szokott lenni a bér- és társasági kocsiknak. Az utóbbiak közül minden
fél órában indul egy a budai hegyekbe, 10 váltó garasért személyenkint.
Ismeretes dolog.
De az nem ismeretes dolog, hogy azon két személy egyike, azon rövid, de
erős kebel, kit e beszély elején repkedő frakkban láttunk rohanni az
alagutban, most, nehány futtatási óra lefolyta után, nagy lelkendezések
között napvilágra bontakozik az alagut sötétes aknájából, s a készen
váró társas-kocsiba veti magát, mely csak két személy hijával volt már,
egyébként egészen megtelve.
A kocsi előrészében szemközt ült egymással két fondor képü nőszemély.
Egyiknek arcza oly sűrü fátyollal volt eltakarva, hogy az ember azt sem
tudta, halálfő van-e a kalap alatt, vagy élő emberi arcz? A másik –
alkalmasint gyakori szokásnál fogva – szüntelen ugy tartja két karját,
mintha mindig gyermeket szoritana velök ölébe. Csak annyit mondok, hogy
mi többet tudunk a társas kocsi összes vendégeinél, mert mi e két nőt
alkalmasint már közelebbről ismerjük.
Ama fiatal férfiu, kinek sarkán nagy ezüst sarkantyu fehérlett, beleült
a kocsi hátsó zugába, a fáradalom erőt vett rajta ugyannyira, hogy
csakhamar anda szunyadásba mélyedt.
„Még egy személy! No kinek tetszik?“ kiáltá a bakján felnyult kocsis, s
szemeit körüljártatva nagyokat csettentett suta ostorával.
„Megálljatok!“ rikolta egy körülbelül 28 éves bájos hölgy az alagut
torkolatából.
„Megállj! Praenumerirt!“
A mint e nő karját előre terjeszté, keze tövén egy arany karperecz
látszott fürdeni a nap sárga sugaraiban.
A hölgy a kocsinak nevezett buzahombár, alias: szuszék hátulsó részén
nyitva tartott ajtaján föllépett s a még üresen lévő zugba betelepedett.
Szemeinek izzó állapota s keblének vakitó fájdalma volt oka, hogy észre
nem vevé a fiatal embert, ki átellenben ült a hason szerkezetű zugban.
Én pedig ugy veszem észre, miképen olvasóim előtt e két alak szintén nem
egészen ismeretlen. Mi tűrés-tagadás benne, biz az egyik Béla volt, a
másik Irma.
Mi váratlan és meglepő találkozás!
Irma végre nagy nehezen elhelyezkedék a kocsiban, suhogó ruházatának
tömegével, s körül kezde tekinteni szemüvegével a tág kocsiban.
Fészkelődései közben reátalált hágni sarkával a fiatal Béla
tyukszemeinek egyikére.
Ez felriad, felpillant. Irma is rá pillant a napernyő alól.
„Hah! mi ez?“
„Hah! mit látok?“
„Hah! való-e ez?“
„Hah! álom-e ez?“
„Igen, igen! ez mind való!“
„Nem, nem! ez nem lehet álom!“
Szükség-e mondanom, hogy a két érző kebel e rövid, de mindent kifejező
kölcsönös nyilatkozatok után azonnal egymás nyakravalójába rohant,
melyeknek csokorredőiből csak ritkán, mint egy-egy eltévedt holdvilági
hang, búgott kifelé e pár szó: „Angyala mennyországomnak!
Mestergerendája keblemnek! Oda kün ebédelünk ugy-e, a zöldben?“ stb.
A viszonlátás kéje kit ne kábitott volna el még valaha? S azon komoly
lelkületü férfiunak, a fiatal óriásnak, kinek mély érzelméhez hasonlót
még nem érzett ember, tulságos elolvadásán, reménylem, ásitani nem fog
senki. Oda volt ő egészen.
Elragadtatásában kikapja oldalzsebéből a „Nemzeti Ujság“ egyik közel
számát s az ölelés közben, átpillantva kedvese hóvállain, üdvkáprázó
szemekkel olvasni kezdi a lelkes fekete betűket, melyekben annyi komoly
és való érzelem, annyi átviharzott lelki szenvedések martyrkinai
nyilatkoznak rendesen. E lap rendkivül dicsekhetett Béla rokonszenvével,
min, ugy hiszem, szintén nem fog csodálkozni senki.
Ezalatt a Laszlovszky-majorhoz ért a bárka. A lovak megállapodtak, a
kertsövény körül ácsorgó fiuk kinyiták a kocsi ajtaját, és ekkor vevé
észre a boldog pár, hogy ki kellene szállania. Ugy is tőn, fájdalmas
szivvel bár, de nem volt mód benne, tovább is a kocsiban maradhatni.
Valamennyi utasa continensre lépett, s a kefés fiuk által megtisztitva,
ment kiki, merre kedve tartotta. A boldog pár karra fűzte egymást s
haladott fölfelé a Zugligetbe vezető uton, a nélkül, hogy tulajdonképen
tudta volna, hová és minek megy? De hiszen nem elsők ők, kik igy járnak
az élet utain.
Utánok mintegy 15–20 lépésnyi távolságban azon két nőalak lépdegélt, le
nem vonva róluk figyelmes pillanataikat egy perczre is, kik a kocsi
előrészében is jelen voltak s kiknek egyike átláthatlan sürűségü fátyolt
viselt. Egymás között nem szóltak semmit, csupán a fátyolozott hölgy
mormoga egy izben ilyfélét: „Itt az ideje, hogy ezen czudar, elbizott
népet valóra ébreszszük valahára!“ Egyébiránt menés közben gyakran
meg-megrángatta egyik a másiknak ruháját, mit kölcsönös titkos
figyelmeztetés jelének kérek vétetni.
Ut közben valami jutott eszébe Bélának.
„Ugy, igaz! hát miért nem jöttél a kirendelt órára az alagutba?“
„Igazság! most jut eszembe, hát ön engem ily csufosan tudott rászedni?“
„Kicsoda? micsoda? hogyan?“ E kérdések egymást űzék most. A mikre meg is
jöttek azután a kölcsönös felvilágositások épen olyformán, mint ezt a
dolgok állásáról immár tudósitott olvasóim akármelyike tenné önmagának.
S ha netalán találkoznék valaki, ki minderre azon észrevétellel lépne
fel ellenem, miképen a két boldogságraktárnak ezen kérdezősködések kissé
későre jutának eszébe, annak csak azt felelem, hogy ha ő is kissé
meggondolná azt, miképen elszórtabb natio nincs a föld kerekségén, mint
a szerelmesek, hogy ezek épen nem tudják, mit kérdezzenek, mit
beszéljenek elébb, s hogy nálok holmi „logikai egymásután“-nak plane
nincs sem hire, sem hamva; ha mindezt meggondolná azon valaki:
bizonyosan nem jőne engem haszontalan észrevételével háborgatni
elbeszélésemben. Ennyit szerény válaszul. Ha kell, többet.
Elég legyen csupán a szerető pár kölcsönös felvilágositásának eredményét
elmondanom, mely röviden abból állott: 1) hogy elismerték, miszerint
könnyelmüek valának a rendezvous helyének meghatározásában; 2) hogy a
budai alagutnak két ágra épitése szerelmi találkozásokra nézve a
legveszedelmesebb institutió; s végre 3) hogy egymásnak kölcsönösen
megbocsátának, s kebleikben ismét a régi boldogság ütötte fel
sátorfáját.
E közben mindig tovább haladtak a kövecses gyalog uton, melynek partjait
zöld gyep s különnemü fatörzsökökből kinőtt lombozatok szegélyzék be,
részint pedig be is árnyazák. Kapjak-e az alkalmon, s beszéljek-e a
természet szépségeiről s alkotója iránti legmélyebb hódolatomról? Oh, én
nem szólok. Mert meg vagyon irva régen, hogy legvalóbb, legmélyebb
érzemény és szenvedély az, mely nem nyilatkozik szavakban. Innen van,
hogy a magyar nemzet költői, kiknek nagyobb része minden karácsonyra ir
egy verset, oly kimondhatatlan mélységgel éreznek.
S oh, mint üdvezült egymás birtokában az anyatermészet zöld ölén s Irma
jótevő napernyője árnyékában a két szerető sziv! Párbeszédöket pontról
pontra követnem nem lehet, de nem is szabad. A ki vőlegény volt már
avagy menyasszony, ugy is fogja tudni, mit beszélt szive tárgyával egy
nappal a lakodalom előtt; a ki pedig nem volt még sem egyik, sem másik:
annak kivánom ugyan, hogy segitse Isten minél elébb e zöld ágára az
életnek, de annak nem mondhatom el a szerető pár lakodalom előtti
beszédeit.
A két rejtélyes nőalak folyvást követte lépteiket.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„Tehát ott valál és csupán és kizárólag engem kerestél, Irmám, te szende
bimbóm?“
„Kit mást, mint önt, Béla ur, önt, tisztelt barátját az erénynek?“
E szavakat mondák, midőn a Fáczánhoz vezető gyaloguton csaknem azon
helyre érének immár, hol – köztudomás szerint – egy 4–5 lábnyi magas s
csaknem ilyen széles barlangnyilás ásit az utra.
Béla, a mennyire rövid karjainak hatalmában állott, átkarolá Irmáját s
figyelemmel kisérte ajkainak minden lehelletét.
E pillanatban bizonyos belső megrázkódás jelei valának észrevehetők a
szelid Irmán, azon rázkódások, melyeket rendesen e közönséges szóval
fejezünk ki: csuklás. Mintha az égnek tüzes nyila vágott volna Bélába,
ugy állapodott meg rögtön, még tüzesebb nyilakat repitvén meredő
szemeiből Irmára.
Épen ekkor értek az emlitett barlang nyilásához.
„Hah! mi ez? jól hallottam-e? Hallga!“ és rémitő fülelésnek indul a
fiatal óriás. „Hallga! most, most, és ismét harmadszor… Oh szörnyü
felfedezés… ha ha ha ha! Ne neked, bizalom, odaengedés, hit, vallás,
elolvadás! Ide jöjjetek mind, mind kiket férfiaknak nevez a világ, ime
itt nézzétek a csalfa kigyót! Ugy van, kigyót! csakhogy a kigyó sziszeg
csupán, de te, te undok asszonyi teremtés, te csuklol, csuklol, csuklol…
Oh, e szó őrültté tesz!“ Itt megragadja egyik kezével izzó homlokát, a
másikkal Irmát szoritja karon oly erősen, hogy ez nagyot sikolt
fájdalmában.
„Ugyan mi lelt, édesem? Roszul érzed magadat vagy mi?“
„Roszul érzed magadat? – kiálta fel keserűen az áldozat – Oh, csak
gunyolódjál, csak kaczagj, viperafajzat, kit, mint fiát a pelikán,
szivem vérével tápláltalak én. De tréfához most nincs idő. Mondd,
kicsoda a kárhozatnak azon fia, ki téged a jelen perczben emlegetni
merészel? Emlegetni, mondom! Csuklásod azt nyilvánvalóvá teszi. Szólj!“
Irma nem tudott magához jőni, részint a véletlen és csakugyan erős
csuklás, részint a bámulás miatt, s csak e pár szót mormolá fogai
között: „Kincsem, nagy szamár vagy!“
„Mi volt ez? Már most szakadj reám, mennybéli boltozat! Veszsz tehát
pokolba…“
S már-már meg vala gyilkolandó az ártatlanság áldozatát; de e perczben
ére oda a két félig ismerős rejtélyes nőalak, kiknek egyike Bélát,
másika Irmát ragadá karon és nyakon. Egy pillanat mulva mind a négyen
ben valának a barlangban.
Ha gyufát hoznak vala magokkal, talán a sötétséget is eltávolithatták
volna. A két szerető kábulva rogyott le a sötét kövekre.
„Elbizott czudar nép!“ kezdé a lefátyolozott halálfő, Botrány Eszter
grófnő: „halljátok a végzés szavait. Régen kellett volna meglepnem
titeket e titokkal, mit csak mi ketten birunk itt: én, és e dajka, kit
„Rodonyai ur“ igen jól fog ismerni.“
„Ismerem,“ rebegé Béla.
„Elmondom tehát, figyeljetek. Azt hiszi az ur, hogy az ur az ős Rodonyai
család ivadéka?“
„Hizelkedem magamnak,“ válaszola elkékülve a fiatal óriás, s keblét régi
gonosz sejtelmeinek egész tábora lepé el.
„Ime tehát itt e pergamen, folytatá a szörny, s előmutatá „egy nemét“ a
devalvationalis rovatnak: ez meg fog önnek magyarázni bővebben mindent.
Én csak igen röviden adom elő tartalmát.“ S mindnyájan hallgatának,
miként a csendes völgy hallgatja éjfélnek idején a bagoly huhogásait.
„Nagy ég! mit fogok hallani!“ kiálta Béla s fél térdre ereszkedett.
„Mit? Bizony meglehetős borzasztóságot. Nyargaljon tehát kissé vissza
emlékezete paripáján a közel multba. Tudni fogod, fiatal óriás, s tudja
az egész világ, hogy a tavali nyáron számtalan szerencsétlen árva
vármegyei atyánkfia követe el népvándorlást Magyarország fővárosán
keresztül jobb hazákba. Inség, nyomoruság űzte őket. A karavánnak egyik
kiegészitő része egy hitvány kis talyiga, mely elébe két fiatal
óriásszerű ló volt fogva, a fővárosi utczák zajában elvesztve
eszméletét, egyenesen a váczi utcza szegletén levő műárus-bolt csinos
kirakatainak ment neki, bezúzva rudjával a szekrénynek egy-két
ablaktábláit, tönkre silányitva egy pár csinos festvényt. A talyigában
három személy ült: a dult keblü atya, az anya, s egy kisded csemetéje a
családi élőfának. Az utczai botrányra tömérdek nép gyűlt össze. Az
árvaiak rimánkodtak, jajgattak, mert erszényök a kárpótlást nem birá
meg. S a nemesszivű műárus, a nyomortól megindulva, el is határozá
csakhamar agyában, hogy a kárt önmaga téritendi meg magának.“
„Oh, kinjaim vihara, ne rángasd szivem feszült hurjait!“ kiálta Béla, s
hangja mindinkább haldoklott.
„A kis fiut, ki a szekérben siránkozott, egy jelen volt nemeskeblű
magyar nemes, tekintetes nemes nemzetes és vitézlő Rodonyai Jakab ur,
több tekintetes vármegyék főfő táblabirája, stb. kéré ki magának a
szülőktől, s azonnal meg is vásárlá tőlök, daczára minden ősiségnek és
zálognak, örökre, akkori közép becsáron, három ezüst huszason. Azután
haza viteté, s ugy nevelé a jámbor agg legény a csinos kis Jankót,
miként saját gyermekét neveltette volna. E társnőm itt dajkálkodott
fölötte,“ s rá mutatott azon nőszemélyre, ki vele együtt jelent meg a
barlangba s kit e történet folyamában már láttunk a fiatal óriás házi
butorai között.
„Oh, halál, mit mosolygasz felém oly keserűen?“ kiálta fel a mindinkább
roskadozó. „De nem, nem! légy férfiu, Béla! hallgasd tovább! Kérem,
tovább, kérem!“
„Nem sok hallgatni való van immár hátra. Az árvai családapa ugyan tovább
hajtott szekerével, nem tudom, hova; de az anyát, a különben még fiatal
erőben levő derék személyt, én fogadám magamhoz szolgálatomba,
bizonytalan időkre.“
„Mi, micsoda? jól hallottam-e?“ reszkete Jankó.
„Ugy van, ugy. Én házamba fogadtam őt; eleinte jól is viselte magát, nem
sokára azonban neki adta magát az életnek, kalapot, fátyolt, suhogó
ruhákat, karpereczeket kezde viselni, s oly kisasszonynyá fejlődött,
hogy az egész világ leányomnak hivé öt. Utóbb – mint te legjobban
tudhatod, Jankó – nyilvánosan, szemem láttára, saját házamban a szerelem
plátói epedéseinek is helyet engede szivében. Ezt többé nem szivelhetém.
Attól tarték már, hogy lassankint engem is kitúr a házból. S én ez
elbizott, hálátlan népet meg akarám büntetni.“
„Irgalom! irgalmazzon, asszonyom! A hölgy nevét kérem!“ kiálta Jankó,
még egyszer fél kézre ülve az elátkozott barlangban.
„A hölgy épen itt van. Neve tulajdonképen Hancsa, ő azonban Irmának
szereté nevezni magát.“
„Irma, ah!“ ezt oly élesen sikoltá el Jankó, hogy illendő leirását
hijába kisérteném meg, azután összezsugorodott tökéletesen.
„Mit hallok! te, fiam? te, édes kedves kis Jankóm! Zatraczeni!“ sikoltá,
ha lehet, még élesebben a bájos Irma, jelenleg Hancsa, s anyai érzelme
egész erejének szabad működési tért engedett.
De néma és puszta lőn a barlang. Nem szólott benne senki, csupán a
csalódás keserves érzelme rázkódtatá meg dobogásával időszakonkint a
barlangot, miközben a két ördögi nőszemély metsző nyihogással
nyilatkoztatá ki kárörömét.
Az ál Béla még egyszer és utoljára nyitá fel szemeit.
„Irma, Hancsa!“ szóla alig hallhatólag, s ugy tetszék, mintha mérlegelné
e két szót: „oh, Irmám! te csupán anyám volnál, oh, te csak és csak
anyám vagy, egyéb semmi!? Nem az fáj keblemnek, hogy kikoptam az ősi
Rodonyai-családból, hanem csak az öli meg életemet, hogy te – szende
bimbó – kizárólag – és csupán – anyám vagy! Meghaltál, szenvedély;
meghaltál, Béla; halj meg tehát te is, Jankó!“
A hektikus pirosság, mely képén tündöklött, sápadt halálszinben ömlött
el egyszerre egész testén, s a nagyszerü remények tanyája, a fiatal
óriás, elpusztulva romokba dülve hevert anyja és a semmiség ölében. Ő
nem volt többé. Exspirált.
A két vigyorgó sátán még egy pár léghasitó kaczajt külde ki magából,
azután megtelve diadalérzettel, visszaballagott a Laszlovszky-kerthez,
ott kocsiba ültek s Pestre robogtak.
A Nemesis sürü por alakban repült utánok s nem hagyandja el őket talán
soha, mig Pesten tartózkodandnak.
Irma, alias Hancsa, beljebb ballagott szomoru szivével a Zugligetbe, s
okulva a történteken ismét egyszerü szolgálóvá szegődött egy hegyi
majorba. S a ki nem sajnálja a fáradságot, meglátogathatja a
szerencsétlent, s megláthatja, mi csüggedetlen buzgalommal feji ő minden
hajnalban s alkonyatkor a major teheneit.
Éjfelenkint meg-meglátogatja kétszeresen kedves Jankója sirhalmát,
melyet csak egyedül ő maga ismer széles e világon.
Oh, nyájas olvasóim, ilyen szomoru az élet!
A HONSZERELMESEK vagyis: IGNÁCZ ÉS KONSTANCZIA.
ELSŐ FEJEZET,
melyben szerző feleslegesnek tartja óvását kinyilatkoztatni az iránt,
mintha jelen czikket az Ignácz és Konstanczia név iránti gyűlölet iratta
volna vele, mind a mellett, hogy e két emberi nevet teljes életében soha
ki nem állhatta. Kéretik is a világ valamennyi Ignácza és Konstancziája,
hogy ezen sületlen vallomást néma megvetésökre méltassák. Annál inkább
ajánltatik azonban minden leendő apa és keresztapa figyelmébe. A fejezet
kezdődik egy ismeretlen faluban s végződik a fővárosban. Czime lehetne:
„A szobaúr.“
Mi szép az ébredő természet!
A reszkető szürkület, a méla derengés, a bomladozó fellegek, a ragyogó
hajnalpir, az arczbőrt hivesen simogató fris fuvalom, a kitörő első
napsugár, mely csillogó reggeli pongyolát ölt a káposzta zöldeskék
levelein álmodozó kövér harmatcseppekre, a kapu nyikorgása, az álmos
szolgáló egyhanguan halk seprőrángatása a tornáczon, a verebek csattogó
csiripelése, a bárányok rezgő bégetése, a juhász füttyentése, a lóistáló
tombolása, tüsszögése, abrakropogtatása, a kolomp kongása, a kanász
kürtriadása, a gazda perlő pattogása a ház küszöbén s ugyanannak bodor
füstölése a pipaszár végén, a tüzről pattant gazdasszony
csengetyühangja, melyre a házküszöb elé tipeg a ház barom-fiatalsága,
köztök a bugó galambok, éhgyomru mohósággal kapadozva fel a szakajtóból
közéjök szórt magvakat, a nyitott ajtaju konyha tüzhelyén ünnepies
buzgalommal lobogó lángok sustorgása, az őrkutyák szájrepesztő
nyujtózása, a bámész ökröknek, a gazdaság ezen kérődző journalistáinak
(honneur au propre métier! castis omnia casta!) lassu elvonulása a járom
négyszögébe, s mindezek mellett és körül az Isten reggeli dicséretére
ébredett nagymáminak remegő orrhangon ömledező buzgó éneke: ah, ez mind
oly szép, oly bizalmas, oly kedélyes!
S mind ezt minden falusi ember sokkal jobban tudja, látja és érezi, mint
egy fővárosi rideg falak közé vetődött toll leirhatná, mely mióta a lud
hátáról leszabadult, amaz előszámlált s vele rokon természetébredési
élvekben nem is részesült.
Nem is ezeket akarám leirni. Én némileg ellenkező uton járok; de én is
azt mondom:
Mi szép az ébredő természet!
S ezt a falu ellentétében, a fővárosban, s a falusi családi lak
ellentétében, egy pesti ház ajtóin s ablakain belül akarom fölkeresni.
De nem fogom egy egész pesti ház életének apró rejtelmeit feltárni. A
mystèrek irodalmát szaporitani én ugy is későn jönnék.
Egy ház Pesten! Pesten csak uradalom, de egy ország volna falun, ha oda
helyeznék, különösen miután Budapesten is csaknem szintén az. Király
benne a házi ur, népét a lakók teszik. Rangosztályok benne az emeletek.
Ki többet, ki kevesebbet, de mind az uralkodó önkényes kivetése szerint
adóz, s pedig a nélkül, hogy országgyülés tartatnék, a kérelmeket
kihallgatnák és számot adnának. Helytartó a házfelügyelő. Fejedelem és
helytartó igen gyakran az ország határán kivül laknak. S ekkor, de
különben is, az összes miniszterium, az egész végrehajtó hatalom a
házmester kezében központosul. Közlekedési eszközök: a lépcsők, folyosók
és ajtók; törvényszék: az udvari kut, hol a cselédség összeáll (a birák
tehát nem ülnökök, hanem állnokok), itéleteket mondandó az ország nagyai
és kicsinyei felett egyaránt szigoruan és kiméletlenül. Határbeli
vámszedőt akarsz látni? Nézd a házmestert, mint nyujtja a 9 óra után
elkésett lakos rézpénze elé rezes markát, s mint vesztegetteti meg
magát, ha a contrebandot észre nem akarja venni. Rendőrség? Ez rendesen
nincs. E tekintetben Házország hasonlit Magyarországhoz, hol
rendszabályai még az agarász egyletnek is vannak, de a rendnek szabályai
és ősei még mindig csak eszmében élnek. A mit egyszer egy
utlevélkutatást már tul a rendén megunt angol utazó Budapesten
kimondhatlanul becsületes és comfortable dolognak talált
kinyilatkoztatni, s a mely nyilatkozatnak azután ugy megörültek
Magyarországon, hogy mai napig is szabadon sétálhat bele minden
galicziai zsidó és würtembergi sváb. Létezési kényelem dolgában már
régen tulhaladtuk nyugat civilisált népeit.
De folytassuk merész képzeletü országos összehasonlitásunkat.
És van börtön is a házaknak országában. S e börtönök az udvarra néző és
nyiló hónapos szobák.
Mennyi lelki kint, mennyi szent akaratot, mennyi szabadságvágyat zárnak
magokba e tömlöczök! Mennyi fiatal és ép lelki, testi erő sorvad el
bennök észrevétlenül, felhasználatlanul! Mi természetellenes a helyzet,
melyben e börtönök lakói sinylenek!
Pillantsatok be, kérlek, egy ily udvari szoba magába vonult, társ és
család nélküli, sötét lakójához, ismerjétek meg a természet utjától
eltért mai századnak gyermekét, négy fal közötti életküzdéseiben,
örömeiben és fájdalmaiban. Mi kisszerüek azok, mi gépiek, mennyire
illőek egy börtön rabjához! De ezen rabok, mint talán minden rabjai a
világnak, a reményről, boldog jövőről soha le nem mondanak, s a
legmarczangolóbb tehetlenségi érzet mellett is a leggyönyörűbb tündéri
álmokon keresztül szép jövőt látnak mosolyogni.
Pillantsatok be a pesti szobaurakhoz, ismerjétek meg otthoni életök
ridegségét, ha ráértek, szép olvasónőim. És el fogjátok hinni, hogy az –
mint az „Ördög részé“-ben mondják – „bizony czudar egy állapot!“
Mi is egy ily szobaurat keresünk most. Fel kell őt keresnem, hogy
bemutathassam. A reggeli órákban legbizonyosabban találhatni otthon; de
ha olvasóim e kora látogatást kissé röstellenék, inkább csak magam
megyek, hű számadást adva itt utam eredményeiről.
Egy, a fővárosban, különösen annak minden közhelyein eléggé ismeretes
szobaurhoz akarok betérni; otthonos életében fogom meglesni a hőst,
kinek életéből egy reá nézve fontos időszakot akarok elbeszélni.
Előleges jellemzéseül most csak annyit, hogy okvetlen ő is hasonlit
minden más szobaurhoz, a mennyiben benne is egy egész „világnak szive
ver“, s belőle is még minden válhatik, mert előtte a háziuraságig,
földesuraságig, tudósságig és családapaságig – e négy körül forog az
élet – még minden ut nyitva és érintetlen áll, s ezek közül még egyiken
sem bukott el. S hogy ez utakon boldogulnia egy szobaurnak nem
lehetetlen, mutatja a világ folyása. Magányos udvari szobák voltak
minden valódi nagyranőttségeknek ringató bölcsői. Azt nem is emlitem,
hogy még „nagy férfiu“ is lehet belőle, miután t. i. bebizonyult, hogy a
legnagyobb emberek az udvari szobákba szorult, kevés pénzü osztályok
kebeléből szakadtak ki.
Bemutatom őt, a természetnek ezen világos contrastját, fölébredésében.
Korán reggel, azaz 7–8 óra tájban belépünk a háznak, melyben kiszemelt
hősünk lakik, kapuján.
Kitelhetőleg csendes még minden. Aristokratikus alakokat, equipageokat,
kráglikat, fejér nadrágokat és suhogó selyemruhákat a világért sem
lehetne még látni sehol; csak a dolgozó néposztály van már ébren,
legalább csak azt lehet még látni az utczákon. A ház kapuszögletében egy
tejes kofa uralkodik letelepedve, czéklapiros kezekkel osztogatva a
környék szobaleányainak és szakácsnéinak a hófejér habarékot, mely
később barna vőlegényével, a kávéval, lesz összeházasitandó. Felhágunk a
lépcsőkön, hol a lámpa már régen kialudt. Ezen észrevételre egyébiránt
és valószinüleg a háznak mindazon lakója fakadt, ki éjfél tájban szokott
haza vergődni, és szerinte a pesti szokásnak, sötétséget harapva s
homályba fogózva szállásába betapogatni.
Fölérünk a második emeletbe. Itt kell lenni a szobának, melyet keresünk.
Fen vagyunk a folyosón. Nem látunk egyebet, mint felettünk egy darab kék
eget, köröskörül csupa falat, ajtót és ablakot, s alattunk egy keskeny,
négyszögü udvart, mely fölülről nézve mély, mint a kut, s melybe – mint
ezt azonnal észreveszszük – a folyosó vas korlátiról, föleresztett
kutgém vedreként, egy unalmasan elégületlen és komor hosszu pofa bámul
le egy zárt ajtó előtt. A paradicsom kapuja előtt őrködött s
lángkardokat suhogtatott gonosz angyalok ilyenek nem voltak, az
bizonyos; minők lehettek? az bizonytalan. Ezen cerberus aligha
czélunkhoz nem vezet, aligha nem szolgáland utmutatóul a bejáráshoz,
melyet keresünk.