A tor mindenkép hasonlít más egyéb lakomákhoz, azzal a különbséggel,
hogy nem toasztoznak benne.
A háziasszony, az özvegy, félrevonult legbenső szobáiba; a
végtiszteletre felgyűlt vendégek ismét ott a czímerterem hármas
asztalsorát ülték végig; lehettek másfél százan. A szakács csak úgy
remekelt, mint máskor, a kulcsár csak úgy felhordatta egymásután a külön
alaku poharakba való borokat, s a vendég urak csak úgy hozzá láttak,
mintha főispán-beiktatási ebéd volna.
Az ebéd vége felé, mikor már a fagylalthoz kezdték váltogatni a kis
sevresi porczellán csészéket: érkezik nagy robajjal még egy vendég.
Egy elkésett vendég, kinek láttára minden ismerősnek ajkáról egy derült
«hahhó» hangzik el; még az étekfogó inasok is rejthetlen mosolylyal
fogadják. Pedig az érkező alak nem hogy valami jókedvű bonhomiát hozna
magával, sőt inkább a lehető legdesoláltabb alakot mutatja be
megjelenésével.
– Nini! Zebulon! hangzik minden oldalról.
Bizony Zebulon, de haraggal eltelve és kétségbeeséssel; kopasz homloka,
melyen a bagósüveg karimája széles veres nyomot hagyott, mint valami
martyr-gloriát, izzadt kuszált hajjal van tele ragadva, szakálla,
bajusza deres és jégcsapos, a hogy azt a zuzmara odakinn kandirozta;
arczának minden izma el van szánva mentül több ránczot csoportosítani az
orra körül, a mivel exorbitans haragnak és méltatlankodásnak kellene
kifejezve lenni; – tökéletesen ellenkező siker mellett.
Mikor minden ember úgy szereti, úgy nem fél tőle!
– Nem kaptam utolsó stáczión forspontot!
E szavakkal motiválja üldöző fátumát!
Az ifjabb vendégek felugrálnak előtte helyeikről, az idősebbek és
tekintélyesebbek messziről beneventálják; vén hajduk sietnek elvenni
süvegét, téli keztyűit, még mosómedveprémes bekesét is levennék róla, de
azt már nem adja, mert nincs alatta más; az, ha kigombolja, salonruha;
ha begombolja, kijáró öltözet; ha lekefélik, díszköntös: a mire most
nagy szüksége volna, mert a déczbunda, a mit az úton viselt, nagyon
ereszti a szőrt; de most arra nincs idő.
– Ide, ide! Az én helyemre, Zebulon! kiáltának elé több oldalról –
jóllakott vendégek; hanem mindazok számára nincs Zebulonnak érzéke; ő
meglátta és észrevette, hogy az administrator úr egy üresen álló székre
invitálja, s annálfogva ő hozzá töri magát a többieken keresztül,
fentartván számára azt a tiszteletet, hogy szakálla első zuzmaráit az ő
arczára hinthesse egy baráti összecsókolásban.
És akkor Zebulonnak eszébe jut a pillanat nagyszerűsége, nagyot sóhajt
és az administrator kezeit megfogva kezeivel, nagy szomorú hangon így
szól:
– Így kellett nékünk találkozni! Ki elhihette volna eztet?
Három órával hamarább nagyon oda illett volna ez a bánatos kifejezés a
többiek közé, hanem a ménesi és bordeauxi között épen nem talált az
rokonszenves keblekre.
– Csak ülj le, Zebulon. Itt van egy üres szék.
Még Zebulon kivánt szolgálni egy pár zuzmarás csókkal a közelebb
találtaknak; míg nagy nehezen lenyomták az üresnek deklarált székbe.
– De kinek székét én most itt elfoglalok?
– Ne aggódjál miatta, szólt az administrator; csak ülj oda. Az a pap
széke.
– Pap széke! kiálta Zebulon s két tenyerét az asztalnak feszíté, hogy
felpattanhasson helyéből, mivel e műtétre elzsibbadt lábai nem
szolgáltattak kellő assistentiát. De pap székébe én nem ülöm le magamat.
Én szent székbe le nem ülöm. Papnak helyit el nem foglalok.
Lefogták, ott marasztották.
– Csak te ülj ott, biztatá halkan az administrator. Lesz ezután még majd
több üres szék is nemsokára.
Valamelyik szomszédja megsúgta Zebulonnak, hogy ki az a pap?
– Ahan! Mar az mas, dünnyögé erre megnyugtatva, s azzal befészkelte
magát kényelmesen a designált ülőhelybe, s egész ügyismerettel gyűré be
a széttárt asztalkendő egyik csücskéjét nyakravalójába.
Az inasok rendelet nélkül is tudták ez esetben teendőiket, minden
oldalról rohantak elé a serényen megfogyasztott tálak ételmaradékaival;
egyik hozta a fogast, másik a fáczánt, harmadik a mártást, salátát,
ötödik a puddingot s Zebulon hagyott magának ízleni mindent
össze-vissza, a melyiket hamarább hozták, a borléhabot a sülthöz, a
madeiramártást a palacsintához. Ki bánná? Egy gyomorba jut. És a közben
nem késett a gyászos keresztyén gyülekezetnek előadni azon hallatlan
vele történt balesetet, melylyel a sors csupán választott üldözötteit
képes megtisztelni.
– Onnan felülről gyüvök három egész napok ótátul fogva. Elgyüttem
egiszlen utolsó státióig szerencsisen, Szunyoglakig. Hivatom birót,
parancsolom forspontot. Van, de nincs. Hát hun van? Mind elmente, ki
csak lo volt, mar előre való nap Nemesdombra temetisre. Haragutam,
parancsoltam: megmondtam neki, ki vagyok? nem használta semmit. Utoljára
megvesztegetem nagy suma pinzzel egy derik becsületes embert, hogy
segítse rajtam valahogy, akarhogy, csak hogy; s az a gazember befogta
sajat uri hintom elejbe nígy bivalyt, s úgy hozta engemet idajaig.
Tallérossy úr oly tragikus arczkifejezéssel panaszlá el a roppant
gyászesetet, hogy neki négy bivaly után fogott hintóval kellett
Nemesdombig parádézni, hogy még az is megszánhatta hallgatói közül, a
kinek azon meg nem esett a szive, hogy minő vezekléssel eszi mustárral
az olasz kráflit.
– De még jó lett volna, hacsak hozta volna. Folytatá Zebulon a szomorú
odysseát; de mivelhogy odakinn van most levegő thermometrumon Zerus; s
az a bivalynak nagyon meleg; van pedig nádason túl nagy mocsár, ki egy
kicsit van befagyva: a mint azt meglátot nigy bivaly, aló bele! utana
hinto, ot megreketünk; hintot csak két ora mulva tutunk kivontatnyi
sárból jégből, mikor bivalyok elvigeztek balneologiai passiot. Is én az
alata elkistem mindenbül. Elkistem gyasztiszteletbül, elkistem
predikacziórul, bucsuztatorul, mig csak egy kis imadsagot se nem kaptam
belüle.
– No azzal épen jól járt urambátyám, hogy abból nem kapott.
Ezt veté közbe az administrator úr.
A mi nagyon megszúrta a fülét Zebulonnak.
A pap széke üres; az imádság nem tetszett. Az a pap bizonyosan valami
subscust ejtett!
Alig is várhatá, hogy mint jó versenytárs utolérhesse az előrehaladt
étkezőket, a mi a fekete kávénál be is következett, s akkor
megtudakolhassa administrator barátjától, mi históriája van annak az
üres papi széknek, a mi még több üres székeket fog maga után vonni; s
annak az imádságnak, a mit jó volt meg nem hallani.
Szörnyű esetnek találta azt, mikor meghallá.
Hajszálait felborzolá homloka körül, mert nem akartak maguktól ég felé
borzadni.
– Hiszen az perduellio!
Hát persze, hogy perduellio! De nem is akadt annak az elkárhozott papnak
egyetlen védelmezője is az egész társaságban, sőt mindenki segített
Tallérossy Zebulon kebelét akként teletöltögetni különféle színű
papfenyegetések mérgeivel, valamint poharait teletöltögeték különféle
színű italokkal; s Zebulon engedte magának ízleni mind a kettőt, míg
végre maga sem tudott volna magának számot adni róla, az elsőbbek által
lett-e jobban felgerjedve, vagy az utóbbiak által?
Míg a fekete kávét szürcsölé, nagyon elhallgatott. E veszedelmes
hallgatás azt látszott elárulni, hogy most azon tusakodik magában,
vajjon mit cselekednék ő azzal a pappal, ha most rábíznák; s minden
szürcsölés után egy-egy új eszme tört magának utat bajusza alól:
«Kihordatnam ütet hatarra…»
«Citaltatnam consistorium elejbe…»
«Megdöngetetnim hajduval…»
És minden mondásnál egyúttal a competens forumra veté appelláló
tekintetét; az elsőnél a bonorum directorra, a másodiknál a
főtisztelendő úrra, a harmadiknál a várnagyra, s mindannyinak mosolygó
bólintásával találkozva, tapasztalá, hogy leghelyesebb húrokat penget.
– De csak még annál nagyobb baj ne érje azt az urat, szólt hozzá az
administrator úr; mire Zebulon a czukor alját is felhörpintve a kávés
csészéből, bámulva tekinte a hatalmas úrra: hogy ugyan mi lehet az, a mi
még neki eszébe juthat ezen felül?
Rideghváry csak úgy morzsolta ki a szót a fogai közül.
– Még egy kis «ad audiendum verbum» is következik.
– A kell neki! a kell neki! kiáltá Zebulon, mint a kinek nyelve hegyéről
lopták le a szót: ő is azt akarta épen mondani. Néplazitás!
Fölségsértés! Kufstein neki! tíz esztendő! nehiz vas! Kirje fejét
királyi fiskus!
Az administrator, látva, hogy az ülés szokatlanul hosszúra nyúlt, már
esteledik, rövid a téli nap: annálfogva jónak látta Zebulontól megvonni
a szót, s székéről fölkelve, jelt adni az asztalbontásra.
Még napvilággal útra is kell indulni mindenkinek. Halottas háznál
temetés után szokatlan, hogy éjszakára vendég maradjon.
Jól fegyelmezett rend utasítása szerint az összes díszes társaság
nevében egy tíz tagú küldöttség deputáltatott, hogy mindnyájuk nevében
még egy végbúcsúszóban fejezze ki condolentiáját a ház asszonya előtt;
míg azok odafenn járnak, azalatt a járásbeli főbiró gondoskodand, hogy
minden hintó megkapja a maga előfogatát; Zebulon úr bivalyhordta bárkája
szintén.
Hogy maga Tallérossy Zebulon úr el nem maradhatott a gyásztisztelgő
küldöttségből, az magától értetik.
Nehányat húzva benyálazott tenyérrel bekese oldalain: a mi annyit
jelentett, hogy már most meg van kefélve, az érdemes hazafi is
csatlakozott a tízek küldöttségéhez, s így fölmentek szép rendben az
emeletbe, hol az özvegy lakott.
Baradlayné készen állt elfogadásukra, nem hagyta őket várakozni.
Sötétkék függönyöktől beárnyékolt teremében ott állt iróasztalához
dülve, mint egy szobor, alabástrom halavány arczán semmi vonás sem
látszott élni.
Legelőször a főtisztelendő úr járult eléje. Nehány igen szép találó
bibliai mondás balzsamát önté ki a keseredett szívre. Utána a
nagytiszteletű úr veté mérlegbe a vigasztalásnak nem kevésbé sikeres
szavait jeles költőinknek e helyzetre alkalmazható stropháiban. Azután
az administrator úr lépett az úrhölgyhöz s bizalmasan megfogva annak
kezét, meghatott hangon biztosítá, hogy ha egyszer fájdalmai oly nagyok
lesznek, hogy azokat többé nem bírja elviselni, emlékezzék rá, hogy van
a háznak egy hű barátja, ki mindezen fájdalmakban híven osztozik.
Ezzel aztán vissza kellett volna vonulni a tízes küldöttségnek.
Ámde, ha a ház leszakadt volna is, meg nem akadályozandá Zebulont, hogy
réshez jutván, ő is előre ne furakodjék s el ne mondja azt, a mi a
szivét nyomja s a mit a többiek elmondani elfelejtettek.
– Nagyságos asszonyom. Ezerszer sajnalok, hogy nem lehetem szerencsis,
temetisen jelen lehetni.
(Nem szerencse az, Zebulon! súgá a coadjutor úr a szónok fülébe.)
Az nem hallgatott az észrevételre, bizton folytatá:
– Útközben elakadtam. Sajnalok csak aztat nagyon, hogy olyan dicső
férfiunak könyeimel nem adakozhatam. Is ha én it letem volna nagysagozs
asszony, mikor infamis czudar pap – azt a harmadik irtem, – tartotta azt
a blasphemicus imadsagot: nem tudok, hogy torkaba bele nem fojtotam
volna anak.
A coadjutor egyet rántott Zebulon bekese szárnyán, mire Zebulon
gondolva, hogy már megint a grammatika ellen vétett, helyreigazítá
magát:
– Neki.
A nemes harag sokkal jobban eltöltötte szivét, mintsem azt vissza birta
volna tartóztatni.
– De ne filjen nagysagozs aszony: meglesz neki büntetise annak; papnak,
gonosznak. Fogunk ütet elcsapni parochiabul, mehet peregrinusnak; – nem
elig, – vitetünk ad audiendum verbum, – lesz neki tömlöcz ilete hoszuig,
– ot majd megtanul imadkozni, ha mig edig meg nem tanulta. Maj
administrator urral adunk mink neki keten! Tesik megvigasztalni magat.
A szép halvány úrhölgy e szavak alatt fölemelé nagy beszédes szemeit, s
nem Zebulonra, hanem Rideghváryra tekinte velük és nézett rá oly
hosszasan, merően, hogy az nem birta kiállani tekintetét.
Szerencsére a coadjutor úr akkorát rántott Zebulon bekesén, hogy annak a
vitézkötése elszorítá a nyeldeklőjét s torkán akadt a további beszéd;
arra az úrhölgy meghajtá magát s belső szobája felé távozott, s így vége
lett a további beszédnek.
Zebulon diadalmas arczczal tekinte szét küldött-társain; érzé, hogy a
búcsúzás oroszlánrésze neki jutott.
– Hatalmasan megvigasztaltad a nagyságos asszonyt, Zebulon! szólt a
coadjutor, a derék úr vállait megveregetve.
– Remek szavakat méltóztatott főtisztelendőséged ismét előadni, szólt
Rideghváry a fő lelkipásztorhoz.
– De méltóságod vigasz-szava mindazoknál több malaszttal bírt, adá
vissza a bókot a főtisztelendő úr.
– No már csak olyan szipen versekbe beszilni senki se nem tud, mint
nagytiszteletű úr; monda a maga részéről Tallérossy Zebulon, az
espereshez.
Mikor aztán az ajtón kívül érve, a hosszú lépcsőn aláballagtak, azt
mondá a coadjutor úr az administratornak:
– Ejnye de nagy barom ez a Zebulon
Az administrator úr pedig azt mondá a coadjutornak:
– Soha életemben unalmasabb szószaporítót nem láttam ennél a vén papnál.
A főtisztelendő úr így susogott az espereshez:
– Ő méltósága azt hiszi már, hogy itt már neki csak osztozni kell a
gazdag özvegygyel.
Zebulon pedig azt rebegé a hozzá legközelebb állónak:
– De csak ez az esperes ne versifikálna olyankor, mikor az nem illik a
szomorú alkalomhoz.
Fél óra mulva egyik hintó a másik után verte fel a port a nemesdombi
kastélytól minden irányban tovavezető országutakon, míg mindannyit
elfedte a tájra leszálló lomha szürke téli köd.