A nagytiszteletű úr épen közepén volt a toasztnak… A pezsgős pohár
nektárhabja végig csurgott kövér ujjain… A megkezdett phrásis kifogott a
tüdő hatásképességén s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta… A
nemes buzgalom egészen arczába kergette a vért… A díszes vendégkoszorú
minden tagja készen tartá kezét a poharak karcsú fogantyuján,
dicsszomjan lesve a megkezdett toaszt véghetetlen rakétájának
végelpattanását; a hajdusereg sietett a félig ürített poharakat
szinültig tölteni… A háttérbe állított egyiptomi zenekar vezetőjének
nyiretyüje a levegőbe volt emelve, hogy a mint a toasztnak vége szakadt,
friss lelkesüléssel rándítsa rá a pohárzaj-elnémító tust, midőn a család
házi orvosa nesztelen léptekkel bejött a terembe s az asztalfőn elnöklő
asszonyságnak csak pár szót súgott fülébe; minek következtében az
hirtelen elhagyta helyét s alig mutatva arczczal, hogy a mellette
ülőktől engedelmet kér, eltávozott a teremből.
A toaszt azonban, mint a kilőtt gránát, nem hagyta magát ez incidens
által reptében megzavartatni, hanem sietett végelpattanása felé.
«… e dicső férfiút, országunk terhét vállán emelő Átlászunkat, az igaz
hazafiságnak örök időkre emlegetendő példányát, a mi győzelemre siető
elvbaráti táborunknak főfő és legfőbb vezérét, gyámolunkat, oszlopunkat
és világító pharoszunkat, ki bár jelenleg nincs is jelen, az Isten
számos és számtalan évekig éltesse!»
A végszavak elmerültek a pohárcsörgés, éljenriadal és zenehang
orkánjában. A hátrarugott székek, a lelkesülés tanújeléül falhoz vágott
poharak villámot és mennydörgést képeztek az összeölelkező elvbarátok
könyzáporához.
Éljen! ezer esztendeig éljen!
Ki az, a ki olyan sokáig éljen?
«Nagyságos és tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Baradlay Kazimir
úr, örökös és valóságos aranykulcsos és sarkantyús úr; – ura nagy
földeknek, falvaknak és városoknak, szíveknek és véleményeknek; vezére
és hétválasztó-fejedelme a leghatalmasabbak szövetségének… a valódi
Dalai Láma.»
Azok a tisztelendő és nagytiszteletű, tekintetes és nemzetes uraságok,
kik a hosszú czimerterem hármas asztalát körülülik, mind az ő
napfényében ragyogó aranyos kétröpűek, kik a mai ünnepélyes napra messze
vármegyékből jöttek össze közös találkára, megállapítandók a bölcsen
megvitatott értekezlet folytán az arany tisztaságú programmot, melynek
irott betűi nyomán századokról századokra el legyen látva a világok és
nemzetek sorsa és az ivadékok teendője.
E szerencsésen kivívott értekezlet zárjelenete a jelen díszlakoma,
melyet Baradlay úr fényes kastélyterme szolgáltat a vezércapacitások
nagyszerű tömegének. Kár, hogy az ünnep hőse nem lehet rajta jelen.
A díszlakománál az úrnő elnököl helyette.
Az értekezletnél pedig az administrator helyettesítette.
Ezen czím alatt: «administrator» a német Conversations-Lexiconban fog
találni, a ki keresi, valami csendes, békés egyházi személyt, a ki
imádkozik, búcsúztat és úrvacsorákat osztogat; a magyar
Conversations-Lexicon pedig egy mesebeli rém fogalmát jegyezte fel
benne; ki egy időben erdőt nyőni, sziklákat morzsolni küldetett alá a
bűnös földre, s nagy úr volt, a hol sok szolgára talált.
Ennek az administratornak neve volt Rideghváry Bencze.
A toaszt végén észrevették, hogy az elnöklő házi asszony a feléje
nyújtott áldomáspoharak elől hiányzik.
Az üres szék mögött álló komornyik felvilágosítá az uraságokat, hogy az
orvos volt itt, az súgott neki valamit; mire a nagyságos asszony
eltávozott. Valószinűleg ő nagysága hivatta magához.
Egy pár érzékeny kedély elejté azt a kérdést: vajjon mi baja lehet ő
nagyságának? Mire az administrator úr, ki az üres elnöki szék mellett
jobbról foglalt helyet, sietett az egész társaságot megnyugtatni (már a
mennyire a hosszú asztalnál a szava elhallatszott), hogy Baradlayt ismét
a «szokott betegsége» vette elő.
Egy pár avatottabb vendég aztán halkan elmondá kevésbé tudós
szomszédjának a nyilvános titkot: hogy Baradlay Kazimir
szív-verőczérkövesülésben szenved, régen, már tán évtizedek óta, s e
miatt gyakran nehéz szívbántalmak veszik elő; de a mik mellett még azért
évtizedekig élhet tovább, rendes életmód mellett.
A nagytiszteletű úr mindjárt emlékezett is egy adomára, melynek
hagyománya szerint valami angol orvos, ki hasonló szívkövesülésben
szenvedett, évekkel előre megjósolta saját halála óráját. Mire ez adoma
kézről-kézre odább jutott az asztal végeig, már akkorra Józsa Gyuri
történeteivel lett összezavarva.
Hiszen csak szokott baja a nagyságos úrnak, kit az Úr Isten éltessen még
végtelen esztendőkig.
Az a néhány szó pedig, a mit a házi orvos az elnöklő úrhölgy fülébe
sugott, ennyiből állt:
«Még hatvan percz!»
Halaványabb lett-e az úrhölgy e szavakra, mint azelőtt volt? Lehet-e még
halaványabb, mint szokott lenni? azt senki sem vette észre. Midőn
átlépett az ajtón a mellékterembe, megragadta az orvos kezét s azt
kérdezé:
«Való ez?»
Az orvos szigorú arczczal inte.
Mikor aztán még egy üres szoba ajtaja zárult be köztük s a vidám
társaság között, akkor ismétlé az elébbi mondatot.
– Csak hatvan percze van még élni. – Nagyságodat óhajtotta. – Mindenkit
eltávolított maga mellől. – Tessék bemenni hozzá. Rám semmi szükség
többé.
A harmadik ajtónál az orvos aztán hátramaradt s engedte az úrnőt egyedül
menni.
A negyedik szobában két nagy aranyrámában egymás mellett állt a főúri
pár életnagyságú képe, mint vőlegény és menyasszony. A hideg
márványarczú hölgy nem állhatta meg, midőn e két kép előtt elhaladt,
hogy arczát két kezébe ne temesse. Köny, zokogás akart kitörni, azt
kelle visszafojtania. Az neki nem szabad. Ez a harcz elrabolt a hatvan
perczből egy felet. S azt a fél perczet fel fogják neki panaszolni!
Azután még egy üres siket szoba következett, körülsánczolva a falak
könyvtárakkal, azután nyilt amaz ajtó, melyen belől a haldokló férj
várta az utolsó óra leteltét.
Ott feküdt az a férfi, a kinek szívere kővé vált. Kővé a pathologia
értelmében s a bibliai szólás szerint.
Feje magasan felpóczolva vánkosai között, minden vonása rendbe szedve,
mintha modellképen ülne annak a nagy művésznek, a halálnak, ki minden
embernek más arczot fest, mint a milyen volt neki, a míg élt; s mintha
mondaná annak: «az én arczomat aztán jól találd!»
A nő odasietett hozzá.
– Vártam önre; szólt a férfi. Szemrehányás volt az.
– Én rögtön jöttem; rebegé a nő. Mentség volt az.
– Ön megállt sírni. Pedig tudja, hogy az én időm rövid.
A nő összeszorította ökleit és ajkait.
– Semmi gyöngeség! Marie; szólt egyre hidegebb hangon a férj. A
természet folyama ez. Én hatvan percz mulva tehetetlen tömeg vagyok. Az
orvos mondta. Vendégeink jól mulatnak-e?
A nő némán inte.
– Csak mulassanak tovább. Ne engedje őket szétriadni, ne engedje
elszéledni. Ahogy összejöttek az értekezletre, maradjanak együtt a
torra. A gyászpompát rég előkészítém már. A két koporsó közül a fekete
márványt fogja ön számomra választani. Kardjaim közül a
platina-ékítményest fogják ravatalomra tenni. A szemfödél bojtjait négy
főbiránk viszi négy felől. A gyász-énekkart a debreczeni iskolai énekkar
képezendi. Semmi szinpadi nóták. Csupán régi zsoltár-énekeket. A
sírbeszédet pedig a templomban a superintendens, a háznál pedig az
esperes fogja tartani. A helybeli pap egy egyszerű miatyánkot mond el a
sírbolt előtt, egyebet semmit. Megértett ön végig?
A nő maga elé bámult a légbe.
– Kérem önt, Marie. A miket most mondok, azokat nem fogom többé
ismételhetni. Legyen ön olyan jó, üljön ide ágyam mellé a kis asztalhoz,
rajta van minden irószer. Irja fel ön, a mit mondtam és még mondani
fogok.
A nő készen teljesítette a parancsot, leült az ágy melletti kis
asztalhoz és leirta az eddig hallottakat.
Mikor készen volt vele, a férj folytatá.
– Ön hű és engedelmes nő volt teljes életében, Marie. Ön minden szavamat
teljesítette, a mit parancsoltam. Még egy óráig leszek önnek ura. De a
mit ez óra alatt önnek mondok, az önnek egész életét betöltendi. Én még
halálom után is ura fogok önnek maradni. Ura, parancsolója, kőszívű
zsarnoka. – Ah, hogy fojt valami! Nyújtson hat cseppet abból a
digitalinból…
A nő kis arany kanálkában beadta neki a gyógyszert. A beteg ismét
könnyebben beszélt.
– Irja ön végszavamat. Más ne lássa, ne hallja e szókat, csak ön. Egy
nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. A
föld ne mozogjon, hanem álljon. – S ha az egész föld előre megy is, ez a
darab föld, a mi a mienk, ne menjen vele. – Sokan vannak, a kik értenek
engem; de kevesen, a kik tenni tudnak és kevesebben, a kik tenni mernek.
– Irjon ön le minden szót, a mit mondok, Marie.
A nő irt csendesen.
– Most tengelye esik ki a gépnek, folytatá a haldokló, s a hulló romok
dobaját hallom már a koporsófödelemen. De nem akarom azt hallani. Van
három fiam, ki fölvált, midőn én porrá leszek. Irja ön, Marie, mi dolguk
lesz fiaimnak halálom után. – Nyújtson elébb egyet a pézsmalabdacsokból.
Köszönöm. Üljön le és folytassa.
A nő tovább irt.
– Három fiam mind nagyon fiatal még arra, hogy helyemet elfoglalhassa.
Elébb járják ők ki az élet iskoláit; önnek nem szabad őket addig látni.
Ne sóhajtson ön, Marie! Nagy gyermekek már; nem hordozhatók ölben.
Legidősebb fiam, Ödön, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak
követségi titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola
lesz neki. A természet és ferde hajlamok sok rajongást oltottak szivébe,
a mi fajunkat nem üdvözíti. Ott kigyógyítják mind abból. Az orosz udvar
jó iskola. Ott megtanulja, hogyan kell a magasban megállni és a földre
le nem szédülni? – Ott megismeri, mi értéke van egy nőnek és egy
férfinak egymás ellenében? Ott majd elfásul rajongása s midőn visszatér,
mint egész ember veheti kezébe a kormányrudat, a mit én elbocsátok
kezemből. Adjon ön mindig elég pénzt neki, hogy versenyezhessen az orosz
udvar nemes ifjaival. Hagyja neki fenékig üríteni az élvezetek poharait.
Nézze el túlcsapongó szeszélyeit, ezeket át kell élni annak, ki a közöny
magaslatára akar jutni.
A beszélő az órára tekinte; az sietteté. Rövid az idő, oly sok mondani
való van még.
– Azt a leányt, folytatá halkan a beteg, ki miatt el kellett neki
hagynia e hazát, igyekezzék ön férjhez adni. Ne kiméljen semmi
költséget. Hozzávaló férj hiszen termett elég. Vagyont mi adhatunk
hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál: járjon ön utána,
hogy a leány atyja áttétessék Erdélybe, ott sok összeköttetésünk van.
Ödön kinn maradjon mindaddig, míg ők innen el nem távoznak, vagy Ödön
odakinn meg nem házasodik. Ne féljen ön semmitől. Oroszországban csak
egyszer történt meg, hogy a pap leányát nőül vette a czár: aztán az is
csak orosz czár volt, nem magyar nemes.
A haldokló arczán még két piros folt is gyuladt ki e szónál, mely
pillanatok mulva ismét eltünt onnan.
A nő csendesen irta a rábizottakat.
– Második fiam, Richard, még egy hóig marad a királyi testőrségnél. De
ez nem életpálya. Kezdetnek jó. Innen lépjen át a lovassághoz; ott
szolgáljon ismét egy évig, s akkor igyekezzék a táborkarba bejutni.
Ügyesség, vitézség és hűség három nagy lépcső a magasba jutáshoz. Mind a
hármat a gyakorlat hozza meg. Ott egy egész meghódítatlan regio áll
előttünk. Csak a lábunkat kellene rátennünk, hogy a mienk legyen. Az
oktalan dölyf nem engedi. Az én fiam törjön utat mások előtt. Lesz
Európának háborúja, ha egyszer megkezdődik a földindulás. Eddig nem is
mozduló rugók fogják egymás ellen lökni az országokat. Egy Baradlay
Richard számára azokban sok végezni való lesz. Dicsősége mindnyájunkra
fog világítani! – Richard ne nősüljön soha. Az asszony csak útjában
volna neki. Az ő feladata legyen: emelni testvéreit. – Milyen dicső
ajánlólevél egy testvér, ki a csatában elesett!… Marie! ön nem ir? Csak
nem sír ön talán? Kérem Marie, ne legyen most gyönge; csak negyven percz
még az idő, s nekem annyi mondani valóm van még. Irja ön le, a mit eléje
mondtam.
A nő nem merte mutatni fájdalmát és irt csendesen.
– Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvenczem. Nem tagadom, hogy
legjobban szerettem őt mind a három között. Ő nem fogja azt soha tudni.
Mert hiszen úgy bántam vele, mintha mostohája volnék. Tovább is úgy
bánjék ön vele. Maradjon ő Bécsben és szolgáljon a hivatalban és tanulja
magát fokról-fokra felküzdeni. Ez a küzdelem neveli őt simának, okosnak
és eszesnek. Tanuljon minden lépést észszel és kedélylyel mások előtt
elnyerni. Legyen mindig kényszerítve arra, hogy kedvében járjon azoknak,
a kiket ismét mint lépcsőket fog felhasználni, hogy magasabbra
emelkedjék. Nem kell őt hazulról kényeztetni, hogy tanulja meg
felhasználni az idegent és minden embernek mérlegelni az értékét. Ápolni
kell benne a nagyravágyást; fentartani és felkerestetni vele az
ismeretséget nagy nevekkel és hatalmas befolyásokkal, mik családi
összeköttetésekre vezethetnek: a költői ábrándok követése nélkül.
Egy pillanatnyi eltorzulása az arcznak tanusítá, mily végtelen kínokat
kell kiállni ez embernek az alatt, a míg beszél. – Csak pillanatig
tartott az. A nemes akarat legyőzte a pór természetet.
Tudta folytatni végintézkedését.
– Ily három erős oszlop fenn fogja tartani azt a művet, a mit én
alkottam. Egy diplomata, egy katona, egy főhivatalnok. – Miért nem
építhettem én még tovább, a míg ők megerősödnek, a míg helyeiket meg
tudják állni! Marie. Nőm. Baradlayné asszony! Én kérem, én kényszerítem,
én megidézem önt: hogy cselekedje azt, a mit önnek rendelek. A halállal
vívódik minden idege testemnek; de én e végküzdelemben nem gondolok
arra, hogy porrá lesz perczek mulva, a mi rajtam por. Ezt a hideg
verítéket homlokomon nem a halálküzdelem izzasztja: hanem a rettegés,
hogy hasztalan fáradtam. – Egy negyed század munkája odavész. – Álmodozó
rajongók tűzbe viszik a gyémántot s nem tudják, hogy az ott satnya
elemeire fog feloszlani s soha vissza nem jegeczül. Ez a mi
nyolczszázados gyémánt nemességünk! Ez az örökké éltetője, örökké újra
feltámasztója az egész nemzetnek. Lételünknek titokteljes talizmánja. –
És ezt akarják megáldozni, megsemmisíteni. Lázálmokért, mik idegen test
kór párázatával ragadtak át dögvész idején. – Ah, Marie, ha tudná, ez az
én kőszívem mit szenved? Nem. Ne gyógyszert adjon. Az nem használ ennek.
Tartsa elém fiaim arczképeit. Az megenyhít.
A nő odavitte a hármas tokba foglalt miniatur-képeket, s kitárta azt
előtte. A kőszívű ember sorba nézte őket s az alatt elcsillapultak
fájdalmai. Elfeledett a halállal küzdeni. Száraz csontujjával a
legidősebb arczára mutatva, suttogá:
– Úgy hiszem, ez legjobban hasonlíthatna hozzám.
Azután félretolta maga elől az arczképet s folytatá hidegen:
– Semmi érzelgés, az idő rövid. Én nemsokára megtérek atyáimhoz, itt
hagyom fiaimnak, mit őseim rám hagytak. – De házam az eszmék vára marad.
«Nemesdomb» nem esik ki a történelemből. – Központja, tűzhelye, napja
lesz az a bolygó elvnek. Ön itt marad utánam.
A hölgy megállt az irásközben és bámulva tekinte a beszélőre.
Az észrevette neje bámulatát.
– Ön kétkedve néz rám. Egy nő, egy özvegy mit tehetne azon munkában,
melyben egy férfi összeroskadt. Megmondom azt. Hat héttel halálom után
ön férjhez fog menni.
A nő kiejté kezéből a tollat.
– Én akarom azt; folytatá szigorúan a kőszívű ember. Kijelöltem előre, a
kihez nőül fog menni. Ön Rideghváry Benczének fogja nyújtani kezét.
Itt a nő nem birt magával többé, elhagyta az iróasztalt s odarohanva
férje ágya mellé, összeroskadt és annak kezét megragadva, a legforróbb
könyekkel áztatá azt.
A kőszívű ember lehúnyta szemeit és tanácsot kért a sötétségtől.
Megtalálta azt.
– Marie, hagyja ön abba. Most nincs idő az ön sirására. Én sietek. Utam
van. Úgy kell lenni, a hogy mondtam. Ön fiatal még; csak negyven éves.
Ön szép és örökké az marad. Huszonöt év előtt, mikor nőül vettem önt,
sem láttam önt szebbnek, mint most. Holló fekete haja, ragyogó szemei
voltak, – most is azok. Szelid és szemérmes volt ön; most sem szünt meg
az lenni. Én nagyon szerettem önt. Hiszen tudja azt jól. – Az első évben
született legidősb fiam, Ödön, a másodikban második fiam Richard, a
harmadikban a legifjabb, Jenő. – Akkor egy súlyos betegséggel látogatott
meg Isten, a miből mint nyomorék támadtam föl. Az orvosok megmondták,
hogy a halálé vagyok. Egyetlen csók, a mit az ön édes ajka ad nekem, meg
fog ölni. És én itt haldoklom az ön oldala mellett már húsz év óta,
elitélve, kisententiázva. Az ön szemei előtt hullott el életem virága és
húsz év óta nem volt ön egyéb, mint egy haldokló ápolónéja. És én tudtam
élni, egyik napot a másik után vonva. Mert volt egy nagy eszme, minden
emberi érzésen uralkodó, a mi élni kényszerített, tartogatni egy
kínokkal s lemondásokkal folytatott életet. Oh milyen életet! Örök
tagadását mindennek, a mi öröm, a mi érzés, a mi gyönyörűség! Én
elvállaltam azt. Lemondtam mindenről, a miért emberi szív dobog.
Letörültem lelkemről az ifjui ábrándok költészetét, a mi minden ifju
lelkét megfogja. Lettem rideg, kiszámító, hozzájárulhatlan. Csak a
jövendőnek éltem. Egy oly jövendőnek, mely nem egyéb, mint a múlt
örökkévalósága. Ebben neveltem mind a három fiamat. Ebben fogyasztottam
el életerőmet. Ebben örökítettem meg nevemet. E néven a jelenkor átka
fekszik, de a jövendő áldása ragyog. E névért szenvedett ön oly sokat,
Marie. Önnek még boldognak kell lenni az életben.
A nő zokogása tiltakozott e szó ellen.
– Én úgy akarom! szólt a férfi és elrántotta tőle kezét. Térjen ön az
asztalhoz vissza és írja. Végakaratom ez. – Nőm hat hét mulva halálom
után adja kezét Rideghváry Benczének, ki nyomdokomba lépni leginkább
érdemes. – Így leend nyugtom a föld alatt és üdvöm az égben. – Leirta-e
ön, a mit eléje mondtam, Marie?
A nő kezéből kihullott a toll, két kezét homlokára tette és hallgatott.
– Az óra végire jár; rebegé a haldokló, küzdve a semmivélét férgei
ellen. De «non omnis moriar!» A mű, mit megkezdettem, utánam fenmarad, –
Marie! Tegye ön kezemre kezét és hagyja rajta, míg azt megfagyni érzi.
Semmi érzelgés, semmi köny, én akarom, hogy ön ne sírjon. Nem veszünk
búcsút. Lelkemet önre hagytam s az nem fogja önt elhagyni soha; az
számon kérendi öntől minden reggel, minden este: hogyan töltötte ön be
azt, a mit önnek végső órámban meghagytam? Én itt leszek! Mindig itt
leszek.
A nő úgy reszketett.
A haldokló pedig csendesen egymásra tevé kezeit s töredezett hangon
rebegé:
– Az óra végire jár… az orvosnak igaza volt… Már nem fáj semmi… sötét
lesz minden… csak fiaim képe világít még… Ki jösz felém, onnan a
sötétből? Állj ott! Ne közelíts!… homályos alak… Még mondani valóm van
itt!
Hanem az a nagy homályos alak, mely előtünt a semmivélét sötétségéből,
közelített visszaparancsolhatlanul, s nem várta meg, míg a nagy,
hatalmas, kőszivű ember elmondja, mi parancsolni valója van még ezen a
világon, s rátette arczára láthatatlan kezét.
A nagy, hatalmas, kőszivű ember azután, mikor érezte, hogy e még
hatalmasabb úrnak engedelmeskedni kell: önként lecsukta szemeit,
összeszorítá ajkait, nem várva, hogy segítségére jőjjenek a meghaláshoz,
mint más veszendő embernek és átadta nagy, törhetetlen lelkét a nagy
tömlöcztartónak, büszkén, vonakodás nélkül, mint illik nemes emberhez.
A nő pedig, midőn látta, hogy a végső percz betölt, s férje halva van,
odarogyott térdre az iróasztal mellé, s két összekulcsolt kezét a
teleirt papirra fektetve, rebegé:
«Halld meg uram Isten és úgy bocsásd szived elé árva lelkét! És úgy légy
neki irgalmas a túlvilágon, a hogy én fogadom és esküszöm előtted, hogy
mind ezen rossznak, a mit ő véglehelletével parancsolt, az ellenkezőjét
fogom teljesíteni Te előtted! Úgy segíts meg engem, véghetetlen
hatalmasságú Isten!…
… Egy emberen túli, egy elképzelhetlen borzadályú kiáltás hangzott fel a
csendben.
A felriadt nő rettenve tekintett az ágyán fekvő halottra.
És ime annak elébb lezárt ajkai most nyitva voltak, lecsukott szemei
elmeredve és mellén összefogott két keze közül a jobb feje fölé emelve.
Talán az elköltöző lélek összetalálkozott az égben az utána küldött
fogadással, s még egyszer visszafordulva az ég kapujából, a csillagok
útjából, megtért porhüvelyéhez, hogy egy halálutáni kiáltással
kijelentse végső tiltakozó vas akaratát.