„Igen? nevelő?“ ismétlé a táblabiró ur oly hangon, melyen más ember
csodálkozni szokott, s végig nézte a tulajdonképeni nevelőt. –
„Tisztelem a tens urat!“
„Köszönöm alásan; magamat ajánlom!“
Főnöke azalatt nem tudá elképzelni, hová lehetett két fiának s egy
leányának nevelője, és Sulc ur ismert lelkiismeretességéből
következtetve, szinte azt kezdé már hinni, hogy ő a már elutazott
táblabiró kocsija után szaladt, s addig szalad, mig azt vagy utoléri,
vagy lelkét kiadja: s im Sulc ur betoppan, oly égő arczal, oly pirosan,
mintha legalább is a debreczeni hentesek zsupszalmája alatt
perzseltetett volna.
S a mint bejött, Dorgács ügyvéd ur azonnal egy törülközőt keritett nyaka
körül, s olyformán, mintha lóháton ülne, egy székre telepedett. Sulc
urnak sem kellett több, hogy tüstént ollót-fésüt ragadjon s Hugli nemes
foglalkozásában, az azalatt bejött főnökné jelenlétében, amugy hugliasan
elbeszélje mai kiküldetésébeni eljárását. A műtét végeztével a
megelégedés nagy volt; különben is az ilyen sokféleképen haszonvehető,
és, quod plus, olcsó házi butorra ritkán szoktak neheztelni, akkor meg
épen nem, mikor hajat nyir!
HARMADIK FEJEZET.
Az instructor ebben is szükségesnek tartja lelke kimüvelését, s továbbá
is czélravezetőnek tartja e tekintetben az olvasást. E rövid fejezetben
foglaltatik az is, miképen Sulc ur rendkivüli rendes jutalmakban
részesül.
Már épen a megnyirt főnök nyakáról és saját nadrágáról kefélé le Sulc ur
az oda ragadt apróbb hajszálakat, midőn egyszerre keblét lázitó hangok
érinték fülét: a közel toronyóra nyolczat vert! A ház csemetéi, nagy
könyvkötegekkel hónuk alatt, máris fészkelődének Sulc ur körül, s
csakhamar közös vezérlete alatt megindulának szobájába a tanórákra,
gondolatokkal, milyenek egy borjucska agyában támadhatnak, midőn a
vágóhidra viszik, azaz: semmi gondolatokkal. A gyermekek elfoglalák
helyeiket, s ekkor Sulc ur, gyomra hatalmas inditványa következtében,
jónak látta előbb azon pohár tejet s ama kétkrajczáros zsemlyét, mely
asztalán reá várakozott, sub titulo: „reggeli,“ bekapni. Megtörtént, s
pillanat villámsebes játéka volt az egész dolog.
És kezdődött a leczke. Részletenkint ennek rajzát nem adjuk; nem mondjuk
el Sulc ur tekintélyes fellépését, kifakadásait, nem a gyermekek
makranczoskodásait: mindezek leirása külön czikket igényel. A tanitási
órának némi vázlatául csak azt jegyezzük fel, hogy az idősb fiu a hic,
haec, hoc-ot törte, a kisebbik nagyszájtátva betüzött, a kis leány
veszteg ülni, és Sulc ur türedelmesen türni tanult. Az utóbbi
leghasznosabb, de legnehezebb is; Sulc ur azonban bámulatosan haladott
benne. Sokat gondolkodott leczke közben arról is, hogy ennek eltelte
utána mily kellemetes időtöltést és élvezetet szerzend neki a
dráma-olvasás.
Nem tudjuk egész bizonyossággal, az összegyült tanuló gyülekezet
közörömére történt-e, vagy csak egyes felekezetek különös örvendetes
meglepetését okozá, midőn a toronyóra a tizet kongá? annyi igaz, hogy
valamennyi párt arczán változást lehete észrevenni. Még alig hangzott el
(de mégis elhangzott) a tizedik óraütés, midőn a felső emeletnek udvarra
nyiló ablakából Sulc ur becsületes nevét hallá hangoztatni. Sulc ur
tenyere viszketni kezdett; érzeni kezdé a büzt, és intett
tanitványainak.
„Mehettek!“ s e szót másodszor is kibocsátani ajkán csak luxus lett
volna.
„Su–úlc u–r!“ – hallatszott le ujra a felső emeletből ama félig szives,
félig leereszkedő hangoztatás, melyen a főnök organumára lehetlen volt
rá nem ismerni. S e hangra Sulc ur kidugá fejét az ablak rostélyzatán.
„Megyek!“ – s visszalöké fejét az ablakból a szobába, azután egész
testét a tornáczba, s ugy tovább, egész principálisa szobájáig.
„Elvégezte ön a leczkét, ugy-e, barátom?“ – kérdé a főnök, s egy irást
tartott kezében.
„Igen is, el!“
„Jól viselték magokat a gyermekek?“ – és iratai közt keresgélt a főnök.
„Nincs semmi különös panaszom reájok.“
„Valóban? Azt szeretem. S nem, lenne ön most oly szives, barátom, ezt a
kis replikát ezen pörben leirni? Ön jól és hamar ir, s minthogy ez oly
sietős –“
„Értem, tens ur!“ s ezen dicsériának, nem tudá, mosolyogjon-e vagy
vigyorogjon? mindamellett nagy statisfactiot sugárzó arczczal átvevé az
irományokat.
„Amice, ha délig készen lehetne.“
„Meglesz, tens ur!“ s ment az instructor s előre örült volna már a
győzelemnek, mit ebédig leirandó kis replikája által aratandna, ha
ebbeli szép reményeit dráma-olvasási meghiusult reményei el nem
kergették volna. De a türelemben Sulc ur már annyira haladt, hogy ezen
még csak nem is káromkodott.
És a mit más tán kétszer annyi idő alatt sem irt volna le, azt Sulc ur
lerántotta még egy negyedórával előbb, mintsem ebédre hivták volna: oly
páratlan ügyességü ember volt ő iróasztalánál és a lemásolásoknál. Pedig
ezen irás közben is mennyit alkalmatlankodának körülte holdvilág-képü
pajzán növendékei! mennyiszer rikkantotta el magát „Ne rázd az asztalt!
– feldöntöd a kalamárist! – megvágod a kezedet! – kiszurod a szemedet!“
stb., s hányszor kelle köztük békebiró szerepét játszani! A száraz
replika tehát a kivánt időre a kövér pör gyomrába temettetett és Sulc ur
ebédre hivaték.
NEGYEDIK FEJEZET.
Észtehetségeinek kipallérozására az instructor hasonlóképen itt is
hathatós eszköznek tartja az olvasást. Az is bebizonyul, hogy a szemek
pillanatai, ha találkoznak, gyakran megértik egymást, nemkülönben az is,
hogy az instructor szive nincs taplóból.
Asztal felett tanitványaira felvigyázni, hogy az illedelem szabályai
ellen ne vétsenek, a hust, pecsenyét a kisebbik számára felmetélni,
poharába vizet tölteni, villát, kést, kanalat, valahányszor földre
ejtettek, fölemelni: ilyetén elfoglaltatások zavarták rendesen Sulc ur
evésbeli élvezetét. A mai nap azonban e részben kivételt tőn, és Sulc ur
levesét szörpölvén, épen akkor végezte el szivében, hogy mihelyt felkel
az asztaltól, azonnal nekiül a fél napig már hijába hajhászott drámának,
midőn az inas, egy palaczk borral kezében (persze nem az instructor
számára, mert azt tarták, hogy a szükséges nevelői phlegmából és
birkatürelemből a bor által könnyen ki találna „rántódni“), mondom,
midőn az inas ijedező képpel belép, s jelenti, miképen a pinczében egy
hordó megeredt.
És megrémülének a ház oszlopai ezen hirmondáson, és nem tudta, mitevő
legyen a főnök, s ugyanazért egy ideig nem evett, hanem ivott; és nem
tudta, mitevő legyen a főnökné, s ugyanazért éjszakról délre, nyugatról
keletre veté az ő kétségbeesett pillantásait, hajdan szépnek nevezett s
néha még most is szépnek képzelt emlényszemeinek általa; és veté
pillanatát az egyetemes „szükségben segitő“ házi butorra; és felemelé
lassankint Sulc ur is nem szép, de zöld szemeit tányéráról a közinségben
forgókra, és a mint fölveté őket, a zöldeket, akkoron találkozának
velök, a kékekkel, s lőn pompás szinvegyület, és a négy szem két
pillantása megérté egymást!
„Ugyan kérem, Sulc ur, nem lenne ön oly szives, utána nézni a dolognak?“
– kérdezé a főnökné, s szemei kérést, bizalmat s tökéletes megnyugvást
sugározának.
„Igen, igen, Sulc ur, legyen oly jó!“ – szólal meg a főnök is illő
komolysággal, s szemét a tányérról fel sem emelve, mivelhogy épen egy
keresetlevelen törte fejét.
„Azonnal, nagysád! – igen szivesen, tens ur!“ és kirugván maga alól
székét, átvevé az inastól a pinczekulcsokat.
„Jancsi!“ – kiálta az instructor után haladni akaró inasra a főnökné –
„te itt maradj az asztalnál, küldd le Rózsit, hadd világitson Sulc
urnak!“
És Rózsi, a csinos szobaleány, vevén a gyertyát, meggyujtá azt
dörzsgyufával, holott égő szemének tüzével is meggyujthatta volna, és
levilágitott Sulc urnak a pinczébe a meggyujtott faggyugyertyával,
holott levilágithatott volna szemeinek ragyogó fényével is. A pinczében
egyéb baj nem volt, mint az, hogy Sulc urnak három abroncsot kellett a
hordó szétnyiladozó dongáira verni. S eltartott szinte egy egész óráig.
Oda fen már gondolkozni kezdtek és félni, és suttogni, hogy a hordónak
vagy csapnak nagyobb baja talált támadni, és sokallani kezdték Sulc ur
kimaradását. A mi véleményünk szerint azonban ez igen méltatlanul
történt: mert tőle, mint műkedvelőtől, mindig elég volt, egy óra alatt
elvégezni azt, a mit elvégzett, s mert ő mindeddig a kádárság
mesterségében iszonyu kevés előmenetelt tőn.
Mire Sulc ur feljött föld alatti expeditiójából, épen akkor emelkedének
az asztal vendégei ülőhelyeikről, és előtte most két ut állott nyitva:
vagy a többivel együtt felkelni és nem enni, vagy magányosan leülni és
egyedül ebédelni. Ő csakhamar az utóbbit választá. Magányosan leült és
egyedül kezde ebédelni.
„Majd ha elvégezte ön ebédét, édes Sulc ur“ – szóla Dorgácsné tens
asszony a mellékszobából kiáltván kifelé – „Ilkának egy kérése lesz
önhöz!“
És Ilka, a szemérmes 14 éves leány, ki már az instructor kezéből
kiszabadult, pirulva simult anyja mögé és lopva vetett kifelé egy
reményt kifejező pillanatot Sulc urra. Még nem tudá szegényke, hogy Sulc
urnak nincs hatalmában mamája csak egy kérését is megtagadni.
„De azért épen ne siessen, édes Sulc ur!“ – tevé hozzá a ház asszonya.
„Azonnal, nagysád!“ s tudta, hogy lóhalálába kell sietnie. Csak Isten
csodája, hogy hevében a kést, kanalat és villát is meg nem ette.
Elköltvén nagymohón az ebédet, azonnal a mellékszobába igyekezett, hol
főnöknéje s a ház legidősb leánya fogvájókkal tartának gondüző
gyakorlatokat.
„Nagysádtok parancsolni méltóztatnak velem?“ – kérdezé az instruktor.
„Nem, édes Sulc ur“ – javitá a mama, s ez szintén paedagogusi nézetből
történt – „korántsem! csak kérni akarja önt valamire Ilkám.“
Sulc ur nem tudá, mit válaszoljon erre hamarjában, mert ő hamar ki
szokott szavaiból fogyni, s azért zsebébe rejté kezeit, majd reménybeli
szakála helyét simogatá, majd gomblyukába dugá hüvelykét, majd pedig más
egyebet tett, a mit már az ember tenni szokott, mikor nem tudja, mit
tegyen. A tens asszony Ilkára pillantott s pillanatával felhivá Ilkát,
hogy terjeszsze elő kérését. Notandum: a tens asszony ezt maga
személyesen is megtehette volna, de ez egyszer ugy vélekedék, hogy ő
különben is elég sokat kért már Sulc urtól ez életben, s hogy tán
nagyobb örömet fog szerezni Sulc urnak, ha most, az egyébiránt csinos
Ilka kérendi valamire. Ilka pedig a főtt rák szinével ömleszté el
arczát, orra hegyétől számitva egész füle végeig a jobb és bal oldalon,
és szavaknak hiányában látszott szenvedni.
„Sulc ur! – kezdé valahára – tetszik látni, hogy ezek a himzési mustrák
szakadozottak… nem lenne oly szives…“
„Azokat lemásolni s helyettök ujakat csinálni?“ – egészité ki az akadozó
gyermeket Sulc ur. – „Oh ezer örömmel, hisz ez csekélység.“
E szavak hallatára Ilka szivéről egy kavics pottyant le, s midőn Sulc ur
a rongyos mintákat átvevé s a szobából kifelé tartott és drámájára
gondolt, akkor Sulc ur szivére egy malomkő zuhant.
„De, édes Sulc ur“ – toldá meg a mama leánya beszédét – „Ilkám, a mint
ön tudni fogja, három órakor megy varró-iskolába: szeretném, ha“ –
„Értem, tens asszony. Három órakor? Meglesz!“
Szükséges-e mondanunk, hogy Sulc ur szobájába érve, azonnal nekiült a
rajzolásnak, és hogy délutáni három óráig, a mit kezdett, azt be is
végzé? Sulc ur pontos ember vala, Sulc ur szolgálatra legkészebb ember
vala hét vármegyében. A mint megvivé a kész himzési mustrákat, munkája
köztetszést aratott s szerzőjének köszönet szavaztatott; különösen Ilka
oly elragadólag szépen betanulva köszönte meg neki, hogy Sulc ur szinte
bele szeretett volna, ha ráért volna, ha még kilenczvenkilencz „volna“
nem volna.
ÖTÖDIK FEJEZET.
Az instructor az előbbi fejezetekben emlitett szándékánál továbbá is
állhatatosan megmarad. Sulc ur türelme kiállja a tüzpróbát.
Igen! Ő rá nem ért: mert midőn ismét szobájába lépett, akkor csörömpölt
be utána három tanitványa a délutáni leczkére. Sulc ur nevelési
systemáit nem akarván kutatni (minthogy azokat talán ő maga is hijába
kereste volna magában), ezen délutáni leczkéről is csak annyit emlitünk,
hogy az idősb fiu históriát mekegett, a kisebbik szépirást mázolt, a kis
leány meg ismét a veszteg ülést tanulta szünet nélküli mozgások közt, s
mindezeken kivül az instructor a béketürés tanának feküdt neki. Sulc
urnak időszakonkint előtörő mérgelődését szintén hallgatással mellőzzük,
minthogy azok már mindennapiakká váltak nála, a mindennapinak
elősorolása pedig csak unalmas.
Tartott pedig ezen délutáni tanitás három órától kezdve ötig. Ezen
ötödik óra azonban nem mult el egészen, s a nevelő és növendékek még
együtt ülének kellemes orgonasip-csoportozatban, midőn Sulc ur
szobájának ajtaja egyszerre megnyilik. Az instructor történetesen épen
akkor talált akkorát ásitani, hogy a belépő tens asszony a
testestül-lelkestül elnyeletés világos veszedelmének vala kitéve. És
talán baj is történhetett volna, ha Sulc ur hamar észre nem veszi magát,
s tátongó álkapczáit rögtön természetes állásukba vissza nem helyezi.
„Hogy ülsz, Idácska? – Egyenesen! – Melledet ne szoritsd az asztalhoz! –
Gusztikám! hogyan fogod a tollat? – Ne nyomd olyan nagyon!!“ stb, ilyen
dictiókra fakadt a találékony eszü instructor.
„Ugy, ugy, édes gyermekeim, csak szépen engedelmeskedjetek Sulc urnak,
majd ugy mi is szeretünk titeket. – Csak azt akarám mondani, édes Sulc
ur, hogy régen nem volt már ilyen szép idő, mint a mai: talán jó volna,
ha ön tanóra után kisétálna a fiukkal a szabadba?“
„Épen szándékom vala, tens asszony!“ – felelé, vagyis inkább hazudá Sulc
ur, mert Sulc urnak esze ágában sem volt a sétálás, minthogy Sulc ur
drámát akart óra után olvasni.
És kimentek öt óra után a szabadba sétálni, jó messzire a várostól, és
megverte őket a jótékony eső, és leöntött ürgékként tértenek haza; de
ezt szükségtelen is mondanunk, mert az egész világ tudja, hogy ez már
igy szokott történni, ilyetén sétálások alkalmával. A ki nem hiszi,
olvassa meg a pesti nép szabadba rándulásait, melyek le vannak irva
lapokban és könyvekben, s melyeknek nagyobb részében az eső okoz a
kirándulóknak mély bánotot s az olvasónak magas örömöt.
Tehát megáztak és haza jöttek; egyéb szerencsétlenség nem történt; még
csak nem is rántott-csirkéztek és nem is söröztek ut közben, mint a
fővárosiak szoktak. Haza érkezvén, Sulc urnak első dolga az volt, hogy
megázott kabátja helyébe mást öltsön, mert a szinházba menés órája itt
volt, s ő a pesti szinpadnak egy, az ottani szinpadon épen akkor
vendégszereplő egyik elsőrendü tagját kivánta mint Hamletet megnézni, s
ez bizonyosan hatalmas kárpótlás leendett egész napi dráma-olvasása
füstbement szándékaiért. Már készen volt Sulc ur toilettejével, csak
keztyüt kellett még kezébe vennie (felhuzni azokat nem szokta, minthogy
mindegy lett volna, akár felhuzza azokat, akár nem, mert mindkét esetben
kezének nagy része csakugyan meztelen állapotban maradt), csak kalapot
és botot kellett még ragadnia: és megint nyilik az ajtó és kitelhetőleg
felpiperézve megint bekacsázik a ház asszonya.
„Édes Sulc ur, én Ilkával szinházba megyek, legyen ön szives itthon
maradni a gyermekek mellett.“
„Igen jól van, nagysád!“ mondá Sulc ur, s szomorufűzként lekonyulának az
ő fülei egyenes állásukból, és azt gondolá magában: hogy nem jól van biz
az, nagysád! – Majd bizony! – igy sodrá tovább gondolatai madzagát –
máskor is volt ő már szinházban, és én mégis elmentem. Maradjanak a
gyermekek apjokkal, annak ugy sem kell szinház soha! – Még alig
czikáztak e vakmerő gondolatvillámok agyán keresztül, s im belép a főnök
is, egészen ugy öltözve, mintha a házból távozni akarna.
„Amice, feleségem a szinházba ment, én Latovics ülnök urhoz vagyok
meghíva soiréba (ezt csak azért mondta ki a ténsur ily nyiltan, hogy más
is tudja), s azért jó lesz, ha ön az estét a gyermekekkel együtt
töltendi, s rájok s az egész házra felvigyáz, nehogy valami baj
történjen. (Az ügyvéd ur az ikés igékkel nem sokat törődött.) Jó
éjszakát, amice!“
„Alászolgája!“ – remegé Sulc ur, és hogy kalapja kezéből ki nem hullott
s hogy el nem ájult, csak a megszokás, csak a béketüréstanban roppant
előmenete, és csak azon, agyában rögtön felvillant biztatás okozá,
miszerint ő, hát ha már semmikép sem szabadulhat, itthon marad és
kénye-kedve szerint majd elolvassa a drámát.
UTOLSÓ FEJEZET.
Hajh! be szép az igyekezet, az akarat, a lelkesülés a fiatal embernél!
és hajh!! be sok gyarló szirtekre talál mindez az élet tengerén! és még
harmadszor is hajh!! Az instructor eléri czélját, drámát olvas, de – –
Sulc ur tehát ismét drámát akart olvasni; de a gyermekek magokra valának
hagyva szobáikban, s ki állott jót, hogy a macskák hon nem létében az
egerek ki nem rugnak a hámból, s ki nem forgatják a házat sarkaiból? E
szerint Sulc ur nagy szomoruan a könyvet becsapja, felszedi magát s beér
a gyermekek szobájába, hol megjelenésével a közujongást és sikoltozást
pillanatnyi csönddé változtatván át, a gyermekek társaságában először is
harapott valamit, hogy a vacsorának hire elterjedjen gyomra üregeiben.
Ennek végeztével levágta magát a pamlagra és néma morfondirozással
vigyázott fel a ház csemetéire, ő, azoknak gondos kertésze. De a
gyermekek széles jó kedvökben azonnal körülfogták őt, és mint ágyuk a
várat, ugy ostromolták beszédeikkel Sulc urat.
„Sulc ur, kérem, meséljen nekünk valami szépet, vigat!“ – kezdé az
egyik.
„Nem tudok!“
„Dehogy nem tud! tudja, a multkor“ – folytatá a másik.
„Hagyjatok békét, nem tudok!“
„Multkor olyan furcsát mesélt, Sulc ur!“ – végzé a harmadik.
„Ugyan hallgassatok! Mondom, hogy most nem tudok!“
„Kérjük! – Sulc ur! – Kérjük, meséljen!“ rikoltott mindhárom egyszerre,
s ki a nyakába, ki hátára, ki hasába csimpajkozott.
„Megálljatok no!“ – szólt Sulc ur, s egy hatást igérő gondolat kandikált
elő feje rejtelmeiből, és tüstént lerázá magáról növendékeit. – „Majd
olvasok igen szépet, ha szépen figyelmeztek s csendesen ültök.“
„Ülünk! figyelmezünk, Sulc ur!“ – S a három gyermek csupa szem-fül lett.
Sulc ur pedig előragadá főnöke könyvpolczáról Ciceronak egy magyar
forditását, a legelső oratiót elkezdé nekik értelmesen és fenhangon
olvasni. Még alig olvasott el egy lapot, s a gyermekek egyhangulag
kiáltának fel: „Hisz ez nem szép, Sulc ur!“
„Dehogy nem; várjatok csak kissé, mindjárt jön a java.“ – És Sulc ur
körüljártatá a hallgatóságon pillanatát, lesve a várt hatás után. A
hallgatóság pedig mind közönségesen laposakat kezde immáron pillantani.
„Sulc ur, ha megengedi, én aludni megyek!“ – szóla kis vártatva az idősb
fiu.
„Eredj, Gyulácskám, ha álmos vagy.“
A másik hallgató már alig birt székén ülni; szüntelen ingott
jobbra-balra, mintha részeg volna.
„Rózsi!“ – és Rózsi belépett.
„Vetkőztesse le a gyerekeket s fektesse az ágyba. Jó éjszakát!“
És ütött a szabadulás percze! – S most lerohant Sulc ur a hágcsókon,
mintha soha sem akarna többé azokon visszatérni, s szobájába érve,
egyszeriben levetkőzik, pipára gyujt, ágyba heveredik, igy akarván ama
fatalis drámát, minden hatalmában álló kényelemmel, végre valahára
elolvasni.
Neki kezd tehát nagy tüzzel a drámaolvasásnak: olvas, olvas; de tüze
lassankint enyészni kezd, és a négy felvonásból csak négy lapot birt
megemészteni. Mintha csupa álmokkal öntötték volna el, ugy elaludt:
csöndesen, egy szót sem szólva még a gyertyát is égve hagyta.
Más nap reggel öt órakor az instructor felébredt. És csodálatos, hogy a
nap fáradalmai s a nehéz álmok után még fel is ébredt!
UTAZÁS DEBRECZENBEN.
„Debreczenbe kén’ menni.“
Népdal.
BEVEZETÉS,
mely egyaránt szól szivhez és észhez, nagyobbrészint a geographia
utmutatása szerint. A franczia statistikusok azon merész állitása,
mintha Debreczen Amerikában feküdnék, csekély tehetségünk szerint,
megczáfoltatik.
Vakmerőség lenne tőlünk kérdezni: van-e ember? tehát csak azt kérdjük:
van-e magyar e hazában, ki ne lett volna egyszer életében Debreczenben?
Debreczen hires magyar város tul a Tiszán; de mégis ugy hiszszük, hogy
van olyan magyar, még pedig sokan vannak olyan magyarok. És van-e magyar
e hazában, ki ne kivánkozott volna egyszer életében Debreczenbe? Ilyen
is lesz, pedig millió számára, ámbár mégis sokkal kevesebb, mint ama
fentebbiek. Pedig szó a mi szó, de ez a Debreczen volna tulajdonképen
azon Mekka, hova minden magyarnak legalább egyszer kellene életében
zarándokolnia lelkesedés és erősödés végett, s minden nem magyarnak azon
hit megszerzése végett, hogy csakugyan mégis vannak magyarok a világon.
Vagy nem? Vagy talán bizony Pest? Oh! hagyjátok azt a szüntelen előnkbe
tálalt Pestet, melynek megvan a maga érdeme, de e tekintetben
Debreczennel távolról sem mérkőzhetik. Pest egész magyarsága gyönyörüen
megférne Debreczen Péterfiában, pedig ez a Péterfia csak egy utczája a
nagy Debreczennek. Hatalmas egy város ez a maga nemében! Határa 14
négyszögü mértföld, tehát akkora, hogy egész Torna eltérne, még
kényelmesen ki is nyujtózhatnék benne, hasonlóképen egy sereg
németországi status csak olyformán érezné magát rajta, mint egy-egy
sziget a nagy tengeren.
Sokat beszéltek és irtak már ezen városról, mióta fenáll, különösnél
különösbet; és az igaz, hogy 50,000 lakossal biró városnak kissé különös
is ez a Debreczen; de azért koránsem oly borzasztó, mint a milyennek
ország- és világszerte ki van kiáltva. Lehet azonban, hogy épen ezen
kikiáltás okozza, miképen mindazok, kik Debreczent előszőr látogatják
meg, közönségesen nem találják oly iszonytatónak, mint azt mások beszéde
után, vagy Böszörményen és Dorogon keresztülutaztokban képzelék. Mindig
hallottam, hogy jó, ha az ördögöt rettenetes feketének festik előttünk:
igy történik azután, hogy ha szemünk elé jön, csak egyszerüen barnának
találjuk. Egyébiránt fő érdeme e városnak, mint mindenki tudja, abban
fekszik, hogy tősgyökeres magyar s a magyar szokások s eredetiségek el
nem fajult hazája. Elég baj, hogy ez érdem Magyarországon; de hát mit
tehetünk mi róla, hogy ősapáink nem voltak oly mélyen látó politikusok,
mint ősunokáik? Oh, azok a becsületes ősapák, hogy az Isten nyugtassa
őket! majd még a más világon gyül meg nekik velünk a bajuk. Csak hogy
aztán biz én nem tudom, hogyan leszünk szónoklat és bátorság dolgában,
ha olyan mennydörgős hangon s oly tulvilági magyarsággal, mint p. o. ez
az a „Latiatuc feleim zumtuchel, mic vogmuc, ysa pur es chomuv uogmuc“
szólitnak meg bennünket buzogányterhelt őseink.