szocziológiából, mint némelyek meg is teszik. Az osztályozás egyik
tudományban sem elégséges, de valamennyiben elengedhetetlen. Különösen
az oly tudományokban, amelyek, mint a szocziológia, a kezdetüket élik.
Worms el akarna halasztani minden osztályozást a szocziológiában
mindaddig, amíg jobban nem fogjuk ismerni az igazi társadalmi
kapcsolatokat.[26] De mi inkább Steinmetz véleményén vagyunk, aki azt
hiszi, hogy csupán az osztályozás fogja lehetővé és termékenynyé tenni a
szocziológiai kutatásokat.[27]
A szocziológiai osztályozás nagyszámú. Megpróbáljuk néhány főcsoportra
visszavezetni az osztályozásokat. Meg fogjuk különböztetni a következő
osztályozásokat: 1. morfológiai osztályozások A morfológiai
osztályozásokat az az alapethnografiai osztályozások; 4. lélektani
osztályozások. A morfológiai osztályozásokat az az alapvető fontosság
jellemzi, amelyet a szerzők a differencziálódás tényének tulajdonítanak.
Ez osztályozások közül az első Spenceré, aki a társadalmakat
bonyolultságuk _(integration)_ és differencziálódásuk foka szerint
osztja fel. A növekvő differencziálódás egyébként korolláriuma csupán a
növekvő bonyolultságnak. Ez elvi alapon Spencer a társadalmak négy
osztályát állítja föl: egyszerü társaságok, egyszerüen összetett
társaságok, kétszeresen összetett társaságok, háromszorosan összetett
társaságok. Spencer különben egy másik osztályozást is ajánl: a katonai
és az ipari társadalmakra való felosztást, amikor is az előbbieket a
kényszerü együttműködés, az utóbbiakat az önkéntes együttműködés
jellemzi _(compulsory cooperation, voluntary cooperation)_.
Nem igen látjuk át, mennyiben egyeztethető össze ez az utóbbi
osztályozás az előbbivel. Sőt, mi több: felvetődik az a kérdés, vajjon
valamely társadalom militárizmusa vagy industriálizmusa egyáltalán
alkalmas-e arra, hogy osztályozás alapja legyen. «Ez a jelleg, – írja
Steinmetz, – nem igen állandó; az Egyesült-Államokat a világ legkevésbbé
militárista államának tartottuk, és mégis, az a mód, ahogyan elfoglalták
a spanyol gyarmatokat, a szélső militárizmus hajlamát tárta fel náluk,
amelynek értelmét még inkább hangsúlyozta az a kísérlet, amelylyel a
Fülöpszigetek szabadságát akarták elfojtani.» «Eddigelé, – folytatja
odébb Steinmetz, – nem ismerünk egyetlen czivilizált népet sem, amely
többé-kevésbbé militárista nem volna.»[28] Valamely társadalom ipari
vagy katonai jellege nem szolgálhat tehát osztályozási elvül.
Ami a társadalmak bonyolultságára és differencziáltságára alapított
felosztást illeti, ez már pontosabb és érdembe vágóbb elvi alapot
szolgáltat. Megvan ez különben, többé-kevésbbé módosítva, Durckheim és
Giddings osztályozásaiban is.
Durckheim joggal elveti a katonai és ipari társadalmak
megkülönböztetését. Elfogadja azonban az összetételük foka szerint való
felosztásukat. Igy aztán a társadalmakban a szolidaritás két formáját
különbözteti meg: a _mechanikus_ szolidaritást és az _organikus_
szolidaritást. Az előbbi hasonlóságokon épül, az utóbbi a munkamegosztás
következménye. Az előbbi tipusú társadalmak nem differencziálódott
társadalmak, amelyeknek elemei a kezdetleges szervezetek homogén
sejtjeihez hasonlatosak; az utóbbi tipusúak differencziálódott
társadalmak, amelyekben a különböző működések elvégzésére
specziálizálódott elemek inkább heterogén szervekhez hasonlatosak. –
Durckheim megjegyzi még, hogy a mechanikus szolidaritás fordított, az
organikus szolidaritás pedig egyenes viszonyban van az individuális
személyiséggel. (_Durckheim: Division du travail social_ [Társadalmi
munkamegosztás], III. fejezet.)
Giddings felosztása nagyon hasonlít Durckheiméhoz. – Két társadalmi
tipust különböztet meg: a társadalmi _összevetődést_ (Komposition) és a
társadalmi _alkotmányt_ (Konstitution), amelyek körülbelül megfelelnek
Durckheim kétféle szolidaritásának. A következő különbséget azonban meg
kell említenünk: Giddings nem úgy fogja fel, mint Durckheim, az egyének
kapcsolatait a csoport belsejében a két társadalmi rendszeren belül. Ő
azt hiszi ugyanis, hogy az egyének _inkább különbözők_ azokon a
csoportokon belül, amelyek valamely összetevődött társadalom (mechanikus
szolidaritás) részei, ellenben _inkább hasonlatosak_ azokon a
csoportokon belül, amelyek valamely alkotmányos társadalom (organikus
szolidaritás) részei. A tények inkább Durckheimnak adnak igazat, mint
Giddingsnek. Mert vitathatatlan tény, hogy a czivilizáczió haladásának,
amint az összetevődött társadalmak alkotmányos társadalmakkal
helyettesítődtek, mindenütt az volt az eredménye, hogy az egyének maguk
is differencziálódtak.[29]
A gazdasági osztályozások a társadalmak gazdasági szervezetén alapulnak.
Idézzük e helyütt Hildebrand felosztását, amely a termékek megoszlásának
módján alapszik: 1. a természetes cseregazdaság _(Naturalwirtschaft);_
2. a pénzgazdaság _(Geldwirtschaft);_ 3. a hitelgazdaság
_(Creditwirtschaft)_, ahol a hitel az uralkodó, amely áthat minden
gazdasági kapcsolatot.
Karl Bucher, lipcsei egyetemi tanár, négy gazdasági fázist különböztet
meg a gazdasági élet általános szervezése szerint: 1. azt a fázist,
amelyben a gazdasági életet az jellemzi, hogy az egyén maga gondoskodik
fentartásáról;[30] 2. a második fázis a zárt házigazdálkodás
_(geschlossene Hauswirtschaft)_ fázisa, ahol minden család a legtágabb
értelemben egy háztartást alkot, amely teljesen elválik a többiek
háztartásától és maga gondoskodik szükségleteiről; 3. a harmadik fázis a
városi gazdálkodás _(Stadtwirtschaft)_ fázisa volna, amelybe főkép a
középkor tartozott. Végül 4. az utolsó fázis a nemzetgazdálkodás
_(Volkswirtschaft)_ fázisa, amelyben a termelvények több kézen mennek
keresztül, mielőtt a fogyasztóhoz érkeznek.
Mielőtt elhagyjuk a gazdasági osztályozások területét, említsük meg
Grosse és Hahn felosztását is, amely a technika fejlődésén alapszik.
A geografico-ethnografiai osztályozások szerzői azt hiszik, hogy
külön-külön területeket különböztethetnek meg, ahol a czivilázáczió
egyetlen elve uralkodik. Igy határozzák meg a czivilizáczió külön-külön
öveit. Ratzel különösen a geográfiai miliő befolyását hangsúlyozza ez
övek kialakulásában.
A lélektani osztályozások tipusa Comte osztályozása, aki azt hitte, hogy
minden társadalmi változást levezethet az emberi szellem egymásra
következő állapotainak fejlődési törvényéből (a három fejlődési állapot
törvénye). Ez a felfogás homlokegyenest ellenkezik Marx felfogásával,
aki a gazdasági folyamatot tekinti minden egyéb folyamat alapjának.[31]
Comte szerint, ellenkezőleg, a világ képzete, bármely adott perczben,
rányomja bélyegét minden egyéb társadalmi tényre. Steinmetz szintén
lélektani alapra helyezkedik a társadalmi tipusok osztályozásánál. Az
emberi társadalmaknak négy ágát különbözteti meg, szellemi életük
uralkodó vonása szerint.
Az első ág az, amelyet az ősember _(Urmensch)_ korának nevezhetnénk.
«Ősemberek oly lények, akik a vadállatokétól nem igen különböző módon
gondolkoznak, akik nem alkotnak fogalmat maguknak az ismeretlen
dolgokról, tiszta materialisták, pozitivisták, amilyenek ma már
nincsenek is. Nemcsak a vallás hiányzik belőlük, hanem a lélek, a
szellem, a fétisek fogalma is; nem jutottak el még az animizmusig sem.
Talán vannak még nyomai ennek a fázisnak, amely azonban általában
történelem előtti és ennélfogva föltevéses. De elkerülhetetlenül meg
kellett előznie a második fázist.» _(Steinmetz)_. A második ág a vadak
vagy a kezdetleges társadalmak ágazata. Szellemi életüknek uralkodó
tipusát a naivitás jellemzi;[32] csak asszocziáczió útján gondolkoznak.
Ezeknek az embereknek nincs még szükségük rendszerre a fogalmak
világában; értelmi erejük túlságosan gyenge ilyen erőkifejtéshez.
A harmadik ágban megjelenik a képesség a gondolatok rendszerezésére és
egységbefoglalására. Megjelennek az első mithológiák, theogóniák,
kozmológiák, filozófiai költemények. De az emberi szellem még nem
szabad.
A renaissance és a XVI. század óta támad a negyedik kiágazás. A szabad
kritika, az egész világgal szemben való rendszeres és tudományos
viselkedés jellemzi. Emberies erkölcs, rendszeres és nem kapkodó
társadalmi reformok, szabályos tudományos haladás – ezek az értelem e
fejlődésének szükségszerü következményei.
Steinmetz osztályozása után említhetnénk több lélektani osztályozást,
amelyet korunkbeli szocziológusok javasolnak. Az osztályozásnak ez a
fajtája, amely a társadalmak szellemi állapotának különbségein alapszik,
egyre jobban kezd érvényesülni napjainkban. Megerősítése ez annak a
föntebbi állításunknak, hogy a szocziológia határozottan lélektani
irányba tér.
Csak Sighele, Bagehot és Nietzsche osztályozását fogjuk még röviden
szóvá tenni. Sighele _A szekták lélektana_ czímű könyvében a
czivilizáczió két tipusát különbözteti meg: azt, amely az erőszakon
nyugszik, és azt, amely a csaláson _(dolus)_ nyugszik. Az első tipusú
czivilizáczióhoz tartoznak vagy tartoztak Korzika, Szardinia egy része,
Montenegro, a középkor itáliai városai és általában csaknem valamennyi
kezdetleges czivilizáczió. A második tipushoz tartoznak ellenben az
összes modern czivilizált népek, vagyis azok, amelyeknél szervezetük
minden részét teljesen megszállta a burzsoa kapitalista-kormányzat. A
czivilizáczió e két tipusának megfelel a kriminalitás két külön tipusa:
az _atavisztikus kriminalitás_, amely szerint bizonyos egyének erőszakos
eszközökhöz térnek vissza a létért való küzdelemben, oly eszközökhöz,
amelyeket a czivilizáczió már régebben elnyomott, pl. az emberölés, a
lopás és az erőszak; és az _evolutiv kriminalitás_, amely hasonlóképpen
elfajult, sőt talán szándékában még inkább gonosz, mint az előbbi, de
eszközeiben sokkal polgárosultabb, minthogy az erőt és az erőszakot
ravaszsággal és csalással helyettesítette.[33]
Bagehot: _A nemzetek fejlődésének tudományos törvényei_ czímű könyvében
két kort különböztet meg a társadalmak történeti fejlődésében: _a
kényszer_ korát és _a szabad vitatkozás_ korát. A vitatkozás szabadságát
az emberi nem tökéletesedése szempontjából lényeges szervnek
tekinti.[34]
Az osztályozási kisérleteknek szemléjét a Nietzsche-féle hires
megkülönböztetéssel fogjuk befejezni, amely annyi vitát támasztott és
fog is még támasztani. Nietzsche megkülönbözteti azokat a társadalmakat,
amelyekben a rabszolgák erkölcse, és azokat, amelyekben az urak erkölcse
uralkodik. Az előbbi erkölcsöt a csordaszellem diadala, a kollektiv
gyávaság és kegyetlenség jellemzi, továbbá az a lagymatagság, amelylyel
az egyén a csorda akaratát szolgálja, a gyanakvás a felsőbbségekben és a
gyöngék és kicsinyek iránt való képmutató részvét. – Az urak erkölcsét a
szellem és a szív függetlensége, a hősies és megvető viselkedés jellemzi
önmagunk és mások szenvedésével szemben. A rabszolgaerkölcs a haladás
illuziójának elámítottja, és nem tudom, miféle humanitárius jövendő
álmában ringatózik, amely voltakép nem volna egyéb, mint az egyetemes
szolgaság. Az urak erkölcse a multat, az aggságot és a hagyományt
tiszteli, és a jelenben ki akarja fejleszteni az egyén hatalmi akaratát,
amely megveti a jövendő igéreteit és álmait.[35] Nietzsche a
rabszolgaerkölcsre alapított társadalmakat azonosítja a demokratikus
társadalmakkal, az urak erkölcsén alapuló társadalmakat pedig az
arisztokratikus társadalmakkal. A mi véleményünk szerint Nietzsche
joggal ostorozta megvető szarkazmusával a csorda-szellemet, a kollektiv
gyávaságnak és kegyetlenségnek azt a szellemét, amelynek nagyon is sok a
nyoma még társadalmainkban. Megvan az az érdeme, hogy egyike volt
azoknak a bátor szellemeknek, akik napjainkban a csordaszellem ellen
fölemelték az individualizmus tiltakozását és akik készörömest
elmondanák Ibsen egyik hősével: «A leghatalmasabb ember az, aki a
legegyedülibb.»
De Nietzschenek nem volt igaza, mikor összekeverte itt a csordaszellemet
és a demokratikus szellemet. A demokratikus szellemnek, véleményünk
szerint, nincs más jogosultsága, mint az, hogy az individuálizmust
hangoztatja a csordazsarnokságokkal szemben. Valóban, nem csordaszellem
van-e ott mindamaz oktalan vagy kegyetlen előítélet mélyén, amely ma is
lealjasítja társadalmi erkölcsünket, s amely ellen küzd éppen a
demokratikus szellem? – Az állítólagos uraknak nincs-e meg szintén a
maguk csordaszelleme, amelynek itt kasztbecsület, ott pedig testületi
szellem a neve? Testületi szellem vagy kasztszellem, nagyon egyre
mennek. Nem egyebek ezek, mint egy lényegében csordai és
antiindividualista kollektiv egoizmusnak a megnyilvánulásai.
Csodálkozunk, hogy Nietzsche hatalmas szelleme efféle fogalmi zavart
okozott, amelynek súlyosak a társadalmi következményei, s amely –
különös félreértés folytán – lehetővé teszi a múlt csordazsarnokságai
védőinek, hogy Nietzschét, ezt a geniális individualistát, maguk közé
tartozónak tekintsék.
MÁSODIK KÖNYV A TÁRSADALMAK ALAKULÁSA
I. FEJEZET. A társadalmak teremtőelvére vonatkozó elméletek vizsgálata.
«A társadalmak alakulása» – ez a tárgya Aristoteles _Politikája_ első
fejezetének, amelyben a bölcselő kifejti a család és az állam
keletkezését. Tudvalevő, hogy ő szerinte a társadalom eredete
természettől való, hogy a társadalom az ember egyik ösztönének: a
társadalmi ösztönnek eredménye. «Az ember természeténél fogva politikai
állat.»
De ha megállapítjuk, hogy ez az ösztön megvan az emberben, ezzel még nem
magyarázzuk meg a társadalmak alakulását. Ki kell még mutatni azt is,
milyen törvények szerint működik ez a társadalmi ösztön.
A szocziológusoknak régóta föl kellett vetniök ezt a főkérdést: Mi az
emberi társadalmak teremtő jelensége?
Mint ahogy Descartes azt hitte, hogy a mozgásban megtalálhatja azt az
általános tényt, amelyből az anyagi mindenség valamennyi jelensége
eredhet, a szocziológusok is azt hitték, hogy fölfedezhetik az elemi
társadalmi jelenséget. «Anyagot és mozgást adjatok, és én megteremtem a
világot», – mondotta Descartes. – Adjátok meg nekem, – mondják a
szocziológusok, – ezt az elemi társadalmi kapcsolatot vagy
kölcsönhatást, és én megalkotom a társadalmi világot. – A kiválasztott
teremtő tény a különböző theoretikusok szerint váltakozik; de a módszer,
amelyet követnek, mindig ugyanaz. A segítségül hivott tényezők igen
különböző természetüek: fizikaiak, fiziológiaiak, gazdaságiak,
lélektaniak.
Felsorolásuk abban a sorrendben, amelyben tárgyalni fogjuk őket, a
következő: 1. a faj; 2. a fizikai és geográfiai miliő; 3. a _szimbiózis_
vagy szerves szolidaritás (Izoulet); 4. a társadalmiság vagy társadalmi
pszichizmus (De Roberty); 5. az alkalmazkodás (Spencer); 6. a faj érdeke
és a gregarizmus (Ammon); 7. a gazdasági fejlődés (Loria és Marx); 8. a
népesség száma, sűrűsége és mozgékonysága (Bouglé); 9. a faji tudat
(Giddings); 10. a szerződés (Rousseau); 11. az utánzás (Tarde); 12. a
szinergia (H. Mazel).
Kivülről befelé haladva, elő találjuk azokat az elméleteket, amelyek a
fajt és a geografiai miliőt hivják segítségül.
Azt az elméletet, amely a faj tényezőjén alapszik, bajos elfogadni.
Gobineau gróf szerint[36] a társadalmak egyedüli teremtő tényezője a
faj. A világtörténetben nincs más tényező, mint a fajok tisztasága vagy
keveréke, vagy hogy jellegzetesebb kifejezést használjunk: a fajok
kémiája. Az ősember _(Urmensch)_, akit Gobineau adamitának nevez,
előttünk teljességgel ismeretlen. Egy második korszak az emberiség
történetében az, amelyet a három differencziálódott és állandó fajnak, a
fehér, sárga és fekete fajnak a megkülönböztetése jellemez. Egy harmadik
korszakot az hozott létre, hogy nagy fajták alakultak ki e három nagy
faj kebelében, és végül negyedsorban meg kell különböztetni azokat a
tipus-kialakulásokat, amelyek e nagy fajok többé-kevésbbé egyszerü vagy
bonyolult keveredéséből keletkeztek. A történelemnek nincs dolga csak a
negyedik fokú alakulatokkal. Amíg a faj tiszta marad, valamely nép
tagjainak szellemi állapota lényegében egyforma és változatlan. Valamely
nép ethnikai elemeinek keveredése idegen elemekkel az illető népet
degenerálja. Különböző vér keveredése a gondolatok és meggyőződések
különféleségét vonja maga után, forradalmi elméletekhez visz és végül
romlását okozza a társadalomnak, amelyet idegen elemek
megváltoztattak.[37] Egyszóval, Gobineau szerint az, ami az embereket
egyesíti és a társadalmakat alapítja, nem egyéb, mint a vér közössége.
Ezt az elméletet számos szocziológus megbirálta, különösen Manonorier és
Bouglé. A tapasztalás és a történelem egyaránt Gobineau elmélete ellen
tanuskodik.
Ilyen régi idők óta a faj tisztasága mythosz csak. «Bármennyire
hangoztatta is az antik világ a vér tisztaságát, ez a tisztaság csak
igen ritkán volt meg, – mondja Bagehot. – A legtöbb történeti nemzet
történelemelőtti nemzeteket győzött le; de bárha tömegesen le is
gyilkolták a legyőzötteket, valamennyit le nem mészárolták. A
meghódított faj férfiait rablánczra fűzték, asszonyait pedig feleségül
vették.»[38]
Ha már az ókorban, Görögországban, Rómában és Indiában is, gyakran
fikczió volt csak a vér közössége, mit szóljunk a modern történelemről
és a nemzeti egységekről, amelyek azt betetőzik? Ezek a nemzeti egységek
gyakran nem egyebek, mint fajtákra szakadt fajok mozaikjai. Mennél
tovább előre halad a történelem, a fajok annál inkább összekeverednek
társadalmi csoportoknak a kialakulásában.[39]
A szocziológia nem merülhet el a fajok filozófiájában. A társadalmi
formák, amelyeket némelyek az ethnikai különbségek eredményének
tekintenek, gyakran maguknak az ethnikai különbségeknek fontos tényezői.
Ez vagy az a nép mintha ilyen vagy olyan lelki vagy erkölcsi jellegző
vonásokat mutatna fel. De ezek a megkülönböztető vonások inkább azoknak
a miliőknek eredményei, amelyeken az illető nép átkelt, azoknak a
társadalmi formáknak, amelyeken keresztül ment, szóval inkább egész
társadalmi fejlődésének, mint anatómiai szerkezeteknek a következményei.
Fejezzük be azzal, hogy a fajok filozófiája alapjában nem egyéb, mint
történeti fatalizmus, társadalmi miszticzizmus vagy realizmus, amely nem
old meg egyetlen problémát sem.
Azoknak a szocziológusoknak (Ratzel) az elmélete, akik a geográfiai
miliőt tartják a lényeges tényezőnek a társadalmak kialakításában, egy
csöppet sem kielégítőbb. A keret nem magyarázza meg sem a cselekvényt,
amely benne lefolyik, sem a cselekvők jellemét. Sőt, mi több, minthogy
az éghajlat és a geográfiai miliő csak annyiban érdekesek ebben az
elméletben, amennyiben a fajnak teremtő vagy módosító tényezői, Ratzel
elmélete voltaképpen visszavezethető az anthropológusok vagy
ethnológusok elméletére.
A most sorra következő elméletek többé-kevésbbé hangsúlyozottan
biológiai jellegüek. A társadalmi életet bizonyos, szerves természetü
működések segítségével magyarázzák, amelyek úgyszólván összekapcsolnák a
tisztán fizikai és a lelki működéseket. Izoulet szerint: a társadalmak
teremtő jelensége a _szimbiózis_ vagy szerves szolidaritás. Az egész
társadalom a munkamegosztáson és az együttműködésen alapszik, a
szolidaritásnak ezen a két oldalán.
A szolidaritás, valami különös erő folytán, szolidáris energiáknak a
teremtője. «A lélek a közösség gyermeke.» Épp oly határozott
fentartásokkal kell élnünk a szolidaritás szocziális erőivel, mint ezzel
a formulával szemben: «A lélek a közösség gyermeke.»
Vizsgáljuk meg először ezt az utóbbit. – Mikor az egyén és a közösség
kapcsolatait vizsgáljuk, két szempontot kell megkülönböztetnünk: a
dinamikai és a statikai szempontot.
_A dinamikai_ szempont, vagyis az egymásra következő korszakok
sorozatában vizsgált társadalmi fejlődés szempontja alapján kétségtelen,
hogy a mai egyén többféle, megelőzőleg történt társadalmi haladás
eredője. A nevelés, amelyben részesül, az erkölcs, amelyet beléje
vernek, a gazdasági jólét, amelyet élvez, a tudományos és művészi
kultura, amelynek részese, mindez ő előtte és ő nélküle jött létre. – De
azt még kevésbbé szabad szem elől tévesztenünk, hogy mindez a haladás
egyéni kezdeményezések műve volt, mindenfajta nagy feltalálóknak a
munkája, és nem egyedül a _szimbiózis_ (együttélés) eredménye.
Ez utóbbi termékenyebbé és alkalmasabbá tehetett valamely területet már
megelőzőleg, ahol a kezdeményezők könnyebben kicsiráztathatták a
magukkal hozott magvat; könnyebbé tehette a termékeny csira kibújását,
de egymaga nem hozta létre a teremtő kezdeményezést.
Ha már most fölvetjük _statikai_ szempontból a kérdést, vagyis abból a
szempontból, hogy melyek az egyén kapcsolatai a társadalommal vagy a
létező társaságok szövevényével, amelyeknek tagja, akkor ez a formula:
«A lélek a közösség gyermeke», teljességgel tarthatatlannak tetszik.
Izoulet azt hiszi, hogy az egyén, mint értelmi és erkölcsi lény,
teljességgel alá van rendelve ennek a társadalomnak, és mindent neki
köszönhet. De nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az a közösség,
amelyet kortársaink alkotnak, igen különböző és gyakran ellentétes
törekvések komplexuma: haladó és maradi, zsarnoki és felszabadító, stb.
törekvéseké. – Mondhatjuk-e azt, hogy az egyén csupán a társadalmi
környezet eredője és viszfénye, mikor módjában van e különböző
törekvések között választania, azokat megítélnie, néha kárhoztatni és
azok fölé emelkedni?
Socrates szellemi állapota más valami volt, mint az athéni szellemi
állapot viszfénye, hiszen a két szellemi állapot összeütközött
egymással! Ha elfogadjuk Izoulet formuláját, meg kell tennünk azt a
fentartást, hogy «a lélek» gyakran oly gyermek, amely fellázad és
törvényesen lázad fel anyja ellen. Az egyének szellemi állapota gyakran
felsőbbrendü, értelmi és erkölcsi szempontból, a környezet átlagos
szellemi állapotánál. Az egyén, amely több társadalmi körbe tartozik,
amelyek egymással néha ellentétesek is, összehasonlíthatja e különböző
körök eszményeit, megítélheti őket, felülemelkedhetik rajtok és
elmélkedés útján magasabbrendü eszményt tüzhet ki maga elé. Az a lélek,
amely «a közösség gyermeke», a csordalélek, az a lélek, amelyet átitat a
durva önzés és a kezdetleges kollektivitások szűk kizárólagossága. Mert
az emberekben, ha tömegbe sorakoznak, uralkodókká válnak atavisztikus
természetük legősibb és legállandóbb vonásai: a csordaszellem vonásai.
Sighele nagyon érthetően megvilágította ezt a fejtegetést _A szekták
lélektana_ czímű könyvében. «_Dinamikai_ szempontból, – írja Sighele, –
vagyis az időben való fejlődés szempontjából, axiómaként mondhatjuk azt,
hogy mennél inkább kifejlődik az egyének között a társulás, annál
előbbre halad az erkölcs… De mikor az emberek _statikusan_ egyesülnek
(tömegekbe, jurykbe, alkotmányos testületekbe, nemzetgyülésekbe), akkor
értelmi és erkölcsi szinvonaluk nem emelkedik, hanem sülyed.[40]
A társadalmi haladás tényezői az elszigetelt értelmek, melyek a
csordabefolyásoktól távol gondolkoznak azokon az igazságokon, amelyeket
azok a nagy szellemek födöztek fel, akik megelőzték őket, s amelyek arra
törekszenek, hogy most ők maguk is újabb igazságokat födözzenek fel a
régiek alapján. Izoulet maga is elismerte, hogy túlzás rejlik ebben a
formulájában: «A lélek a közösség gyermeke». A következetlenség vádjának
téve ki magát, elismerte az egyéni tényező fontosságát. «Az ész, – írja,
– alkotja a közösséget és a közösség alkotja az észt. A szerv és a
funkczió egymást teremtik. _Az ész, hogy úgy mondjam, egyszerre anyja és
gyermeke a közösségnek._»[41] Nyilvánvaló itt a circulus vitiosus; mert
szükségszerü, hogy az egyik állapot megelőzze a másikat.
Általában, mint az imént mondottuk, nagy fentartásokkal kell fogadnunk a
szolidaritás társadalmi szerepét! – Napjainkban minduntalan a
szolidaritást emlegetik, s benne látják a társadalmak főelvét, minden
baj orvos-szerét, minden jó szülőanyját. Ezzel a felfogással szembe kell
szállnunk.