A kőszivű ember temetése csak egy hét múlva ment végbe.
Azalatt közszemlére volt kitéve, bebalzsamozottan, mint egy fejedelem.
Időt kellett engedni a számos nagy rangú ismerőknek, hogy a
végtisztességtételre megjelenhessenek, a nagytiszteletű és főtisztelendő
uraknak, hogy a gyászbeszédeket megirhassák, szőnyegésznek és
czímerfestőnek, hogy diszítményeikkel elkészülhessenek, s a főiskolai
cantus præsesnek, hogy a nagy halott tiszteletére az énekkarnak egészen
új harmoniákat betaníthasson.
Én sok temetést láttam életemben. Kicsiny diák koromban szép discant
hangom volt; aztán három humaniorum classisnak énekszóval kellett
kisérni felekezetünk minden halottját, gazdagot, szegényt egyaránt.
Azért láttam gazdag temetést, szegény temetést sokat; prédikácziós
halottat, bucsúztatós halottat és közönséges imádságos halottat; – de én
egynek a temetését sem tudnám leirni. Mert mindannyinál nem láttam
egyebet, mint azokat a siró alakokat, a kik a koporsó után ödöngnek,
vezetve, vagy magukra hagyatva; – s ez mindig egyforma látvány. A gazdag
ember fájdalma csak olyan alázatos fájdalom, mint a szegény emberé, s én
nem emlékszem belőle egyébre.
Annyit tudok, hogy a főtisztelendő úr gyászszónoklata igen hosszú volt.
Maig is megvan valahol az archivumban, fényes fekete papirra nyomtatva,
ezüst betűkkel; – s hogy az egész parentatio alatt a méltóságos asszony
úgy sírt, mint akár egy szegény paraszt ember özvegye.
– Kisírja magát valahára a szegény baronesse, súgja az első padban ülő
rangbeli urak egyike a másiknak; életében úgy sem volt szabad sírnia.
– Valóban igen keményszivű ember volt a néhai; viszonzá rá a másik. Még
azt sem engedé a nőnek, hogy egy könycseppet ejtsen, ha valami fájt
neki.
– Pedig bizony sok mindenféle fájhatott neki húsz év alatt.
– Azt csak én tudom legjobban.
– Méltóságos administrator úr legbensőbb barátja volt a családnak.
– Egy test és lélek, felelt a megszólított; elszalasztva a discurálás
által a legszebb körmondatot a főtisztelendő úr exordiumából, ki épen a
léleknek a testhez való viszonyát deríté ki a hallgatók előtt a
legmegvigasztalóbban.
A méltóságos özvegy egy-egy pillanatra levette arczáról könynedvesített
kendőjét, s nyugalmat igyekezett adni arczának.
– Még most is igazán szép asszony; sugá az egyik úr a másiknak.
– Jég közé volt téve húsz évig.
– Alig hiszem, hogy a gyászéven túl özvegy maradjon.
A méltóságos administrator úr csak bajusza hegyét kunkorítgatta e
kapczáskodó kérdésre s azt mondá: «hallgassuk a főtisztelendő urat,
szépen beszél».
Igaz is, hogy nagyon szépen beszélt. A homiletikában nem volt párja.
Hanem azért mégis nagyon érdekelte a rangbeli uraságokat azon kérdés
tisztába hozatala: vajjon miféle érdemrendek azok ott a gyászczímerek
aljára festve? A méltóságos administrator úr tudott felvilágosítással
szolgálni a körüle ülőknek, melyiket mikor, kitől és minő érdemeiért
nyerte a megboldogult? Azokat már most vissza kell adni. Bizony vissza
kell adni.
A gyászszónoklat azonban csak véget ért s mindenkit azon meggyőződésben
hagyott, hogy ennél remekebb szónoklatot régen nem mondtak és még sokáig
nem fognak mondani halandó porhüvely fölött.
Azután következett a gyászének. A falusi templomban orgona is volt; azt
is a boldogult állíttatá fel saját költségén. Az énekkar remekül adá
elő, szokott præcisióval egyikét a legszebb gyászdaloknak, a mit
Nabuchodonozor operából ismerünk… természetesen ez alkalomhoz irt
szöveggel.
– Hej, ha a boldogult hallaná, hogy most ő fölötte egy szinházi opera
khórusát éneklik és felszólalhatna, hogy mondaná a cantus præsesnek:
«Kend szamár!»
Ezt az észrevételt tevé Rideghváry administrator úr, szomszédjához
fordulva.
– Talán nem szerette a szinpadi áriákat!
– Nagyon haragudott, ha theatralis czikornyákat hoztak be a templomi
énekekbe. Végintézkedésében pedig expresse kijelenté, hogy fölötte semmi
szinpadi melodiát ne énekeljenek.
– Méltóságod ismeri a megboldogult végrendeletét?
A méltóságos titokteljesen inte lehúnyt szemével s orrához felhúzott
bajuszával, hogy ez titok, de könnyen kitalálható.
A gyászénekkel még nem volt mindennek vége.
A kathedra melletti padban három lelkész ült egymás mellett, s az ott
nem ült hiába.
A második harmonia után következett a nagytiszteletű úr a szószékre.
– Vajjon még a harmadik pap is fog prédikálni? kérdé feszengve az egyik
rangbeli úr a másik úrtól.
– Az a helybeli tiszteletes; az csak egy rövid imát fog mondani a
sírbolt előtt.
– Ah, ez az?
Azzal a két úr oly közel hajolt egymáshoz, hogy suttogásának egy hangja
se legyen elejtve a hátuk mögött ülők számára.
– Vajjon «az is» nincsen itten? sugá az egyik rangbeli úr a másiknak.
– Magam is régen keresem a nép között, de nem birok ráakadni a
szememmel.