«ki bujdosol mostan távol éjszaki hazáknak hólepte mezőin; száz és száz
mérföldnyi távolban szülötte hazádtól, s az északi fény ragyogása
mellett gondolsz a szerető atyára, ki már onnan felülről néz le reád…»
akkor a két rangbeli úr úgy vette észre, hogy a barna ruhás leányka ott
a szögletben azt a fehér kendőt egész szeméig emelé.
– Szegényke… súgák egymásnak.
(Azt ugyan nem látod te többet!)
Végre az is elmúlt; vége lett éneknek, gyászbeszédnek, búcsúztatónak:
tizenkét hajdu, forgótul tarsolyig díszruhás, vállára emelé a pompás
koporsót, a ház legelőkelőbb barátai emelték a gyásztakaró nehéz
bojtjait; az administrator kezét nyujtá a gyászos özvegynek s megindult
a menet a templomból a családi sírbolthoz.
Még egy rövid szertartás volt hátra.
A midőn a koporsó örök nyugalma helyére letétetik, egy végső ima
mondatik el fölötte, – bevett szokás szerint a helybeli lelkész által.
Sokan kiváncsiak legalább alakjára nézve ismerni az öreg kuruczot, a
hogy tiszteletes Lángi Bertalan uramat tisztelni szokták heves
magaviseleteért.
Úgy szokott beszélni az öreg a szószéken, mint Abraham a Santa Clara, a
megyegyűléseken pedig mint «nagybotu» Lőrincz.
Jól van intézve, hogy csak egy imádság bizatott rá, mert ha
búcsúztatóját végezte volna a megboldogultnak, azt az élvemaradtak majd
nagyon megemlegették volna.
A harmadik énekszó után helyet adtak a lelkésznek a sírbolt-ajtóval
szemben, s ő fövegét levéve fejéről, megállt az emberektől körül fogott
téren.
Nagy kopasz homlokát gyér göndör fürtök folyták körül, egészen fehér
fürtök, arcza símára volt borotválva, akkori egyházi viselet szerint;
erős sűrű szemöldökei, a villogó sötét szemek fölött merész, határozott
kifejezést adtak arczának.
Ott összetevé kezeit és elkezdé az imát.
«Minden élőknek és holtaknak igaz birája, nagy Isten!