázta bajtársát fektéből.
– Helyben vagyunk.
A hosszú épületnek minden ablaka ki volt világítva, s a folyosóra
belépőt azon kellemetlen szag fogadta, mely a czukorgyárak sajátja
ugyan, de mindenhez hasonlít, csak a czukorillathoz nem.
A kapu alatt volt egy kis mellékajtó, azon belépett a két ifjú. Egy
simára borotvált arczú, jól táplált gentleman lépett eléjük, azt
kérdezve tőlük francziául: mit akarnak?
– A czukorgyárt megnézni. Felelé Leonin.
– Csak a gyárt, vagy a raffineriát is? kérdé a franczia.
– Csak a raffineriát, súgá neki Leonin, s egy bankjegyet nyomott kezébe,
mit a franczia szétterjesztve, figyelmesen megvizsgált; száz rubeles
volt; azt mondta rá: «bien» s zsebébe tette.
– Ez a másik úr is odajön? Kérdé Ödönre mutatva.
– Hát természetesen, felelt Leonin. Adj neki száz rubelt Ödön. Ez a
belépti díj. Nem bánod meg.
Ödön nem szólt ellen. Oda adta a száz rubelt.
A monsieur aztán elkezdte őket vezetni végig a folyosókon, egy-egy
nyitott ajtóból izzó fény, fojtó bűz, siketítő gépzuhogás, gőzsüvöltés
hangzott elő. Oda ők nem mentek be, hanem végül a mint egy alacsony
vasajtóhoz értek, ott annak egy rugóját megnyomva, felnyitá azt előttük
a vezető s azután bebocsátá őket egy félig világított folyosóra, rájuk
bízva, hogy már most csak menjenek hát előre, ők tudják már hová.
Leonin Ödön karja alá ölté kezét és vezette tovább, mint a ki itt már
járatos; egy csigalépcső következett, azon leszálltak, és a mint
mélyebbre haladtak, Ödönnek úgy tetszék, mintha a gépzuhogást,
gőzfütyülést valami más hang váltaná; hasonló a dobveréshez és
fuvóhangszerek elfojtott zenéjéhez.
A csigalépcső alján egy vén asszony ült egy asztalnál, divatos
öltözetben.
Leonin annak egy imperiált adott.
– Nyitva-e a páholyom? kérdé a hajlott korú asszonyságtól.
Az bókot csinált és mosolygott.
Azzal Leonin egy sor szőnyegajtó közül kiválasztva a magáét, azt Ödön
előtt felnyitá; azon belől még egy ajtót nyitott fel, s ott Ödön egy
páholyban találta magát, melynek eleje rézsodronyzattal volt elrácsozva.
Most már világosan hallá a zenét.
– Hisz ez szinház, vagy circus! szólt Leoninhoz. S a mint a rácsozaton
kitekinte, azt mondá: vagy gőzfürdő.
Leonin nevetett.
– Ahogy akarod. S azzal levetve magát egy kerevetre, kezébe vette a
páholy támlájára tett nyomtatott lapot. Formaszerű programm volt. Együtt
olvasták Ödönnel.
– «1. szám. Don Jouan au serail.» – Ez igen jó tréfa. Kár, hogy már
elszalasztottuk. – «Tableaux vivants.» Ez unalmas história. – «Les
bayaderes du khan Almollah.» Ez nagyon tréfás dolog; már egyszer láttam.
– «La lutte des amazones», «Le rève d’Ariane». Ez valami gyönyörű. Nem
tudom, olyan kedvénél lesz-e Persida, mint szokott.
A páholyajtón egy bizalmas alak tekinte be: pinczér volt.
– Teríts nekünk itten asztalt, fiu; parancsolá Leonin.
– Hányra?
– Háromra.
– Ki a harmadik? kérdé Ödön.
– Majd meglátod.
A garçon megterített, felhordott sültet, süteményt, jégmedenczében
pezsgős palaczkokat s magukra hagyta az urakat. Utána bezárta a páholy
ajtaját Leonin.
– Te! Ez furcsa egy czukor-raffineria itten. Monda Ödön, egy tekintetet
vetve a sodronyreczén keresztül.
Leonin nevetett.
– Tehát te azt hitted, hogy mi csak szent énekeket tudunk énekelni?
– De itt a kormány tulajdon épületében ilyen intézmény!
Leonin mosolyogva inte neki, hogy ne beszéljenek arról.
– Nem féltek, hogy felfedeznek benneteket?
– Mindnyájunkat Szibériába küldenének.
– A zenészek nem árulnak-e el?
– Azok vakok. Egy egész zenekar vak muzsikusokból. De ne ügyelj oda.
Öreg urak mulatsága ez. Ránk egyéb vár.
Leonin kettőt koczczantott a szomszéd páholy közfalára, mire túlról
viszonozva lőn a jel, és arra néhány pillanat mulva az oldalfal közepén
két felé nyílt s belépett rajta egy hölgy.
Az ezeregy éji mesék egyik bűbájos alakja; hosszú, bokáig érő persa
kaftánkában, mely szorosan simult telt idomaihoz, karcsú derekát
aranynyal áttört öv szorítá, keblét föl nyakáig gyöngyfüzérek fedték, a
kaftán hosszan lelóggó ujjai elől felhasítva s csak a váll hegyén tartva
össze, végig láttatni engedték a legremekebb karokat, minőkről szobrász
álmodott valaha. Arcza a caucasi nemes jelleg, a legtökéletesb tojásdad;
finom metszésű orr, élveteg ajkak, hosszú holdgömbölyű szemöldök és
legfeketébb égető szemek; fejét nem ékíti semmi, csupán két sarkig érő
hajfonadék királyi dísze.
A hölgy bámulva áll meg a falnyílás között.
– Te nem vagy egyedül?
– Csak jer be, Jéza, szólt Leonin, ez a gyerek itt az én lelkemnek a
fele: – te meg a másik fele.
Azzal hirtelen két karjával egy öleléssel egymáshoz szorítá mind a
kettőt: Ödönt és a cserkesz leányt, s azután kaczagva ülteté le mind a
kettőt egymás mellé egy másik kerevetre. Ő maga szemközt telepedett le.
– Hát nézz ide, Ödön! ugy-e ez valami más, mint azok a hideg szépségek
odafenn? Hát nem jobb-e itt a pokolban?
Jéza bámuló tartózkodással nézett Ödönre, ki egykedvűen tekinte végig
bájain.
– Hát láttál-e valahol ilyen szemeket? Ilyen szájat, melynek millió
változata van; ha duzzog, ha mosolyg, ha csábít, ha kaczag, ha kér, ha
gúnyol és egyik bűvösebb, mint a másik.
– El akarsz adni? kérdé a cserkeszleány.
– Egy új világot teremtsen, a ki tőlem megvesz! Hanem ha belészeretsz
abba, a ki nekem kebelbarátom, testvérem: annak odaadlak ingyen.
Jéza meghúzta magát a kerevet szegletén, a hol Ödön ült, s lesüté
szemeit s két kezét leereszté ölébe.
– Már az igaz, hogy átkozott állatszelidítő lett volna belőled, Ödön,
szólt Leonin, a cserkesz leány egyik piros topánkás piczi lábát két
tenyerébe fogva. Ez a leány máskor vad, szilaj, fecsegő, szeszélyes; s a
mint te rá nézesz azokkal a megverő «malocchiok»-kal, megjuhászkodva ül
előtted, mint a novicek a Szmolna kolostorban, Isten bűnül ne vegye
nekik. El vagy te veszve, Jéza! Látod: azok a szép fenevadak, a kiket
úgy hínak, hogy asszony, mind úgy elnémulnak, mikor ez az
oroszlánszelidítő rájuk néz.
A cserkesz leány felvetette fejét s csak azért is szeme közé nézett
Ödönnek. És amint szeme közé nézett, elpirult.
Talán először azóta, hogy a jekaterinogradi rabvásárló övszalagját ketté
vágta?
– Lássunk a pohárhoz, gyermekek! szólt Leonin, s a nagy osztó késsel
leütötte a nyakát egy pezsgős palaczknak; tele töltött három pohárkát,
kettőt Ödönnek és Jézának nyujtott; azok félig üríték karcsú poharaikat:
akkor megcserélte a két kelyhet s ismét habzásig tölté azokat Leonin. –
Fenékig! – Így ni! Már most megittátok egymás szerelmét.
A bor csakugyan megoldá a varázslatot s Jézának azután jó kedve lett.
Kinn a teremben hangzott mindenféle zene, ő pedig dalolt hozzá.
Ödöntől nagy bók volt Jézára nézve, hogy háttal ült a páholy
rácsozatának s egyszer sem fordult meg, hogy a kinn látható «pièce»-ket
nézze, míg Leonin minden új számnál kitekintett a rácsozaton s megtette
rájuk a maga csintalan észrevételeit.
Jéza sok bort ivott, nehéz lett a feje. Végig nyúlt a kereveten s fejét
Ödön ölébe fekteté, míg egymásra tett lábait Leonin térdeire nyugtatá.
Ödön azután megsimogatá az ölébe tett selyem fürtös fejet; a hogy szokás
megsímogatni egy szép kutyának a fejét.
– Hát neked ma nincs számod? Kérdé Jézától Leonin.
– Nincs. Ma egészen szabad vagyok.
– Látod, pedig az én édesem kedveért adhatnál elő valamit.
Erre Jéza felpattant fektéből.
– Ha ő akarja? szólt kérdő, kináló tekintetet lopva Ödönre.
– Mit? kérdé Ödön.
– Ahán! Hiszen nem tudod. Jéza lovarművésznő. Elragadó művésznő a lovon.
Máskor az ő előadása marad legutoljára. Válaszsz valamit debut-szerepei
közül.
– De hisz én nem ismerem madame repertoirját.
– Barbar! Jéza repertoirját nem ismerni! Pedig már félév óta lakol
czivilizált országban. Tehát elszámlálom remek szerepeit. «La reine
Amalasunthe.» – «La diablesse.» – «Etoile, qui fil.» – «La bayadere.» –
«La nymphe triomphant.» – «Diane, qui chasse Actæon.» – «Mazeppa.»
Az utolsónál közbe kiáltott a cserkesz hölgy:
– Az nincs közötte! Ah az nincs közötte.
Leonin kaczagott.
– Ödön! ne hagyd magad kijátszani. Válaszd azt…
Jéza felszökött helyéről s kezével betapasztá Leonin száját s nem
engedte neki kimondani.
Leonin küzdött vele, hogy a száját kiszabadítsa e vesztegzárlat alól.
– Ödön végét veté a tusának s kimondá a választást.
– Mazeppa.
Jéza erre durczásan fordult el mind a kettőjüktől s félvállal a páholy
falához támaszkodott.
Leonin diadalmaskodott.
– Nekem soha sem akartad megfogadni. Mondtam, hogy lesz egy nap, a mikor
kényszeríteni foglak rá.
A hölgy egy izzó tekintetet vete Ödönre s azzal hevülten rebegé:
– Jó. Meglesz.
S mint a tünemény elsuhant a páholyfal nyilásai között. A nyilás ismét
összezáródott utána.
Benn a zene elhallgatott, valami jelenetnek vége volt.
Ödön csak most kezdé a rostélyon át figyelmesen vizsgálni a színtert.
Egy harmincz ölnyi átmérőjű boltozatos üreg volt az, melyet egy végig
rostélylyal fedett páholysor fogott félkörben körül. Közönség nem volt
látható, csupán a rostélyok közül átszürődött szivarfüst tanusítá, hogy
ott emberek laknak. A félkör szelvényét mythologiai képekkel diszített
függönyök képezték, oldalajtókkal.
Ezt a tágas amphitheatrumot itt e czukorfőzde alatt a kormány
tulajdonképen reservoirnak építtette a melasse számára; hanem valami
élelmes franczia Elysiumot csinált belőle, s ott hatósági engedély
nélkül előadásokat rendez a szabad művészetekből, mikben a fővárosi
arany fiatalság, ide értve a még aranyabb öreg urakat is, száz rubel
belépti díj mellett szokta magát mulatni.
Alkalmasint van erről elég tudomása a rendőrségnek is; azonban meglehet,
hogy az impressario ismeri azokat a kenőcsöket, a mik Argus szemeit
lecsukják; vagy pedig attól lehet tartani, hogy a mely órában a
rendőrség elhatározza a szigorú kutatást, abban az órában egy negyeddel
hamarább a kérdéses czukorgyár egész a «raffineriáig» leég. Aztán meg
nem is csinálnak ott sem hamis pénzt, sem politikai komplottot, a mit
érdemes volna üldözni a rendőrségnek; hát csak hagyják. Tout comme chez
nous.
Nehány percz mulva, hogy Jéza elhagyta az úrfiak páholyát, egészen üres
volt a színtér; csupán két törökruhás szerecsen nőcseléd foglalkozott a
porond elegyengetésével; annak előjeléül, hogy most lóháton fognak
valamit produkálni.
Leonin páholy-ajtaján kopogtatott valaki, Leonin felnyitotta azt.
A garçon volt ott, levelet hozott egy ezüst tálczán.
– Mit hoztál?
– Egy levelet a másik seigneurnek.
– Hogy jön az ide?
– Egy futár hozta per expresse, kinek utasítása van azt az urat ott a
hol, és rögtön fölkeresni.
– Adj a futárnak félimperiált, aztán takarodjék.
Leonin elvette a levelet, s megforgatta. Nőirás és fekete pecsét.
– Nesze: billet doux. Szólt odanyújtva a levelet Ödönnek. N...
herczegasszony jelenti, hogy a miért a quadrillera meg nem jelentél,
arsenicumot vesz.
Azután a rács felé fordult, s lorgnonját vevé, nehogy egy pillanatot
elmulaszszon Jéza Mazeppa jelenetéből. Csak úgy beszélt hátra Ödönnek.
– Látod: daczára a titkolózásomnak, mégis utánunk akadtak. Az asszonyok
rendőrsége ezerszemű. – Gond van nálunk mindenkire.
A nyitány megkezdődött. A vak zenészek egy csengetyűjelzésre elkezdték a
Mazeppa-galoppot: a függönyök mögött hangzott a kutyák ugatása, mik
farkasok gyanánt fogják üldözni a lovához kötözött Mazeppát, s az
ingerlő ostorcsattanások, mik a paripát még szilajabbá tegyék; Leonin
egészen odafigyelt.
Most hangzott a lódobogás, vad robaj, állatüvöltés, s egy hurrah-ordítás
a sodronyrácsozatok mögül.
– Ah! pokoli szép! kiálta Leonin; nézd! nézd Ödön! látod-e?
S a mint egy perczre hátra kapta fejét barátja felé, mit látott?
Ödön jobbjával eltakarta szemeit és sírt: baljában volt a felbontott
levél.
– Hát te mit csinálsz? kérdé Leonin ijedten.
Ödön szótlanul nyujtá neki a levelet. Leonin olvasá a francziául írt
sorokat:
«Atyád meghalt. Jőjj azonnal. Szerető anyád, Mária.»
Leoninnál az első érzés boszúság volt.
– Mindjárt agyonütöm azt az ostoba futárt, a ki ezt a levelet utánad
hozta! Már nem tudta reggelig halasztani?
Ödön azonban szótlanul felállt s elhagyta a páholyt.
Leonin utána ment.
– Szegény fiu! szólt, barátja kezét megragadva. Milyen malapropos jött
ez a levél?
– Bocsáss, szólt Ödön. Megyek haza.
– Hiszen én is veled megyek. Nézheti felőlem most már Mazeppát, a kinek
tetszik. Megfogadtuk, hogy együtt megyünk a pokolba, mennyországba, – és
haza. Veled megyek.
– De én haza megyek, Magyarországba.
Leonin visszadöbbent.
– Ah! Magyarországba!
– Az anyám kivánja, szólt Ödön keserűség parancsolta rövidséggel.
– És mikor?
– Rögtön.
Leonin bámulva rázta a fejét.
– Bohóság! Hiszen megfagysz; huszonkét fok hideg a városban, a pusztán
legalább huszonöt. Szmolenszk és Moszkva közt járhatlanok az utak;
akkora havak estek. Nem utazik Oroszországban télen senki, csak a posta,
meg a kereskedő.
– Mindegy. Én utazom.
– Hiszen utazol, a mikor lehet. Anyád sem értette azt úgy, hogy menj
neki a lehetetlennek. Otthon nem tudják azt, mi az utazás orosz
vízkereszt idején Szentpétervártól a Kárpátokig. Utazol, ha út lesz.
– Nem, Leonin, szólt Ödön fásultan; minden óra, a mit nem az uton
töltenék e levél után, szemrehányás volna nekem. Nem értesz te engem.
– Jó, menjünk lakásodra.
A két ifju azon tekervényes uton, melyen jött, ismét visszatért
szánkájához. A kocsis nem volt még annyira pálinkarészeg, hogy haza ne
talált volna velök.
A mint Ödön szállására értek, Ödön azonnal rendeletet adott álmából
felocsudott inasának, hogy málházza össze bőröndjét, s fizesse ki
tartozásait. Úgy sietett, hogy inasa helyett maga rakott tüzet a
kandallóba.
Leonin egy karszékbe vetette magát s ott nézte, Ödön mit csinál?
– Tehát csakugyan komolyan elkészülsz?
– Bizonynyal.
– Hibázol, életpályádra döntő befolyással lesz ez elhamarkodás. Itt
olyan jól indultál már. Mindenki megismert. Sokat várnak tőled.
– Az mind kárba vesz.
– Pedig bizonyosan tudom, hogy jövő pénteken a czárnak is be akarnak
mutatni. A czár maga kivánta legkegyelmesebben.
– De anyám mást parancsolt.
Ödönnek e nehány szava oly elhatározó hangon volt mondva, hogy Leoninnak
át kelle látni a rábeszélés sikertelenségét. Észrevette, hogy
ellenkezése által csak maga ellen ingerli barátját, s még gyanússá teszi
magát előtte.
– Jó, hát ha menni akarsz, eredj. Én is segítek málházni. Mit
csomagoljak?
– Inkább más szivességet tégy velem, ha segíteni akarsz. Eredj el a
rendőrségre és láttamoztasd útlevelemet. A te szavadra talán megteszik e
szokatlan órában is.
– Oh a rendőrségnél mindig ébren vannak. Sietek. Mihelyt végeztem,
visszajövök.
Nem telt másfél óra bele, hogy Leonin visszakerült.
– Itt az útleveled.
Ödön némán megszorítá kezét.
– Tehát csakugyan komolyan utazni akarsz?
– Azt már tudod.
– Nem maradsz itt tovább, sem az én barátságomért, sem a czár kegyéért?
– Nagyrabecsülöm mind a kettőt, de anyám kivánsága elébb való.
– Jó, ez hát kárba veszett. De még egy titkot fedezek fel neked.
Menyasszonyom, Alexandra, halálig szerelmes beléd. Egyetlen leánya
náladnál tízszerte gazdagabb főúrnak. Szép is, jó is. De ő nem szeret
engem, mert téged szeret. Szemembe mondta. Ha más volna, a kiért ezt
mondta, megölném. De téged szeretlek, jobban mint testvéremet, jobban
mint menyasszonyomat. Vedd nőül a menyasszonyomat és maradj nálunk…
Ödön szomorúan tagadásra ingatta fejét.
– Megyek haza anyámhoz.
A fiatal orosz nemes homlokára csapott tenyerével és kaczagott.
Talán nem is kaczagás volt ez?
Azután nyers modorral oda lépett Ödönhez s megragadta annak két karját.
– Tehát csakugyan elhatároztad magadat, hogy útra kelsz Magyarország
felé?
– El.
– Akkor Isten engem úgy segéljen, együtt utazom veled. Egyedül nem
bocsátalak.
Ödön átölelte barátját és az is őt, és hosszasan tarták egymást
sziveikhez szorítva. Valóban szerették egymást nagyon.
Leonin sietett az uti készületeket megtenni. Futárokat küldött előre,
kik friss lovakat és kocsist rendeljenek mindenütt számukra; megrakatta
utazó szánkóját, mit vadászatokon szokott használni, élelmi szerekkel,
füstölt hús, hal, rostopsin, kétszersült és kaviár-döböz, theakatlan és
tűzgerjesztő ládikóba lett csomagolva; beszerzett két jó fehér
medvebőr-bundát, lábzsákot és nyusztsüveget, magának és barátjának; két
jó puskát és két pár drótpisztolyt, meg egy-egy görög handzsárt
mindegyikük számára; az úton minderre szükségük lehet. Egy-egy pár
korcsolyát is tett utitáskájukba; ha valahol folyóra akadnak, hogy a
zsibbadást kiverjék lábaikból, versenyt fognak korcsolyázni a szánnal. A
szán elejét megrakta szivarral, a mennyi húsz napi útra elég; s mikor
még sötéttel megérkezett a csörgős szánon Ödön lakása elé, ő maga már
útra készen állt, s azután diribről darabra újra öltözteté Ödönt; ő
tudta jól, egy oroszországi útra hogyan kell készülni télen?
Biz Isten! úgy gondoskodott róla, hogy édes anyja se tehette volna
jobban.
A «vasok», az orosz szán, készen állt már, jó vasalt talpakon álló
bivalybőrveretes menedék, elől bagaria ernyővel, hátúl
csizmatalp-szellentyűkkel ellátva; a három ló befogva, egy középen a
kétrudas villába, melynek felső ívére csengetyűk vannak akasztva, a más
kettő lógóra; az «imsik» kurta nyelű hosszú ostorával a lovak előtt
állt, midőn a két ifjú útra készen lejött Ödön szállásáról. Leonin még
egyszer megállítá Ödönt, mielőtt a vasok ernyőjébe bekuporodnának.
– Tehát csakugyan útra kelsz?
– Úgy van.
– Akkor fogadd el tőlem ezt az amuletet. Én is anyámtól kaptam ezt,
mikor meghalt. Azt mondta, minden veszélytől megőriz.
Egy kis gömbölyű camea volt az, gyöngyházból faragva, s aranyba
foglalva; Szent-György lovagot ábrázolta a sárkánynyal.
Ödön visszautasítá az ereklyét.
– Köszönöm bajtárs, én nem hiszek az ereklyékben. A mikben én bízom:
azok az én csillagaim. S az én csillagaim szerető női szemek.
Leonin megragadta barátja kezét.
– Vallj meg hát egyet. Két szemet látsz-e csillagaid között, vagy
négyet?
Ödön pillanatig gondolkozott a válaszadáson, azután megszorítá barátja
kezét és válaszolt:
– Négyet.
– Jól van, szólt az, s azután maga segíté barátját felülni a vasokba.
Az imsik meghúzta sorba mind a három lovának az üstökét, megcsókolta a
pofájukat, keresztet vetett magára, s aztán befészkelte magát a vasok
elejébe, s percz mulva repült a szán a főváros hólepte utczáin végig.
Reggel volt már, nyolcz óra felé az idő, hanem a csillagok még fenn
voltak az égen s az ablaktáblák zárva mindenütt.
Itt későn virrad.
Egész Szmolenszkig kevés változatot nyujtott az út. Hideg volt, de
tiszta idő. A postaállomásokon gyorsan és pontosan váltották fel
lovaikat; éji szállást kaptak mindenütt, és minden kényelmet, a mi
pénzért valahol megszerezhető.
Hanem, midőn Szmolenszkre megérkeztek, a postaigazgató figyelmeztette
őket, hogy holnapra rossz idő várható, mert estenden mindenünnen
csoportostul bevonultak a hollók, varjuk a városba; minden templom
teteje tele van velük.
– Ejh, mit tudnak ahhoz a varjuk? feleltek neki, s reggel útaztak
tovább.
Leonin mondá az imsiknek, hogy Orsáig legjobb lesz a befagyott Dnjeperen
végig útazni. Hanem az addig beszélt neki időveszteségről, közbeeső
nyomorú pálinkabódékról, a hol megpihenni sem lehet, míg Leonin ráhagyta
magát venni, hogy csak maradjanak hát az országúton. Az imsik bizonyosan
sajnálta a lovait, a miknek a lábát nagyon rontja a jégen utazás; vagy
pedig tán szeretője volt valamelyik csárdás leánya az országúton.
Szmolenszkről kiindulvást korán reggel oly sürű volt a köd, hogy alig
birtak kitalálni a városból. Az imsik minden lovára csengetyűt kötött,
hogy a szemközt jövők bele ne ütközzenek. A kocsiban ülők nem láttak
egyebet a ködben, mint égő szivarjaik végét, mely egyre perczegett a
nehéz légben, mintha salétrommal volna itatva. Ilyenkor olyan nehéz
fojtó bűze van a ködnek, mintha a beteg föld dögvészes párázatot izzadna
magából.
Szinte dél volt mire kivilágosodni kezdett. Akkor az eddigi fakó köd
elkezdett ragyogni, mintha billió apró kristálytű repkedne a légben,
sürű ezüst fátyollá szövődve, melyen keresztül egy sápadt fehér tányér
látható, sugártalan, melegtelen: az a nap.
Egyszer aztán rögtön felszakad a köd s eléderül a táj. Szép fehérre
festett táj, ezüst lapon czukor alakok. A fák az út mellett, a
fenyőerdők a távolban egészen beburkolva fehér zuzmarával, a lovaknak
minden szál szőre hókristálylyal behintve.
És nehány perczig oly melegen kezdett sütni a nap, hogy a bunda
lekivánkozott az utazókról.
E tünemény oka nem sokára meg lett magyarázva. Észak felől nagy
gyorsasággal emelkedett valami sötét köd forma, eleinte kétes lilaszinű,
azutan mindig jobban barnába, sötétkékbe átváltozó, szélein rongyolt,
mélyében tömör, alaktalan, – és ez a rém egyre emelkedik a nap elé a sík
rónán, a távolból nézve ijesztő sebessége kivehető, a mint közelít s a
mint a napot elboritja: az egész táj egyszerre hamvas-szürke lesz.
Leonin kitekintve az ernyő alul, halkan dörmögé társának:
– No bajtárs? most megkaptuk a buránát.
– Mi az a burána?
– Majd mindjárt megtudod.
A burána meg szokta azt mondani maga, hogy ő kicsoda?
Az egész ég egyetlen felhővé alakult, mely jött sebesen, gomolyogva,
alatta sötétkéknek látszott már az egész róna, s e fekete ég, e sötétkék
föld között jött tánczolva, keringve egy rettenetes fehér kisértet, a
hótölcsér, a jégmezők tüneménye, melynek talapja lenn a földön, feje
fenn a felhők között! az északi «szél-menyasszony», ki homok helyett
hóból emel oszlopot ég és föld között, s az őrült keringő oszlop ádáz
rohammal nyargal végig a síkon, lerombolva, összetépve, zúzva mindent,
mit útjában talált, erdőt, házat, embert, vadállatot.
Ez a burána.
– No fiam. Ha ez megkap bennünket, igazán együtt megyünk, égbe, pokolba
– haza!
A három paripa korbács nélkül is vágtatott, a hogy tudott. A távolban
látszott egy erdőfolt, az imsik azt iparkodott elérni, mielőtt a burána
előkapja őket; nevezte lovait öcscsének, bátyjának, biztatta őket szent
Mihálylyal és Gergelylyel.
Egyszerre nagyot villámlott.
Tél közepén, huszonkét fokú hidegben villámlás, mennydörgés! És az első
villámot szakadatlanul követte a többi; a megindult mennydörgés meg sem
állt többé, úgy látszott, mintha a hótölcsér üstöke szórná magából e
lángoló kigyókat, miknek lobbanásánál óriás alakja, mint az apocalypsis
csodája ragyogott keresztül, fehéren, iszonyúan; uralkodva a vihar rémei
között.
A szél zúgott, üvöltött, fütyült. A három mén nem futott többé. Megállt
mind a három s hasztalan emleget nekik az ismik szenteket és ördögöket,
hasztalan a korbácsot is, nem voltak többé helyükből kimozdíthatók.
Nehány percz múlva aztán nem láttak többet semmit az utazók.
A burána utolérte őket s azontúl koromsötét lett körülöttük minden; csak
a villámlobbanás kék fénye deríté föl egy-egy pillanatra a nappali éjt.
Az ádáz szél, mint apróra tört finom port fújta be a vasok minden kis
hasadékán az éles égető havat; a bőrfödelet, mintha óriási korbácscsal
ütötték volna; egy perczre a szánnak minden eresztéke csikorgott, az
egész jármű reszketett, mintha gyermekjátékot ráznának férfi kézzel.
Leonin odahajolt Ödönhöz s megcsókolta barátja szemét.
– Látod-e még csillagaidat?
– Látom.
Ott bizony nem volt mit tenni más, mint szépen meghúzni magát
mindenkinek s Isten irgalmára bízni testét lelkét.
A villámcsattogás egészen fejük fölött hangzott már, az orkán egész
csoporttal vágta szánjuk oldalához a havat.
Lassankint csillapult körülöttük a szél zúgása. Leonin azt sugá
barátjának:
– Most mindjárt el leszünk temetve.
Amaz hidegvérrel válaszolt vissza:
– Nem olyan baj, mintha a felhőkbe utaznánk elevenen.
A villámcsattogás most távolabb kezdett hangzani. Még a szél ugyan egyre
üvöltött és temeté a maga alá legyürteket, hanem a typhon elhaladt
mellettük: ők csak az uszályából kaptak a szelek menyasszonyának.
Lassankint a szél is odáig enyhült, hogy az imsik elő mert bújni lovai
közül, a hova levetette magát s kezdé lovait is kiszabadítgatni a hóból;
– nyakig el voltak temetve. A lovakkal együtt kiszabadúlt hósírjából a
szán is; a két ifjú kiszállt belőle egy perczre, kirázni bundájából a
havat. Az égen szakadozni kezdett a nagy felhősátor: a milyen gyorsan
hozta, olyan gyorsan vitte is magával a burána őrült nászkiséretét, s
már a keleti távolban látszott hófehér tölcséralakja, benne végig
czikázó villámszikráktól megvilágítva.
Hanem a táj, a melyen végig ment, borzasztó tanúságot tett menyasszonyi
tánczáról.
Az a folt erdő, a melyet elérni siettek, s melyhez szerencséjükre el nem
jutottak, nem volt sehol. Néhány lekoppadt, nyalka koronájú fenyő állt
itt-ott belőle, a többi kicsavarva, pozdorjává törve, hóval eltemetve.
És ezzel egyszersmind minden nyoma egy valahai országútnak eltakarva.
Se mérföldmutatók, se őrházak, se az út mellett ültetett fák sehol. A
hol azelőtt hosszában volt az árok, ott most keresztben húzott sánczokat
a vihar, feltorlasztva a havat, mint hullámot a tenger.
– No batyuska! merre megyünk most? kérdezé az imsiktől Leonin.
– Azt csak szent Prokop tudja, felelt az imsik és fejét vakarta. Mert
hiszen igaz, hogy szent Prokop az utazók védszentje, csakhogy most ő is
oly mélyen van az útfélen valahol eltemetve, hogy nem lehet tőle
megkérdeni, merre az út?
– No hát valamerre majd csak előre menjünk. Itt semmi esetre se
maradjunk. Talán majd csak találunk szemközt valakit. – Jó volna most a
Dnjeperen, úgy e batyuska?
– Biz uram nem bánnám, ha jó sort vernél a hátamon a magam korbácsával,
csak mondanád meg, merre akadunk a Dnjeperre, mert ezen az úton én se
Orsára, se Szmolenszkre vissza nem találok.
– Vess keresztet magadra, s menjünk odább.
A lovak sem olyan kedvvel ügettek, mint máskor. Ők is érezték, hogy
gazdájuk nem tudja hová mennek? Néha azt hitték, hogy már útra találtak
s azután még jobban belebódorodtak a pusztába. És sehol egy szemközt
jövő járművel, vagy lovassal nem bírtak találkozni; se egy emberi lakást
nem birtak felfedezni köröskörül.
A burána után pedig a hideg még nehány fokkal erősebb lett.
Hosszas bolyongás után egyszer elkiáltja magát az imsik:
– Ott jön szemközt egy kozák!
Leonin kitekinte s valóban ő is felismerte a távoli alakot. Csakhogy
neki úgy tetszett, hogy az nem jön, hanem egy helyben áll.
– Hajts feléje.
A szán nemsokára beérte a látott alakot.
Egy kozák közvitéz volt az, lóháton. Hanem a lova olyan csodakülönös
helyzetben volt, mintha támaszkodnék a hótorlat falához, melyben
egyfelől csülökig áll, s lehajlott fejével mintha lábai előtt keresne
valamit. A kozák maga a nyeregben ült; hosszú dárdáját a földre
leeresztve, s két kezével fogva, míg fejét egyik kezére fekteté
féloldalt. Aztán úgy nézett merően az utazókra.
Az imsik szépen köszönté a vitézt a Jézus nevével.
A kozák nem tudta, hogy mit kell e szent üdvözletre felelni.
Azután Leonin szólítá meg.
– Jó napot, vitéz, honnan jösz és hová tartasz?
A kozák csak nem felelt.
Leonin azt gondolá, hogy majd emberségre tanítja az engedetlen ficzkót s
kiugorva a vasokból, leveté bundáját; tán majd a testőrtiszti egyenruha
megrezzenti.
Hanem a kozák tovább is csak azzal a merev, idegen szemekkel tekinte
úrra és egyenruhára.
– Héj, ficzkó, nem tudsz te szólni? rivalt rá azután Leonin, s oda ment
hozzá s megfogta a kozák karját.
Akkor vette észre, hogy kivel beszél!
Ló és lovas meg voltak fagyva.
Egy lovagszobor az útfélen.
– No, ez már, ha felelni tudna, csak azt mondhatná meg, hogy merre van a
másvilág? mondá Leonin utitársának, visszatérve a vasokhoz.
– Szegény katonát útban érte a burána s lovastul megfagyott. Nem új
dolog ez, sóhajta az imsik, miután megvizsgálta, hogy nincs-e a kozák
táskájában valami elvinni való pecsétes levél? őt magát lovastul együtt
úgy is megeszik reggelre a farkasok.
– De már most csak az a kérdés, hogy hát merre menjünk? sürgetőzék
Leonin. Dél elhaladt már s mindjárt beesteledik. Az idő is borult lett;
valahová fedél alá kell jutnunk éjszakára.
– Magam is azt tartom, felelt az imsik. Mert Szmolenszk és Orsa között
nem szeretnék egy éjszakát a havon tölteni. Parancsolj már egyszer te
uram, hogy merre menjünk?
– Tudom is én! Csak egy compass volna nálam, hogy tájékozhatnám magamat,
merre van dél meg észak? Nincs nálad, Ödön? Te szoktál egyet hordani az
óralánczodon.
Ödön nagy ügygyel bajjal kigombolkozott annyira, hogy óralánczához
férjen s arról a kis delejtűs szelenczét leoldja. Azután még az
útitáskából a térképet is előkeresték s azután a föld sarkait
kipuhatolva, elkezdték magukat tengerészek módjára a hósivatag iránt
tájékozni.
A hány annyiféle véleményen volt.
Egyik azt állította, hogy azok az erdők ott a vitebszki erdők.
A másik azon bizonyozott, hogy ezen a rónán lefelé a mohilevi pusztákra
fognak jutni, a honnan három napig ki nem találnak.
Ödön maga azt vitatta, hogy haladni kell tovább a kozák lova fejével
ellenkező irányban, miután legvalószinűbb, hogy ez valami emberlakta
állomásról jött erre felé.
No hát a míg arról tanakodtak, hogy merre menjenek, jött valaki, a ki
megmondta nekik, hogy merre «ne» menjenek.
Onnan az erdők felől hosszú, vontatott üvöltés hangzott, s erre a lovak
nyugtalanúl kezdték fejeiket felhányni, sörényeiket borzolni. Az
farkas-üvöltés volt.
Az első üvöltést egy egész bestialis kardal követte: az a rémséges
jeladása az erdők fenevadainak, a mit a ki egyszer életében hallott,
mindig borzongva emlékezik rá vissza.
Az imsik egyszerre felugrott ülésébe, megragadta a gyeplőt.
– Urak meneküljünk! kiáltá ijedt arczczal, korbácsa nyelével az
ellenkező irányba mutatva, s a következő perczben már meg volt fordítva
a szán villája s pattogott az ostor.
De nem is volt szükség az ostorra, a három paripa attól az üvöltéstől
fogva tudta, hogy most már erőszakadtig futni, vagy elveszni, a
választás. A hó porzott lábaik alatt; úgy vágtattak árkon, síkon,
torlatokon keresztűl.
A két ifjú készült a veszély elfogadására.
Ödön nem látszott azt olyan nagyra becsülni.
– Van két puskánk, töltényünk elég, ha közel érnek, lelövöldözzük őket.
Ez is sport.
Hanem Leonin elhallgatott. Ő tudta már, hogy micsoda sport ez? Maga is
lövésre készíté puskáját, övébe dugta pisztolyait és handzsárját, hanem
arczán inkább a csata előtti fásult elszántság, mint a vadászatot
megelőző felhangoltság volt kifejezve.
Egyszer aztán, a mint a vágtató szán egy téres rónára ért, akkor Leonin
kinézett az egyik szellentyűn s azután azt mondá Ödönnek:
– Most nézz hátra.
Ödön a másik szellentyűt emelte föl s kitekintett.
A hátra hagyott buczkák közül rohantak utánuk a farkasok.
Nem tíz, nem húsz, hanem száz meg száz; és ki tudja, mennyi lehet még
hátra, a ki csak később érkezik. Egy egész tábor az.
Ödön érzé, hogy végig borzong valami egész testén. Ez nem sport. Ez
vész. A legundokabbika, a legijesztőbbike minden halálvésznek. Küzdelem
e sokaság ellen, melynek minden egyese utálat tárgya.
A lovak jól futottak; hanem a farkasok valamivel még jobban.
Az üldözők és üldözöttek közötti tér egyre apadt, nehány vezér csikasz
már lőtávolba ért; de Leonin nem engedett még lőni Ödönnek. Közelbe kell
őket várni. Csak hadd jőjjenek.
Egyszer azután az egyenes roham mellett olyan térre jutottak, hol a
rekettyés bozót előnyt adott az üldözőknek, mert a míg a szánnal a
czihert kerülgetni kellett s kanyarulatokat tenni az árvafenyő bozótjai
között, addig a farkasok tüskön bokron keresztül oldalába kerülhettek a
szánnak.
Most azután a golyóban volt a segély.
Egyik cső jobbra, a másik balra lőtt a bozótból előtörő vadállatokra;
négy lövés után el volt verve az első támadás; nem azért, mintha az
üldözők megijedtek volna lelőtt társaik példáján, hanem csak azon oknál
fogva, hogy meglőtt társaikat elébb megették s azután indultak a további
üldözéshez. Ezek az állatok kannibáljai!
Annyi időhaladék mindenesetre lett nyerve, hogy az ifjak újra
megtölthették fegyvereiket s a más oldalról lovaik elé igyekező
farkasokat egyenkint leterítheték.
– Csak ebből az átkozott bozótból szabadúljunk ki egyszer, dörmögé
Leonin.
A három paripa is érzé azt, hogy itt van a legnagyobb veszély. Szemeik
villogtak, sörényük repült, orrlyukaik forró gőzt lövelltek elő. Az
állati pára a vész pillanatában emberi észen túl magasult náluk. Mit
emberi kiszámítás be nem ért, azt nekik ösztönük mondta, hogy ha
egyenesen keresztül vághatnak ezen a veszélyes helyen, azontúl menedék
várja őket. Senki sem tudhatja minő menedék; de ők érzik azt jól. És
azért nem engedik magukat az egyenes irányból kitereltetni eléjük kerülő
farkasok által. Azt már jól tudják, hogy azoktól őket megszabadítani
gazdáik kötelessége, hiszen egymáshoz van most fűzve életük. Azért csak
egyenesen vágtatnak a bozót széle felé.
A csalit csakugyan ritkulni kezd; a gyérülő boróka tisztán enged
láttatni, a láthatár kitünik ismét távol falvak tornyaival. Biztató
látvány. Néhány sikerült lövés egy falka üldöző közé, öreg göbecscsel,
üdvös ijedelmet idéz elő a farkasok között. Ez nem tetszik nekik, hogy
egyszerre három-négy kap a felköszöntésből. És ez a megtorpanás időt
enged az üldözötteknek a szánnal elérni a bozót szélét, a min túl ismét
a tisztás következik, s az az ő javukra lesz.
Hanem a mint a bozót szélihez értek, az imsik nyugtalanul állt föl
helyéből s ijedten nézegetett maga elé. Egyszer aztán a nélkül, hogy
valamit szólna a hátul ülőkhöz, elkiáltotta magát: «Szent Pál, segíts!»
s kiugrott a vasokból és odahajította a gyeplőt a lovak közé.
Az ifjak bámulva néztek utána. A bozót szélén volt egy fenyőfa, derékban
ketté törve a vihartól; az imsik ahhoz a fához futott, s mielőtt a
farkasok elkaphatták volna, felkapaszkodott annak lecsüngő ágain. A
három mén vágtatott kormányzatlanul odább.
De hát miért hagyta el az imsik a szánt?
Erre a kérdésre a következő percz meghozta a választ. Egy kétségbeesett
nyerítés, azután recsegés, ropogás, szakadás: végre egy nagy zuhanás, s
ezután eltünt előlük a világ.
A mint a sötétben felocsúdtak, el nem tudták gondolni, hogy hová
jutottak most?
– Élsz-é? kérdé Leonin bajtársától?
– Megvagyok. Hát neked kezed lábad ép-e?
– Mi valahová leestünk; csak azt tudnám hová?
– Kisértsük megtudni.
A szán fenékkel fölfelé volt rájuk borulva, az oldalán kellett
előjönniök. Akkor tapasztalták, hogy mély hófuvatba vannak lesüppedve
mindenestül.
Hanem a szán eleje nem volt sehol, az leszakadt a vasokról és eltűnt.
A merre pedig az eltünt, arra nekik is útat kellett találniok kifelé.
Kikeczmeregtek a hóból. Akkor látták, hova jutottak?
Megtalálták, a mit olyan nagyon kerestek, a Dnjepert.
Csak az a baj történt, hogy a Dnjeper partja azon az oldalon hét nyolcz
öl magas, s ők e torony-magasságból rohantak alá lovastul, szánostul.
Szerencséjükre a vihar oly hótorlatot sepert a part falához, hogy nem
zúzták össze magukat; hanem a szán ketté szakadt.
Az elejével a három mén már a másik parton is túl száguldott. – Hát a
farkascsorda?
Az a meredek parthoz érve, onnan visszariadt: a lovak példája nem
bátorítá fel őket utánuk csinálni a halálos ugrást; hanem az egész ordas
had vágtatvást neki indult a part menedékes részét keresni, s néhány
pillanat mulva lehetett látni, mint bukdácsolnak alá egy szédelgős
lejtőn s folytatják a üldözést a három paripa után.
– No ezek már nem kapják meg azt a három lovat; szólt Leonin. Nagy
előnyt kaptak előttük a lovak s már teher nélkül futnak. Készen lehetünk
rá, hogy egy óra múlva éhesen, dühösen visszatérnek a farkasok.
– Várunk van most s ott védhetjük magunkat reggelig is, szólt Ödön a
felfordult szánra mutatva, mely a mély hó közé benyomulva, igazi
barlangot képezett.
– Az unalmas mulatság volna, bajtárs. Annál jobbat is tudunk. Most már
itt alattunk az országút a Dnjeper, tudjuk merre van; előre magunkkal
hoztuk korcsolyáinkat, felkötjük és utazunk magunk emberségéből. A
Dnjeperen egy pár óra alatt bizonyosan lelünk katona-őrtanyát, egy pár
órai korcsolyázás pedig nekünk csak mulatság.
– Pompás lesz! Mondá Ödön, s a két fiatal ember kezet szorított és
nevetett. – Mulatságos az élet!
A vihar után a Dnjeper olyan tisztára volt seperve a hótól, mint a
tükör; csupa gyönyörűség lehetett rajta végig sikamlani. Az ifjak
felkapcsolák korcsolyáikat, a pisztolyokat, handzsárt és a rostopsinos
kulacsot kivéve, minden fölösleges terhet ott hagytak a felborult szán
alatt s azzal hurrah kiáltással neki ereszkedtek az aczélsíma pályának.
Hanem még korán volt hurráht kiáltani.
A fenevad-tábor tömegestűl elvonult a három száguldó paripa nyomán; de
hátra maradt egy őrszem.
Négy ordas ott települt meg a csonka fenyőfa alatt, melyre az imsik
felkapaszkodott. Ezek úgy csinálták ki maguk közt, hogy ez az ember
reggelre megfagy a fán, akkor magától leesik, négyüknek épen elég lesz.
A legvénebb martalócz kiült a partmagasságra s úgy nézett tovarohanó
társai után s nagyokat ásított éhségében; azok nem jutnak a prédához.
Ez meglátta a menekülő ifjakat.
Rögtön rákezdte a jeladó üvöltést, mire a három strázsáló farkas
odahagyta az imsiket; azok fiatalabb farkasok voltak. Amint meglátták a
két emberi alakot a jégen tova csuszamlani, rohantak a part mentében
utánuk, s a mint egy kissé csapinós helyre akadtak, le utánuk a jégre.
A vén őrszem elébb megvárta, míg a lovak után futott társai meghallják
jeladását s a hátulsók visszaszállingoznak az új vadat űzni, s ő maga
csak azután rohant a vadászatra.
Azt is tudta már, hogy a sík jégen s farkasnak nem jó mulatság a futás,
ő csak a parton maradt, onnan kisérte a rohamot.
A két ifju, a hogy bele jött a hevélybe, egész mulatságot talált abban,
hogy még kisérőik is akadtak. Csak négyen vannak, az két férfinak
yatagánhegyre is kevés.
Mind a kettő gyakorlott korcsolyázó volt; edzett, életerős ifjak. Játék
volt nekik a farkasokat hátrahagyni. A három fiatalabb csikasz dühödten
szorította a futást a tükörsima jégen, el-eliszamodva s bukfenczeket
vetve, néha mind a hárman egymáson keresztűl hemperegtek, s olyankor
összemarakodtak bomlottul, mintha egyik a másikat okolná
ügyetlenségeért. A vén farkas pedig csak a parton futott mindig, vagy a
part melletti nádasokban, s csak olyankor vezette a futást, mikor a
Dnjeper kanyarulatot tett. A vén ficzkó nagy mérnök volt: már tudta,
hogy mi az a diagonalis vonal. Míg a két ifju a kanyarulat ívén
sikamlott végig, addig ő társait az egyenes vonalon vezette keresztül;
úgy, hogy a korcsolyázók, mikor már azt hitték, hogy messze elhagyták
üldözőiket, azon vették észre, hogy azok megint sarkukban vannak; s
ismét hozzá kell látni, hogy elhagyják őket.
Egyszer ilyen ravaszul épen eléjük kerültek; no most megfogjuk őket!
Gondolta a négy farkas.
A két ifju hirtelen jobbra balra vargabetűt csinált s a hoppon maradt
banda elrohant mellettük; nem tudtak megállani a jégen, saját rohamuk
elvitte őket odább, körmeik hasították a jeget, szántottak odább
akaratlanul; a két ifjú nevetve sikamlott előlük tova, míg a vén farkas
dühödten kapkodta oldalba ügyetlen társait.
Ezen a barátságtalan szóváltáson ismét nagy tért vesztettek.
Ödön és Leonin egymásnak nyújtva kezeiket, röpültek tova a jégen
párosával; a férfi-gyönyör égett arczaikon. Milyen magas öröm, játszani
a halállal!
Hanem a mint egy helyen a folyam bal partja lelapult, s ők hátra
tekintettek, akkor látták nagy rémülten, hogy ez a négy üldöző csak a
tábor előcsapatja, mögöttük nehány ezer lépésnyire jön rohanva az egész
undok csorda.
– Bajtárs! Most már előre, ki hogy tud! szólt Leonin s elbocsátva Ödön
kezét, összefonta karjait mellén, és neki vetette magát teljes
tehetségéből a futásnak.
– Amott füstöt látok a távolban, mondá Ödön, utána száguldva.
– Az katonai őrtanya lesz, vagy valami helység. Fél óra alatt elérjük.
Arra a fél órára aztán minden erőt össze kell szedni.
A két ifjú tova siklott a jégen, mint két repülő madár, a veszély
nagysága felfokozta idegeik erejét; most már az izzadság csorgott
homlokaikról, most már a forró pára lövellt ki orrlyukaikon: a futás
életre halálra ment már.
Hanem győztek.
A fertelmes csorda egy lépést sem nyert rajtok. A távolság közöttük
mindig egyenlő maradt. Csak a négy önkéntes, vén vezetőjével igyekezett
utánuk kitartó erőfeszítéssel.
Most már véres volt mindannyinak a talpa a jégtől és nádtól, s a vér
tapadt a jéghez, könnyítette a futást.
Leonin járt elől. Ödön mindig néhány ölnyire mögötte.
Egyszer Leonin hirtelen hátra maradt.
– El vagyok veszve! Kiálta sápadtan.
Ödön, kit a roham sebesen röpített el társa mellett, rögtön
visszakanyarodott barátjához.
– Mi lelt?
– Végem van. Korcsolyám szíjja elszakadt a csatnál. Te siess és
menekülj.
– Csigavér! mondá Ödön; vedd elő a késedet és csinálj új lyukat a
szíjjadon. Én addig megvívok ezzel a négy fenevaddal.
– Igazán? szólt Leonin, mosolyra derülő arczczal, s megszorítá barátja
kezét. Akkor vedd az én két pisztolyomat is.
Ödön gyorsan övébe dugta a másik két pisztolyt is, s nehány lökéssel
eléjük nyargalt az üldöző vad állatoknak, míg Leonin egy fölálló
jégtábla mögé vánszorogva, oda letérdelt s elszakadt korcsolyáját
használhatóvá tenni igyekezett. Handzsárja tokjába volt szúrva egy kis
evőkés, azzal iparkodott lyukat fúrni a szíjon; a meztelen handzsárt oda
tette maga elé a jégre; ez volt most már egyedüli védszere.
Ödön lassítá az iszamlást, s a mint a négy üldöző vadállat egy kis
rekettyés sziget mögül ismét kibukkant vele szemközt, lenyomta
korcsolyája sarkait a jégre s iparkodott megállni. És azután kihúzott
két pisztolyt az övéből.
Nem volt szabad hasztalanul elvesztegetnie lövéseit.
Minden golyóval találni kellett és jól találni, hogy a szemközt rohanó
vad, ha felbukik, el ne üsse lábáról a meglövőjét.
A három fiatal jött elől, egy-egy ölnyire egymás mögött, a vén ordas
leghátul; a három fiatal egyenes vonalban ellenfelüknek rohanva, repülő
bozontos farkaik a levegőben, szemeik veres tűzben égve; egymásra
visszacsahintva nagy örömteljesen: a vén ordas féloldalt fordított
fejjel, vizsga szemmel, és farkát alácsapva, ravasz kaján vigyorgással
pofáján.
Hideg vér!
Az első vadállatot tíz lépésnyiről találta a golyó szügyén keresztül, az
mindjárt félre ült az útból, s elkezdett tele torokból vért okádni a
jégre.
A másodiknak a lövés első lábát zúzta össze; az ordítva bukdácsolt
oldalvást, tört lábát rázva a levegőben.
A harmadik alig négy lépésnyiről lett találva, olyan igazán szólt neki a
golyó, hogy a mint a koponyáját találta, a felbukó fenevad kétszer
vetett bukfenczet, s úgy vágta magát hanyatt Ödön lábainál.
A negyedik, a vén ordas, midőn közel ért ellenfeléhez, megtorpant és
lesütötte fejét. Füleit hegyesen fölemelve, féloldalt sandalgott reá és
engedett magára czélozni pontosan.
Abban a pillanatban aztán, mikor Ödön rásütötte a pisztolyt, hirtelen
megugrott a vén gonosztevő s a golyó czélt tévesztve, pattogott tova a
síma jégen.
Ödön elhajítá a kilőtt pisztolyt, s előrántá a handzsárt.
Hanem a ravasz dúvad nem rohant rá: nagyot szökellve félrefutott az a
part melletti nádasba, s ott eltünt.
Ödön azt hihette, hogy a támadó feladta a harczot, mely nem tetszett
neki; «egy úr, egy úr ellen», s a berekbe menekül vesztett ügyével.
Utána nézett, míg el nem tünt előle.
Azután Leoninhez kiáltott.
– Készen vagy-e?
– Vigyázz! kiálta az vissza.
– Midőn Ödön hátranézett, akkor vette észre, hogy a félretért ordas a
nádberek sürűjében megkerülte az ő állását, s észrevéve, hogy tova egy
másik férfi vesződik harczképtelenül, azt igyekezik megrohanni, kitörve
a nádsürűből Leonin irányában.
Ödön nyilsebesen vágtatott vissza Leoninhoz.
Csaknem egyenlő távolból rohantak oda: ő és a farkas.
Leonin látta mindkettőjüket, s nyugodtan fúrta a lyukat korcsolyája
szijján.
Ha Ödön megmenti, jól van; ha nem mentheti meg, féllábon, korcsolyával
úgy sem védheti magát. Rá nézve az volt az életkérdés, hogy korcsolyáját
ismét felköthesse. A többi Ödön dolga.
Ödön ordított dühében, midőn a fenevadat barátjára rohanni látta. Minden
erejét megfeszíté, hogy elvágja útját a dúvadnak. Az pedig fejét
folyvást felé fordítva, rohant biztos zsákmánya irányában.
Csak egy szökés még a farkas részéről, csak egy lökés még a korcsolyával
és következő pillanatban Leonintól félölnyi távolban egy összegubanczolt
tömeg hentereg a jégen, itt egy láb, ott egy bozontos fark, itt egy
keztyűs kéz, ott egy vérben csattogó száj, mind a ketten átestek
egymáson, ki hol érte ellenfelét, ott vágva, harapva, ragadva, – késsel,
foggal, körömmel, s hemperegve, hol fel, hol alul.
Hanem a ki végre felkelt: az Ödön volt; handzsárja markolatig véres;
bőrbekecse össze-vissza hasogatva. A farkas ott nyúlt el a jégen,
összeszúrva, vágva, s tajtékzó fogait csattogtatta össze
végvonaglásában.
– Hopp! Ez megvan! kiálta Ödön korcsolyáira állva.
– Ez is megvan! Felelt rá Leonin. Újra fel volt csatolva korcsolyája.
Köszönöm, bajtárs.
Azzal kezeiket nyújták egymásnak, s ismét együtt sikamlottak tova a
jégen, a távolban látott füstoszlop felé.
Egyszer Ödön háta mögé tekintett.
– Nézd, a csorda elmaradt mögöttünk.
Leonin is hátranézett.
– Igazán.
A nagy farkascsoport tétovázva maradozott el mögöttük a havon, s úgy
látszott, mintha visszatérésről gondolkoznék.
– Ezek eszükre tértek, mondá Ödön.
– Nem éppen, szól Leonin. Hanem érzed azt a keserű füstszagot? Ott, a
hol a füstöt látod, nyers farkasbőrt tettek a tűzre; azt a farkas nem
szívelheti, attól maradoznak el rólunk. Most már nyugodtan haladhatunk
odább. Ott kozák őrtanya lesz a parton.
Ettől fogva a két ifjú egész nyugalommal folytatá korcsolya-útját a
folyam mentében. A fenevadak még egyes üvöltő kardalt bocsátottak
utánuk; de felhagytak az üldözéssel. A két úrfi nevetve biztatta
egymást: «ez mulatságos egy nap volt!»
Nemsokára feltünt előttük a kozák őrtanya, a jégre épített fakunyhó,
mely állomásul szolgál az államposta szánjainak. A parton voltak a lovak
istállói és egy egész sor kunyhó: halászok rögtönzött kunyhói, kik ez
évszakban tokot és vizát fognak a jég alatt.
A parton nagy őrtűz égett, orrtekerő illattal töltve el a környéket, s a
tüzet guggoló emberek fogták körül.
Ödön több ölnyire előtte korcsolyázott Leoninnak s az őrállomáshoz
közeledve, egyenesen vágtatott a tüzelők felé.
Nem vette tán észre, vagy nem értette a nyelvet, a min azok kiabáltak
elé: egyenesen iszamlott feléjük.
Pedig azok teljes torokszakadtából kiabáltak eléje, hogy megálljon,
térjen másfelé!
Leonin megértette a kiáltozást s rémülten ordíta barátjára:
– Megállj!
Késő volt.
A következő perczben Ödön eltünt előle.
Azon a helyen a viza-halászok nagy lékeket vágtak a jégben, miken át a
halakat ki szokták kanyarítani. Azok a lékek esténként ismét simára
befagynak, vékony, üvegnyi jéggel, s egy ilyen lékbe Ödön egyenesen
belefutott; ott azután egyszerre leszakadt és elmerült a jég alá.
Az elszörnyedés vészjajdulása hangzott fel a partonállók közül.
Csak Leonin nem jajveszékelt. Hirtelen megállítá magát korcsolyája
sarkaival.
– Oda is veled megyek, dörmögé fogai közül s azzal hirtelen lerúgta
csizmáit a korcsolyákkal együtt lábairól, ledobta bekecsét és – utána
ugrott a jég alá eltünt barátjának.
Leonin gyakorolt hydriota volt. Nyitott szemekkel merült a víz alá, úgy
kutatta át tekintetével a hullámvilág mély homályát.
Viczkándozó nagy testek, mik mellette jobbra-balra elsurrantak,
csalogatták érzékeit; fürészhátú, merevszemű, legyezőszárnyú,
pánczélbőrű hullámlakók voltak azok: a vizek chimærái.
A nyitott léknél csoporttal leskelődnek azok ilyenkor friss levegő után
epedve: ezrei az apró ivadéknak tolongnak egymás hegyin-hátán, üldözve
százfogu falánk szörnyektől, a vizek farkasaitól.
Leonin nem lelte közöttük barátját sehol.
Még mélyebbre szállt le. Ott már fájt szemeinek a nézés; a több ölnyi
mély vízen át s a vastag jégkérgen keresztül alig derengett már valami
világosság.
Tovább kutatott.
Leszállt egész a vízfenékig, míg lába a kavicsot érte. Kereste víz
mentében.
Úgy kiáltotta magában: Ödön! Ödön! Hol vagy?
Akkor valami jutott eszébe, a vízfenék talaján néhány lépést tett előre
víz ellenében, s ott meglátott egy egyenesen álló alakot.
Ez volt az.
Azon módon állt előtte Ödön a víz fenekén, a hogy elmerülni látta,
összefont karokkal; fejjel fölfelé állva, arcza fölfelé volt fordítva. A
nehéz korcsolyák lábain egyenesen állva tarták, s a roham, melylyel a
jég alá futott, víz ellenébe vitte.
Leonin hirtelen hajába markolt az alaknak, s egy lökést adva testének
lábaival, gyorsan emelkedett fölfelé.
De hova fölfelé?
Fölötte az egész rettenetes jégboltozat, s azon csak egyetlen szűk
nyilás, melyen napvilágra lehet jutni.
Ez csak akkor jutott eszébe, mikor fejével a jégmennyezetbe ütődött,
mely egyik parttól a másikig két lábnyi vastagságban ívlik.
Merre van a felvilág ajtaja most?
A míg barátját kereste: egészen elveszté tájékozását, s most nem látott
maga fölött mást, mint egy kiterjesztett, átlátszó zöld tetőt: a halál
égboltozatát.
Egy gondolata támadt; ellökte magát a jégtől. Nem volt szabad engednie,
hogy a jég magához szívja testét egész hosszában, mert akkor vége van.
Visszamerült a víz mélyébe.
És akkor lélekzetét kibocsátá.
Gondolta: a buborék keresni fogja, hol jusson ki a víz alól, s útat
mutat neki a nyilás felé, hol kiszabadulni törekszik.
A buborékok, mint fehér üveglabdacskák szálltak fölfelé. Egy sem talált
ki a jég alól; mind valamennyi odatapadt a jégmennyezethez.
Most lejebb bocsátkozott Leonin s még egy lélekzetet bocsátott ki ajkán.
Egyike a légbuborékoknak hajlott ívet képezve szállt fölfelé, mint fehér
vezércsillag s eltünt egy ponton szemei elől.
Az a szabadba talált.
Most egyszerre végső erejét összeszedve lökte fel magát Leonin; saját
lélekzete vezérletét követve.
Ideje volt: mert már a harmadik buborék nem lett volna üres, az már a
bucsuzó lelket is hozta volna magával.
A vékony jég a lék fölött ropogott. Az odarohanó halászok, kozákok egy
főt láttak a széttört lap alól fölmerülni.
Sietve ragadták meg csáklyáikkal ruháit.
Leonin, mielőtt maga kikapaszkodott volna, a jobbjában emelt testet
rántotta fel a magasba.
– Ezt mentsétek!
Ez volt első lélekzetvétele.
A körülállók hirtelen a lék partjaira rántották mind a kettőt.
Ödön meg volt meredve, szemei lecsukva és ajkai összeszorítva.
– Tízezer rubel annak, ki egy orvost hoz! hörgé Leonin kétségbeesetten.
Egy ősz halász ölébe vette Ödön fejét.
– Én tízezer rubel nélkül is életre hozom, uram: vetkőztessük le és
fektessük a hóra. – Hanem azt mondhatom neked uram, hogy a mit te ma
megtettél a barátodért, azt nem egyhamar fogja valaki utánad csinálni.
Leonin átölelte Ödönt és szaladt vele a part felé, míg havat ért, a hova
lefektetheté, akkor neki gyürkőzött a munkának. A jó emberek unszolták,
hogy öltözzék át elébb a kozák őrtűz mellett száraz ruhákba.
– Nem addig, míg szemeit kinyilva nem látom.
Minden öltöny jéggé fagyott rajta.