akarék irogatni, de meg nem állhatám, hogy belé ne pillantsak a
nagyreményű ismeretlen talentum levelébe. Lelkem is hizott bele, midőn a
következőket olvasám:
„Sok jó napot e sorok olvasójának. Hadd szóljak egy pár szót az olvasó
közönség nevében és érdekében. Iró nem vagyok, a közönséghez tartozám én
is számos esztendeig. Ennélfogva kivánatait, igényeit senki jobban nem
ismeri, mint én. S igazi örömmel látám, hogy mai iróink ezen igényeknek
mindinkább eleget tenni iparkodnak. Tudják ők, hogy holmi
mindennapiságokat, locus communisokat már ma nem szeretünk. Jól teszik,
ha minél több uj és frappant helyzeteket, ha soha nem látott jellemeket
és soha nem hallott dolgokat teremtenek. Bölcsek, hogy erejök utolsó
megfeszitésével is eredetiek akarnak lenni.
„Más időket élünk. Régen másként állott a dolog. Az akkori időben elég
volt egy kis halavány holdvilág, körülötte sötét felhők, melyek alatt
egy illatos liget sürü lombozatában kebelbeli epedő várakozással a rezgő
holdsugarakat szopogatta a szende lány, mig egy közel bokorban részint a
csattogány, de többnyire a sápadt ifju lantolá el szive fájdalmát a
hurok halvány hangjaival; minek utána a harmadik lugos árnyékában
ólálkodó intrikus lepé meg őket sátáni gunykaczajával, s erre azután
egymást követé: a véletlen felsikoltás, elájulás, összerogyás s a
fölébredés alkalmával az ifju bajuszpelyheivel való találkozás, minek
utoljára kölcsönös boldogtalan kivégzés vete rendesen véget, hogy a
kiket az élet ölt halálra, azokat a halál támaszsza boldog életre. Ez ma
csupa merő mindennapiság. A lovagkornak hajdan oly érdekes kalandjai ma
a lovakat is kifárasztanák, annál inkább a mostani finomabb
arszlán-nemzedéket. Csendes házi boldogság otthon az életben ha van is,
unalmas, regényekben ha nincs is, unalmas.
„Érzékeink tompák, viseltebbek; mi nem csoda: mert mi csakugyan vénebbek
vagyunk, mint nagyapáink s nagyanyáink valának, mikor még ők is emberek
voltak. Nekünk kebellázitó hatásos dolgokat kell használnunk. S ne
mondja senki, hogy ez nem a polgárisodás haladását tanusitja. Maholnap
ott leszünk, hogy ha a gyermek azt mondandja anyjának amugy parasztosan:
„Anyám, kenyeret!“ ez esetben nem fog kapni egy morzsát is; de ha igy
kiáltand fel szétborzolt hajszálak fedele alól: „Hah! legjobbika az
eleven édes mamáknak! egy nemével a kilencz napig kőfalba vakolt kebel
érzelmeinek rimánkodom tenéked, hogy az organikus élet legfőbb
tényezőjének, a gyomornak, haragos követelését csillapitsd le egy darab,
oh csak egyetlenegy darab kenyérnek általa!“ akkor a kedvező hatás el
nem fog maradhatni. Azt kérdem, vajon nem méltán-e?
„S akármit beszél és gondol b. Eötvös József, hogy a magyar népnek ily
érzéscsiklandozásokra még szüksége nincs: én azt kiáltom több
rokonérzelmüekkel együtt, hogy van! hogy a magyar közönség is elveszté
immár ama könnyű szerrel is meginditható szűziességét. Hogy szegény a
magyar élet, s kevés benne a felhasználható tárgy és anyag: igaz. De
épen ezért kell költögetnünk szabadon, minden tartózkodás nélkül
szinpadokat, és teremtgetnünk bele annyi exotikus személyt, a mennyit
csak megbirunk. Az igazsághoz és valószinűséghez nekünk minél kevesebb
közünk van. Tessék megolvasni novellámat. Ezen novellában…“
Az óra ütött, a piszkos szedőgyerek sürgető megjelenésétől rettegtem.
Tovább nem olvashattam az érdekes levelet, ámbár még alig olvastam el
felét. Hirlapi czikkem után kelle látnom, mely halasztást nem szenvedhet
soha. Élvezettől fosztám meg e félbenszakasztás által olvasóimat, de
hiszen beküldtem a novellát az Életképekhez. S a kárpótlást kereső
közönségnek csak azt mondom:
„Tessék hát megolvasni azt az eredeti uj és frappant novellát!“
I. ALAGUT.
Szende mérgek bősz bájában
A sziv üdve zordonul.
Vihary.
18** évi május 13-án d. e. 11 órakor a budai két águ tunnel egyik ágában
egy himnemü, de szerfelett kurta emberi alak futkos fel s alá, repkedő
frakkszárnyakkal, lobogó nyakravalóval, szétrepedt keztyűkkel, melyeknek
egyikével egy divatos nádbotot tól maga előtt, a mely pedig, vastagságát
illetőleg, beillenék buzogánynak akármely nagykoru orangutang öt körme
közé.
Csizmája sarkán nagy ezüst sarkantyu fehérlik. (Nem az orangutang, hanem
a kis ember csizmáján.)
Ugyanazon időben a budai tunnel másik ágában egy tehetsége szerint
nagyra nőtt nőszemély haladt rohanva, fonatlan hajszálakkal, összefont
kezekkel és suhogó ruhanemüekben. Szólni nem szól, csak megy, röpül,
miként az öntudatlan förgeteg, zúgva, suhogva szótlanul.
Keztyűje tövén egy nagy karperecz sárgul.
Mindkettőnek szeme remegve mered minden utjában eső tárgyra, mintha
valamit keresnének.
Sőt ugy látszik, mintha egymást keresnék, egymást kergetnék, csakhogy
mindenik külön ágában az alagutnak, ugyanazon egy irányban.
Ki tudja, mi vad szenvedélyek csatáznak e két ismeretlen kebel
érzelemországában? ki tudja, mily szilaj mennykő csapott le sziveik
kinyuló villámfogójába? ki tudja? szóljon.
Nem szól senki.
A sötét alagut fényesen ki van világitva száz meg száz légszeszlámpa
által. Valódi tündérország a boltozatos tunnel ezernyi csillagaival s a
viszfénytől ragyogó lovak-, emberek-, szekerek-, targonczákkal. De ki ne
ismerné e gyönyörü és fölséges müvét a budapesti teremtő észnek?
A tunnel nincs még készen. Nem tesz semmit, tervben már megvan.
II. ELSŐ SZERELEM.
Van egy faja az embereknek, mely nemével a könnyelműségnek veti magát az
élet zajongó örömeinek karjaiba.
Legujabb tulipánnyelvü fölfedezése egy magyar divatlapi beszélyirónak.
Néhány nappal a történtek előtt Budapest „Pest“ nevezetü részének váczi
utczájában s ennek egyik két vagy legfölebb három emeletes házában s e
ház egyik csinosan parquettezett szobájában egy nő ült egyedül, némán.
Szótlanságából azt lehetne következtetni, hogy gondolkodik; annyi
bizonyos, hogy ha beszél, ezt tenni rendesen nem szokta. Mert a nő nem
finom, sem fiatal, sem szép. Micsoda hát? Szende, köpczös,
tenyeres-talpas, elragadó.
Ölében egy ¼ □ ölnyi terjedelmü ficzkót tart, ki emlőin csüggve vagy
reggeliz, vagy ebédel; nem tudom bizonyosan, hány órakor szokott
fölkelni.
A rövid fiatal embernek egyszerre megállt az esze, vagy ellenkezőleg
talán épen a szopás theoriáján töré fejét. Mert e fejből kiereszté a
szopókát s a nő öléből epedő pillanatokkal neki fordul a nő képének,
elkiáltván magát:
„Anyám!“
Szavára szótlan csend viszhangja dördüle.
Oh, ha tudta volna a boldogtalan, hogy a kire ugy rárivalt, nem anyja,
hanem csak dajkája! Mert oh, neki talán soha sem volt édes anyja!
„Oh anyám!“ sikoltá még jobban az ismeretlen ur. És megjött a válasz.
„Ugyan ne ordits már no. Mi kell, Jankó?“
„Kikérem, anyám, Béla a nevem, Rodonyai Béla.“
A nő csintalanul, titkot rejtőleg mosolygott s e gunyszavakat sugá be
magába: „Komisz Babszem Jancsi!“ A fiuból egyszerre kitört a lelkesedés.
„Anyám! szerelmes vagyok!“
„Juj! irgalmatos Isten, el ne hagyj! Ha ha ha!“
Egy éles felsikoltás s egy rekedt nevetés, és a dajka kapta magát s a
gót izlésü oldalajtón megszökött. Mielőtt azonban megszökött volna,
elébb kiejtette öléből a kis szerelemvallót, a ki macska indulatával
szerencsésen talpra esett. Leérvén a földre, megállott, mint a kőszál, s
mintha ki lett volna esztergályozva, ugy állott meg pólyájában, melyből
csak apró lábai s óriási feje kukkantanak elő. Azután mérges boszura
gyuladt arczczal utána nézett a szökött „anyának“ (oh, mert ő mindig
ezen hiedelemben volt!) s mennydörgő hangon ezt rikácsolá:
„Tehát igy vagyunk? (A fej megáll, a szemek sétálni járnak a szobában
fel s alá.) Tehát ti nem hisztek, gunyolódtok? (A falak nem mozdulnak,
pedig kivülök nincs senki a szobában, a ki mozdulhasson.) Oh nyomorult
törpe emberiség!“ (Az iróniának éles hangja rögtön kettémetszi pólyája
köteléket, ugy hogy az lehámlik róla, s a fiatal ur egészen hasonlita az
Ámorhoz, mint azt a halhatatlan rómaiak mythologiája ábrázolá.)
S ekkor büszke önérzettel lábujhegyre állott, hogy nagyobbnak lássék,
azután ezen öntudat boldogitó érzetében végig akarta simitani fejének
barna üstökét, mit azonban két okból nem tehetett: először mivel keze be
volt pólyázva; másodszor, mert átalában véve fejének még semmiféle
üstöke nem volt. Megszégyenülve e kudarcz által, lábával toppanta egyet
s feje hármat bólintott utána.
„Nem hisztek? – folytatá s csaknem köpködött szavainak keserüségétől –
nem? Ha ha ha ha! De jól van! Majd meg fogom én mutatni, hogy ki vagyok.
Igen! ti gyermeknek néztek, ti kinevettek, s én már gyakran kérdezém
kinaimban, vajon vak-e az a gondviselés, mely igy sujt büntelent? S
pedig ki vagyok én? Nem vagyok-e én az ős Rodonyai-család ivadéka? s nem
nekem kell-e jószágaim kezelését immár átvállalnom? vagy talán… oh
talán… (az ős család ivadéka megáll, szeme a padolatba furódik s fejében
forrni kezd, hogy szinte füstöl) vagy oh talán, oh ki fogja földeriteni
homályos sejtelmeimet? Isten! ne tégy őrültté! Hah! (Meg kell jegyeznem,
hogy ezen ivadék rendkivül liptói kiejtéssel beszélé a magyar nyelvet.)
De nem, az nem lehet, nem lehet, mondom. És van-e, kérdem, nagyobb
zsarnok a polgári társaságnál és országgyülésnél, mely holmi haszontalan
nagykorusági törvényeket volt elég kába teremteni s életbe léptetni? De
megyek, megyek, s meg fogom mutatni a világnak, hogy e gyöngéd kor,
melyet Isten átkul mére reám, nem gátoland mindazon nagy dolgok
véghezvitelében, melyekkel eddig csak hosszura nőtt emberek szoktak vala
hetvenkedni. És te Isten sujtoló karoddal! (A beállott szü netben Erkel
hattyudalát dudolja ritka bariton hangjával.) Igen, megyek. Oh Irrrmáám
jö-vök! – Bajuszt ide és parókát! – Hé toilette!“
Csengetyűt keresett most, de nem talált, minthogy nem látott fel az
asztalig s az asztalon tulajdonképen nem is volt csengetyű. Csöngetés
helyett kiabált tehát s inasait egyenkint szólitá be nevöknél.
„Ragout!“ s az egyik mellékajtón azonnal belépett egy inas szerepét
játszó franczia escaloppe. „Les culottes! Oh beléd rejtem minden
bizalmamat!“ szólott az ur, s beszélt kétfelé, mint Bánkbán, mikor
Tiborczczal találkozik és fájdalmával.
„Oui, monsieur!“ S ott termett a nadrág.
„Farcimen!“ S más ajtón egy felvidéki lépe be czifra libériában.
„Calceos! Te vagy alakja egész földi létemnek!“
„Ad servitia, domine spectabilis!“ A csizma is ott volt.
„Pudding!“ S egy frakkba öltözött beefsteak csoszogott be. „The
waistcoat! Te fogod megőrizni keblemet!“
„Yes, mylord!“ S ott termett a mellény.
„Makaroni!“ S egy sujtásos szalámi hajlongott befelé. „Il fracco! Te
lebegsz körül ünnepélyes óráimban!“
„Si, signor!“ S ott volt a frakk is.
„Brinza!“ S belódult egy hazai drótosból készült libéria-töltelék. „Daj
szem hantusku! Te övezed körül éltem árboczát!“
„Naráz, pán velkomozsni!“ S a nyakkendő sem hiányzott.
„Schmarn!“ S dreischrittban betipegett egy rántott csirke. „Den Hut! Te
takarod el legnagyobb hiányaimat!“
„Ja,’rr Gnaden!“ S megjött a kürtőkalap is.
„Gaján Appel!“ (Azt akarta mondani: Kaján Abel; de ő hautevoléesága nem
a legtisztább magyarsággal szokott élni.)
„Parancs!“
„Ne bolonduljon kend annyira, hanem tegye el kend a schlafrokkomat, s
hozza el kend a mi még hibázik.“
„Értem, tens uram!“
S minden ugy történt. Az utólszor megjelent egyéniség fölkapta a pólyát
s eltevé valahová, reá rakván egyszersmind urára a többi meg nem
nevezett ruhadarabokat.
Olvasóim már eddig átlátták, miszerint a fiatal óriásnak az volt
sajátságos rendszere, hogy mindenféle nemzetü inasokat tartott, s
mindenikkel saját nyelvén beszélt. Amolyan privát passio: kinek mi köze
hozzá?
Rodonyai Béla, igy nevezzük őt mi is, mig az álarczot le nem rántandja
képéről a sors, tökéletesen felkészült.
„Halloh!“ szólának ajkai, s mind a 10 mellékajtón egy tempóban inasfejek
termettek.
„Kocsi nem kell. Gyalog megyek ki. Megyek. Oh Irmám, repülök!“
Hanem ezt nem mondta ki amugy közönséges nyelvbeli kimondással, hanem a
világ „egyetemes nyelvén“, a zene bájhangjain adá elő, azaz: csak
énekelt bizonyos hangokat, s mind a 10 legény azonnal megérté s
visszavonult.
Egy pár perczig mindinkább elhaló lépteket hallunk a termeken,
mindaddig, mig a hallgatást megunjuk s eltávozunk. Azután rögtön üres
lesz a szoba. Lassankint elsötétedik s a hold belöveli arany sugarait a
szobák ablakain.
A Pudding nevü angol inas kijön az üres uri szobába s a legkényelmesebb
pamlagra dőlve, csakhamar az álmok országában hortyogva andalog. A többi
kamarából marseillaise, zsobrinóta, pozabucski, makao, ferbli és
pofhangok hallhatók. Urokat várják. De az soká nem jön.
Ki tudja, visszahozza-e őt még valaha a sors? Igen, mert a fiatal óriás
lépéseit is a sors kormányozza!
III. VÉRSZOPÓ BARCSÁK.
Ne marj, gyötrelem, ne harapj oly fogakkal, mit ezredév bűne sem
érdemel.
Gróf Táray Béla.
Este van a faluban Pesten.
Egy özvegy grófné szobájában vagyunk, kinek neve Eszter.
A butorozás keleti fényüzéssel párosult. A szobában, melybe lépünk, 10
pamlag van, 6 zongora, 13 asztal, 59 szék, nagyobbrészint egymás
tetejébe rakva, hogy a benne levő személyek is elférhessenek egy kissé.
Pedig az egyik asztalnál a ház asszonya ül. Előtte légszeszmécs és tárt
biblia, kezében feszület, két válla közt halálfej sátáni mosolylyal.
Üres szemgödreivel nagyokat pillant időszakonkint a közel pamlagon ülő
párra.
Irma ült ott és Béla egymás mellett, boldogan, miként a teremtés
hajnalán az első pár. A hölgy épen 28-ik tavaszát élé csendes tiszta
életének, s a fiu is átuszta már – mint tudjuk – legalább is 18-ik
hónapját élete „hullámhabjainak.“
A társalgási tón a lehető legfrancziásabb vala közöttök.
„Irmám! – szóla Béla ur, mikoron letelepedék – én az élet tengerén
szenvedett mai napi kinos hajótörésem után a te csendes-édes kikötődbe
tértem vissza.“
„Kötőmbe? – kérdé nem csekély nehezteléssel a bájos Irma. – Ne
sértegessen Béla ur; én nem viselek kötőt, szobaleányom visel kötőt;
majd ha egyszer főkötő alá teremtett: akkor kötődjék és kössön ki én
velem, tudja?“
„Oh, te szellemdus, szójátékos kis liba, eszem azt a kis májadat! kiálta
fel elragadtatásában Béla. Nono, ne fordulj el tőlem oly haragosan.
Milyen jól áll rajtad az a sárga ruha!“
„Ugy-e, Béla ur? Magam is azt tartom – felelé Irma rögtön
kiengesztelődve – de én francziául is tudok ám! Ah, zsö vu-z-ém dötu mon
kőr, món sér Béla! Tudja-e ön, mi ez?“ kérdé csintalan mosolylyal a
hölgy.
„Nem tudom, de nem is akarom tudni, mert ugatni nem szeretek“, igy
válaszolt a komoly férfiu, végig simogatva ideális bajuszát s összeverve
sarkantyuit.
Irma meg volt nyugasztalva, és könnyelmüsége felett nagyszerüen
elpirult.
„Egy kérdést hozzád, Irmám. Azt mondják, hogy én iszonyu fiatal és kis
ember vagyok. Oh, mondd – remegve kérdem – mondd, igaz-e ez?“
„Hah! – kiálta fel Irma, s haja azonnal szétzilálva futott le feje
tetejéről – és lett volna ember, annyira vakmerő? Nem, az nem lehetett
ember, az a rágalomnak megtestesült sántitó ördöge volt. De oh,
szerelmem felfutó repkényének égi karója! kérdelek: volt-e valaha nagy
férfiu az ég alatt, kit az irigység és rágalom kaján pápaszemei aprónak
ne néztek volna? volt-e?“
„Nem volt. Igazad van, s vigasztalásod édeni szavai mézcseppeket
hintenek szivemnek öröméhes barázdáiba. Oh, hölgy! az Isten gyönyörül
teremte tégedet!“
S ekkor ölbe kapá Irma Béla urat és eltakará ajkainak szegélyével, de
nem egészen. Forró csókok zamatja ragyogott ajkaiknak koránybiborán.
Mert „oh, vagynak csolkok,“ melyek „egy nemével“ a koránybibornak
szeretnek ragyogni az élet varangyos utainak sötétlő ajakbimbóin.
Az óra tizenhármat vert. Gyakorta lehet látni az életben ily
tüneményeket olyatén óráknál, melyek az órás müvész ujjai alá
sovárognak.
Az órakongások hallatára Eszter grófnő aggodalmas sejtelmektől kezd
marczangoltatni.
Irma rá néz Bélára: szép volt ő (Irma), mint sátoros ünnepeken az
áhitat; jó volt ő (Béla), mint tengerifosztáskor az enyelgő játszi
kedély.
Azonban most három csillag következik.
* * *
„Ön itt, tisztelt férfiu?“ kérdé meglepetve Irma, a mint ránézett
Bélára.
„És te kérdezheted ezt, lelkem fele?“ kérdezett és válaszolt egyszerre
nem mindennapi ügyességgel a beszély hőse, egy oda ragadt pelyhet
tisztitván le frakkja galléráról.
„Uram, e szokatlan órában…“ kezdé ismét Irma, s csaknem forró csókjaival
tetézé imádottját.
„Enyim vagy tehát végre – folytatá, nem törődve semmivel, az imádott –
enyim vagy, földi fájdalmam enyhe koporsója, üdvöm tölt korsója, bánatom
guzsályának orsója, életem ételének sója, enyém vagy, ohja!“
„Nein, nein! – kiálta közbe a bájos koporsó, korsó stb., – kérem önt,
Rodonyai ur, még nem vagyunk pertu.“
„Hogyan? Oh, te, ki még a tréfában is szeretetre méltó vagy! olvastad-e
te Ossiánt? Nem, te nem olvashattad. De olvastad Herczegh Viktor
népdalait. És vajon magázza-e H. V. az ő szivének menyasszonyát: mondd,
magázza-e?“
„Nem!“ válaszola alig hallhatólag Irma, s szemérmes elpirulás és lapos
szem-lesütés közben szeliden arczul csapatá magát Béla keztyüje által.
Egyszerre csekély villámlás tünt fel a szobában és lassu dörgés. Senki
sem tudta, honnan? Én magam sem tudom.
„Ember, ember, vigyázz tenmagadra, mert halandó vagy!“ E szavak csendes
rezgéssel kongának végig a terem levegőjén. A boldogok alig vevék észre.
Eszter grófnőéi voltak a hangok.
„Igen, menyasszonyom, arám! Voltál-e már ara, Irmám?“ kérdé a mámoros
Rodonyai.
„Ugyan már hogy lettem volna? Eh menjen, maga mindig csak figurázik.“
„Nem voltál? Ugy az leszesz nem sokára, erre esküszöm.“
„Ne esküdjél!“ kongá Eszter grófnő üres hangja s a légszesz lobbot
vetett és bűzt terjesztett.
„Szép jószágaim vannak, csak megélünk.“
„Nincsenek!“ mormogá a halálfej.
„Fényes nevem is sokat segit rajtunk: mi kell egyéb?“
„Neved sincs!“ kongá még iszonyubban Eszter hangja.
Irma egészen el volt mélyedve, s merengve andalgott képzeletével jövője
bájos tündérképein, melyeket oly élénk ecsettel feste elébe szive
választottja.
„Holnapután tehát a pap áldása örökre kötend össze bennünket,“ tevé
hozzá a boldog vőlegény.
„Hazudsz!“ kiálta fel a halálfő borzasztóan.
Béla megunta a tréfát.
„Ugyan ne kotynyeleskedjék már mindig napam asszony. Bizony befoghatná
már egyszer a száját!“ szólt a méreg nyelve Bélából.
„Hah! hitvány áruló!“ sikolta Eszter grófnő a legiszonyatosabb
sikoltással.
Irma elájult. Többet mondanom róla nem szükség.
„Irmaga, akarom mondani: irgalomnak örök Istene!“ zokogott a mély
érzelmü Béla, és várta ő is a halált.
Az agg halálfő nagyot prüsszentett örömében s dühöngése megrázkódtatá a
szoba ablakait.
„Spiriti miei!“ rikolta a Boscokeblü aggastyán nő.
E szavakra azonnal hét darab, skárlát vörös carbonári köpönyegbe
öltözött piócza jelent meg nagy robajjal a szobában.
„Obedité, putz weg!“ parancsolá mutató ujja kinyujtásával a ház
infernális összeköttetésü asszonya.
S a megjelent hét darab intrikus lélek, ezen vadindulatu vérszopó
barcsák, aljas barmocskák egyenesen a nemeslelkü Bélának tartanak,
egy-két alattomos kanyarulattal füle tövébe kapaszkodnak s lerántják a
padolatra és szopogatni kezdik az ő testének vérét. Oh, ez iszonyu
szivásról nincs fogalmatok! mint estek neki, mint kapnak, mint
csinpajkóznak bele a bőrbe, s mint szivattyuzzák magokba a vérpiros
vért, mig egészen megpuffadva, elfeketülve rogynak le saját bűnsúlyuk
alatt: oh, erről nem lehet fogalmatok, mondom, nem lehet!
E borzasztó műtét alatt szüntelen lassu dörgés zavará az elájult hölgy
nyugalmát, mit ez fölötte rosz néven is vett az illető goromba dörgőnek.
Rodonyai Béla nyögött, hogy még a vad nadály is megszánhatta volna; ah!
de őt pióczák marczangolák, pióczák! Egyébiránt ő egyenesen az eldült
Irma mellé rogyott s a két szerelmes oly szép harmoniában fekvék egymás
mellett a vér keverte padlaton, miként ha a „Jelenkort,“ és
„Társalkodót“ láttam volna magam előtt.
Ilyen az élet, nyájas olvasóim! mennyi szomoru contrast, mennyi
átláthatatlan cselekmény, mennyi titkos rejtély, s mégis mennyi tömérdek
csizmadia van Debreczenben!
Végre a pióczák elkékülve henteregtenek immár a porban, eltorzitva egész
lényökben, miként részeg patkány a pincze hordói közt. S egyszerre,
mintegy nehéz, még soha nem aludt álomból felriadva, felugrik Béla a
sima padlatról, keblére emeli a szunyadó Irmát, és az öreg grófnőtől
észre sem vétetve, fülébe sugja e szavakat:
„Irmám, holnap, azaz: 18** évi május 13-kán délelőtt 11 órakor a budai
tunnelben ismét látandjuk egymást: hallod, Irmám?“
„Hah! hallom szavaid varázscsengetyüjét. Az alagutban? Jól van!“ igy
válaszolt szintén mintegy álmában a szép hölgy s ujra elaludt; álmában
égi szerafok zengzetével játszott, és lázas rángatózások között síri
csendben e tört és értelmetlen hangok rezegtek elő a „lágy párnák“
közül:
„Mahomed paradicsoma! – Verbőczy tripartituma! – Chansons à la
carmagnole! Oh, érzem a nőnem hivatását! oh, Schulcz testvérpár! – fen
az égben – angyalok hár-fáz-nak. Tehát holnap május 13-dikán délelőtt 11
ó-ra-kor, ah-hah-hurh!“ És ő aludt.
Pihegő keblére balzsamos aetherből készült rózsafelleg nehezkedett.
Honnan? nem tudhatni.
Béla haza sietett. Mellénye alatt már is sírvirágok fakadoztak. Ép arcza
elfonyadt, s arczbőrére az ismeretes gyanus hektikus pirosság veres
foltjai ülepedének le. S tessék hinni bármit, de én azt hiszem, hogy ő
semmi esetre sem leend többé képes sokáig megbirni az élet küzdelmeit.
Mert nem is gyerekség aztán annyi baj egy ember ellenében.
IV. HEAUTONTIMORUMENOS.
A sors megrészegült és mámoros szeszélyében, mint virágot hervasztó pók,
keblek boldogságán élődött, hogy ily élet sorvasztó mesterséges hálót
birt fonni.
Ismét: gr. Táray Béla.
Az első fejezetben a budai alagutban láttuk a fiatal óriást. Ott láttuk
Irmát is. Már most megfoghatjuk, miért láttuk őket ottan 18** évi május
13-án d. e. 11 órakor. A mint t. i. a nadályozás kinos perczeiben egymás
között elhatározták, ugy történt. A kitüzött időre mindkét fél annak
módja-rendje szerint megjelent ugyan az alagutban; azonban, uraim! egy
titkot sugok meg önöknek, melynek hallatára tarkótokon a
legkikeményitettebb inggallér is szerényen összezsugorodni kénytelen,
egy titkot, hölgyeim! mely ha értéstökre esik, kebletek átlátszó
mellényeinek csipkéi össze fognak huzódni, mint azon mezei virág,
melynek nevét ugyan nem tudom, de mely a nappal kifejlett szirmokat
piczinke bimbóvá vonja össze a napnak alkonyán. Elmondom a titkot:
„A fiatalság hű bele-Balázs módjára gondolkozik, határoz és cselekszik!
Oh, igen, fájdalom! igen.
Mert a budai tunnelnek két, egymástól elkülönzött ága volt azon tervek
egyike szerint, melyeket egykoron az „Életképek“ is közlének
műmellékletül. De e körülményt a boldog pár kifelejté boldogtalanságában
a számitásból. Ők csak azt határzák el, hogy a fen leirt időben
találkozandnak az alagutban, de hogy melyik ágban, melyik oszlop alatt?
erről tanakodni egyiknek sem jutott eszébe. Rövidlátók vagyunk, nyájas
olvasóim! mióta s mig fiatal ember avagy kisasszony a nevünk, s a
szerelem szinpadán, ha mi vagyunk a működők, meg vagyunk fosztva azon
gyönyörtől, hogy minmagunkat szinházi tárgyközelitő látcsöveken
szemlélgethessük. Puszta szemmel kell megállanunk, s e pusztaságot, oh,
mint kápráztatja gyakorta a lámpafény és más egyéb!
Három óra hosszat kergették egymást az alagut ragyogó aknáiban. A
balsors ugy hozta magával, hogy mindkettő ugyanazon egy irányban
haladott szüntelen s ha jobb szelleme sugallatából ellenkező irányra
fordult az egyik, ugyanazt sugá azon perczben a másiknak gonosz szelleme
is, és ismét ott valának, hol elébb. Akarjátok, hogy ezt motiváljam? Ki
fogta valaha motiválni a végzet eljárásait, mely ész és értelem nélkül
kondoritja össze mindig a kötelékek szálait?