uralkodik.» Talán azt mondhatjuk, hogy ez uralkodik az egész társadalmi
tudaton. Az antik világban az emberi cselekedetekre, valamint a
természet megnyilvánulásaira a végzetszerűség eszméje nehezedett.
A végzetszerűség eszméjét a modern tudomány a tudományos determinizmus
eszméjével helyettesítette.
Némelyek felmagasztalták a determinizmust és úgy tekintették, mint
rejtelmes és kikerülhetetlen hatalmat, mely teljes súlyával ránehezedik
az egyének sorsára.
A determinizmusnak ez az istenítése jogosulatlan. A determinizmust annak
kell felfogni, ami: gondolkozásunkhoz illő szimbolizmus, a
legkényelmesebb és a legpontosabb jelrendszer, melynek segítségével az
értelem a mindenség és az élet elképzelésére törekszik. Ha így
értelmezzük a determinácziót, akkor a tudomány semmiképpen sem ellensége
az individualizmusnak. Mert az egyéniség kibontakozása nem történhetik
anélkül a világos tudat nélkül, amelyet az egyén önmagáról és társadalmi
környezetéről szerez. «A determinizmus, – mondja Nietzsche, –
mithologia; az életben csak erős akaratok és gyönge akaratok vannak.
Csaknem mindig annak a jele, aminek hijjával van, ha a gondolkozó minden
okozati lánczolatban valami kényszert: szükséget, kötelezettséget,
nyomást, szabadsághiányt mutat ki. Ez az érzés megnyilatkozás; az egyén
nem áruló… csak gyöngeségét, szolgaság után való vágyát árulja el.»[131]
Az a helyes, – mondja még Nietzsche, – hogy az «okot» és az «okozatot»
csak egyszerű fogalmakként, szokásos fikcziókként alkalmazzuk, –
útbaigazítás és nomenclatura gyanánt, – nem pedig magyarázatul.»
Azzal fejezhetjük be fejtegetéseinket, hogy a jövendő társadalmi tudata,
melyen a viszonylagosság elve uralkodik, e három eszme: a tudomány, az
emberiség és az egyéniség eszméje körül fog forogni.
ÖTÖDIK KÖNYV HOGYAN BOMLANAK FEL ÉS PUSZTULNAK EL A TÁRSADALMAK.
BEFEJEZÉS: A SZOCZIALIZMUS ÉS AZ INDIVIDUALIZMUS.
I. FEJEZET. A társadalmak pusztulása. – A társadalmak hanyatlásának
okai.
Ha a társadalmak pusztulásáról beszélünk, óvakodnunk kell attól az
előítélettől, amely a társadalmak pusztulásához gáncsot, vagy fájdalmas
érzést fűz. A történettudósok és a moralisták azt hiszik, hogy úgy
kénytelenek siránkozni az ilyen eseményen, mintha balesetről volna szó,
holott ez az esemény elkerülhetetlen. A társadalom intézményeiben és
erkölcseiben keresik azokat az okokat, amelyek hanyatlását vagy romlását
előidézték. Panaszkodnak, megvádolnak, visszamenően kárhoztatnak
bizonyos intézményeket, bizonyos politikai vagy társadalmi rendszert. Ez
a gyermekes történelemfilozófia. Mert ezek a sirámok abból az
optimizmusból fakadó ábrándból táplálkoznak, hogy a társadalomnak rendes
körülmények között, baleset, hibák vagy ügyetlenségek hijján, a
végtelenségig kellene tartani. Épp ily joggal lehetne csodálkozni és
méltatlankodni az egyén halálán is.
Az igazság ott van, hogy a halál a társadalmakra épp úgy, mint az
egyénekre megmásíthatatlan törvény. Ebbe készségesen bele kell
nyugodnunk. A társadalmakra is alkalmaznunk kell, amit egy mai
gondolkozó az egyének haláláról mondott: «A halált nem úgy kell
felfognunk és elviselnünk, mint betegséget vagy büntetést, mely
mérhetetlen és félelmetes távlatokat nyit, hanem, mint az élet utolsó
működését, az adósság törlesztését és a legfőbb kötelességet. Törvénynek
beteljesülése ez, mely közös minden lényre, hasznos az összességre és
önmagunknak is üdvös. Minthogy elődeink meghaltak, hogy helyet
csináljanak nekünk, minekünk is meg kell halnunk, hogy helyet csináljunk
utódainknak.»[132] Az ideig-óráig tartó társadalmi formákon túl, meg
kell látnunk végtelen és mély életét az emberiségnek, melyben a
társadalmak élete csaknem oly észrevétlenül vész el, mint az egyén
élete.
Mit értsünk a társadalom felbomlásának ténye alatt?
Azt a tényt kell rajta értenünk, hogy bizonyos belső vagy külső okok
hatása alatt azokat az elemeket, amelyek társadalmat alkotnak, megszünik
összefűzni az a társadalmi kötelék, amely addig érvényesült; hogy azok
az elemek megszünnek részei lenni annak a társadalmi kapcsolatnak, amely
idáig egybefoglalta őket, és úgyszólván visszanyerik szabadságukat épp
úgy, mint ahogy a szerves test atomjai a test szétbomlása után
visszatérnek a nagy mindenségbe és szabadon léphetnek új vegyi
kapcsolatokba.
Bizonyos okok megsemmisíthetnek egy társadalmat anélkül, hogy
megsemmisítenének minden egyént, amely a társadalmat alkotja, sőt
anélkül, hogy megsemmisítenék a társadalmat alkotó egyének többségét.
Ezek egyéni sorsukat tovább élhetik más feltételek között; de az a
társadalom, melynek részét alkották, elpusztult.
Azok közül az egyének közül, melyek túlélik a széttört társadalmi
kereteket, némelyek, nem lévén meg a szükséges hajlékonyságuk arra, hogy
hozzásimuljanak az új keretekhez, hamarosan elpusztulnak. Mások
alkalmazkodnak az új társadalmi körülményekhez. Például az olyan válság
után, mint amilyen a franczia forradalom, ez az igazi világ-vége volt, a
régi társadalom tagjai részint eltüntek: elsöpörte őket a vihar, vagy
képtelenek voltak az új dolgok rendjéhez alkalmazkodni; részint pedig
beletörődtek az új körülményekbe és megmaradtak.
Bármiképp van is, a halott társadalmak romjain mindig új társadalmak
alakulnak; és a maguk útján a fejlődésnek és a szétbomlásnak ugyanazokat
a szakaszait élik át, mint amilyeneken elődeik áthaladtak. Ugy látszik,
mintha ez a _ricorsi_-elméletet igazolná, az örök ismétlődést az
emberiség életében. De mégsem, mert az új társadalmak távol állanak
attól, hogy minden vonásukban ismételjék az eltünt társadalmi formákat.
Uj eszmék születtek, – hosszas emberi munka gyümölcseként – új technikák
jelentkeztek, amelyeket nem rántott magával ennek vagy annak a
társadalmi formának a romlása, és amelyek megakadályozzák, hogy a
jövendő a multat ismételje. Tisztára szójáték, amikor azt mondják, hogy
a mai szoczializmus, amely igen bonyolult és igen tudós elméleti, etikai
és technikai szempontokon alapszik, nem más, mint visszatérés a
kezdetleges társadalmak határozatlan vagyonközösségéhez.
A nemzedékek hosszú munkájából eredő találmányok és eszmék nem tünnek el
valamely különleges társadalommal. Menedéket találnak azoknak az
egyéneknek agyában, akik a holnapi társadalmaknak még alaktalan anyagát
alkotják és akik a társadalmi formák romlásának közepett többé vagy
kevésbbé öntudatos módon a haladás átplántálását közvetítőknek szerepét
játszszák.
Lássuk most, melyek a társadalmak hanyatlásának és oszlásának okai.
Igen különböző rendű okokra szoktak hivatkozni: 1. etnologiai; 2.
biologiai; 3. gazdasági; 4. lélektani; 5. társadalmi okokra.
Mielőtt ezeknek az elméleteknek vizsgálatába bocsátkoznánk, úgy illik,
hogy mindenekelőtt elkülönítsünk néhány olyan látszólagos okot, melyekre
felületes írók néha hivatkoztak. «Nagy balgaság, – mondja Lapouge, –
valamely népesség jelenlegi hanyatlásának megmagyarázására, amely
népesség nem érzi többé annak szükségét, hogy örökkévaló legyen, azt
állítani, hogy ez a népesség öreg. Az egész emberiség egyforma idős. Az
sem szabatosabb, ha azt mondjuk, hogy a nép belepusztul a
czivilizáczióba. Polgáraink legnagyobb részének legfölebb két vagy három
nemzedékes a műveltsége, és milyen ez a műveltség! Ami a népet illeti,
közvetlen elődei olyan értelmi fokon éltek, ahol egyáltalán nem
koptatták magukat, munkásaink és parasztjaink agymunkája pedig nem
magasabbrendű, mint őseiké. Az igazság az, hogy a kiválasztás befejezte
a magasabbrendű etnikai elemek kiküszöbölésének munkáját…»[133]
Ez az idézet rámutat a hanyatlás első okára, amelyet most vizsgálni
szándékozunk. Ez az etnikai tényező.
Gróf Gobineau, Lapouge, Ammon, stb. szerint a fajnak és a faj
tisztaságának befolyása a társadalmi csoportosulások sorsára
tagadhatatlan. A népek hanyatlása és bukása csak a felsőbbrendű etnikai
elemek kimerüléséből származik.
Ugy látszik, Nitzschének is ez a nézete: «Egész Európában, – mondja, – a
leigázott faj, ami a szint, ami a brachycephaliát, sőt ami talán az
értelmi és társadalmi ösztönöket illeti, – végül is legyőzte a felette
állót. Ki biztosít bennünket arról, hogy a modern demokráczia, a még
modernebb anarchizmus és különösen arra a kommunizmusra, arra a
kezdetleges társadalmi formára való törekvés, amely ma Európa összes
szocziálistáinál közös, ki biztosít bennünket arról, hogy ezeknek az
eseteknek az összesége vajjon nem monstruózus visszaütés-e? Az urak és
hódítók fajtája még fiziológiai értelemben is hanyatlásban van…»[134]
Másutt még nagyobb határozottsággal így fejezi ki magát Nietzsche:
«Föltehetjük, hogy időnként, a földgömb bizonyos pontjain, valamely
fiziológiai eredetü _kedvetlenségi érzés_ lesz szükségszerüleg urrá a
nagy tömegeken. Az ilyen kedvetlenségi érzés eredete szerfölött sokféle
lehet; eredhet ez túlságosan heterogén fajok kereszteződéséből (vagy
osztályokéból, – az osztályok mindig születési és fajbeli különbségeket
jelentenek: az európai _spleen_, a XIX. század pesszimizmusa lényegében
kasztok és rendek keveredésének következménye, amely keveredés őrült
gyorsasággal ment végbe); származhat továbbá szerencsétlen kivándorlás
következményeiből, ha valamely faj olyan éghajlat alá tévedt, melyhez
alkalmazkodási képessége nem volt elegendő (mint az indusok esete
Indiában), vagy eredhet megrontott vérből, maláriából, szifiliszből,
stb. (pl. a német kedvetlenség a harmincz éves háború után, mely ragadós
betegségekkel lepte el Németország felét és így készítette elő a teret a
német szolgalelkűségre és kishitűségre).»
Az a lényeges tényező, melyre Nietzsche itt utal, – _a faji_ tényező.
Alkalmunk volt már fentebb kifejteni, hogy mi a véleményünk erről a
tényezőről. Itt csak néhány megjegyzést teszünk még pótlóan a
társadalmak hanyatlásának kérdésével kapcsolatosan.
Először is igen nehéz megmondani, hogy a társadalomnak melyek a
magasabbrendű elemei. Az antropologusok ma két osztályba sorozzák az
embereket, a dolichocefalok és a brachycefalok osztályába. De
egyáltalában nincsenek egy véleményen e megkülönböztetés társadalmi
jelentőségére vonatkozóan. Némelyek azt állítják, hogy a dolichocefalok
tipusa a magasabbrendű, mások pedig, hogy a brachycefaloké az; némelyek
olyan tulajdonságokkal ruháznak fel egy tipust, amilyenekkel mások egy
másik tipust ruháznak fel. Hogy mi az összefüggés a brachycefalia vagy
dolichocefalia és valamely egyén értelmi állapota között? Ezt nem
tudjuk. Hogy van-e valamilyen összefüggés? Valószínüleg van, igen
általános értelemben, olyan értelemben, mintahogy a determinizmus
feltevése szerint minden jelenségnek olyan közvetett kapcsolata van más
jelenségekkel, amilyent akar az ember. A világ egy nagy gép, melyben
minden összefügg. A por atomja között, mely előttem lebeg a napsugárban,
és a Sirius kék villanása között korreláczió és kölcsönösség kapcsolata
van. – Ily általános értelemben, de valószinüleg nem szabatosabb
értelemben van korreláczió vagy parallelizmus a koponya külső alakja és
az egyén értelmi képessége között.
A dolichocefalia és a brachycefalia megkülönböztetésének idáig,
úgylátszik, nem volt sokkal alaposabb tudományos értéke, mint az
agydudorokról, vagy az arczszögről szóló régi tannak.
«A régi görögök, – kérdezi Tarde, – inkább dolichocefalok voltak, mint a
mai görögök? Nem sokat tudunk róla. Görögország hanyatlását semmiesetre
sem szabad dolichocefaliája csökkenésének tulajdonítani, minthogy a
fejalkat nyilván nem változott meg egyszerre a maczedón hódítás
után.»[135]
Ugyanaz a szerző az abszolut fajbeli különbség ellen felhozza Japán
csodálatos átalakulásának példáját, amely alig egy nemzedék alatt ment
végbe, az európai példák asszimilálása folytán, a fegyvereken és
öltözékeken kezdve az iparig, a művészetig, az erkölcsökig.
Novicow szerint egyáltalán nincs változhatatlan faj. Felgyülemlő kicsiny
egyéni változások hozzák létre az új fajokat. «Látjuk, hogy az
angol-szász tipus kereszteződés nélkül is átalakul az
Egyesült-Államokban.»[136]
Nem kevesebb vitára adott alkalmat az a kérdés is, hogy vajjon a fajok
és a társadalmak hanyatlása nincs-e összefüggésben az összekeveredéssel.
Tarde megjegyzi, hogy a fajok keveredése elősegíti a találékonyság
képességének fejlődését. «Ahelyett, hogy valamely faj genialitásának
foka tisztasága fokával volna arányban, inkább összetétele, változósága
fokával és az átlagtipusa körül végzett kilengések nagyságával van
arányban. Három, négy század óta mind jobban keverednek az európai fajok
és ahelyett, hogy gyöngülne, egyre fejlődik találékonyságuk… Mennél
előbbre halad az evoluczió, annál inkább csökken a faji tényező
jelentősége. Mennél jobban visszamegyünk a multba, annál inkább azt
látjuk, hogy minden nagy nemzeti faj megcsinálta a maga
czivilizáczióját, és megfordítva: mennél jobban haladunk előre, annál
inkább azt látjuk, hogy a modern czivilizáczió saját faja kialakításán
dolgozik, azon, hogy sok különböző faj összeolvasztásából új fajokat
teremtsen, amelyek jobban megfelelnek fejlődésének.»[137] Ahelyett, hogy
a keveredést úgy fognók fel, mint a hanyatlás okát, bizonyos szempontból
jótéteménynek tekinthetjük, A fajok keveredése épp úgy, mint a kulturák
és a társadalmi hatások keveredése ugyanabban az agyban, bonyolultabb,
gazdagabb és finomabb egyéniségeket hoz létre.
Most pedig pár szót a társadalmak hanyatlásának élettani okairól.
Matteuzzi hivatkozott ezekre az okokra. Két fő okot jelöl meg, melyek
közül az első gazdasági, egyszersmind fiziológiai, a másik pedig tisztán
fiziológiai.
Az elsőt társadalmi élősdiségnek _(parasitisme sociale)_ nevezi
Matteuzzi. Természeténél fogva gazdasági, de eredményei szerint
fiziologiai ez az ok. «A fiziológia és a pszichofiziológia megmutatják,
– mondja Matteuzzi, – hogy milyen a kórhatása a túlságos szegénységnek a
többségben és a túlságos gazdagságnak a kisebbségre; e tudományok
segítségével megtapinthatjuk a kitagadott tömegek elkorcsosulását és az
uralkodó és kiváltságos tömeg hanyatlását az oly közösségben, melyet
beteggé tett a vagyonnak a szélsőségig vitt egyenlőtlen eloszlása…»[138]
Itt lép közbe az öröklődés törvénye. Világos, hogy minden nemzedéknek
fiziológiai és lélektani öröklődés útján át kellett adnia mindazt a
korcsosulást, melyet őseitől kapott, továbbá azt a korcsosulást, mely
élete folyamán érte… Ennek eredménye _a felgyülemlő, visszaütő
öröklődés_, amelynek mind mélyebb anatomiai és pszichológiai
elváltozásokat kellett létrehoznia. Nem csodálkozhatunk, ha Aristoteles,
a szabad embert és a rabszolgát összehasonlítván, arra a következtetésre
jutott, hogy volt egy szolgaságra született faj, és volt egy másik faj,
mely az uralkodásra született. Ha ismerték volna az ő idejében a
szerzett jellegzővonások öröklődésének elméletét, ő sem tulajdonította
volna a két embercsoport közötti különbséget velük született
jellegzővonásnak, hanem pszichikai és fiziológiai elfajulásnak, melynek
«századok során a rabszolgaság vetette alá az embereket».[139]
A népek hanyatlásának második oka Matteuzzi szerint nem más, mint a
lelki jellemvonások öröklődése. «Ez a törvény azt akarja, hogy amikor
valamely szellemi evoluczió elért tökéletesedése csúcsára, ha új lökés
nem jelöl ki számára más irányt, fiziológiai törvény szerint, nem tehet
egyebet, mint hogy kijegeczesedik.» Matteuzzi a görögök és a
renaissancekori olaszok példájára hivatkozik. Ez a törvény egy
fiziológiai törvény corrolláriuma, melyet így határozhatunk meg: «A
megszerzett, _de nem organizált változások nem öröklődhetnek_. Ez a
törvény maga is Ribot törvényének corrolláriuma, mely szerint az
emlékezet bomlása közben az új elvész a régi, az összetett az egyszerü
előtt. «Amikor a lelki tevékenység az egyre növekvő összetettség
folytán, mely a szerzett jellegzővonások öröklődéséből eredt,
megerősödött anélkül, hogy váltakoztak volna benne a pihenésre elegendő
időközök, akkor jelentkezett a lelki működések ez összetett energiájának
gyöngülése, minek következtében táplálkozása csökkent és a tömege
kisebbedett; a megújhodás nem volt többé egyensúlyban a veszteséggel; és
így az idegelemek szerzett diszpozicziója kevésbbé tartós lett, és ezek
között az elemek között a dinamikus társulások nem jutottak többé teljes
egybeolvadásra. Következésképpen természetes volt, hogy ezek a kevésbbé
tartós és összetettebb változások jobban lázongtak reprodukálásuk ellen,
mint a régebbi változások, melyeket végtelen sokszor ismételtek az ősök.
Az ingadozó és zavaros társulások nem olvadhattak bele többé a
szervezetbe és nem is szállhattak át az utódokra. Ezentúl csak
mellérendeltettek a máskülönben igen erős régi emlékeknek, amelyek
folyton amazoknak az elűzésére törekedtek.»[140]
A társadalmak felbomlásának számos a gazdasági oka is. Fentebb
rámutattunk egyre, mikor a társadalmi élősdiségről beszéltünk.
Felhozhatnók még a vagyon tékozlását és azt a sokféle gazdasági
tévedést, mely gyakran az egész társadalmi fejlődést visszaveti. Novicow
több ilyen okot bonczolgatott a modern társadalmak tékozlásáról szóló
könyvében _(Les Gaspillages des Sociétés Modernes)_. «A nemzetek
hanyatlásának okát, – mondja ez az író, – az emberi tévedések gyászos
sorozatában kell keresnünk: az élősdiségben, a türelmetlenségben, a
kizárólagosságban, a mizoneizmusban.» Ugyanaz az író rámutat arra is,
amit ő a gazdasági tévedések által okozott mesterséges alkalmatlanná
válásnak _(désaptations artificielles)_ nevez. Szerinte a
protekczionisták tévedésének következménye az, hogy az emberiség
mesterséges úton alkalmatlanná válik a bolygóján való életre.
Gazdasági és egyszersmind politikai természetü ok az, amit a társadalmi
kiválasztás fonákjának lehetne nevezni, a kiválasztó mechanizmus rendes
működésének felforgatása folytán. A kiválasztás társadalmi mechanizmusa
azok az intézmények, melyeknek feladata az egyének kiválasztása és
minden egyénnek arra a helyre való elhelyezése, amelyet legjobban be tud
tölteni. Ezek az intézmények, Ammon szerint, kétfélék: az egyik fajtának
az a czélja, hogy feltartóztassa útjukban az értékteleneket; a másik
fajtáé pedig az, hogy feljebb emelje az igen megáldott egyéneket. Midőn
ez a mechanizmus politikai vagy társadalmi okok hatása alatt
megrongálódik, vagyis amikor ahelyett, hogy a legtehetségesebbeket,
legértelmesebbeket, a legtevékenyebbeket részesítené előnyben, a jobban
összesógorosodottakat, a legtanulékonyabbakat pártolja, azokat, akik a
legügyesebben tudják magukat cselszövényekkel előretolni, egy szóval
azokat, akik meg vannak áldva azzal, amit Carlyle «farkas
intelligencziá»-nak nevez, akkor ennek egy nagyravágyó és magahitt
oligarchiának a kialakulása az eredménye, mely a nepotizmuson és a
kegyenczségen alapul, amelyet később jogosan megvetnek és amely a maga
részéről hozzájárul a társadalom hanyatlásának siettetéséhez.
Térjünk át a társadalmak felbomlásának lélektani okaira.
Tarde szerint, a társadalmak kialakulásának és maradandóságának lényeges
eleme az utánzás törvényeinek működése lévén, természetes, hogy ha
bizonyos külső vagy belső hatás folytán az utánzás törvényei megszünnek
érvényesülni, a társadalom rugalmassága elgyöngül, a társadalom
felbomlik és elpusztul. Tegyük hozzá, hogy az utánzás korrelativ
tényezője, a találékonyság, szintén fontos szerepet tölt be itt. Amint
egy nemzetben vagy fajban, a találékonyság tehetsége bizonyos határokon
túl csökken, amint az egyéni eredetiség eltünik a csorda-szellem
haladása előtt, amint az egyéniség érzése elvész és helyére nem tudni
mily petyhüdt és együgyü társadalmiság kerül, mely azt eredményezi, hogy
mindenki a többiekre s nem magára számít: a társadalmi tudat megérzi az
egyéni tudatok e megmerevedésének következményeit és a rugalmasság
nélküli társadalom az első kissé erősebb lökésre felbomlik.
Egy pár szót kell ehelyütt szólanunk az értelmiség és a jellem között
gyakran állított ellentétről. Némely társadalomtudós vagy moralista
dicsőítő szólamokat zeng arról, amit jellemnek nevez, és szinleg megveti
az intelligencziát. Sőt ez utóbbinak túlságos kifejlődését a hanyatlás
egyik okának tartja. Megtörténik, hogy igen megvetően beszélnek a
tehetségről, mint amely társadalmi szempontból nézve jelentéktelen
tényező. Igaz, hogy emez iskola nem egy társadalomtudósa vagy nevelője
valószinüleg _pro domo sua_ beszél, amikor becsmérli a tehetséget. Azt
mindenki állíthatja, és el is hitetheti, hogy van jelleme, de sajnos,
nem ily könnyü illuziókat kelteni a tehetség és az értelem adományai
dolgában. – Bármiképpen van is, ez a tan egész pedagógiánkat
bizonytalanná teszi.
Véleményünk szerint ez a tan hamis. Amit _a jellem_ fogalma alatt
dicsőítenek, csupa olyan tulajdonság, mely az elhelyezkedettet
_(arriviste)_ jellemzi; a durvaságnak, a simulékonyságnak, a
nyakasságnak és az ügyeskedésnek keveréke. Minthogy a lelki állapotnak
ez a ravasz és brutális formája túlontúl elterjedt, a jellem névvel
tüntetik ki és úgy állítják elénk, mint egy nemzet vagy faj erejének
elemét. Az ilyen lelkiállapot szerintünk inkább a hanyatlásban lévő
társadalmat jellemzi.
A társadalmak fenmaradásának törvényeit tani okai is vannak, melyekről
szintén ejtünk egypár szót.
A társadalmak fenmaradásának törvényeit vizsgálva, láttuk, hogy a
társadalomnak, ha fenn akarta magát tartani, szüksége volt arra, hogy
bizzék magában, s erkölcsi és társadalmi dogmatizmusra, sőt szükség
esetén hasznos hazugságokra támaszkodjék.
Következésképpen, amikor a társadalom megszünik magában bizni, akár
azért, mivel azok a dogmatizmusok, melyekre támaszkodott, felborultak,
akár mivel visszaélt a maradi hazugságokkal, közel van a társadalmi
tudat szétbomlása. Ennek a bomlásnak nagyrészt társadalmi
ellentmondások, ellentmondások a társadalmi elmélet és gyakorlat között,
a száj által vallott dogmák és a valódi cselekvések között, vagy pedig
ellentmondások az összeütközésben lévő különféle társadalmi befolyások
között lesznek az eredményei. – Ezek a külső ellentmondások, az egyéni
tudatban belső ellentmondások alakjában verődnek vissza, melyek az
egyénben a társadalmi zavarral párhuzamos lelki zavart támasztanak.
Nordau igen helyesen bonczolgatta a társadalmi bomlás okait _Társadalmi
hazugságok_ czímű könyvében. «Egész életünk más időből kölcsönvett
feltevéseken nyugszik, amelyek egy pontban sem felelnek meg jelenlegi
eszméinknek. Politikai életünk alakja és alapja kézzelfogható
ellentmondásban van egymással. A probléma, melynek, úgy látszik, a
hivatalos czivilizáczió a megoldását keresi, olyanforma, mintha egy
kúpot akarnánk elhelyezni ugyanolyan ürtartalmú gömbben. Minden szó,
amit kimondunk, minden cselekedet, melyet véghezviszünk, egy-egy
hazugság azzal szemben, amit lelkünk mélyén igazságnak ismerünk el. Azt
lehet mondani, hogy önmagunkat parodizáljuk és örökké komédiát játszunk…
Külső tiszteletet tettetünk olyan személyek és intézmények iránt,
amelyeket alapjukban a legképtelenebbeknek tartunk, és gyáván
megmaradunk odalánczolva olyan meggyőződésekhez, amelyekről lelkünkben
és tudatunkban tudjuk, hogy minden alapot nélkülöznek… Ennek az örök
összeütközésnek, mely a társadalmi meggyőződések és saját
meggyőződéseink között folyik, végzetes visszahatása van.»[141]
Egypár szót végül a társadalmak bomlásának társadalmi okairól.