Ime ragyogó földi pompával közeledik a te szolgáid egyikének hamva
márvány üregéhez, míg lelke ugyanakkor meztelenül, reszketve, halaványan
áll a csillagok határán és bebocsátást kér az égbe…
Mik vagyunk mi, hogy ilyen fénynyel távozunk a világból? holott a férgek
a mi testvéreink, s a göröngy a mi anyánk…
Egyetlen jótettnek emléke jobban világít mi utánunk, mint ezer fáklyának
lobogása; s a honfiak néma áldása jobban ékesíti koporsónkat, mint
minden czímerek és érdemrendek.
Oh én uram, légy irgalmas azokhoz, a kik életükben az irgalmat nem
ismerték soha.
Ne kérdezd az előtted reszkető lélektől fölöttébb szigorúan: «ki voltál?
ki kisért idáig? mi hangzik onnan alulról utánad?»
Ne engedd a földi párát tovább hatni a föld felhőinél; legyen az átok,
vagy magasztalás. Te magasan állsz mindazok fölött.
Mert ki védné meg, ha nem a te végtelen irgalmad a föld hatalmasát,
midőn dicsőségéből levetkőzve előtted áll és rettentő kérdéseidre felel:
– Segítéd-e a nyomorultat?
– Nem!
– Fölemelted-e az elesettet?
– Nem!
– Oltalmazója voltál-e az üldözöttnek?
– Nem!
– Hallgattál-e a kétségbeesők könyörgéseire?
– Nem!
– Törülted-e le a szenvedők könyeit?
– Nem!
– Kegyelmeztél-e a meggyőzötteknek?
– Nem!
– Szeretettel fizettél-e a szeretetért?
– Nem! nem! és mind örökké nem!
És ha kérdezed a föld hatalmasától, ki fegyvertelenül áll előtted: «mire
használtad a hatalmat, a mit kezedbe adtam? Boldogítottad-e a milliókat,
a kik rád voltak bízva? építettél-e az utókor számára, mely tőled várta
jövendőjét? igazán szolgáltad-e a hazádat, vagy porban csúsztál idegen
bálvány előtt? éltél-e a te nemzetednek, vagy eladtad annak oltárait,
melyen az én nevemnek áldozatai füstölögtek? Mit feleljen akkor? Kihez
forduljon akkor? mely czímerével, mely érdemjelével takargassa be keblét
akkor? Kit híjon segítségül, kit patrónusául? Mely király, mely császár
védelmezi meg őt ottan: a hol sár és hamu minden arany, melyből korona
készül?…»
… A pap arcza kipirult és termete fölmagasodott, gyér hajfürtei, mintha
repülni akarnának vele, lebegtek megrázott feje körül; a teljes czímű
gyülekezet háta borsózott a hallottaktól.
«… Oh uram, folytatá a pap imáját; gyakorolj irgalmat az igazság
helyett. Ne tekintsd, mi volt a halandó ember? de számítsd be neki azt,
hogy homályban élt, nem látott téged.
Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait: számítsd be neki, hogy ő hitt
abban, hogy jót cselekszik, a midőn vétkezik.
Bocsáss meg neki az égben; valamint azok megbocsátnak neki, a kik ellen
vétkezett itt a földön.
Törüld el munkáinak emlékét, hogy ne legyen a miről reá
visszaemlékezzenek.
S ha bünhődnie kell a vétkezőnek, oh uram! ha engesztelhetlen vagy egy
bevégzett élet rossz művei iránt; ha nem bocsátod magad elé súlyosan
terhelt lelkét megtisztítlanul: add, hogy legyen az ő vezeklése az, hogy
lelke, mely most már mindent világosan lát és nem tükörből többé, térjen
vissza a földre és szállja meg gyermekeit, hogy mindaz, a mi az apának
bűne volt, forduljon meg és legyen a fiakban erény és dicsőség; add,
hogy a haza földe, mely koporsója volt, a míg élt, legyen ringató
bölcsője, midőn halva fekszik benne!