1820 táján születtem volna Pest egyik külvárosában. Ezt én jó darab
ideig nem tudám elképzelni, főképen miután, gyöngéd korom első éveiben,
én és utánam több rokon érzelmű barátom erősen hivők, hogy talán nem is
anyától lettem, mivelhogy minden eddig látott embertől csodálatra méltó
módon egészen elütöttem.“
„Ne beszéljen!“ kiálta a regényiró.
„Már az ugy volt, instálom alásan. Ifju korom elzugott mellettem, s azon
arányban, a mint az eltünt, s a mint napról napra inkább tanultam bele
az olvasásba, növekedett keblemben a vágy: nagy emberré lehetni. Uram
Istenem! érthetni csak az fog, ki az irodalmi dicsőségről álmodozott
valaha.“
„Magam is iró vagyok!“ veté oda a termékeny szerző.
„Hál’Istennek! hogy már egyszer emberemre találtam: ön érteni fog.
Érteni fog, ha mondom, hogy kávéházakba kezdtem járni, láttam s olvastam
a még akkor virágzott „Tageblatt“-ot, „Spiegelt“, „Vaterlandot“…! És
ismertem apámat, a becsületes szobapiktort, unokavéremet, a humoristikus
boltoslegényt, sógoromat, az életet komoly oldaláról tekintő bukott
greiszlert: mindezek és számtalan mások dolgozótársai valának a fentebbi
lapoknak. S a vér ne buzdult volna fel ereimben? Irogatni kezdtem, s a
mit irtam, azt kinyomtatták. De nekem többre volt szükségem. Magasabb,
ragyogóbb czélokat kerestem…“
A sipládás fia éles hangu szuszogásaival tölté be a beállott szünetet,
de az apa oldalba taszitá, s a szuszhuzam csendes léghuzammá változott.
„A nagykoruság emancipáló korszaka felé talpaltam. Rokonérzelmü
barátokat kezdék keresni 1842-ben, és végre találtam azokat 1844-ben.
Találtam hat lelkes fiatalt. Összejövénk és társulatot alakitánk,
melynek egyéb apróbb czéljain kivül az volt rendeltetése, hogy
hetenkinti összecsődülés által, a kávé- és theának pipázással vegyes
szörpölése közben, a berlini és lipcsei irodalom számára megérjünk.“
A regényiró kételkedni látszott a mondottakon, s azt gondolá magában:
„Régen lehetett, talán nem is igaz.“ Pedig igaz volt.
„Verseket irtunk és szavaltunk – folytatá az agg művész, és szavai a
megbánás törődött hangjain folyának – ma Uhland, holnap Schiller,
holnapután Goethe, Heine, Mathisson, stb. modorában raktuk verseink
lábait, s az uhlandi, schilleri stb. lábak természetesen csak uhlandi,
schilleri fejeket és szellemeket hordozhatának. Mert hiszen előttünk nem
volt semmi is lehetetlen, s megszületék vala mindenikünkben azon
meggyőződés, hogy a ki mindenkit utolér, csakugyan valamennyi között
legelső. Bámultuk egymást, csodálta mindegyik önmagát, s bekövetkezett
feloszlásunknak csak ez utóbbi körülmény volt oka.“
„Hát a kritika szavainak önök nem hódoltak?“ kérdé Ákos ur, csakhogy az
érdekes társulat bővebb ismertetését hallja.
„Igen, mi birálatokat is irtunk egymás munkái fölött, mik között a
legsujtóbb rendesen az vala, ha kimondtuk, hogy a munka „ez egyszer“
kissé gyönge, de a lángész még botlásaiban is érdekes és irójából még
mindenesetre a nagy Germania irodalmi kutágasa válandik. S elvégezvén e
kritikákat, neki feküdtünk a magasztos érzelmeknek, a lelkesedésnek.
Előszedtük részint itt-ott elszórva megjelent, részint legszebb
kalligraphiával füzetekbe rajzolt, még sajtót nem látott műveinket, és
hangosan eldörögtük, és szép csendesen elnyöszörögtük azokat egyszer,
kétszer, háromszor, végtelenszer, mindaddig, mig bele nem fáradtunk, s
kiizzadt üstökökkel egymás nyakába nem borultunk mind a heten. S egymás
fölibe dültünk, ki székre, ki pamlagra, ki asztalra mind a heten, és
vizsgálat alá vettük egymás homlokát, szemeit, profilját, arczát mind a
heten, s mindannyiban lelket, szellemet, kifejezést s a köznapitól elütő
méltóságot fedeztünk fel mind a heten…“
„Az ön képében is?“ kérdé mintegy öntudatlanul e kérdésre fakadva
Hondery Ákos.
Emlékeztetjük nyájas olvasóinkat, miképen a beszélő öreg ur arcza a
legjámborabb werklis-physionomia vala.
„Hogyhogy? nagyságos uram! miért e kérdés?“ kérdé a még romjaiban is
büszke lángész.
„Nem ugy értettem – csititá Ákos ur – csak tessék csendesen tovább
folytatni, honfitárs!“
Az agg honfitárs egy rövid és bizonytalan jelentésü sohaj után ki volt
engesztelődve, s oly mohósággal, mint börtönből kiszabadult ember, a ki
már régóta lesi a kibeszélhetési alkalmat, kapott ismét szavakhoz.
„Hogy magamra térjek vissza, én különösen emlékező tehetség dolgában
állottam felebb valamennyi szellemrokonomnál. Mikor ugy együtt
merengtünk s jövendőnk tarka álomképei közé temetkezve, egymásra
düledezve, egymás szeme közé füstöltünk, nem egyszer történt, hogy
társaim egyike e szavakkal fordult füleimnek: „Mariskám! (mert az én
nevem Mária) hány nyomtatási hiba van a Spiegelben megjelent
czikkedben?“ Erre én legmélyebb álmaimnak közepette is rögtön
válaszolám, hogy: „Tizenkilencz meg egy fél, édes Gottliebkám. Nyolcz
sorban pedig a betük szine sokkal kopottabb, mint másutt.“ És Gottliebék
mindig ugy találták, hogy a hazugság – legalább ily esetekben – nem
mesterségem.“
„S mi tárgyuak valának leginkább ama czikkek?“
„Ugy hiszem, leghivebben jellemzem azokat, ha azt mondom, hogy vegyes
tartalmuak valának. Nem nyilt meg Pesten uj szivarbolt, melyben én be
nem jelentettem volna, hogy irni tudok, s hogy kiváltképen
szivar-magasztalásokat szoktam irni a hazai középrend lapjaiba. S én, az
igaz, mindenkor igen jó szivarokat is szíttam. Vagy ha öltönyeimet kissé
megragadák az idők és divat körülményei, egy vagy más felküzdő szabóhoz
tértem be en passant, megajánlám neki hivatalos szolgálatomat és ruhát
szabaték magamra. A ruha ugyanazon időben lőn készen, midőn „ruhaszabás
és Schneidermayer Vincze ur“ fölött irt „nehány szóm“ napvilágot látott.
S a midőn külföldi notabilitások érkezének Pestre, én valék az első, ki
hozzájok talpaltam, én valék szerencsés megmagyarázhatni nekik, mily
nyomorult, elhagyott országba érkezének, s hogy mindamellett mily
nagyszerü talentumok vannak benne véka alá rejtve. Boldogok valának ők,
hogy kezet szorithattak velem. Megirtam rövid életrajzukat a helybeli
lapokban, megemlitve benne magamat, őket, születési órájokat, s mindazon
nagy dolgokat, melyek velök történtek s történhettek volna; s a mint
eltávozának, elkisérém őket egész a gőzhajóig, s a magyar főváros falai
között szerzett aratásból nehány árpaszem nekem is jutott osztalékul.“
„És ön ezt nem röstelé?“ kérdé Ákos ur.
„Már miért, nagyságos uram? Hát volt ebben valami röstelni való?“
„Nem volt, dehogy volt, csak ugy kérdeztem,“ igazitá ismét utba a
könnyen más térre csapongható párbeszédet Ákos ur. „Hát nagyobb művekkel
nem lepé meg ön a világot?“
„Sőt igen. Egy német röpiratot irtam ezen czim alatt: „A rántott csirke
méreg. Éljen a gulyáshus!“ A könyv erősen kelt, de ellenem zuditotta a
buda-pesti vendéglősök és pinczérek egész seregét. Pedig én ez által
csupán a fővárosi közönség nemzetiség iránti érzelmeire akarék hatni.
Nem volt más menekvésem, mint csakhamar uj röpiratot irni, melyben
bebizonyitám, hogy „dehogy méreg a rántott csirke, méreg biz a
gulyáshus!“ E munkám még jobban kelt az előbbinél, de ellenségem mind
jobb, mind bal oldalon ugy nőtt, mint a gomba. Minden felszólalásom a
legnagyobb malitiával találkozott: nem értettem, uram! letorkoltattam,
uram! Ellenem támadt mind a rántott csirke pártja, mind a gulyáshus
emberei. Egy a világirodalom történetében páratlan vállalaton törtem
fejemet. Németország szellemét akarám a magyar szellemmel
összeházasitani. Képzelje, uram, nekem esett minden, magyar és német
egyaránt; az összes hazai lapirodalom kezelői megtagadák e házasságtól
az egyezést, az abból származandó gyermekeket mindegyik magáénak akarván
neveltetni. Megbuktam… A roppant munkából alig jelenhetett meg egyéb a
roppant hirdetéseknél… Erkölcsi agyonlövetésben szenvedtem.“
A sipládás fiának az apja elhallgatott és zsebkendőt keresett
oldalzsebében könyeinek letörlése végett, bizonyos okoknál fogva azonban
ez egyszer zubbonya ujjasával kénytelenittetett azokat felfogni. A
regényiró is olvadozott, de a sipládás fiának nagy bensőséggel előadott
szuszogásai mindinkább hortyogásokká szilárdulának.
„Fölkerestem fentemlitett rokonérzelmű bajtársaimat – folytatá a szünet
elmultával az agg bajnok – az 1846-ik év egy tavaszi reggelén.
„Barátim,“ szólék hozzájok, és szavaim az öntudat büszkén száguldozó
hangjain robogtak elő: „barátim, Isten veletek! Láthatjátok, hogy e
világ nem az én világom; itt nincs tenni való, itt süketek a fülek,
vakok a szemek, itt nem virit honorárium. S az óriást tyúkólba még nem
zárta senki: oh az én karjaim szebb, nagyobb világ után terjeszkednek
ki. Adieu, barátim! Jön idő, mikor e hálátlan nép büszkén fogja
mutatóujját felém, eltaszitott fia felé, terjeszteni. Adieu, Vaterland!“
Szükség-e mondanom, hogy vágyaim, ábrándjaim, ideáljaim képei közé ekkor
tolakodott fel a legóriásibb nagyságban – Germania? Oh, jött-e valaha ön
szive, uram, sebesebb dobogásba e szó hallatára: Germania?“
„Nem emlékszem világosan,“ szépité a dolgot Ákos ur.
„Ugy nem is beszélek sokat, ön ugy sem értene. Ugy hivém, hogy nekem
nagy jövendőt várni Germania virányain több jogom van, mint
akármelyiknek azok közül, kik ott látták meg először a napvilágot. Oh,
mert én tudtam, hogy senki sem próféta a maga hazájában. S én, ki egy
szabad nép kebelébőli származás, s az ujság, ritkaság érdekét magamon
hordozám, ki mindenütt genialis külsőt, affectált és természetlen
sentimentalismust valék képes felmutatni, én a német népségek között
biztos szerencsére számolhattam. És kiindulék a nagy utra. Pozsonyban
tartottam az első humoristicosatyricus akadémiát, a „Pressburger
Zeitung“ által előlegesen bemutatva a közönségnek. De a közönség nem
jött. Nem csodálkoztam rajta, belül valék még hazám határain. S e
hazában még akkor a művészet, a szellemi nagyság iránti méltánylás és
fogékonyság leginkább csak az ingyenjegyesek tenyereiben találtatott.“
„Bizonyitja az akkori pesti német szinház krónikája,“ jegyzé meg Ákos
ur, hogy régiségbuvárkodásának némi tanujelét adhassa. De az agg lángész
rá sem hallgatva tovább folytatá:
„És a birodalom fővárosába érkezém, és oh…“
S most nehéz sohajok emelkedének a sipládásapa kebeléből. Hátra
tapogatott a sipládásfiu után, ki háta mögé telepitett fejjel legmélyebb
álomba temeté eszméletét.
„Oh, hol vagy, Ingomárom?“ kérdé, s a mint hátra nyult, tenyerébe a
vaksors a szundikáló kis Ingomár Jaromir Mária fényes orrát hullatá, a
ki apja tenyerét felriadása első perczében collegialis sipládagyerek
ellenséges érintésének álmodván, meg nem kopott fogaival nagyot harapott
rajta. A visszarántást, rövid felvilágositást s az azonnal kibékülést
kiki képzelheti magának.
Ákos ur a szomoru inség daczára is alig állhatta meg, hogy ne nevessen.
„Jöszte, Máriám, édes fiam, jövel, „te pelikán szerelem gyöngye!“
folytatá a mult idők embere, s szinte hallatszott, mint lepé el keblét a
kedélyesség. „Születésed előtti boldog korodra kell emlékeznem, mikor te
még – oh elfog az érzés, az öröm és fájdalom! De hiszen te nem voltál
még akkor oka örömemnek, nem is lehetsz tehátlan oka mostani
fájdalmamnak. Bocsánat, uram, bocsánat egy öreg ember kitöréseinek!“ és
ölbe kapá a cserebogár-fejet és könyükkel áztatá.
„Oh folytassa, kérem!“ zokogá a lágyszivü regényiró.
„Igen, folytatom. Adj erőt a folytatáshoz, szent költészet, mely
ifjukori napjaimban oly gyakorta háborgattál! Bécsben még föl sem
léptem, a mint ott mulatásom első vasárnapi délutánján, kutyaként kisérő
nemzetboldogitási, hir- és pénzszerzési ábrándjaim társaságában,
kisétálék a Praterbe. Tudja ön, uram, hogy ez a Prater az, minek a pesti
városligetnek kellene lenni?“
„Tudom.“
„Igen, tehát ide gyalogoltam én, és oh, kérdem önt, uram, tehet-e arról
a fiatal ember, ha szivnyugalomfosztogató országos gondjait üstökön
ragadják emberi érzelmeinek pandurjai s azt kiáltják elébe: „Hóó!
megállj! hátra az agarakkal!“ tehet-e arról, ha a szív megfelejtkezik
magáról, a midőn feltalálja
üdvkéjmámorbáj-édenjátszimosolytavaszsugársohajképzelte ideálját!?
Engedelmet, ez németül van gondolva: nem tudom, ha vajon…“
„Értem!“ mondá Ákos ur, s visszagondolt egy pár, 1846-iki csinos nyelvü
magyar versiróra.
„Rövid leszek, nagyságos uram. A Praterben sétáltam. Egy terepély hársfa
lombjai alatt egy nő ült. Kezében hárfahangok, ajkain énekdallamok
nyugovának, majd fellázadva, majd szeliden ömledezve. Nem beszélek
sokat. Oh, szép volt e nő, szép, mint „a harmatcsepp csókja az élet zöld
levelén,“ mint „a kékség lehellete;“ és szivem elkiáltá magát: „repülj
föl, föl a légbe!“ Huszonhat éves voltam… Bocsánat, hány éves ön, uram?“
„Harminczkettő,“ felelé a regényiró, s meg nem foghatá e kérdés
szükségességét.
„Ugy meg fog ön engem érteni; igen, ön ért engem: mert oh, melyik 32
éves ember ne lett volna legalább egyszer életében 26 esztendős!“
„Igazság!“ mondá Ákos ur, pártolni bátorkodván a sipládás vakmerő
állitását.
„A nő, kit megpillanték, a természet izlésének a szó legteljesebb
értelmében becsületére vált. Ott ült ő a hársfa lombjai alatt…!
Hurjainak s ajkainak zenéjére a Prater szabadon legelő őrei közül
mintegy 29 darab körébe csődüle, nyakon bámulván őt és az andalitó
zengzeteket. A többi állatokat, kik körülállák, nem is emlitem. Csak azt
mondom, hogy én is ott állottam. Szellemem jobb része lágy ájulásba
rogyott. Huszonhat éves voltam, uram!“
„Bizony már benőhetett volna akkor feje lágya,“ gondolá Ákos ur, de nem
mondotta szája.
„A hárfamüvésznő megszünt zengedezni; csend lőn; egy távol werkli
hangjai emelgeték csupán a percz ünnepélyét; vadul regényes állapotban
reszketett bennem a fiatal sziv. A hölgy fölemelé szemeit rám, fogytam,
olvadtam, perzselődtem. Nem állhattam ellent, leereszkedém egyik
térdemre melléje.
„Mi a neved, angyalom?“ kérdém először is, és keze szára után nyulék.
„Az enyim?“ kérdé ő, szintén először, s kezembe fekteté kezét.
„Igenis, a tied, oh, a tied…“
„Az én nevem Genoveva Afanazia Thekla,“ mondá ő.
„Fogsz-e engem szerethetni, édes Genovéva Afanázia Theklám?“ kérdém én.
„Tégedet?“ kérdé ő, s rám nézett egy pár szemmel, melyeknek párját,
becsületemre mondom, még az akkori pesti német szinház choristánéi
között sem láttam soha.
„Igenis, engemet!“ állitám én, s melléje ülepedém.
„Foglak,“ mondá ő.
„Igazán? édes Genovéva Af… stb.“
„Bizony Isten, igazán! te kedves, te szelid ábrándozó!“ erősité
Genovéva.
„Végem volt. Szerettük egymást. A hölgy hollófürtei felém fordulának és
sötét árnyat vetének érdekes czitromképemre, szemem szemébe, lelkem
lelkébe tapadt.“
„De hát nemesebb, magasabb vágyai?“ kérdé Ákos ur. (Meg kell jegyeznünk,
hogy Ákos ur a fentebbi eljegyzési vallomásnak a sipládás szájában csak
azért engedett oly szabad folyást, mivel az kétszeresen érdeklé őt, ki
nehány hét mulva szintén össze vala kelendő a literurától visszavonult s
most dusgazdag aradmegyei birtokos, Degré Alajos egyetlen leányával, a
bájos Degré Jolánnal.)
„Oh, én megfeledkezém mindenről – felele savanyu arczczal a
sipládamüvész – felejtém Alemanniát, felejtém magas vágyaimat, és
mindent, mindent: mert ama perczekben elhitetém magammal – miről
magányos óráimban gyakran álmadozám – hogy az ember tulajdonképen csak
arra van teremtve, hogy párját keresse s találja e földön, s vele boldog
egyszerüségben, lágy kenyér és kemény viz társaságában, élje le
hátralévő napjait. De oh, én siralmasan bántam meg fiatal tüzű, s mégis
szamár tettemet!“
„Hogyhogy? szamár…“
„Igen, szamárságomat. Vak szerelmem csakhamar örökre kötött össze
Genovévámmal, ki az ifjuság és kellem mindenható istennőjének tetszett a
hársfa lombjai alatt. Nem akarom önt soká fárasztani beszédemmel.
Fájdalom! elég hamar megtudám, hogy az imádott holló-fürtök ragasztékok,
a piros arczok mázolékok s a gömbölyü tagok pótolékok valának. De össze
valék vele kötve örökre, szöknöm nem lehetett. Csakhamar
paprikajancsi-féle szinpadot nyerék nőm apjától, egy lerchenfeldi
komédiástól, hozományképen. Ehhez kelle nyulnom; éles hangom, bő
olvasottságom, tapasztalásaim és saját számos dolgozataim igen nagy
hasznomra valának e művészetnél. És hires valék Bécs környékének minden
búcsu-ünnepélyén és a Praterben. Végre megvénülvén s ez iparágból
kiszáradván, visszagondoltam hazámra s – 1846 észtermésem szerint itélve
– a művészetnek itteni számtalan, parlagon heverő, mivelő kezekre leső
pusztáira. Werklit szereztem, s egész családommal leérkeztem Pestre,
épen az napon, midőn a – mint hallám – Lisznyai Damó Kálmánt temették
nagy halotti pompával.“
„Igen, ő benne halt ki egyik ősfaj, melynek itt-ott felásott több
csontváza fölött napjainkban oly nagy fejtörésbe kerülő szemlélődéseket
tartának tudósaink, soká nem tudván elhatározni, az emberek mily
osztályához tartozhattak tulajdonképen eleven korukban, miután minden
ily egyes csontvázra ki volt faragva e szó: Universal-genie.
Családjával, mondá ön?“ kérdé tovább visszatérőleg a sipládást.
„Igen, uram, azon hölgy, ki szerény sipládámat kinozza jelenleg az
udvaron, erőtlenül, alig hallhatólag, ez az én Genovévám.“
Ákos ur lenézett az ablakon, s ugy tetszett neki, mintha felöltöztetett
paszulykarót látna egy kis ketrecz elé szurva, mozdulatlanul.
„Ez pedig itten egyetlen örökösöm – folytatá az agg bajnok – sokáig
gyümölcstelen családi élőfa késő és fiatal csemetéje, fiam, Ingomár
Jaromir Mária. Hol is vagy, Maris?“
A sipládás fia ismét aludt és hortyogott, miközben egyik keze, mely
nagyon hozzá volt már szokva apja ölelgetéséhez, ennek tátongó
csizmaszárába enyészett el. Végre megtalálá az apa a fiu gubancs fejét s
bemutatá Ákos urnak.
Mintha biz ő azt már nem látta s meg nem nézte volna azelőtt!
„S minőnek találá ön ujra Pestet?“ kérdé a ház ura.
„Jaj, édes nagyságos uram, másképen áll itt a világ, mint én képzelém.
Nem hiszek szememnek, nem fér a fejembe, a mit látok és hallok.
Hajdankori rokonérzelmü barátimat nevökről sem ismeri senki. Az akkori s
azóta feltünt magyar irók pedig mind Dárius kincseivel birnak; köztök
legelsők – mint hallom – Czakó és Obernyik, kik épen a mult hónapban
vették meg együtt Tolna megye egész határát. A müvészet pedig annyira
haladt ez országban, hogy minden pesti werklis már gőzsipládákat
használ. Én nagyon elmaradtam. Ide érkeztemkor a honi pártolásával
akartam itt magam iránt jó véleményt gerjeszteni, de már a komáromi
várszinház költője, Jókai Móricz (kihez ut közben szintén betértem)
figyelmeztetett, hogy ne bolonduljak, mert az ilyeseken a mai időben már
fen nem akad senki, miután azok számára, kik ezt nem teszik, bizonyos
veres tornyok már ugyis több helyen vannak az országban, miknek hiját
nagyon lehete érezni 1845-ben. Árván maradtam, uram, éltem vége
napjaira… Oh, uram, észkáprázás és szivbolondulás: ezek a fiatal ember
mételyei!“
A sipládás fiának az apja elhallgatott, azután nagyot sohajtott,
felzavará fiát és felkelt ülő helyéből.
Ákos ur tökéletesen ellágyult, de azért mégis némi öntudatlan örömet
érze szivében. Miért is ne érzett volna? Az orvos örül, ha beteg testhez
jut; a regényiró örvend, ha dult lélek tárja fel előtte titkos
történetét.
„Még egyet, polgártárs! Hogy hivják önt?“
„A nevem Joseph Mária Besenstiel, nagy jó uram.“
„Lehetetlen! A név nem egészen ismeretlen előttem, olvastam valahol.
Bizonyos lehet ön benne, hogy ön és neje számára nem sokára helyet
szerzendek valamely aggok intézetében. Fiát illetőleg pedig gondoskodni
fogok, hogy okosabban vezéreltessék a világ szinpadára, mint apja. No
no, ne hálálkodjék ön; meghiszem, meg, hogy áldott egy ember vagyok,
csak ne rohanjon ugy reám, még eltöri kedves pipámat. No ne vinnyogj te
is, Mária. Menjenek, addig is e kevés pénz.“
Mintegy 30 garas lehetett, mit Ákos ur a két szerencsétlennek,
előlegesen, kezébe nyomott. Azután nem tekintve zokogásaikra,
hálarebegéseikre, kitolá az ajtón.
A lépcsőkről egy rebegő szózat hangzott fel: „Az Isten áldja meg a
magyar irókat!“
A sipládás fia elvezeté a sipládás fiának az apját.
Ákos ur pedig nekiült a regényirásnak, és a regényirás szerelmes
gondolatainak ide s tova röpkedése daczára is képzelhetlen gyorsasággal
haladt.
E regényben lesz megirva a jelen ábrány hősének halála is.
FIATAL ÓRIÁS.
(Magyar titok vagyis hazai rejtelem.)
Mi csöpp s mi okos!
Duzsárd.
(Magyar pogány hitrege.)
ELŐJÁTÉK,
mely nem tartozik ugyan szorosan a dologhoz, de mely még sem arra való
egészen, hogy csupán lapot töltsön és honoráriumot szerezzen. Történik
egy hirlapiró szobájában. Nappal.
Nem régen történt, a mit röviden el akarok mondani.
Dél felé járt az idő. Miként ez időben rendesen, ugy akkor is hirlapirói
trónomon, egy becsületes szalma széken ültem, melyről a fővárosi
bérkocsisok, naplopók és tolvajok stb. országának nyilvános ügyeibe
szoktunk beleszólani. Pillanatom iróasztalom zöld posztóján hevert. Nem
akarom ezzel azt mondani, mintha ezen emlitett szalmaság és zöldség
hatással szoknának néha lenni azon előttem fekvő papirszeletre, melyre
tollam fejemnek kiáradó gondolatait egyenkint vezetgeté által.
Kopogást ugyan nem hallottam, azonban egyszerre nagy szelet hajtva
benyilik szobám ajtaja. Ha dicsekedni akarnék, azt mondhatnám, hogy
legényem, a gazember, valami közel eső kocsmával cserélte fel ezuttal
előszobám unalmas magányát; azonban meg vagyok győződve, miképen
legényem ezen vétkes kötelesség-mulasztását ugy sem hinné el senki. A
benyilt ajtón tehát, minden bejelentés nélkül, egy feketén öltözött
szőke uri ember lépe be. A mint belépett, mindjárt gyanitám, hogy vagy
házas, vagy özvegy, vagy pedig még nőtelen ember. Mert oh, a kit az élet
vihara ugy meg korbácsolt, mint engem és fájdalomdus számos „fiatal iró“
barátomat: az nem mindennapi tapintattal bir az emberek belső jellemének
azonnali átpillantásában!
A szőke ur kezében finom nádpálcza, szájában égő fél szivar vala;
egyébiránt csinos fiu volt, s akárki is érdekesnek nevezhette volna, ha
ugy tetszett neki. Magam is első tekintetre azonnal szerencsémnek kezdém
tartani, hogy szerencsém lehete hozzá.
Fölemelkedtem üdvözletére s házi sapkám után nyulék. Tekintetem kérdőleg
fordult feléje.
„Soh’se fáradjon – szóla hozzám – csak tessék élni a kényelemmel: inkább
fölteszem én is kalapomat s folytatom félbeszakasztott szivarozásomat.“
Valami fiatal iró lehet, gondolám.
„Ön el van foglalva – folytatá – nem fogok sokáig alkalmatlankodni.“
„Oh, kérem, tiz sorral több vagy kevesebb, nálunk nem tesz semmit,“
biztatám az ismeretlent.
„Mindegy, rövid leszek,“ szóla határozottan. „Köszönöm, nem ülök le.
Csupán ezen iratokat akarom önnek átadni, melyeket csak azért hoztam el
magam személyesen, hogy teljesen biztos lehessek azok kézrekerülésében.
Egy novella ez, mely egészen a mai kor igényei szerint készült, s azon
modorban, melyet mai beszélyiróink nagy része szintén követni látszik,
de teljesen még egyik sem ért el mind e mai napig. A novella mellé egy
levél van mellékelve. A levelet tessék elolvasni, s a beszélyt átküldeni
Frankenburgnak. Évekig foglalkoztam a külföld szépirodalmával s éltem az
életet, hogy megtudjam: mi az élet? Studiumom gyümölcseit most akarom
legelőször előtálalni. Ugyanazért önre nézve is egészen közönyös annak
tudása: ki s mi vagyok én.“
„Épen nem vagyok kiváncsi,“ gorombáskodám felzavartatásombam.
„Önhöz fordultam kérelmemmel, ki, mint látszik, némi viszonyban van az
emlitett szerkesztővel; ámbár, mint hallom, ön is az insurgensek sorába
lépett.“
„Hová, instálom?“ kérdezém.
„No, azon 10 tagból álló insurrectióba, mely egy ideig nem irand
divatlapokba.“
Valami vén iró lesz, gondolám magamban.
„Ah, elménczség! Ön elménczkedik is?“ kérdezém.
„Szoktam. Tehát ujra kérem önt, hogy e novellát közölje az Életképekben.
A mit erre nézve még el kellene önnek mondanom, azt bővebben
olvashatandja ön a levélben. Isten önnel!“
„Részemről a szerencse!“ kiáltám utána.