– Ott van ni. A kathedra mögötti szegletben, a falhoz simulva áll, egy
kendőt tart a két kezében ajkáig emelve. Nem lát ön oda? Majd ha az a
fáklyatartó hajdu megint a jobb lábáról a bal lábára fog állni, akkor
meglátja mögötte.
– Ah, látom, látom; olyan se nem szürke, se nem barna ruhában?
– Az, az.
– Mondhatom, gyönyörű gyermek. Nem csodálhatni, hogy…
És aztán tovább suttogtak.
Pedig bizony kár volt nem hallgatni azt a pompás búcsúztatót, a mit a
nagytiszteletű úr felolvasott, mert ha az első gyászbeszéd remeke volt a
dialectikának és prosodiának, úgy ez pályakoszorús példánya volt a
poesisnek, megragadó képekkel és hasonlatokkal, s könyekre indító
tropusokkal, sőt költői citatumokkal vegyest, classicus és újkori
auctorokból. Mely szép bevezetés után következett a személy szerinti
elbúcsúztatása a fáklyákkal körülragyogott halottnak, s ha valahol, itt
tanusítá a nagytiszteletű úr mély belátását; oly korrekt sorozatban
búcsúztatván el a néhait az egymás után következendő excellentiás és
kegyelmes, nagyméltóságú, méltóságos és nagyságos, tekintetes, nemes,
nemzetes és vitézlő, főtisztelendő, nagytiszteletű, tisztelendő és
tiszteletes, nagyérdemű, érdemes, becsületes és tudós uraktól és azoknak
asszonyságaitól, fi- és leányágon lévő sarjadékaitól, hogy egyetlen
tévedést nem ejte, mely súlyos neheztelést vonhatott volna maga után;
sőt mindegyik kiváló egyéniségnek, később egy consortiumba foglalt
collectiv csoportozatoknak oly találó és helyesen választott
búcsúmondatokat adott át a megboldogult nevében, a mikkel azok rangbeli
igényeik szerint meg lehetnek elégedve.