A méltóságos úr végre mégis csak ráakadt, a kit keresett

– Ott van ni. A kathedra mögötti szegletben, a falhoz simulva áll, egy

kendőt tart a két kezében ajkáig emelve. Nem lát ön oda? Majd ha az a

fáklyatartó hajdu megint a jobb lábáról a bal lábára fog állni, akkor

meglátja mögötte.

– Ah, látom, látom; olyan se nem szürke, se nem barna ruhában?

– Az, az.

– Mondhatom, gyönyörű gyermek. Nem csodálhatni, hogy…

És aztán tovább suttogtak.

Pedig bizony kár volt nem hallgatni azt a pompás búcsúztatót, a mit a

nagytiszteletű úr felolvasott, mert ha az első gyászbeszéd remeke volt a

dialectikának és prosodiának, úgy ez pályakoszorús példánya volt a

poesisnek, megragadó képekkel és hasonlatokkal, s könyekre indító

tropusokkal, sőt költői citatumokkal vegyest, classicus és újkori

auctorokból. Mely szép bevezetés után következett a személy szerinti

elbúcsúztatása a fáklyákkal körülragyogott halottnak, s ha valahol, itt

tanusítá a nagytiszteletű úr mély belátását; oly korrekt sorozatban

búcsúztatván el a néhait az egymás után következendő excellentiás és

kegyelmes, nagyméltóságú, méltóságos és nagyságos, tekintetes, nemes,

nemzetes és vitézlő, főtisztelendő, nagytiszteletű, tisztelendő és

tiszteletes, nagyérdemű, érdemes, becsületes és tudós uraktól és azoknak

asszonyságaitól, fi- és leányágon lévő sarjadékaitól, hogy egyetlen

tévedést nem ejte, mely súlyos neheztelést vonhatott volna maga után;

sőt mindegyik kiváló egyéniségnek, később egy consortiumba foglalt

collectiv csoportozatoknak oly találó és helyesen választott

búcsúmondatokat adott át a megboldogult nevében, a mikkel azok rangbeli

igényeik szerint meg lehetnek elégedve.

A kőszivű ember fiai (1. rész): Regény · 第 17 / 46 题