vagyunk, melynek neve városkapu, s melynek két oszlopai egyikén ismét a
statárium komoly hirdető sorai ragadnak. A gyalog utasok számára
készitett ajtó melletti kunyhóban pipázgató kapuőrnek s a vele időző
atyafiaknak mondunk most jó napot, melyet az őr hidegkomoran fogad, s
először a szomszéd nádfedelekre tekint, azután eszmetársulatnál fogva
égő szivarainkra, miket mi önkéntelenül kapunk ki szánkból s a homokba
temetünk.
És most a nagy Debreczenben vagyunk, nyájas utitársaim!
MÁSODIK FEJEZET.
Szól Debreczenről és lakosairól, különös tekintettel levén a sárra és
más egyébre.
Ujra nyujtjuk önöknek, nyájas olvasóink, vezérkarunkat, hogy ujra
egyesülve haladhassunk az alföld nagy vezérczikkének fekete sorai közé.
Bár akadhatnánk ez utazásban minél több társra, hadd láthassák minél
többen vázlatát a világon alkalmasint legnagyobb magyar városnak, hazánk
első rendü városának, melynek kétségkivül nagy jelentősége van a jövőre
nézve.
A péterfiai városkapunál váltunk el, beléptünk a kapun. Előttünk a
hosszu Péterfia kanyarul beljebb a városba mélységes mély homokjával,
„most homokkal, sárral hajdanában,“ minthogy az utazásunkat megelőző
heteken jó idő járt. A mint végig nézünk a Péterfián: nádfedeleket
láthatunk eleget, emeletes házat egy-kettőt. Ez utóbbiak átalában a
városban – kivéve a piacz-utczát – igen ritkán vannak elszórva; a házak
majd mind földszintiek, s ha ehhez hozzáveszszük még a közönségesen nagy
házudvarokat, elképzelhetjük, mily nagy helyet foglalhat el Debreczen.
Széles lepény, melynek közepéből néhány tepertő ágaskodik.
Itt érjük először is a sörházat. Ronda, nyomorult épület, s ha a mindig
nyilt kapun bepillantunk, Augias istálója áll előttünk leghűbb
másolatban. De mintha nem is igen illenék e két fogalom, Debreczen és
sörház, egymás mellé.
Alig haladtunk még 200 lépésnyire a város felé s már is vagy hat
csapszék mellett vitt el utunk, mit nem csak a czégérekből s az italok
árát mutató, ajtókra kifüggesztett nemzeti szinü kis táblákról, vagy
korommal a ház falára mázolt és a meszeléstől gondosan megóvott, s nem
épen a legujabb, nem is a legszokottabb orthographiával irott szavakból
gyanitunk, hanem a klarinétnak azon ki-kinyikorgó talyiga-ömledezéséből
is, mely ezen csapszékekben a hétnek minden napján, a napnak majd minden
órájában hallatja a szomszédok épülésére czigánytüdő által életbe
léptetett hangjait. Néha hallani csak mellette a brugó tompa dongását,
mely olykor recsegéssé fajul el, de rendesen csak a klarinét hallik ki e
lebuj- és földszinti csapszékekből, szivrehatólag keseregve egyszerü
magányában, s minden egyes hangjának értelme: vivos voco! E csapszékek
megszámlálhatlan számmal vannak a város minden részében, és ezek az
ősegyszerüség és nélkülözés hazái. Noé bárkájában bizonyosan voltak már
oly butorok, mint itt vannak. Mintha csak egy darab járdát ragadtak
volna be az utczáról, olyan egy pár gyalulatlan deszkából áll, a legtöbb
helyen, az asztal, mellette egy-két ugyanilyen lócza, s hol már fényüzés
van, egy-két szalmaszék: ezen költetik itt el a négykrajczáros. Kiktől?
ennek leirása annak lesz feladata, ki Debreczen titkait irandja meg.
Egyébiránt az a jó van a dologban, hogy ezen csapszékek az előttük
függni szokott lámpák által esténkint legalább elősegitik némileg a
város kivilágitását, mely – a mint ezt a hirlapi levelezők már régen
elsorolták – itt ugyis nagyobbrészint a hold komára van bizva; ez pedig
igen szeszélyes és rendetlen lámpagyujtogató.
Egy házhoz érünk, melynek előrésze – falusi modorban – majdnem csupa
kapuból áll; a kapu előtt néhány pongyolára vetkezett katona dévajkodik
és fő figyelmét az áthaladó leányzókra veti, lesve a mellettük komolyan
bajszát pedrő káplárnak tetszést nyilvánitó s nagyobbakra bátoritó
mosolyára; vagy pedig a káplár uram beszél kalandjairól, s a legénység
hallgat, hangos kaczajjal fogadván a jó ötleteket s meglepő
cselekvényeket. Fogadni mernék, hogy ezer idegen között nem volt egy, ki
e házat katonai laktanyának nézte volna; pedig ugy van, ez az
ugynevezett Tót-ház, melyben Debreczen gyalog őrserege éli világát.
Nevezetes ezen Tót-ház még azért is, mert ezen ház előtt kezdődik a
palló. A palló, kődúsabb részeiben az országnak ismeretlen fogalom és
tünemény, Debreczenben azonban feltünő nagy szerepet játszik. Azt fogják
a magyarra, hogy két találmány dicsősége illeti: a kulacsé és fa
kilincsé. Pedig három a szent szám, pedig itt van a harmadik is: a
palló, mely hangosan hirdeti a világ legmagyarabb városában alkotó
mestereit. Szólandunk róla históriai pontossággal.
A palló Debreczenben az volna, mi másutt a járda, s miután a természet
szava régi időktől fogva azt parancsolja, hogy a hol kő nincs, ott
legalább fa teremjen, s miután az emberi kényelem ugy vélekedik, hogy a
kőnek máshonnan szállitása bajos dolog, főképen ha a Tisza négy
mértföldnyire folydogál a várostól: annálfogva igen természetes, ha ily
helyeken a kő fa által pótoltatik. A fa ugyan hamar rothad el s helyébe
nem sokára uj fa kell, a kő pedig kiállja a versenyt akármely ember
életével; de mi nem hijába nem tanultuk diákkorunkban a nemzeti
gazdaságtant.
Áll tehát a debreczeni palló fából, még pedig három-három egymás mellé
illesztett keskeny és vastag deszkából, melyek a földben keresztben
fekvő hasábokhoz vannak, nagy poczokszegek által, szegezve, s melyek
végéhez ismét három ily deszka van toldva minden irányban és mindaddig,
a meddig körülbelül város van és nem falu, mely utóbbi részekben a
trottoir a természet által sajátkezüleg készült, kivevén talán néhány
dilettánskodó tégladarabot.
A palló hivatása az volna, hogy az ember – ide nem értvén a marhákat,
lovakat s egyéb házi állatokat – szükség esetében rajta járván, azt
képzelhesse magának, hogy becsületes trottoiron jár, nem pedig azt, hogy
üres hordó dongáin sétál. Idegen ember, ki először ül egy a debreczeni
utczára néző szobában, s kinek ablaka alatt palló nyulik végig,
szüntelen azt hiszi, hogy ablaktábláin kopogtatnak, valahányszor háza
előtt elpallózik valaki. Továbbá, minthogy Debreczenben is szokott sáros
idő járni, és a különben sárgás homok igen gyakran téglaszinü
lucs-pocsba takarja magát, az volna rendeltetése a pallónak, hogy az
embert az idő viszontagságaitól megóvja némileg. Ezt meg is teszi
csekély tehetsége szerint, csakhogy – csekély tehetsége szerint. Régibb
költőink által megéneklett „virtusnak az ő ösvénye“ sikamlós lehet, de
sikamlósabb alig, mint a debreczeni palló sáros időben. És ha e pallóról
lesiklik az ember, akkor még szerencse, ha csak tiz ujját
daguerreotypirozta le a pallóra s nem kénytelenittetett egyszersmind
sárnyomatu arczképét ott felejteni.
És azután – nem gondolná senki – hogy a pallónak az ember jellemére is
van befolyása. Mert még csak megjárja, ha az ember magányosan sétál az
utczán s nem találkozik senkivel, de ez még csak Ruston is lehetetlen,
annál inkább Debreczenben. Találkozik tehát az ember sok mással a
keskeny padlón. A világ bevett illedelmi szabályai pedig azt tanitják,
hogy két összetalálkozó ember közül mindenik félig térjen ki az utból. S
ez az, a mi a pallón lehetetlen, ha csak mindketten a sárba nem hágnak s
a pallót használatlanul nem hevertetik magok között. Az egyik embernek
tehát gorombának kell lennie és a pallón maradnia, mit a másiknak irigy
szemekkel kell néznie, s vagy a szomszéd ház falának dőlnie, vagy a
másik oldalon botjára támaszkodva, egyik lábával a sárban keresnie
feneket, a másikkal a pallót őriznie. Mintha mind megannyi hitelezője
volna, ugy néz a debreczeni sétáló a vele szemközt jövőre. Ezen
gorombaság azután könnyen vérré válik az emberben a sok gyakorlat után s
igy van a palló befolyással az ember jellemére. Legtöbbet ér a palló, ha
száraz idő van, akkor legalább minden veszély nélkül elsétálhat az ember
a palló mellett. De mindennek megvan a jó oldala. A palló igen hamar
szárad, s legyen bármily nagy a sár, s fujjon egy éjen át kissé erősebb
szél, és reggel a pallót tisztán találjuk. Ilyenkor a palló sárgás szint
visel, az utczák sara fekete, s szebb látományt egyhamar nem képzelhet
az ember, mint ezen rámába foglalt fekete tengert.
Egyik oldalán a pallónak tehát házsorok állanak, kivevén az átmeneteket
egyik utczából a másikba; a másik, sár felőli oldalon sok helyen u. n.
fa bakterek, földbe vert faduczok választják el a szekéruttól. Nem volna
tehát szabad ezen fa bakterek közt gyalog emberen kivül egyébnek járni;
de a fa bakter nem sokkal ér többet, mint az eleven bakter. Ámbár ott
meredez a sárból, s ámbár éjjel a sötétséggel világitott utczákban
egynémely haza felé tántorgó békés civisnek hasrenditőleg adja tudtára
létezését: azt mégis meg nem akadályozza, hogy dzsidás tisztek, sőt
közlegények is, kiknek állomásuk Debreczenben van, minden fabakteri
korlátok ellenére a pallón ne tánczoltassák lovaikat. Az ily találkozás
azután a rettenetes.
A pallóról szőtt ez elmélkedéseink között, a palló pályáján addig
értünk, mig két száraz malom mellett állapodunk meg. Debreczennek
gőzmalma vagy volt, vagy lesz, de nincs. Annál több a száraz malom a
város minden zugában. Egy nagy nád- vagy cserépfedél, mely alatt 2–3 ló
huz egy nagy forgókereket s egy rajta ülő kocsiskodó ficzkót, e födélhez
egy házikó van ragasztva, hol a gabona őröltetik: ez az egész készület.
E malmok környéke közönségesen a legrondább, legszemetesebb zugok közé
tartozik, melynek szemétdombjain s iszapos helyein mindig négy-öt sertés
turkál röfögve, s a nap árnyékában egy-két őrködő kuvasz kaffog a legyek
után, csak arra lesve, hogy kimutathassa valakinek foga fehérét s
vakkantása pattogó hatalmát. Átalában a kutyák száma Debreczenben
roppant nagy, s reájok nagy figyelem van forditva. Majd minden ház
kapuja alján egy sajátszerü lyuk van kivágva, melyen ezek kényök-kedvök
szerint teszik ki s be sétájokat, s csak az kell, hogy némi idegen szag
járjon az utczán, s azonnal kiront néhány komondor, melyek példáját
azután az egész szomszédság követi; és a ki ilyen fogadtatásokhoz nem
szokott, az minden pillanatban inában képzeli üdvözlői fogait.
A Péterfia végén járunk. Szemünkbe néhány emeletes ház tünik, s egy
tágasabb tér, melynek egyik szögletében uj artézi kut ásatik, közepén a
kéttornyu ref. nagy templom áll, s egyik oldalát az épen oly nagy, mint
monstrosum collegium foglalja el. E téren hetivásár napjain
szürszabó-készitmények s nyers bundabőrök szoktak árultatni. Mily
gyönyörü hely lenne ez egy városi sétánynak! – a mi egyébiránt
közajkakon is peng már. A collegium és templom vidékét csupa tudós
lakja; lehetne e városrészt Debreczen Tempéjének nevezni, melynek
alacsony lakaiban a Múzsák ütötték fel sátorukat, maga Apollo és Minerva
a nagy collegium égbe meredő falai közt tanyázván, az artézi kut lehetne
majd idővel a kastali forrás. Disztelenebb s kényelmetlenebb épületet
nem egyhamar láthat az ember, mint a collegium, diák műnyelven
kinlódium: kivülről granárium, belülről sötét, barátságtalan,
szerencsétlen elosztásu kamarák, minden legkisebb csin és izlés nélkül,
a második emeletben lévő nagy teremtől kezdve, melynek neve bagolyvár,
le egész a kontra fészkéig. E nagy épülettel összeköttetésben áll s csak
udvar által választatik el a régi collegiumnak még fenmaradt roskadozó
része, melynek penészes, szurtos szobáiban nagy számu ifjuság lakik, s
melynek ápoló bölcsőjében már nem egy lángelme ringattatott, részint
felébresztetett, részint örökre elaltatott. Ezen szobák a leggenialisabb
diákéleti kalandok, kifogyhatatlan elménczkedések műhelyei, s a
világhirü legátusoknak, sátoros ünnepeki ken kivül, rendes tanyái. A
collegium két „portájából“ szünet nélkül csődül ki s be nagyobb vagy
kisebb diákság. Méhkasnak lehetne mondani vagy darázsfészeknek, mit
szakadatlanul körüldongnak a munkások és herék, azon különbséggel, hogy
ezen méhek és darázsok a kasban és fészekben szivják a mézet, s onnan
hordják kifelé ország- és világszerte.
A collegium szomszédságában van az ennek használatára néhány év óta
fenálló fűvészkert, mely némileg – de igen csekély mértékben – nyilvános
sétatért pótolt, s melyben sok szép és czélszerü, történt már, s még
sokkal több történhetnék, kertésze olyan igen jól nem tanulta volna a
grammatikát, s nem tudná oly igen, hogy prima persona est ego.
A nagy templom mellett elhaladva, kiérünk Debreczen legszebb részébe, a
piacz-utczára. Ennek nagy részét már emeletes házak teszik, s mily
gyönyörü utcza lehetne ebből, ha kiköveztetnék! Tágas, hosszu és
egyenes, milyennek párját keresni kell, s nincs benne egy épület, mely
jelessége által figyelmet gerjesztene; semmi a mi csinra, izlésre,
rendszeretetre mutatna. S most még csak hagyján ily száraz időben,
milyenben mi vándorlunk itten; de tekintsen bárki végig ez utczán
novemberi vagy marcziusi napokon, s szive ríva fakad bánatában. Mi
olyankor ezen utczához képest a Buda-Pest között zajló Duna, hol a
kiállott csekély remegés és révészi gyöngédség-demonstratiók után ép
testtel és lélekkel ér partra az ember: mig itt alig ismer magára, ha az
egyik utczaoldaltól tiszta ruhában kiindulva, a másikra ért: annyira
átváltozott s annyira megfertőztetett e lucs-pocs fertőjében. Ha az
ember ilyenkor látja az utczákat sürün elömlő vég- s határtalan elemet,
önkénytelenül Velencze jut eszébe: csakhogy ebben az Ádriai tenger
csapkodó habjaiból emelkednek fel a büszke márvány paloták, mig itt a
legfeketébb tenger lassan hömpölygő büzhödt hullámaiból nyulnak ki az
alacsony tégla kunyhók. Valóságos canale grande ezen utcza, s az ember
kétségbeesésében sokszor elkiáltaná: „Gondola!“ de működő csajkásokat
sehol sem pillant meg, s önlábain kénytelen tovább folytatni gázolását.
Lehetne pedig ide néhány elszánt pesti révészt alkalmazni. Bérkocsinak
száraz időben sincs hire, minthogy Debreczenben is azon eredetileg,
alkalmasint csizmadia által felállitott elvet tartják, hogy: kinek lova
nincs, gyalog járjon. Különben pedig a bérkocsi theoriája ily novemberi
napokon nem is lehetne praktikabilis, minthogy ily időben, kinek
különben lova s kocsija van is, őrizkedik ezeket az utczára ereszteni, s
inkább gyalog jár hatalmas sárczipőkben vagy csizmába gyürt nadrágban.
Csak azt találjuk ilyenkor itt, kinek a szekerezés kenyere, s kit
kikerülhetlen kénytelenség indit rá.
S mennyi siralmas jelenet szinhelye ilyenkor ezen és a többi utcza! Ott
egy talyiga szeldeli a barna habokat: lovának lábát, kerekének nagy
részét nem látod, s mint Dunán a kormányos a mélyebb helyekre igazgatja
hajóját, ugy irányoztatik ezen lassu mozgony a már kitanult, kevésbbé
feneketlen tájak felé. Amott egy öt lovas szekér áll már óra óta a
fekete hullámsírban, s óra óta ordit a lovakra egy döngető hajtósereg;
de a torkok elrekednek, a kezek kifáradnak, a lovakból sürü gőzfelleg
kerekedik, s a szekér és ló áll – rendületlenül. Ehhez joga is van, azon
jogászelv szerint: ad impossibilia nemo obligatur. Itt is, ott is
egy-egy kiszolgált Pegazus hever, a sár közepéből nagy nehezen a sár
szélére vontatva, küzdve élet és halál között, vég vonaglásaiban még egy
futó tekintetet vet megtört szemeivel lefolyt élete pályafutására, és
hörgő sohajok között tapasztalja, miképen egy hosszu élet örömdús
perczei a szenvedett bajokhoz és nyomorhoz képest oly csekélyek, hogy a
sár szélén álló alig bir reájok világosan emlékezni. Gazdája már alig
várja felette, hogy behunyja szemét – ilyenek a roszlelkü örökösök! – s
már előre is azon töri fejét, vajon hány itcze borrá válhatandik bőre?
Igy van ez a debreczeni canale grandeban őszi és tavaszi napokon, nem is
emlitvén a számtalan emberi bukásokat, melyek itt napirenden vannak.
Egyébiránt e széles utczán most, száraz időben is elég a szemét és
piszok, melylyel néha városi rabok és dologtalan csavargók szoktak
megbirkózni, rendesen pedig csak a varjuk által hordatik szét. Tehát
varjuk utczatisztitásra…! E madarak oly nagy számmal is vannak itt, hogy
gyakran napfogyatkozást vél az ember rögtön beállottnak, pedig csak egy
határtalan varjusereg repült a város felé, melyek azután oly károgást
visznek véghez, miképen a debreczeni kofa nem értheti világosan: sulymot
kérnek-e tőle, vagy mórabórát? E varjusokaság oka pedig alkalmasint az,
mivel Debreczenben rendkivül sok disznó kap halálos itéletet, miket, ha
hó esett, szabad az utczákon is perzselni; de minthogy a pipázás a
városban tilos, a perzselés mellett dohányozni szorosan tilalmaztatik.
Nem képzelik önök, nyájas olvasóim, tovább haladtunkban, mily nagyot
léptünk most! egyetlen lépéssel Szabolcsból Biharba léptünk át. Legalább
azt beszélik, hogy e két megye közti határ a nagy templom környékében
volna. A Debreczen alsó részén lakozó diák tehát naponkint Biharból
Szabolcsba utazik, valahányszor a collegium felé iparkodik.
Kofa a debreczeni piaczon kitünőleg sok üldögél sajátszerü kathedrában,
határtalan urnők egész a diófáig. A magyar született vitéz és szónok,
azt tartja a közvélemény. Mennyi illeti e dicsőségből a magyar kofákat,
ennek tudomását mindennapi tapasztalás utján ki-ki megszerezheti
magának, különösen Debreczenben. Árulnak pedig ezek: mindenféle
gyümölcsöt, a pattogatott tengeritől kezdve egész a burgonyáig,
kalácsféléket, zsemlét és pálinkát, pecsenyéket, rőfökre terjedő
kolbászokat s vastag hurkákat, ponyvára fektetett „uj nótákat és szép
históriákat,“ a helybeli és vidéki könyvnyomdáknak „ebben az
esztendőben“ készült műveit; árulnak keréknagyságu kenyereket, kását,
lisztet, dohányt, taplót, tűzkövet; s ki győzné mind elő számlálni azon
áruczikkeket, miknek birtokába a debreczeni közönség nagy része
kofa-kezek által jut? Legnevezetesebb, hogy mindezek, különösen pedig a
gyümölcsfélék, oly izletes modorban, alakban és edényekben kináltatnak
az átmenőnek, miképen ezt látva, nyitva felejti száját azon csodálkozása
kifejezésében, hogy vajon kik- és mikből állhat tulajdonképen ezen kofák
vevő publicuma! Minket most egy általunk taposott palló tájékán még
hátramaradt szag arra emlékeztet, hogy a palló hosszában, reggeli
órákon, nyers káposztát áruló kofasor szokott elnyulni, mely mellől
olyankor akkora bűz terjed el, hogy e bűzzel legalább is gőzhajót
lehetne hajtani, ha t. i. – lehetne.
Túl ezen utcza másik oldalán egy keskeny utcza nyulik be, tele
mészárszékekkel, s ezen husvágda-alléeban szerezhet magának az ember –
ha eddig még nem szerezhetett – némi fogalmat, mit jelentsen az
körülbelül, ha mondják: hogy e nemzet tulajdon zsirjában fog megfulni. A
„Bika“ czimű vendégfogadó előtt felállitott sűrű talyigasorok a régi
magyarok szekérsánczait juttatják eszünkbe.
A merre most járunk, itt már mindenfelé kereskedői boltokat és
kirakatokat szemlélhetünk; de milyen boltokat és kirakatokat! Csin, disz
és izlés itt is hijába kerestetnek; de ez mindaddig nem is lesz, mig az
utczák kikövezve nem leendenek. Legörvendeztetőbb az, hogy nem látunk
itt talán egyetlenegy idegen nyelvü czimet is. „No, hisz’ csupán ez
kellene még!“ mondja Petőfi. De vannak azután a boltok előtt képirói
mázolások, melyek akaratlanul a festészet gyermekkorára viszik vissza
gondolatainkat, és csak az szerencséjök ezen festményeknek, hogy alájok
van irva, miképen „gárdistát“ vagy „magyar menyasszonyt“, vagy
„gőzhajót“ jelképeznek, különben erre Debreczen ötvenezere közül aligha
meg mert volna esküdni ötven. De hisz ennek oka is csak a publicum
hiánya.
Debreczen legnagyobb háza, a Bek-házhoz érünk most, s ezen ház több
tekintetben nevezetes. Itt tartja eléggé csinos szállását az egyik
casinó, melyet frakkosnak is mondanak, ellentétben a polgárival, melyet
gubásnak is neveznek, s mely a „Fejér ló“-ban ütött tanyát. Debreczennek
egyetlenegy kávéháza sincs. Csak nem lesz senki oly vakmerő, hogy ez
állitásunk czáfolatául a „Csontos“ jusson eszébe, hol egy szük szobában
felállitott szurtos teke-asztalon rendesen mindig működik ugyan néhány,
a napot brugónak néző diák vagy borbélylegény, hol azonban alig ismerik
a kávét hiréből, egyéb kávéházi nemesb élvezeteket pedig annál kevésbbé.
Valódi jótétemény Debreczenben tehát a kaszinó, hol az ember legalább
emberek közé jöhet s hébe-hóba kibeszélheti magát. Csak oly rettenetesen
üres ne volna aztán oly gyakran ezen kaszinó.
Hogy Debreczennek redoutterme nincs, azt könnyü lesz elhinni, ha tudjuk,
hogy itt még oly sok jó intézet hiányzik. A casinó tehát minden
farsangon adni szokott négy vagy öt bálját a szobáival összefüggésben
levő kerek teremben szokta adni, melybe ha belépünk, azt eléggé
csinosnak találandjuk ugyan, és egy-két családi kör mulatozására elég
alkalmasnak, de a nagy Debreczen tánczközönsége befogadására csakugyan
csekélynek hiendjük. És az igaz, hogy ezen rotonda igazi circulus
vitiosus, p. o. a jogászbál vagy más előre kikiáltott bál alkalmával; de
különben, bármily parányi is az, soha sem telik mégis ugy meg vendéggel,
hogy azokból a város népességének számára biztosan lehetne
következkeztetést vonni.
E bálok alkalmával tünik ki leginkább, mi csekély az, mit Debreczenben
publicumnak nevezhetni. A nyilvános helyek közönsége oly stereotyp, oly
örökkön örökké egyforma itt, a mint senki nem gondolná. Egyik bálnak,
egyik szinházi előadásnak – némi csekély változásokkal – ugyanazon
közönsége van, mi a másiknak, s e tekintetben a nagy Debreczen olyan
kisvárosias szint visel magán, mint bármelyik 5–6000 lakosu városaink
közül. Sehol sem ismeri egyik ember a másikat ugy, mint itt, sehol sem
törődik a másikkal annyit, mint itt, s azért a kisvárosi pletykáknak
sehol sincs oly nagyszerü mezeje, mint itt. Különben a casinó báljai
közül rendesen csak kettő vagy három látogattatik meg kissé sürübben, a
többi üres és kellemes látomány, mi már nem egyszer történt: bált látni,
melyen csupa frakk mozog, s eljárja 11–12 óráig a tánczrend szerint
valamennyi kitüzött tánczot – hölgyek nélkül.
Oh! mert a tánczot szeretik Debreczenben. Közeledjék vagy érkezett
legyen el a farsang, s a fiatalok szive máris walzer tactusában kezd
dobogni, és itt is, ott is klubbok alakulnak, melyeknek czélja a
tánczgyakorlat, hogy annak idején mint kiképzett művészek állhassanak
elő. Ha esténkint végig sétálsz ilyenkor az utczákon, nem egy ablak
alatt hallod zongora vagy hegedü hurjaiból a körmagyar hangjait
előcsalni, mikre néhány diák s a kerületi tábla néhány jurátusa járják
kitelhetőleg felkeztyüzött és sarkantyuzott állapotban a háziasszonykodó
hölgyek karjain a lélekviditó figurákat. S oh! mi boldog órák ezek! mily
örömmel mulat ezeken, még később időkben is, a képzelet és emlékezet!
mint a melyekben nem egy fiatal látta „életének legszebb napjait“ néhány
szál gyertya fényénél feltünni s elenyészni. És szive megrepedni készül
boldogsága árvizétől, ha eszébe jutnak a bűverejü szemjátékok, a titkos
és meleg kézszoritások, sőt a rebegve és pirulva tett nyilatkozatok is,
miknek száma csak azon mennyei hatalom előtt van tudva, mely meg birja
számlálni az ember hajszálait s a Hortobágy homokszomeit. Eszébe jut a
boldog percz, midőn ő – az emlékező – a táncz végeztével, szomjuságtól
kinoztatva, a mellékszobában felállitott étel- és italkészületekhez
rohant, és – ilyenkor bort inni nem szokván – egy pohár ártézi kutvizet
kezébe ragadt. S a pohár már szinte lángoló ajkát érinté, midőn a
tánczszobából kettőztetett léptekkel s hangos ruhasuhogással egy hölgy
ront feléje.
E hölgy a vizivó szivkirálynéja volt; testét előre hajtva, karjait
remegve kifeszitve, szemeit „egy nemével a kimondhatatlan kifejezésnek“
merően a száj felé utazó pohárra szegzi, s a mint ez már a szájhoz ér,
megragadja s felkiált:
„Az Istenért, mit csinál kegyed?“ (A hangsuly itt a kegyed szón fekszik,
minthogy minél kevesebb ember él még e szóval Debreczenben, annál több
szokta azt beszéd közben irgalmatlanul megnyomni.)
„Semmit, édes nagysám!“ (Itt a hangsuly a nagysámon fekszik a fentebbi
oknál fogva) válaszol, hideg vért tettetve, a boldog vizivó.
„Meg akarja kegyed e poharat innni?“ kérdi reszkető hangon a suhogó
ruháju hölgy.
„Csak a vizet belőle, édes nagysám!“ lakonizál a szerelem tulédessége
által keserüvé vált tánczos.
„Talán jobb lenne egy pohár csokoládét vagy limonádét…?“