gondolkozott». Erkölcsi szempontból épp oly rövidlátó volt, mint
tudományos szempontból. Gondolkozása egyszerre tágult tudományos és
erkölcsi szempontból.
Felületesség volna, ha ezt a két meghatározást: tudomány és
individualizmus, egymással szembeállítanók. A tudomány a szabad kutatás,
az értelmi különbözőség szelleme folytán, mely ihleti, – egyéni.
Descartes ugyanakkor, amikor a modern tudomány megalapítója, atyja az
individualizmusnak is.
A tudomány eredményeiben is egyéni. Áttörte mindazokat a metafizikai,
erkölcsi és társadalmi dogmatizmusokat, melyek nevében egy kaptafára
igyekeztek húzni a lelket, szivet és akaratot. Guyau, amikor kifejtette
_a kötelezettség_ _és szankczió nélkül való erkölcsét (Morale sans
obligation ni sanction)_, megmutatta nekünk, hogy milyen lehet a
tudományos szellemből eredő erkölcs. Emlékezhetünk, hogy a kategorikus
imperativus összes egyenértékeit, melyeket könyvében ajánl, tudományos
eszmékből vette kölcsön, és hogy azok az egyenértékek ugyanakkor a
tökéletes önkormányzást, az egyén tökéletes anomiáját hirdetik. Nincs
tehát semmi ellenmondás a tudományos szellem és az egyéni felszabadulás
eszméinek fejlődési menete között. Feltételezhető, hogy a jövőben az
asszimiláczió és a differencziálódás két törvénye versenyezve fog
működni. A társadalmi evoluczió egyre nagyobb egyformaságot hoz létre az
emberek között, ami a tudományos ismereteket, valamint a gazdasági
rendet és az ipari technikát illeti. De az esztétikai és erkölcsi
tevékenység a differencziálódás és különféleség birodalma marad. A
társadalmi kapcsolatok növekvő bonyolultsága és különfélesége, az
esztétikai és erkölcsi élet növekvő gazdagsága, az a mind finomabb és
mind teljesebb tudat, melyet az emberiség önmagáról nyer minden
egyénben, mindez határtalan teret nyit az egyéni törekvések számára.
Az egyén tehát sohasem fog meddő monizmusba, szomorú és egyhangú
egyformaságba elmerülni. Az emberiség megszabadul a hamis eszménytől.
Bizonyos vallás, bizonyos czivilizáczió talán még, mint a multban
történt, kijegeczesedhetik valamilyen metafizikai, tudományos vagy
erkölcsi dogmában. De az emberiség, a maga összességében, nem akar
dogmákat és egyiket a másik után összetöri őket.
«Bármennyire törekedjék is az új ember hatalmába keríteni az egész
emberi életet és az egész világ életét, – mondja Jaurés, – az egyén
mindig megmarad a saját maga szabályozójának. Szabad elhatározással
fogja a többi embernek szentelni önmagát. És mindig követelni fogja a
mindenségtől, valamint a többi embertől benső szabadságának
tiszteletét.»[115]
Nincs tehát összeférhetetlenség a tudomány és az individualizmus között,
feltéve, hogy a tudomány nem akar új pápaságként szerepelni, mint a
pedánsok uralma, hogy Comte kifejezését (pedantocratie) használjuk;
feltéve, hogy nem feledkezik meg konstrukczióinak változhatatlanul
viszonylagos és szimbolikus jellegéről; feltéve, hogy megóvja a jövendő,
vagyis az egyén jogait; feltéve, hogy sohasem hiszi azt, hogy joga van
leszögezni magát valamely szükreszabott dogmatikus formulához, mint
amilyen Spencernek a környezethez való alkalmazkodása, vagy Izoulet-nak
az együttélése (szimbiózisa); feltéve végül, hogy a tudomány maga is
tiszteli az egyént.
VI. FEJEZET. A társadalmi alkalmazkodás és a haladás.
Az utánzás és az ellenkezés mellett a társadalmi evoluczió állandó
törvényei közé soroltuk az alkalmazkodást is.
E törvénynek köszönhető, hogy az utánzó áramlások öszhangzó módon lépnek
közbe, egybefutnak az egyén agyában, hogy ott létrejőjjön a kitalálás.
Tehát az agy, a kitaláló egyéni géniusza, a valódi székhelye minden
társadalmi alkalmazkodásnak. Az egyén azzal a hatalmával, melylyel a
környező hatások öszpontosítására képes, a társadalmi evoluczió egy
egészen új irányának _primum movense_ lesz. Minden találmány a már régi
ismeretek új észbeli találkozásában áll. Mi is Darwinnak tétele? Az,
hogy hirdette a versenyt a létért? Nem. Hanem az, hogy ezt a gondolatot
először kapcsolta össze a változósággal és az öröklődéssel.
Amint a társadalmi alkalmazkodások felhalmozódnak, vagy egymás helyébe
kerülnek, a haladásnak adnak életet.
Pár szót fogunk szólani a haladásnak erről a fogalmáról.
Jól értsük meg, mi itt ezt a fogalmat nem tökéletes és metafizikai,
hanem viszonylagos és teljesen emberi értelmében használjuk. Arról
beszélünk, amit Bagehot valahol az «igazolható» haladásnak nevez.[116]
Hogy gondolkozunk mi erről az igazolható haladásról?
Bagehot, miközben egy angol gyarmatvárost összehasonlít az ausztráliai
benszülöttek egy törzsével, a haladás eszméjének tartalmát a következő
három pontra vezeti vissza: «Ha az erkölcs és a vallás leglényegesebb
pontjait nem tekintjük, azt hiszem, hogy az angolok legvilágosabb és
legjobban felismerhető előnyei a következők: Először is általában
nagyobb a hatalmuk a természet erői felett. Másodszor, ez a hatalom nem
csak külső, hanem belső is. Az angoloknak nemcsak jobb gépeik vannak,
hogy a természet felett uralkodjanak, hanem ők maguk is jobb gépek…
Harmadszor, a czivilizált embernek nemcsak szélesebb körű a hatalma a
természet felett, hanem jobban is tud bánni vele. Mikor azt mondom, hogy
jobban, azt értem, hogy több előnyt húz belőle testi-lelki egészségére
és jólétére… E három előny javarészt, vagy talán teljesen benne van
Spencernek abban a mondásában, hogy a haladás az ember környezetéhez
való alkalmazkodásának gyarapodása, vagyis gyarapodása erői és benső
vágyai alkalmazkodásának sorsához és külső életéhez.»[117]
A haladásnak az a fogalma, melyet Greef _A társadalmi átalakulás (Le
Transformisme sociale)_ czímű könyvében határoz meg, közel áll az
előbbihez. Spencer eszméivel is rokonságban áll. «A társadalmi haladás,
– mondja Greef, – egyenes arányban van a társadalom tömegével, e tömeg
differencziáltságával és a differencziálódott csoportok egymásmellé
helyezettségével.» Tarde joggal hozza fel e meghatározások ellen, hogy
túlságosan mechanikusok és nem eléggé teleológusok. «Ha azt látom, –
mondja, – hogy a társadalmak, miközben felosztódnak és egymásmellé
helyeződnek, tökéletesednek is, azt is látom, hogy gyakran, látszólag
ugyanazon munkával, teljesen különböző célok elérésére igyekszenek, és
hogy egyedül az a jellemző eszmény, amelyhez tevékenységük többé vagy
kevésbbé bonyolodott szövevénye fűződik, szabja meg valódi értéküket és
rangjukat. A társadalmak közül némelyek munkálkodásuk közben háborúra és
dicsőségre gondolnak, mások a kereskedelemre és meggazdagodásra; ismét
mások a keresztények üdvözülésére és az Isten örök látomására, még mások
a gyönyörre és a szerelemre. Néha teljesen hasonló külső alatt egy
érzéki czivilizáczió és egy nagyravágyó czivilizáczió nem kevésbbé
lényegesen különbözik, és eszményük felmagasztosítása, nem pedig
munkájuknak az eszmény szempontjából való felosztása vagy összefüggése
szerint kell őket osztályozni.»[118]
Roberty szerint a haladás mindenekelőtt annak fejlődésében áll, amit ő
_értelmi vagy szellemi sorozatnak_ nevez, vagyis egy terjedelmes
rangsorozatban, mely az egymásra szükségszerű és szabályos rendben
következő eszméknek négy nagy osztályából áll: tudományos eszmékből,
bölcsészeti és vallási eszmékből, esztétikai eszmékből és gyakorlati
vagy technikai eszmékből. «A társadalmi haladás egyedül lehetséges
fajtája az ismeretek fejlődése. Minden jelenség, – nem fontos, hogy a
kollektiv tevékenység milyen ágában – amely haladásként jelentkezik
előttünk, kell, hogy ismeretgyarapodást fejezzen ki, vagy használjon
fel, kell, hogy testet adjon valamely elméleti eszmének. Mikor kiderül,
hogy nem ez történik, az állítólagos haladás a művészetben, politikában,
iparban, bölcsészetben, erkölcsökben, törvényekben nem más, mint
áltatás, mely gyakran hanyatlást, elfajulást takar.»[119] Erre a
kérdésre: van-e haladás, Roberty igenlően válaszol. Van tudományos
haladás. Lényegében nemcsak a tudás gyarapodása az egyesek agyvelejében,
hanem a tudás kifelé való szétterjedése, az egyesekkel kapcsolatban lévő
többi agyvelőkbe való bevonulása is. Még pedig a mi emberi mértékünk
szerint határtalanul egymást követő nemzedékekben és korszakokon át. A
tudományos haladás teszi lehetővé a haladás összes többi formáit.
Lássuk most, milyenek a haladás fajtái:
Tarde kétfélére vezeti őket vissza: Haladás felhalmozódás révén és
haladás helyettesítés révén. Vannak olyan felfedezések vagy találmányok,
melyek egymást csak helyettesíthetik és vannak olyanok, melyek
felhalmozhatók. Ha valamely probléma felvetődik, nyomában mindenféle
találmány, ellentétes képzelődés támad, amelyek hol itt, hol ott
megjelennek s nemsokára eltünnek, mindaddig, amíg el nem jön valami
világos formula, valami kényelmes gép, mely elfeledtet minden egyebet és
ezentúl biztos alapul szolgál a tökéletesítések, a további fejlődések
felhalmozásához.
A harcz a vetélkedő találmányok között, amelyek egymást helyettesíteni
igyekszenek, vonja maga után azt, amit Tarde logikai harczoknak
_(combats logiques)_ nevez. És a haladás irányában egybefonódó
találmányokból ered az, amit ez a társadalomtudós logikai egyesüléseknek
_(unions logiques)_ nevez. Szerinte logikai harcok és logikai
egyesülések töltik ki az egész történelmet.
Tarde más szempontból megkülönböztet találékony haladást és utánzó
haladást. Ez utóbbi haladás a társadalomban külső hatások közbelépéséből
ered. Az előbbi benső működésből származik: a társadalom saját
energiáinak kifejeződése.
A haladás okai sokfélék. Három csoportba lehet őket sorozni: 1.
mechanikai okok; 2. fiziologiai okok; 3. lélektani és erkölcsi okok.
Spencer a haladás mechanikus feltételének formuláját a következőképpen
határozza meg: minden evoluczió anyagnyereség, amely viszonylagos
mozgásveszteséggel jár együtt és minden disszoluczió ennek a
megfordítottja. Tarde ezt a mechanikus formulát így értelmezi: minden
élő vagy társadalmi fejlődés szervezetbeli gyarapodás, amelynek
ellenében a szervezet működése viszonylagosan csökken.[120]
Fiziológiai szempontból azt kell mondanunk a darwinistákkal, hogy a
haladás tényezői: a létért való harcz és a legalkalmasabbak fenmaradása.
Tegyük még hozzá a szerzett jellegzővonások öröklődését? Ez a kérdés még
ma is egyik legvitásabb kérdése a biológiának. Weismann, – így mondják,
– azt állítja, hogy az egyén életében szerzett jellegzővonások nem
öröklődnek át. A lamarckisták az ellenkező feltevés mellett vannak.
Egy mai szocziológus a következőképpen foglalja össze a kérdés jelenlegi
állását: «A győzelem, – mondja Matteuzzi, – a neo-lamarckistáké lesz
bizonyosan, és így a biológiának még igen mélyen kiaknázandó tere
nyilik. Weismann elmélete szerint minden bevégződött volna a természetes
kiválasztással. De a szemben álló iskola alapelve szerint ellenkezőleg,
a jellegzővonások öröklődésének kérdése vizsgálatra szorul. Tehát, ha a
társadalomtudósok elfogadták volna Weismann elméleteit, mint Kidd tette,
végzetesen tévedtek volna, legalább is azokra az elméletekre
vonatkozóan, amelyeknek ilyenfajta biologiai törvények alkották volna az
alapját. Minden szervi tökéletesedést a létért való küzdelemnek kellett
volna tulajdonítani, mellőzvén a környezet befolyásának és a szerzett
jellegzővonások öröklődésének egyszerübb és általánosabb
tényezőit.»[121]
Mi elfogadjuk Matteuzzi következtetéseit. Weismann elmélete ugyanis, azt
hisszük, zsákutczába vezet. Mert mi az a _csiraplazma (Keimplasma)_,
amely változatlan nemzedékről nemzedékre minden faj és minden rassz
számára? Melyek azok a rassztipusok, amelyek örökre állandósultak és
nincsenek semmiféle változóságnak alávetve? Ha efféle elveket
elfogadunk, vajjon nem jutunk-e bele a biologiai miszticzizmus kellős
közepébe? És ezeknek az őstipusoknak is ki kell alakulniok. És hogyan
alakulhattak ki vajjon, ha csak nem a környezet hatásainak
felhalmozódása és az egyéni változatok átörökítése révén?
Szerintünk tehát a szerzett jellegzővonások öröklékenységét hozzá kell
számítanunk a haladás egyéb okaihoz: a létért való harczhoz és a
legalkalmasabbak fenmaradásához.
A lélektani és erkölcsi rendben a haladásnak két jelentős tényezőjét
fogjuk említeni. Az egyik az _elégedetlenségnek_ az az érzése, amely a
ki nem elégült egyént arra ösztönzi, hogy változtasson környezetén és
létének külső feltételein. Ez az érzés nagy szerepet játszik a
társadalmi átalakulásokban.
Egy társadalomtudós így határozza meg ezt az érzést: Ez a mondás:
_Hajolj meg és hallgass_, bizonyos különleges esetekben kifejezheti a
kötelességet… Mégis, a történelem folyamán, a haladás hajtóereje nem ez
a türelmes megnyugvás, ez a passziv alkalmazkodás az adott valósághoz,
hanem inkább az elégedetlenségnek ez az érzése, ez a nyugtalan
mozgolódás az, amely ösztönzi a lelkeket és néha vad lázadásokban tör
ki.»[122]
A haladásnak egy második lélektani tényezője nem más, mint a _kényszerű
eszmék_ lélektani törvénye. Azzal az egyszerű ténnyel, hogy az ember
felfog egy magasabbrendű társadalmi eszményt, ennek megvalósítására is
törekszik. Itt is, mint másutt, az eszme a haladásnak el nem
hanyagolható tényezője.
Hogyan történik a haladás?
Bagehot a folytonosságot tartja a haladás törvényének. Ő szerinte, hogy
tartós legyen, lassú és szabályos evolucziót kell végeznie minden
haladásnak valamelyes megegyezés folytán, mely két ellentétes hatás: a
maradiság és újításgyűlölet hatása és a változóságra való törekvés
között jön létre. «Annak a nemzetnek, – mondja, – amely szert tesz a
változóságra, anélkül, hogy elveszítené a törvényes folytonosságot,
egész különleges eshetőségei vannak arra nézve, hogy uralkodó nemzetté
legyen.»[123] Róma példája, eme társadalomtudós szerint, fényes
bizonyítéka ennek a törvénynek.
Néha a haladás mégis erőszakos forradalommal történik. «A kollektiv
harcznak, – mondja Sighele, – van egy dinamikusan erőszakos formája.»
Szerinte «a legyőzötteknek és elégedetleneknek azok a csoportjai, a
szekták, amelyeket a győzők és boldogok önző áltatással úgy tekintenek,
mint a társadalmi bomlás csiráit, mégis csak az átalakulás és a
kikerülhetetlen megujhodás csirái.»[124]
Mi most a haladás valószínű iránya?
Több formulát vetettek fel.
Tarde szerint, valamely társadalom haladását a szervezkedés gyarapodása
és az életerő meg a tevékenység csökkenése jellemzi. «A mily mértékben
terjeszkedik, növekszik, tökéletesíti és bonyolulttá teszi intézményeit
valamely társadalom, annyira veszít czivilizáló és haladó hevéből; mert
ezt a hevét erre használta fel. Vagyis: inkább hitében, mint vágyaiban
lesz gazdagabb, ha igaz, hogy a társadalmi intézmények lényege nem más,
mint a hit és a bizonyosság, az igazság és a biztonság, az egyöntetü
vélemények összesége, egyszóval az, amit ezek megtestesítenek, és ha a
társadalmi haladás mozgató ereje a kiváncsiság és nagyravágyás, a
szolidáris vágyak összesége, melynek ez a haladás a kifejezője. A vágy
igazi és végleges czélja tehát a hit; a lelkesülés egyedüli létoka a
lélek fenkölt bizonyosságainak vagy bizalomteltségének kialakulása, és
mennél inkább fejlődött valamely társadalom, annál inkább találunk
benne, mint az érett lélekben, szilárdságot és nyugalmat, erős
meggyőződéseket és halott szenvedélyeket, mely utóbbiakból lassanként
alakultak ki és jegeczesedtek ki az előbbiek. A társadalmi béke, az
ugyanazon eszménybe, vagy ugyanazon ábrándba vetett egyöntetü hit, az
egyértelműség, mely az emberiségnek napról-napra kiterjedtebb és mélyebb
asszimiláczióját tételezi fel: ez az a czél, ahová akarva, nem akarva,
törekszenek a társadalmi forradalmak. Ez a haladás, vagyis a társadalom
világának logikus utakon való előbbrejutása.»[125]
Szerintünk, mintahogy már fentebb kifejtettük, az emberiségnek ez a
napról-napra kiterjedtebb és mélyebb asszimilálódása, amelyet Tarde úgy
állít fel, mint a haladás törvényét, a társadalmi evolucziónak csak
egyik oldalát mutatja. Ellensúlya a fokozatos differencziálódásnak, – az
emberi lények egyre intenzivebb és mélyebb individualizálódásának
törvénye. Nem igaz, hogy az emberiség az egyformaság s ennélfogva a
meddőség eszménye felé halad. Nem igaz, hogy a birtok lerombolja a
vágyat, hogy a hit kioltja a kiváncsiságot. Az emberiségre nézve örökre
igaz marad Lessing mondása: Nagyobb gyönyörűség űzni a nyulat, mint
elfogni. Örökké új kilátásokkal fogja ingerelni az ember értelmét és
fogékonyságát a mindenség. Az emberiség folyton széttöri eszményeit, de
mindig abban a reményben, hogy szebbekkel, ragyogóbbakkal,
összhangzóbbakkal fogja őket pótolni. Valamely részleges műveltség,
vallás, erkölcsi tan mozdulatlanul megmarad talán egy időre abban az
egyformaságban, melyet Tarde végső eszményként tűz ki. De az emberiség a
maga teljességében nem fog megállani az ismeretlen eszmény felé való
nyugtalan haladásában.
Az emberiség oly energia, mely folyton kitolódó czél felé törekszik,
örökké. Az a formula, mely fejlődését kifejezi, nem statikus, hanem
dinamikus.
Bagehot szerint a társadalmi haladás átmenet a harcz korából a
vitatkozás korába. Könyvének _Az igazolható politikai haladás_-ról szóló
fejezetében ez a társadalomtudós bámulatosan bonczolgatta a szabad
vitatkozás és a kritikai szellem szabad virágzása uralmának
jótéteményeit.
Sighele szerint a társadalmi haladás haladás az individualizmus felé. Az
antik világban kétféle ok nyomta el az egyént: a zsarnok nemzeti vallás
és a kegyetlen háború joga, mely arra kényszerítette a közösséget, hogy
minden embert felhasználjon a maga védelmére és eltartására. «Ott senki
sem fejlődhetett különállóan, a maga számára; mindenki csak megszabott
keretben cselekedhetett és gondolkozhatott. Mindez fordítva van a modern
világban: ami egykor szabály volt, az most kivétel, és az antik rendszer
csak ideiglenes társulásokban él, aminő a hadsereg, vagy részleges
társulásokban, aminő a kolostor. Az egyén fokonként felszabadult… vagyis
az a két láncz, mely a közösséghez kapcsolta, széttört és
meglazult.»[126]
Szerintünk, valamint Sighele szerint, a haladás a társadalmi
követelmények fokozatos csökkenésében, a csordaszellem, a zsarnokságot s
a hazugságot szülő csoportönzés csökkenésében áll. Az egyén mindinkább
kisiklik azokból az egyre lazulóbb békókból, amelyekbe egykor
beleverték. Az egyén mindinkább el fogja foglalni a dolgok közepén igazi
helyét, ahhoz hasonló forradalom útján, mint aminőt Copernicus csinált a
csillagászatban. Az egyén mindinkább az lesz, a mi valójában: az energia
egyedüli forrása, az eszmény egyedüli mértéke.[127]
Még egypár szót egy fontos kérdésről: a haladás és a boldogság
kapcsolatáról. Sok társadalomtudós megjegyezte, hogy a modern időkben a
haladás rohamos menetét (az ismeretek és a jólét gyarapodását) nem
kisérte az emberi boldogság hasonlóan rohamos növekedése. A haladás
gyorsul, a boldogság pedig stagnál. Miért?
Ugy látszik, két okát lehet adni ennek a ténynek, egy általános és
állandó s egy esetleges okát.
A lényeges ok az ember lélektani berendezkedésében rejlik. Ez a
berendezkedés okozta azt, hogy megsokszorozván benyomásainkat,
ugyanakkor megsokszorozzuk szükségleteinket is. Vegyük hozzá fiziologiai
korlátozottságát szerveink fogékonyságának, amely nem növekedhetik
határtalanul és ami megmagyarázza, hogy a boldogság nem növekedhetett
oly rohamosan, mint a haladás.
Coste,[128] aki igen behatóan tanulmányozta ezt a kérdést, megjegyzi (az
esetleges ok), hogy talán több hasznot húzhattunk volna a szerzett
előnyökből.
Ez igaz. Amint Coste panaszolja, a munkának, a természetes
rokonszenvnek, az egyéniség szabad fejlődésének igazi és tartós
gyönyöreinél többre becsültük a hamis és lankasztó élvezeteket, a
hiúság, a fitogtatás, a feltűnni vágyás gyönyörűségeit.
Hozzátehetjük, hogy a boldogság megállapodásának a társadalomban
szerintünk az a mindenhatóság az oka, mely a csordalélek felett még
sokáig fog uralkodni. Az ember nem tud saját maga, hanem csak mások
számára cselekedni. Ez alatt azt értem, hogy a közvéleménytől, a gyönge
lelkeknek e zsarnokától való félelemből cselekszik. Ugy látszik, a
csordaszellem elpusztíthatatlan. Az antik előitéleteket másokkal
helyettesítettük, amelyek szintén zsarnokiak; mert a csordazsarnokság
alkalmazási módja nem fontos; ez a zsarnokság lényegileg egyaránt
ostoba, elnyomó marad örökké. A «mit mondanak»-kal, az osztályok
előítéleteinek és másoknak meg nem botránkoztatásával való törődés, az a
gond, hogy elkerüljük a társadalmi vesztegzárba való helyezést, ez az a
járom, melynek személyes szabadságunkat feláldoztuk. Ameddig tart a
lelkeknek ez a helyzete, az emberiségre nézve nem lesz haladása a
boldogságnak. Hasonlóak maradunk a vadakhoz, akik reszketnek a fétisek
előtt, melyeket saját kezükkel faragtak.
VII. FEJEZET. A társadalmi tudat fejlődése.
Az eddig mondottak alapján bizonyos mértékig előre láthatjuk a jövendő
társadalmi tudatának tartalmát.
A fokozatos asszimilálódás és a társadalmi csoportok kiszélesedésének
törvénye arra törekszik, hogy érvényre juttassa az emberiség, azaz egy
olyan csoportosulás gondolatát, mely tágabb és megfoghatóbb, mint a
többi csoportosulások (nemzet, osztály, kaszt, család, stb.).
Másrészről a fokozatos differencziálódás törvénye mindinkább arra
törekszik, hogy megerősítse az egyéniség értékét. Mert a társadalmi
evoluczió az egyéniségben, az esztétikai és erkölcsi kultura eme
virágában, végződik, mely mintegy mesterműve és létezésének egyedüli
oka.
Semmi ellentmondás nincs e két eszme között. Az emberiség eszméje
elősegíti az egyéniség eszméjének kivirágzását, s viszont az egyéniség
eszméje elősegíti az emberiség eszméjének terjeszkedését. Ez a két eszme
segíti egymást és párhuzamosan fejlődik.
Mennél szűkebb valamely társadalmi kör, annál zsarnokibb és elnyomóbb az
egyéniségre. Mennél inkább tágul a társadalmi kör, az egyéniség annál
inkább érzi, hogy lazulnak a társadalmi kényszer békói. A csordaszellem
sehol sem oly állandóan zsarnoki, mint a kis csoportban.[129] Egy kis
város tanácsát és egy nagy ország parlamentjét erkölcsi szempontból
összehasonlítván, Mazel a következőket mondja: «A falvakban és kis
városokban találni a _carpet-baggers_-uralomnak, a pártok
inkvizicziójának, az osztályok támadó szervezetének legrosszabb példáit;
a városi tanács a kormány felelősségét, a hatalmak diplomácziai
nyomását, az ellenzéki sajtót, mind azt a féket, amit a parlamentnek el
kell tűrni, – nem ismeri; kifejlődhet a párt-türelmetlenség, az irigység
és gyülölség mikrobái itt találnak a legjobb televényre; a kisebbséggel
sehol sem bánnak rosszabbul és sehol sem ismerik el jogait kevésbbé.
Talán jobb, – a községtanács határozott és közeli hatalmától félve, –
beletörődni a parlament határozatlan és távoli hatalmába.»[130]
A társadalmi evoluczió, kibővítvén a társadalmi csoportok keretét,
előmozdítja az egyén felszabadulását és mind erősebbé teszi a társadalmi
tudatban ezt a szétbonthatatlanul eggyé vált két eszmét: az emberiség
eszméjét és az egyéniség eszméjét. A zárt, szűk és elnyomó hajlandóságú
csoportok jogával szemben kettős jog fog érvényesülni: egyrészről az
emberiség, másrészről az egyéniség joga.
Ugyanakkor, amidőn mindinkább két pólus, az emberiség és az egyéniség
eszméje köré gyüjti össze minden gondolatát és minden tevékenységét: a
társadalmi tudat mindinkább felszabadul azok alól a korlátlan
dogmatizmusok alól, melyek oly sokáig ránehezedtek.