annál több joggal fogjuk ezt mondhatni csak egy tized mulva is. A vasut
készül, Debreczenre nagyobb figyelem fordul, mint valaha, s néhány év
mulva eddig ismeretlen élet fog bele szivárogni, nagyobb mozgalom, s ha
Isten ugy akarja, nagyobb anyagi jóllét fog benne támadni, és a
művelődés, polgárisodás szövétneke fellobogand, szóval: a város – ha
szabad magamat igy kifejeznem – európai szint öltend magára. És kérdjük
szerényen: lesz-e még akkor is Debreczen sajtó és folyóiratok nélkül,
mint most? fognak-e még akkor is iróink kizárólag Pesten, ezen
zagyvalékában valamennyi nemzetelemnek, tartózkodni? fogják-e mondhatni,
hogy a tiszta, romlatlan magyar nyelv hallására s tanulására nincs
alkalmok? fogják-e merni még akkor is, saját alkatú, egyszerü nyelvünket
idegen ajkakból átkölcsönzött, ész és értelem, nélküli czifra
szólásformákkal, a külföldi finom társalgási tón előteremtése végett,
eltorzitani? lesz-e még akkor is panaszuk regény- és drámairóinknak,
hogy nagyobbszerü sajátos magyar élet nincs, melyet mintául vehetnének
dolgozataikban? el fogjuk-e nekik hinni, hogy azon személyek, kiket
műveikben elénk állitnak, nem csak a könyvben, de az életben, a
valóságban is magyarul beszélhettek? s lesznek-e még azután is
kénytelenek nagyobbszerü bonyolódások szinhelyévé a külföldet tenni, s
idegen tárgyakat és személyeket elénk rajzolni? fogják-e mondhatni, hogy
ha van is magyar élet e hazában, az csak a vidéken található, de hogy
ezen vidéki magyar élet oly kisszerü, oly örökkön örökké egyforma és
unalmas, miképen abba magasztosabb költői világot helyezni csak nevetség
és szánandó igyekezet? – Igen, mi szeretjük hinni, hogy ez mind máskép
leend egyszer, s hogy nagyobbrészint Debreczennek van fentartva azon
dicsőség, mindezen bajokon és szükségeken segiteni, és hangot adni a
magyar világnak, mely után az a szüntelen pengetett, de mind e mai napig
oly kevéssé megközelitett nemzeti önállóság és nagyság révpartjára
juthasson. Arról gondolkodni eszünkbe sem jut, hogy Debreczen valaha
felülmulja a már természeti fekvésénél fogva nagyobbakra teremtett
Pestet; de azt igen is hiszszük, hogy a tősgyökeres magyar Debreczen
leend ellenére a külföldi elemekkel elárasztott Pestnek nemzetiség
dolgában, szigoruan őrködendő, nehogy e legdrágább és nehéz harczokkal
kiküzdött kincsünket csak távolról is vész fenyegethesse. Debreczentől
most kivánni ilyeneket képtelenség: mert elmondák azt már mások, hogy a
mostani Debreczen egy nagy semmi, melyből azonban hatalmas teremtő kéz
sokat, egész világot alkothat.
Debreczen tehát figyelmet igényel. Ugyanazért vevénk magunknak mi is
szabadságot, azt azokkal, kik itt még soha nem voltak, s kik mégis
egyszer másszor ide kivánkoztak, kissé beutazni, és nem többet, mint
Debreczen nyilvános társas életéről némi kis ismertetéseket közölni. Bár
találkozzanak sokan, kik oly tiszta buzgalommal, mint mi, de avatottabb
kézzel és fontosabb szavakkal igyekezzenek figyelmeztetni azokat, kiknek
a dolgon mozditani érdekök- és kötelességökben fekszik. Mi igénytelen
szavainknak ily fontosságot nem tulajdonitunk. S e szerény
nyilatkozattal rögtön megszakad az akaratlanul ily hosszura nyult
bevezetés vezérfonala. Következik az
ELSŐ FEJEZET.
Ebben a kegyes olvasó nagyszerü csizmadiát fog, azaz: szörnyen
rászedetik. Álmélkodva tapasztalandja ugyanis, hogy itt nem utazás
Debreczenben, hanem tulajdonképen utazás Debreczenbe foglaltatik. Azon
tagjai a polgári társaságnak, kik nem tudják a különbséget a ben és be
között, nem értik tökéletesen e beszédet, min azonban ezuttal nem
segithetünk. Egyébiránt a második fejezetben majd beváltandjuk adott
szavunkat.
És most, nyájas olvasónöm, kövesse ön Berzsenyinek Lilihez intézett ezen
szavait:
„Nyujtsd néki gyönge karodat,
Hagyd vezérljen tégedet!“
Ön pedig, nyájatlan olvasóm, csatlakozzék hozzánk, gyujtson rá, ha ugy
tetszik, azon honi szivarra, melyet csak nem régiben külföldi gyanánt
szivott ön: majd megmondom, mikor tegye le. Kövessenek tehát önök, én
leszek az ariadnei fonal, mely önöket nagy tömkelegbe vezetem. S ha e
tömkelegben levő szörnyetegek közül csak néhányat lehetne is szerencsénk
különben igen szelid szándéku látogatásunkkal kipusztitani, akkor
nagyobb hálára fakadnánk, mint hajdan Kreta Theseus irányában, midőn azt
a Minotaurustól megszabaditá.
Derült nyári délután van. Csak nem fogják önök rólunk azon
lovagiatlanságot feltenni, miképen önöket borus vagy épen sáros időben
vezetnők sétálni, mi több Debreczenbe? Tisztán ragyog tehát a nap a
végetlen égkupról a nagyszerü alföldi sikra, mely örök csendben s
fárasztó egyformaságban terjeszkedik ki hazánk Kanaánjában, hova
párduczbőrös őseinket tej utáni szomjok s méz utáni éhségök csalogatta
ki (ha igaz) a paradicsom elpusztult országából, s hol a mai időben
báránybőrös honfitársaink szomjokat borral s éhségöket szalonna-,
kolbász- és gulyáshussal csillapitják. De minthogy szükséges, hogy nagy
utunk megkezdéséhez bizonyos kiindulási pontot válaszszunk, kövessenek
engem önök e végett a képzelet egy nagy ugrásával Debreczen egyetlen
mulató helyére, a nagy erdőbe. Mintegy negyedórányi távolságra van ez a
várostól, s valóban olyan hely, a minőt az ember, bármely világtájról
érkezett legyen is Debreczenbe, az ezt környező vidékek kopársága
feletti desperatiójánál fogva, csak álmában sem hitt feltalálhatónak. S
a mint igaz ez: ugy igaz az is, hogy azért még koránsem valami különösen
szép és ritka jelességü tünemény biz ez a nagy-erdőféle mulató hely.
Olyan pesti vagy pozsonyi városliget akarna lenni, csakhogy, mint sok
más dologban, ugy itt is nagyon keveset nyertünk a puszta akarattal.
Ezen szoros értelemben vett nagy erdő, a tulajdonképeni nagy erdő
Debreczen felöli kezdetén van; alkatrészei pedig: egy eléggé csinosan
épült fürdőház s ezzel összeköttetésben egy csapszék, ivoda és zabálda,
hol az ember megfürödhetik, ha helyet, ehetik, ha ételt, s jót ihatik,
ha jó italt kap. Különben itt még nem igen ismerik, mi a kényelem s a
megelőző, pontos szolgálat; magán hordja ezen mulató hely is némi
részben az alföldi csárdák bélyegét, hol az ember inkább boldogul szép
szóval, mint pénzzel, s hol az ember igen jól lakomázhatik, ha a
lakomához tartozókat önmaga hozta s készité is el magának. Megvannak
ennek is természetes okai, melyek közül fő az, hogy Debreczennek művelt
és „fruges consumere natum“ publikuma igen csekély, és azon – szabad
legyen igy neveznem – civisszellem, melynek életigényei oly igen
parányiak, s mely boldog, ha elmondhatja, hogy „csak megélünk bizony mi
is szegény ember módjára!“ s mely oly nehezen változtat apjától öröklött
életrendén. Miről azonban talán még bővebben szólandunk alább.
Egy csinos kis parkon, mely azonban privát emberé, s egy másik
parkocskán kivül, mely legujabban közhasználatra készült, s melyben a
hideg fürdés igen érezhető szükségének is akarának nem régiben
priszniczi vizzuhany felállitása által némileg eleget tenni, nincs itt
semmi, a mi emberi kezek gondos ápolására mutatna, ha csak a vendégház
előtti, meglehetősen csorba s még uj és rövid fasort nem számitjuk még
ide. A többi, a mi van, csupa természetes erdő; de bele jutni s benne
sétálni szabolcsi embernek nem eshetik roszabbul, mint annak, ki a
Saharán oázisra bukkan. Növénydús tér és jó viz: hol ez van a
Hortobágyon, ott a Hortobágyon oázis van. Pedig mióta Debreczen fenáll,
vagy mióta a törökök elkotródtak vidékéről, csak egyéb is történhetett
volna itt, a mi kivánatossá tenné az ittmulatást.
Pünkösd hétfőjén szokott itt évenkint a nem annyira hires, mint inkább
derült, számos és maga nemében páratlan népmulatság végbemenni, hol
fesztelen társaságban együtt iszik és vigadoz vagy 10, 12 ezer
tősgyökeres magyar ember, ha nem több. Ez pünkösd hétfőjén történik.
Pünkösd keddén pedig azon csoda ragadja magára a közbámulatot, hogy a
mulató népség egyik fele, a férfinemmel hasonló számu ólmos és ólmatlan
fütykösök históriai nevezetességü működése alatt, ki nem küldé lelkét a
zöld pázsitra legelni; másik fele pedig a boros kancsók feneketlen
örvényében nem lelte siralmas kimultát. Részletes leirását e mulatságnak
tárgyavatottabb kezekre bizzuk. – Vasárnapokon kijárnak ide azok, kik
különben egész héten munkában és foglalkozásban vannak; leginkább pedig
azért jönnek ki ide, mivel máshova nem mehetnek. Befogatja ilyenkor
három „csikóját“ ekkós (gyékény fedelü) szekerébe nem egy civis polgár,
beleülteti civáját és családi örömeit, nem különben a családi
búkergetőket, a nélkülözhetlen házi és uti butorokat, az öblös
kulacsokat; s kiérvén, letelepszenek egy terepély fa árnyékába, s mig a
kulacs ki nem aszik s a tyukok otthon el nem ülnek, van mulatság és
dáridó! Pesten az ilyet zöld mulatságnak nevezik.
De mi, mint minden utazásnál, ugy itt is a dolgok köznapi rendes
folyamát, s nem a rendkivüliségeket akarván szemlélgetni, hétköznapon
teszszük itt zarándoklásunkat. S ilyenkor, mint láthatják önök, erősen
kevés embere van ide kün a nagy Debreczennek, de a mi mégis van, az a
városnak dióhéjban megférő müveltebb, előkelőbb közönségéből, vagy ha
ugy tetszik, tejföléből, zamatjából való. Tekintsünk kissé körül e
tejfölben és zamatban.
Amott a fák közt sétálgat 5–6 hölgy, pedig csinos hölgyek, és nem csak
csinosak, hanem azonfelül magyarok is, nem a közös értelemben, hanem
magyarok par excellence. Mellettök s velök két arszlán van: egyik barna,
másik szőke serénynyel; egyik alacsony, másik magas; egyik ficzkándozó
mint a csik, másik komoly mint a talyigák tátosa; egyik mindig nevet és
elménczkedik, a másik szüntelen búg és turbékol, s az erdő minden
luczernavirágából mézszavakat akarna kiszopogatni. De mit tehetnek ők
róla, hogy a természet külön belső és külsővel áldotta meg őket? s
elvégre is az ily világos ellentétek csak nevelik a társaság érdekét.
Beszédjök tartalmát nem leshetjük, kilétökkel sem törődünk, a mi reánk,
igénytelen vándorlókra, ugyis mindegy; csupán társalgásuk nyelvére
figyelmezünk, s ez ujabb izlésü magyar. De már hogyan is lehetne ez
másképen? Az ifjak után néhány ölnyi távolságra két tisztes korú és szép
kiterjedésű hölgy mozog – anyák vagy őrhölgyek – egy szintén ilyen koru,
de kevéssé kisebb terjedelmü urtól mulattatva, a mit a számtalan jóizü
kaczagásból gyanitunk. Ezen ur vagy agglegény, vagy özvegy ember,
különben ily nagy dolgokra nehezen adná rá fejét. Ezek ó-testamentomi
magyar nyelven beszélnek.
A mint a fiatalok előbbre haladnak, a fák sürüjében egy harmadik
arszlánnal találkoznak, ki alkalmasint véletlen meglepetésre számitva,
régóta ácsoroghatott már az erdőben, s ez ártatlan időtöltés közepett,
hajh! mi kinosan várhatta a találkozást, és mi földöntuli bájjal
körüllengve lebeghetett lelkének ablakai előtt… ő!… már hogy ő!
„Csókolom kezeiket, nagysáskáim!“ – E három szóból a világ nem szokott
semmit sem érteni, de mi mégis megértjük belőlük azt, hogy a ki elmondta
őket, előkelőbb házból való „nobel“ fiu, s a debreczeni salonokban
megfordulni szokott szeretve tisztelt egyén. E három szót arszlánunk
egy, az egész társaságnak szóló átalános bókkal kisérte a levegőbe,
melyre a nagy- és kis-sáskák viszont bókolának, kivevén egyet, a ki
akaratlanul hátra fordult, arczát zsebkendőjébe takará, mintha onnan
azon pirt akarta volna letörülni, mely azt rögtön elfutá. Pedig
„nyemozse ellentállani!“ azt mondja Lajos urfi a „Szökött katoná-“ban.
„Instálok én is egy kis helyet szép körükben!“ folytatá az arszlán oly
édeskésre rántott arczizmokkal s oly epedő lágy hangon, mintha attól
félne vagy bizonyosan tudná, hogy instálása nem teljesittetik. Ezután
kifeszité két kezét a jövevény arszlán s oda löké a már honositott két
arszlán markaiba, és három vigyorgással kisért megszámlálhatlan baráti
kézrezgés megy végbe, mely alatt a mult farsangi bálokból felmaradt s
tiz krajczárért tisztára mosott fehér jaquemare-ok szintén kinyilnak,
valamint kinyilnak tavaszi napokon a sárgabélü tulipánok fehér levelei.
„Hozott Isten, bruderkám!“ ekkép nyitá fel üdvözlő ajkát a
csiktermészetü arszlán; s ezen gyönyörü „bruderkám“ köztünk, kik
Debreczen „tejföle“ közé tartozunk (annyiban t. i., a mennyiben mi is
kaputos emberek vagyunk), olyan valami atyafiságos megszólitás volna;
legalább nem szoktuk vele akárki fiát megtiszteli. „Ugyan miért nem
jöttél elébb? – folytatá nemes nehezteléssel. – Az egész délután ide kün
mulatunk. Az imint fagylaltoztunk, azután megrendelődött[3] a rántott
csirke, a mely nem sokára készen lesz, s a hol te is velünk tartasz,
ugy-i, bruderkám? Tudom, rigen nem ettél oly jón izüt, István, mint e
lesz, hehehe! (Erre egy pajkos pillanatot vágott István arszlán szeme
közé a csintalan arszlán, ugy hogy ismét a pirulásnak adta magát a
hölgyek egyike.) Utóubb maj – ezt fülébe sugá arszlán társának, de ugy,
hogy még az erdő fületlen gombái is meghallhatták – utóubb maj meg
sámpágnirozunk! Andungom van, hogy igen jóul fogunk még ma mulatni.“
Engedelmet kérünk, de kénytelenek vagyunk e beszédnél még tovább is
időzni, mert ritka dolgok és szokatlanok Debreczenben, a miket ezen
arszlán beszélt. Kün lenni, pedig egész délután kün lenni! Már mire
valók azután a regényes tanyák, azok a trágyaillatu ősi Tusculanumok?
mit vétettek ezek, hogy ily szép nyári napon nem ők látogattatnak meg,
hol annyi szép retek terem, annyi csirke szaladgál és annyi saláta
fejesedik! Ez különös! Fagylalt! Nézzen körül bárki a debreczeni sikon,
lát-e egyhamar valamire való vizet, mely télnek idején megfagyhatna, s a
két czukrász vermeit jéggel láthatná el, s mondja azután, hogy nem
ritkaság a fagylalt. Rántott csirke a nagy erdőn! Mintha bizony
Debreczenben minden Isten adta ház udvara nem lenne tele apró marhával,
s mintha a debreczeni világnak épen a nagy erdőre kellene kimennie, hogy
rántott csirkét ehessék, holott azt minden gazdasszony tizszerte
gazdaságosabban s izletesebben készitheti el magának s övéinek otthon.
És még az a sampágninak csufolt, három pengő forinton fizetett, egy
pengő forintos eperjesi pezsgő! Mi istentelen szándék vert gyökeret
kebletek odvában, oh! arszlánok, kik Debreczen közvéleményét akarjátok
egy csapással lerontani, mely büszke öntudattal azt tartja, hogy nyári
időben nincs dicsőbb ital a hazátok homokföldjén termett és szulini
savanyu vizzel vegyitett vinkónál, alias: kerti bornál, mely ha könyeket
facsar is ki szemetekből, ezt csak azért teszi, hogy megmuttasa, miképen
„sirva vigad a magyar.“
Meg is telünk nemes haraggal ellenetek, elhagyunk benneteket nagy fát
mozgató terveitekkel együtt, és haladunk kitüzött nagy czélunk felé,
arczainkkal fordulva Debreczennek, a ritka jelességünek. A már feljebb
érintett, s a vendégház előtt elnyuló fasorok között andalgunk most,
melyekből igen kitünik a jó szándék, haladni akarás és nagy czélok utáni
törekvés. Felvirul majd talán ezeknek is egyszer nagy napjok, melyen,
jámborul ohajtott, diszben álmodott koronákkal fejökön, fognak
pompázhatni. De mintha belőlök is kinéznének a fiatalkori ábrándok,
melyek ritkán valósulnak, leggyakrabban pedig meghiusulnak. A homok,
melyben e fasorok közt járunk, csak bokáig ér; de hiszen mindamellett,
hogy teremtett az Isten jövedelmes pusztákat, hizott gulyákat és kövér
csürhéket, melyeknek zsirjával a porló homok is hentesnadrág-simává
kenethetnék: teremtett az Isten bokán felülérő lábszárakat is, melyek a
bokán alul eső fejelést és talpalást az ily száraz fürdőből
időszakonkint kivonszolják.
Ah! de mi kellemes hangok hasitják keresztül mögöttünk a levegőt? mi
„dallamdús“ ének ömlegése tartóztatja vissza önkénytelenül lépteinket?
Ha ön, szép kisérőnőm, nem bánja, várjuk meg, mig ezen nagy erdei
csattogányok jobban kibontakoznak a fák sürüjéből. S ime itt jön a 40–50
darab rőfnyi hosszu legényekből álló, életteljes, vidor sereg, itt
jönnek az ügetve sétáló, hazáért és szerelemért lángoló troubadourok,
párosan, illő rendben. Elődandárján e seregnek egy két sor sapkás,
nadrágos és csizmás alvezér diszlik (alkalmasint „szénátorfiuk,“ s ennél
és felsőbb határozatnál és ősi szokásnál fogva valószinüleg első
eminensek); a többi legénységnek minderre nincs szüksége, széles
karimáju kalap, bő gatya s meztelen láb pótolják ki ezeknél amazt.
Mindannyian a „Fóti dalt,“ vagy az „Adja Isten, hogy a magyart,“ vagy a
„Hazádnak rendületlenült,“ vagy egy szépen ömledező népdalt, vagy pedig
más ilyen, felfogásukhoz mért dalt harsogtatnak, s elég szabatosan, mert
iskolájokban a természetes énekre nem csekély gond fordittatik.
Mellettök majd elől, majd hátul – a mint a közjó kivánja – lépeget,
„búsan elfelejtve, sasként egyedül,“ egy komoly, férfiuságnak indult
ifju sereg értelmi lángjának csupa lélekkel bélelt, mindig éber
fútatója, a préczeptor uram, az utolsó nagy ribillió óta most már nem
tógában, hanem csak egyszerü fekete kabátban, s ugyanilyen szinü magas
kalap alatt. A kalap karimájától nem messze eső nyilásból pipaszár
nyulik ki, melyhez a mértéket leghosszabb tanitványa hosszától
kölcsönzé. Ajkai csak a pajzánok intésére nyilnak meg, vagy pedig akkor,
ha a közének-harsogtatásban elvesztik szemök elől a kerékvágást, mit a
homokban egy kis szél könnyen előidézhet, s ekkor megnyitja a préczeptor
uram zsoltárok által kitágult torkát, és azonnal utbaigazitó
gordonhangok robognak elő, melyekre a fák leveleiket hullatják s az
anyaveréb fiai öleléséből csiripolva tova repül. Midőn a sereg hozzánk
ér, akkorra megszünik az ének, az első pár pedig megkezdi a
sapka-emelést, kiknek példájára az utánok valók szintén szellőztetik
fejöket; szintén az első pár megkezdi az „alászolgáját,“ mely azután
betanult nóta szerint ugy fut végig az egész seregen párosával, mintha
valamennyinek száján egy szalonnával megkent madzag volna
keresztülhuzva, s ezen végezné pályafutását a kellemetes „alászolgá“-ja.
Ezen tanuló sereg a délutáni sétából takarodik haza felé, s mi is utánok
indulunk lassu léptekkel.
Kiérünk egy kapuhoz, s ennek mindkét oldalán elnyuló, elláthatlan
kiterjedésü árokhoz, melyek által egy a kapu szomszédságában
észrevehető, csupa nádtetőből álló, lebujféle földalatti üregben az
Isten szabad egének örvendő csőszféle kosztosa a városnak őriztetik,
rendesen többed magával. S itt van a nagy erdő vége, vagyis
tulajdonképen kezdete, s előttünk nagyobbszerü fasorok közé szoritott
nagyobbszerü homok mutatkozik. A kapufára két tudomásul-adás van
ragasztva: az egyik lövészet- és vadászattilalom, a másik
statárium-hirdetés. Ez utóbbit a fentérintett pünkösdi népmulatság
alkalmával óriási betükkel négyszögölnyi lapra nyomatni s alkonyatkor
illuminálni – nem szokták; csak a mulató vendégek fütyköseit s a
gyanuval terhelt ólmosokat szokták elszedegetni. Elég ez is, hogy az
ember örülhessen neki.
A fasorok mellett, mik között most haladunk, rácscsal elválasztott
kertek vonulnak el, melyek alig két év alatt varázsoltattak néhány
lelkes polgár által az azelőtt kietlen és kopár homokra. S itt
szemmellátható, miképen ezen polgárok magán érdekök világos
koczkáztatásával áldoztak a közérdeknek. És minél ritkább az önzés mai
számolgó (speculativ) világában az ily áldozatkészség, annál dicséretesb
e vállalat, s annál kivánatosb, hogy ezen nemes példa minél több
utánzóra találjon, hogy igy a fasorok másik puszta oldala is csinos
kertté alakittassék, a szemnek még tetszőbbre, mint az eddigiek.
Most mellettünk egy hintó robogott el, azaz: robogott volna, ha a lágy
homok miatt roboghatott volna, s nem kényszerittetnék egynémely
verselőnk szerelmi dalaiként csak lágyszeliden zökögni. A hintóban egy
uri ember ült, kényelmesen elterpeszkedve, s otthonos ügyességgel fuvá
ki szivarán a beszivott hatalmas füstgomolyt, melynél talán több sem
lakozott benne a besziváskor, a mit szellemnek s nem testnek lehetne
nevezni. A mint mellettünk elhaladt, épen akkor vevé ki egyik kezével
szájából szivarát, hogy alkalmunk legyen az egyik keztyüjére huzott
ragyogó karikákat megpillanthatni; másik kezével pedig ugyanakkor nyult
mellényzsebébe, s magasra ránta ki belőle egy kisded hengerórát. S mi
azon boldogitó hitben éltünk, hogy egy előkelőbb, fényesebb debreczeni
arszlánhoz van szerencsénk. Ah, de mi a patvar! A hintó oldalára vörös
jegyekkel bizonyos szám van irva; a kocsisnak magas bakján, még magasabb
fején s legmagasabb csucsos fehér kalapján bizonyos vontató és gázoló
néposztály félre nem ismerhető jelei vonulnak keresztül; az egyik lónak,
melynek szürke, ugyszintén a másiknak, melynek pej oldalbordái vannak,
csökönyös a járása. Ez alighanem fiakker – és reszkető örömmel kérdik
önök, nyájas olvasóim: tehát csakugyan debreczeni fiakker? tehát
Debreczenben is annyira kiterjedt már a civilisatió jótékony sugara,
miszerint utczáin, nem tekintve sarat avagy homokot, vörös számu fiakker
hintók döczögnek, s bátor elszántsággal neki hajtanak az utban álló
akadálynak, legyen az gyermek, ifju, férfi, öreg avagy védetlen asszonyi
állat? És jön e kérdésekre felelet, és a pillanatnyi illusió bájképei
elenyésznek. Ama bérkocsi, kocsis és ló, koránsem debreczeni, hanem
egyenesen pesti tünemény, mely a mult napon hozott valami pénzes utazót
Debreczenbe, s most viszfuvar találása tekintetéből itt tölt néhány
napot, a mikor akárki használhatja apróbb kirándulásokra, ha megfizeti.
Van is azután csodálat és bámulat az utczákon! És azon ragyogó arszlán –
„vajh ki ő, és merre van hazája?“ Már hiszen ha ezen határtalan és sokat
látogatott Debreczennek mindössze csak két homályos, s ezek közül csak
egy olyan vendégfogadója van, mely megérdemli, hogy becsületes ember
bele nézzen, már akkor csak tehet szert ilyetén ragyoghatásokra ennek
fő-főpinczére. Egyébiránt, hogy ő Debreczen legnagyobbszerü arszlánja,
ez áll, ezt senki kétségbevonni nem fogja, ezzel kár is a szót
vesztegetni.
Debreczenben nagy a collegium, sok benne a tanuló ifjuság; természetes
tehát, hogy ut közben néhány tekintélyesebb múzsafival is találkozunk,
kik harsány zaj, hahota és egymásnak szeszélyes lefőzése közben haladnak
a nagy erdőbe, hol, ha épen kedvök kerekedik és talán czigányokat is
találnak, bizonyosan mulatni is fognak, tánczolni is, borozni is;
egyébiránt, egy kis kurjogatást kivéve, csendesen viselendik magokat,
mely kurjogatás azonban a magyar zene lelkesitő hangjai közé ugy oda
illik, mint – hogy nagyot és képtelent ne mondjunk – a bajusz a
táblabiró urak konyult szaglálója alá. Ezen bajusz, ha soha nem moczczan
is meg, mindig kurjantani látszik egyet, kivált, ha a kenőcs nem
kiméltetett rajta. A debreczeni diák sem olyan már, mint a régi krónikák
festik. „Elfajult, elmívelődött!“
Utunkban még sok mindenféle ember halad el mellettünk. Debreczenben,
mint az alföldi helységek nagy részében, rendesen a városon kivül minden
irányban vannak a jobb ivó vizzel ellátott kutak, s minthogy a város
nagy s a közepén ásott artézi kut sok lakosra nézve távolabb esik, mint
a szinte negyedórányira városon kivüli kutak, azért az ezek felé vezető
utakat mindig telve látjuk vizhordó egyénekkel. Igy van ez a nagy erdő
felé vezető utvonalon is. Leányok, menyecskék, anyókák jönnek és mennek
barna kő korsóikkal, majd csendes és szomoru „szent egyedül valóságban,“
majd csendes és szomoru társaságban. Nem hinné senki, mily phlegmatikus
és aluszékony természetü ezen debreczeni nőnép már leánykorában is: hát
még ha leveti pártáját és civává lesz! Akkor meg ugy jár uton utfélen,
oly feszesen, komoran és kimért léptekkel, mintha mindig templomba
menne, minek kétségkivül megvan jó oldala, csakhogy ezen örökös
búskomorság csaknem annyit tesz másképen, mint: keleties indolentia,
melyet nem ártana kissé mozgékonyabb elevenséggel felváltani. Dehogy
hallana az ember valaha ezen kut felé vezető pályákon valami népdalt
lelkesen harsogtatni! Ez soha, vagy igen ritkán történik. De ime!
meghazudtolva látjuk magunkat. Népdal hangjai azok, melyek csekély
távolságra tőlünk, orr alatt termett rövidebb, sárkefeszerü szőrök közül
recsegnek elő és keréknyikorgás, lókehelés- és
bordapüffögetés-accompagnement mellett e szavakkal hatnak füleinkbe:
„Nincsen széna, nincsen abrak,
Ides lovam, agyoncsaplak!“ stb.,
mely szavak azonfelül még ritka élethű és tettetlen érzéssel
operáztatnak elő, minthogy alkalmasint ritka eset, hogy költő oly igazán
és hiven találta volna el legbensőbb érzelmi hangját valakinek, mint a
föntebbi dal irója emberünkét. S ki ezen ember? s mi ezen tünemény?
Debreczenben készült találós mesében fedezzük fel olvasóink előtt, mely
igy szól:
„Két kereke vagyon,
Civis benne vagyon,
Egy ló húzza nagyon,
Ménkő üsse agyon.“
Igénytelenebb és egyszerübb szállitó eszköz talán nincs a világon, mint
a debreczeni talyigák; tulajdonosaik azonban (kik alatt állnak a piaczon
ácsorgó hajtók) aránylag vetélkednek akármelyik kikiáltott pesti
fiakkerrel – szerénytelenségben. Az előttünk nyikorgó talyigán egy üres
hordó zörög, melyet szintén vizre visz a viztől irtózó talyigás. Ilyen
ellentétekből áll a világ.