PÁKH ALBERT
HUMOROS ÉLETKÉPEI.
KIADTA
A KISFALUDY-TÁRSASÁG.
PEST.
NYOMATOTT AZ „ATHENAEUM“ NYOMDÁJÁBAN.
1870.
EMLÉKBESZÉD PÁKH ALBERT FELETT.
Olvasta a M. T. Akadémiában 1870. nov. 7-kén
GYULAI PÁL.
Nehány perczet, egy rövid fél órát akarok szentelni derék társunk, Pákh
Albert emlékének, ki már majdnem négy év óta sírban nyugszik. Későre
teljesitem e kötelességet, de nem ok nélkül. Szoros barátság fűzött az
elhunythoz s tizenhét év óta résztvevő, majdnem mindennapos tanuja
voltam szenvedéseinek, s halála után is nem annyira az iró pályája
foglalkoztatta lelkemet, mint a hű barát és szerencsétlen ember emléke
borult szivemre. Pedig e szószéket, Tekintetes Akadémia, nem a baráti
érzelmek, nem az egyéni szenvedések, hanem az irói küzdelmek és dicsőség
rajza illeti meg. Ime oka késedelmemnek. Azonban az idő nem könnyen
enyhiti az erős emlékeket, s most négy év után sem tudok szabadulni amaz
érzés felindulásaitól. Hijába akarom csak az irót rajzolni Pákhban: az
ifju és nagyreményü humorista pályája csakhamar megszakad s egy beteg
ember szenvedéseibe vész; a szerkesztő szakadatlan munkássága pedig ugy
tünik föl nekem, mint egy fejlődésében megakadályozott iró küzdelme az
elhagyottság és tétlenség ellen.
Valóban Pákh irói pályája nincs arányban kitünő tehetségével, s ez
ellenmondást a magán ember szerencsétlensége fejti meg. Egy
szenvedésteljes élet tárul fel előttünk. Husz évig hordozni egy roszul
gyógyitott betegség átkos következményeit, s mégis teljesiteni, a
mennyire lehetséges, minden kötelességet, melyet a hazafiság, fiui,
testvéri szeretet és barátság előnkbe szab; remények és siker közt lépni
az irói pályára, s egy pár mulva eltemetve minden magasb becsvágyat, a
betegágy szenvedései s a szerkesztői asztal gépies foglalkozásai közt
tölteni el az ifju- és férfikor legszebb éveit; lemondani az élet
örömeiről, de nyugodtan hordani súlyát; a közélet munkása, a szülői ház
vigasza, a baráti körök disze, felderitője lenni: ime Pákh Albert élete,
a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályája, melyre egy
érző, de törhetlen lélek humoros derüje árasztá fényét. Nem szemlélhetni
e pályát megindulás, a fájdalom és tisztelet megindulása nélkül, s midőn
emlékét megujitom, ugy hiszem, nem csak a kegyelet, hanem egyszersmind
az igazság sugallatát követem, ha az iró munkássága mellé oda rajzolom
az ember küzdelmét is, ki egy eljátszott élet romjain még fölemelkedni
képes, s ha nem lehet azzá, mire hivatva volt, vég leheletéig nem szünik
meg hiven és sikerrel szolgálni a nemzeti müveltség ügyét.
Pákh korán lépett az irói pályára. Az alig huszonkét éves humorista és
hirlapiró szokatlan figyelmet keltett, bár a közönség nevét sem ismerte,
mert humoros vázlatait, melyek koronkint a Frankenburg „Életképei“-ben
jelentek meg, Kaján Ábel ál név alatt alatt bocsátotta közre, s mint
Csengery „Pesti Hirlap“jának dolgozó társa névtelenül irt. De annál
ismertebb volt egyénisége az irodalmi körökben, s az a fiatal irói
csoport, mely élén Petőfivel egy egész irodalmi forradalmat készült
meginditani, szövetségesének tekintve, a jövő humoristáját üdvözölte
benne. Mily hamar elhervasztá a sors keze e reményt! A fiatal humorista
csak pályáját kezdhette meg, s három évi kisérlet után örökre
elhallgatott. Azonban a várakozás, melyet felköltött, nem volt alap
nélküli. A humornak nem egy eleme rejlett benne, sőt természete és
jelleme alapját képezte. Senki sem volt társai közt oly kevéssé lyrai
vagy szónoki természetü. Épen nem volt lelkes fiatal ember a szó
közönséges értelmében. Mint ember és iró a nagyban vagy nagynak
tetszőben ösztönszerüleg kereste az árnyoldalt vagy nevetségest, s a
kicsinyben vagy kicsinynek látszóban könnyen tudott valami érdekest
fölfedezni. Mélyen érző szivében erős szenvedélyek szunyadtak, de nem
tudott se tisztán érzelmes, se tisztán pathetikus lenni. Egy ugy
nevezett lelkes czikk, megható szónoklat, vagy komoly elmélkedés nagy
megerőtetésébe került, s mégis, vagy talán épen azért, a legtöbbször
szárazon ütött ki. De ha, mint rendesen, a tréfa, enyelgés vagy gunyor
hangján fejezte ki örömét és fájdalmát, vagy szeszélyes fordulatok
kanyargásán fejtegette eszméit, szellemének egész gazdagsága, kedélyének
egész bensősége nyilatkozott. Élénk érzéke volt az emberi gyöngeségek,
ugy a magáéi, mint másokéi iránt. Egyetlen éles pillantással észrevette
az egyén vagy helyzet nevetséges, de egyszersmind jellemző oldalát. Jól
tudta utánozni mások gondolkodás-, beszéd-, irásmódját, s egy-egy találó
vonással vagy csak puszta elnevezéssel egész torzképet rajzolt. De a
guny ez erős ösztönét szintoly erős emberszeretet mérsékelte. A kettő
összeolvadt benne, mint ál nevében a Kaján és Ábel név, mint
arczkifejezésén a kék szemek szelid fénye s az ajkak gunymosolya. E
humorosért táplálták a körülmények is, melyek közt fölnevekedett, s
mintegy kedvezni látszottak kifejlésének. Volt benne valami polgárias s
ösztönszerü idegenkedés a táblabiróiastól. Szivében erős nemzeti érzés
dobogott, nemzeti hiuság és előitéletek nélkül. Rozsnyón született
1823-ban, atyja evangelikus lelkész volt, szellemi tekintetben a
wakefieldi lelkész másolata. A Szepességen nevekedett, hol a német
müveltség és magyar hazafiság oly sajátságos vegyületet képez. Sopronban
folytatta tanulmányait s az ottani magyar irodalmi társaságban ébredt
föl benne a magyar irodalom szeretete. Majd Debreczenbe ment mint
joghallgató s e nagy magyar városban mintegy magába szivta a magyar faj
minden nemesebb hajlamát, de egyszersmind fejletlensége élénk és
fájdalmas érzetét is. Korán megismerkedett az idegen irodalmakkal s a
magyar közélet és irodalom benyomásai közé némi európai szellemet
vegyitett. Az nem volt puszta véletlenség, hogy midőn 1845-ben, mint
jurátus, Pestre jött, a „Pesti Hirlap“-nak lett dolgozótársa, s igy az
ellenzéknek ahhoz a töredékéhez csatlakozott, mely nem sokat remélt az
ősi alkotmány intézményeinek fejlesztő erejétől s az ujkori
parlamentalismus jelszavait irta zászlójára. Ez eszmék feleltek meg
leginkább hajlamainak és müveltségének. Hasonló ok vezette irodalmi
pártállásában is. A Petőfi-körhöz csatlakozott, nem barátságból, bár
Petőfinek ő volt legrégibb s áldozatra legkészebb barátja, hanem izlése
irányánál fogva. Nem volt ugyan erős érzéke a magyar népies iránt, nem
osztozott Petőfi politikai álmodozásaiban, nem örvendett, ha
erőteljessége nyerseséggé fajult, vagy naivsága eget ostromló
meghasonlásba tévedt; de a humoros kedély, a természetes egyszerüség, a
szeretetreméltó őszinteség, mely tulajdonok Petőfi lyráját oly kiválóan
jellemzik, teljes rokonszenvével találkoztak. Az angol humoristák voltak
kedvencz olvasmányai, s épen oly kevéssé kedvelte a német érzelmességet,
mint a magyar szónokiasságot. Örömest áradt gúnya szónokaink és költőink
szenvelgése és dagálya ellen. Politikai iránya és irodalmi izlése
egymással kapcsolatban voltak. Mig a politikai téren azok sorában
küzdött, kik a régi megyerendszert a haladás akadályának s a szabadság
gyönge biztositékának tekintették: addig az irodalomban a fejlődés
táblabirói nyügeinek tartotta a sujtásos szónoklat uralmát, a felületes
nemzeti irány szükkörüségét s az élet benyomásaitól el-elforduló ál
idealismust.
Ily szellem lelkesitette a fiatal humorista és hirlapiró munkásságát.
Humoros vázlatai majd mindenikében gúnyos czélzásokat vehetni észre
elbeszélési modorunk ünnepies, czifrálkodó, szenvelgő sajátságaira. Sőt
a „Fiatal oriás“ czimü műve nem egyéb, mint szatirája az akkor divatos
magyar regények- és beszélyeknek. „Ignácz és Konstancziá“-ban egy ifjut
és nőt rajzol, kik szépirodalmi lapjaink phraseologiájával táplálkoznak.
Oly párbeszédet hallunk itt, melyet hűség és jellemzés tekintetében
majdnem Molière „Précieuses ridicules“-je mellé tehetni. Pákh nem
csinált személyeket rajzol, hanem élő egyéneket alakit át. Legkevésbbé
sikerült vázlatain is érzik a benyomás közvetlensége. A legmindennapibb
élet felé fordul. Hősei a legközönségesebb emberek: egy jámbor és minden
szolgálatra kész instructor, egy városi érzelgő irnok, egy fontoskodó
jurátus és szónokiasan szenvelgő udvarló. Mintha szatirát akarna irni
beszélyiró társaira, kik nagyszerü hősökkel, óriás szenvedélyekkel
birkóznak – és akaratlan humoristáva lágyul. Oly benső szeretettel csüng
személyein, a látszólag érdektelenben emberileg annyi érdekest láttat,
kedélye derültségével annyira megaranyoz mindent, hogy e felfordult
világ elbájol, e jó bolondok iránt valódi részvétet érzünk, mintha
bolondságukból bennünk is szunyadna egy kis adagocska. Mintegy tiz
humoros vázlatot irt, melyeket soha sem szándékozott összegyüjteni.
Kisérleteknek nézte, melyeket nagy művekkel kellene elfeledtetni, ha
különben is el nem feledtetnének. Valóban kisérletek is, de egy kitünő
tehetség kisérletei. Nem annyira magokban becsesek, mint ama
körülménynél fogva, hogy előhirnökei egy humorban gazdag lélek
fejlődésének. Azonban igy is van köztök egy pár, melyeket a legszigorubb
kritika is méltányolhat. „Egy nap egy instructor életéből“, „Az irnok
szerelme,“ „Ignácz és Konstanczia“ oly sikerült müvek, hogy
irodalmunkban maig is e műfaj legjobbjai közé tartoznak.
Mint hirlapirót is humoros oldala tüntette ki. A „Pesti Hirlap“ fővárosi
ujdonságait irta, mely rovat akkor politikai lapjainknak mintegy
tárczáját képezte. Rövid rajzok a főváros politikai és társadalmi
életéből, irodalmi és művészeti kisebb birálatok, könnyed elmélkedések
és polemiák váltakoztak itt a szatira és humor hangulatai közt. E rovat
soha sem volt olvasottabb, mint Pákh kezében. Mig társai vezérczikkekben
ostromolták a kormányt s a régi megyei rendszert, addig Pákh ötleteivel
szolgálta pártját s néha kitünő sikerrel. Történt a többek között, hogy
egy megyei gyülésen nehány sorával megbuktatta a kormánypárt egyik
vezérszónokát, mert a „Pesti Hirlap“ a gyülés folyama alatt érkezett
meg, kézről kézre járt, s a hallagatóság oly nevetésbe tört ki, hogy a
kigunyolt szónok nem folytathatta tovább beszédét és megzavarodva ült
le. A „Pesti Hirlap“ dolgozó társai reformálni igyekeztek a magyar
hirlapi stylt, kivetkőztették a megyei szónoklat sallangjaiból s
európaibb formába öntötték. E törekvés Pákhban is támagatóra talált, a
mennyiben az ujdonsági rovatba, hol eddig nehézkes szárazság, vagy
elméskedő erőködés uralkodott, szellemet, könnyedséget és humort lehelt.
A párt iránya mellett hiven szolgálta a nemzetiség, irodalom és izlés
érdekeit. A guny nyilait legörömestebb szórta azok ellen, kik
irodalomban és társas életben tulbuzgóságukkal veszélyeztették a
nemzetiség ügyét, vagy a nemzeti irány és sajátság leplével fedeztek
minden hóbortot és izléstelenségét. Csak némely pesti német iró
civilisatori dölyfe volt ennél is kedvenczebb tárgya: ki nem fogyott a
gúnyból, ha ostromolhatta e pöffeszkedést, mely oly lenézőn tekint a
magyarra, s a német müveltség képviseletével kérkedik, melyhez egyetlen
fövény szemet sem hordott.
Három évet töltött Pákh a hirlapirói izgalmas körben. Mint a fővárosi
élet krónikairója jól ismerte Pestet; mint kellemes társalgó szivesen
látott vendége volt a társas köröknek, s fogékony kedélye az élet tarka
benyomásaitól pezsgett. Életkedve, humora, mely a legkülönbözőbb
viszonyok között is fel tudta találni magát, szerencsét, boldogságot
látszottak igérni; fejlődő tehetsége, mely az első kisérletek után
nyomosabb munkásság, magasb czél felé vonzotta, mintegy biztositá
számára a humorista koszorúját. Azonban minden máskép történt. Egy
roszul gyógyitott betegség hervasztani kezdé életkedvét és feldulta
pályáját. 1847 nyarán egy ausztriai vizgyógyintézetbe volt kénytelen
utazni s ott töltötte az 1848- és 1849-diki éveket. Betegen, elhagyatva,
hazájáért és családjáért aggódva töltötte napjait. A haza ügye elbukott,
s atyja sok évi börtönre itéltetett. Hazája és családja romjain állott
meg, midőn 1850 nyarán hazájába visszatért, maga is a mult idők romja.
Egészsége még most sem állott helyre és többé soha. Eljátszottnak
tekintette életét, de ugy hitte, nem élhet tétlen és még tehet valami
hasznot. Nem a humorista koszorujáról álmodozott; többé nem tartotta
magát irónak; se elég kedvet, se elég erőt nem érzett nagyobb művek
irására; de tudta, hogy beteges állapottal is alkalmas szerkesztő lehet
és e szomoru korszakban kötelessége szolgálni a nemzetiség és irodalom
érdekeit. Még ez évben az „Ujabbkori Ismeretek Tára“ szerkesztését
vállalta el, melyet 1855-ben végzett be. Majd 1853 elején a
„Szépirodalmi Lapok“ czimü hetilapot inditotta meg. Sokszor napokig
ágyában szerkesztett, egy kis zsámolyon dolgozgatva. Humora most sem
hagyta el de csak társalgásában nyilatkozott; a mit irt, azok
legtöbbnyire átdolgozások, forditmányok valának s a beküldött kéziratok
javitása vagy átalakitása. Mindkét vállalatával gazdagitotta
irodalmunkat. Az „Ujabbkori Ismeretek Tára“ hézagot töltött be, s kivált
első kötetei becsesek, mig a közönség részvétlensége miatt, a kiadó
sürgetésére, nem kellett összébb szoritani a vállalat eredeti tervét. A
„Szépirodalmi Lapok“ kitünő erőktől támogatott folyóirat volt, s épen
oly határozottan küzdött költészetünk nép-nemzeti iránya mellett, mint a
mily erélylyel támadta meg kinövéseit. Csak egy fél évig állhatott fen,
a részvétlenség miatt meg kellett szüntetni. Pákh a magyar olvasó
közönségben oly jelenségeket vett észre, melyek mig egy részről
szomoritók voltak, addig másfelől némi reményt keltettek, s egy uj
vállalat meginditásán gondolkozott, mely inkább megfelelhet a változott
viszonyok szükségeinek.
Valóban a forradalom után irodalmi viszonyaink sajátáságosak voltak. Az
alkotmány eltörlése, a nemzetiség nyilt megtámadása s a mesterségesen
germanizáló törekvések korszakában a társadalom minden osztályának
fokozott erővel kellett volna támogatni az irodalmat. De az nem történt,
s csak később láttunk e tekintetben erélyesebb mozgalmat, midőn
politikai reményeink éledni kezdének. Majdnem 1859-ig az irodalom
meglehetős elhagyottságban tengett; a müveltebb közönség száma mintegy
apadóban volt. A politikai pártok némi kisérlet után, a censura vas keze
miatt, oda hagyták a politikai lapok támogatását, mintha ily korban a
politikai lapok csak a pártprogrammokért léteznének s nem a nemzetiség
és irodalom érdekeiért s a nemzeti szellem fentartásáért. A régi
conservativ és ellenzéki párt egyesülve csak egyetlen irodalmi
vállalatot inditott meg, a „Nemzeti Könyvtár“-t, a régibb költők és
történetirók gyüjteményét, de ezt is elhalni engedte. A bécsi lapok
olvasása jött divatba, mert azok szabadabban irhattak. A közös
veszteségben egyesült két politikai nagy pártban nem volt annyi lélek,
hogy részvények utján egy politikai nagy lapot alapitson s az irodalom
magasabb törekvéseit minden lehető uton-módon támogassa. A táblabiró, ki
ma is csak politikai szempontból becsüli az irodalmat, hazafi-fájdalomba
merülve, nem ért rá ily csekélységre. A müveltebb közönség számára irt
folyóiratok és könyvek találkoztak a legcsekélyebb részvéttel. Ugy
látszott, hogy e közönség napról napra fogy, de növekedőben van egy új,
a társadalom alsóbb rétegeiből. Minden, mit e közönségnek irtak,
részvétnek örvendett; azonban az irodalom e körében nyegleség és
felületesség uralkodott, s oly hajhászata a népies- és népszerünek, mely
sértette a jó izlést.
Pákh ugy hitte, hogy szükség van oly vállalatra, mely e két közönséget
közvetitse, melyben mindkettő találjon valamit, mely ujdonszerüségével
és olcsóságával nagy elterjedésre számithasson. Igy keletkezett a
„Vasárnapi Ujság,“ melléklapjával, a „Politikai Ujdonságok“-kal. E két
lap nem jelölt ugyan uj irányt se az irodalomban, se a politikában, de
fontos mozzanat volt műveltségtörténetünkben, kivált ama szomoru
korszakban. Oly nagy közönséget teremtett és növelt föl a magyar
irodalomnak, minőt azelőtt encyklopedikus lap soha. Előfizetői száma
mindjárt az első években az 5–7000-et felülmulta, s e szám később is
inkább növekedett, mint apadt. S ezt leginkább Pákh szellemének és
tapintanának köszönhetni. Megvetette az eddigi néplapok affectált népies
hangját, s a világosságban, egyszerüség- és kellemben kereste a hatást.
Az ismeretek terjesztését, a nemzeti érzés ápolását tüzte feladatául,
lépcsőnkint emelve közönségét tartalom- és formában. Maga kevesett
dolgozott lapjába, mindig névtelenül, s leginkább olyant, mire más nem
vállalkozott; de bizonyos tekintetben ő irta lapja nagy részét. Számos
iró és nem iró czikkét dolgozta át a lap szükségeihez alkalmazva, s nem
egy irónak adott tárgyat és munkát, s mennyi mindent javitott egész a
legkisebb ujdonságig. Mindenütt meglátszott keze nyoma, éltető szelleme.
S mig a „Vasárnapi Ujság“ az irodalom érdekeit ily kitünően szolgálta,
addig politikai melléklapja a legjótékonyabban hatott a nép politikai
szelleme fejlesztésére. Ki egykor gunyolta a phrasisok uralmát s
ostorója volt a szájas hazafiságnak, soha sem sülyedhetett oda, hogy a
nép ámitója legyen, bár e szerepet nálunk még jeles irók sem szokták
megvetni. Az elnyomatás szomoru korszakában leginkább a politikai tények
tárgyilagos csoportositása- és magyarázatára szoritkozott, igyekezett a
népben ébren tartani a nemzeti szellemet s áldozatkészségre lelkesiteni
a hazafiság oltárán. Később a pártok küzdelmei között is megtartott
bizonyos tárgyilagosságot, józan mérsékletet, s lapja a néplapok közt
mindvégig az egyetlen maradt, mely többre becsülte a népet, mintsem
puszta politikai eszköznek tekintse és hizelegjen gyöngeségeinek.
Tizenkét évig szerkesztette e két testvérlapot, sőt 1863-ban a „Magyar
Sajtó“ szerkesztését is elvállalta.
A legfáradhatlanabb magyar szerkesztő egy beteg ember volt, s a ki a
közszellemet ébreszteni, a csüggedőkbe reményt önteni igyekezett, maga
felől már rég nem táplált semmi reményt. Folyvást és mindvégig
betegséggel küzdött. Munkából és szenvedésből, szerkesztésből s a maga
orvoslatából állott egész élete. De a humor geniusza nem hagyta el
kedvencz gyermekét. Ott lebegett fölötte és szárnyaival födözte.
Törhetlenné edzette lelkét s vidám mosolyba olvasztotta könyeit. Nem
engedte elzordonulni kedélyét, kiapadni az annyi nemes érzés forrását.
Ott ült betegágyánál, elkisérte a szerkesztői asztal gondjaihoz,
társaságba vezette, fel-felmutatva az élet hiu küzdelmeit, elringatta
fájdalmát s a lemondás erejét s a megnyugvás vigaszát lehelte szivébe.
Az iró humorista rég meghalt Pákhban, de a beszélő humorista folyvást
élt, kivel iró humoristáink nem mindig állották volna ki a versenyt. A
magyar társadalom, politika, irodalom mozgalmairól s a napi eseményekről
senki sem beszélt több humorral, mint ő, ha a társalgásba bele
melegedett. A vendéglőben vagy kávéházban az asztalt, hol ő ült, mindig
hallgatók vették körül, s a társaság, melyben megjelent, kénytelen volt
felvidulni. Humoros megjegyzései, élczei szájról szájra jártak a
városban, s nem egyszer használta föl egyik vagy másik lap. Még halála
előtt egy pár héttel is vidáman vett részt az Akadémia és
Kisfaludy-Társaság üléseiben, s midőn leverte is a betegség, régi
humorával fogadta betegágya körül barátait. De halála előtt nehány
nappal elkomorodott, s igy szólott egyik barátjához: „Oh ez már nem
tréfa, érzem, hogy meghalok. Nem baj, ugy sem sokat ért egész életem!“.
Ez volt az első és utolsó keserűbb panasz, mely ellebbent ajkairól.
Oh derék férfiu, te valóban sokat szenvedtél, de életed sokat, igen
sokat ért nekünk, kik elvesztettünk. Hősiesen harczoltad végig pályádat,
a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályáját. A sír,
mely szenvedéseidnek véget vetett, a legnemesebb szivü embert és irót
fogadta ölébe. Emlékedet hiven megőrzi a magyar nép, melynek szellemi
érdekeiért oly hiven s oly sikerrel küzdöttél, s az elismerés koszorúja,
melylyel ime sirkövedet övezem, nem az enyém, barátodé, hanem a Magyar
Tudományos Akadémiáé, melynek nevében szólottam.
TARTALOM.
Emlékbeszéd Pákh Albert fölött Gyulai Páltól III
Pákh Albert humoros életképei.
Egy este a debreczeni szinházban (1844) 1
Egy nap egy instructor életéből (1845) 13
Utazás Debreczenben (1845) 41
Egy városi irnok szerelme (1846) 95
A sipládás fia és a sipládás fiának az apja (1846) 141
Fiatal óriás (1846) 173
A honszerelmesek (1847) 211
Magyar dolgok külföldön (1847) 253
Spectabilis tanulmányok (1850) 271
Hunyadi János (1850) 287
EGY ESTE A DEBRECZENI SZINHÁZBAN.
1844.
„Kidült bedült az oldala,
Belejár az Isten nyila;
A forgó szél dúdol rajta,
Boszorkánytáncz van alatta.“
Vörösmarty.
Debreczen nagy város; népességre nézve Magyarország második,
magyarosságra nézve első városa. Ennyit a földleiratból; s ezt csak
azért igtatjuk ide, még pedig a legelső helyre, hogy nyájas olvasóink a
következő rajz szemlélésénél erre folyvást emlékezni sziveskedjenek, s
hogy egyszersmind magunkat is megkiméljük ennek szüntelen ismétlésétől.
És a nagy Debreczennek az ő kis szinházába vezetjük önt, szép olvasónő!
„Szinházba?“ fogja ön kérdezni, s csodálva ránk függeszteni szép
szemeit. Engedelmet e szóért: szinház, mely a tiszántúli világ (azaz
ott, hova nekünk debreczenieknek a Tiszán kell átkelnünk) szinházróli
fogalmai szerint nem egészen látszik alkalmasnak azon valami
kifejezésére, hol esténkint a debreczeni szinészek és szinésznők – itt
megint engedelmet kellene kérnem – és a lelki élvezet után sovárgó
közönség összegyülnek mulattatni és mulatni. De minthogy ezen valami,
bár igénytelen és szerénysége miatt láthatlan, de csakugyan ház, s
minthogy a mai világban már Debreczenben is szinháznak nevezik a
komédiaházat, nem fogja ön rosz néven vehetni, ha azt mi is szinháznak
nevezzük. Szinházba megyünk tehát, kegyes engedelmével.
„Jaj de kicsiny!“ fogja ön felkiáltani, midőn a szinház udvarába
belépünk. Nem a’! nem oly kicsiny az, engedelmet instálok[1], mint ha
még egyszer olyan kicsiny volna. Ötvenezer ember bele nem fér ugyan, de
nem is azért készült, hogy mindez beleférjen. Mert mig lesz kukoricza
meg szalonna, nemkülönben szarvasmarha és sertés (adja a pedig Isten,
minél tovább és minél több legyen!) és mig lesznek oly jó szinészeink,
mint eddig: mind addig ezen szinház ember miatt szét nem reped, s csak
azért fog fenállani, hogy ötvenezer ember elől elbúhasson, s léte csak
azon nemzeti szinü feliratból gyanittassék, mely a harminczados közben
egy rozzant kapu fölött ezen szavakkal mosolyog az olvasni tudó felé és
fölé: „Bemenet a szinházban!“
„Más kisebb városoknak, p. Sopron-, Kassa-, Győrnek, szebb és téresebb
szinházuk van, mint ennek a határtalan Debreczennek,“ fogja ön
alkalmasint mondani. Bocsánatot, hogy ujra instálnom kell az engedelmet,
de ezen néhány szóra több észrevételünk van. Először is Debreczen nem
határtalan; az igaz, hogy nagy, de nem határtalan. Akár elő is
számláljam egyenkint a kapukat a város szélén. Itt csak a sár
határtalan; de már ennek azután széle, hossza, mélysége mind határtalan.
Még azután ama fentebbi városokkali összehasonlitás csak nekünk
debreczenieknek kedvez. Ezen apró s vagyoni tekintetben velünk nem
versenyezhető városkák fényüzésen kezdik a civilisatió dolgát s
szinházakat állitnak ezerek feláldoztával, szépeket és pompásakat; mi
azonban azzal inditjuk meg a polgárisodás hajóját (hajó és Debreczen), a
mi hasznos, a mi szükséges; nem pedig azzal, a mi kellemes, s a mi
nélkülözhető. Szinház! Az egész világ tudja, hogy mi először utczáinkat
köveztetjük ki, mert az embernek önmagán kivül vannak a marhák és
taligás lovak iránt is kötelességei, s joggal egytől sem követelhetni,
hogy ezentul is uton utfélen, a város kellő közepén fujja ki élete
páráját ex non sufficienti. Ad vocem: utczakövezés! a zsidók meglehet
régebben várják a Messiást, de hőbben, forróbban Izrael egy maradéka sem
várta azt, mint sok magyar sziv Debreczen kiköveztetését. Pedig kár ugy
áhitozni utána! Ha Kárpátainkon örökös hó és jég lehet, és senki sem
akad fel rajta: miért ne lehetne Debreczenben örökös locs-pocs? Továbbá
mi kisdedóvó-intézetet alapitunk, kisdedek, de gyermek kisdedek számára.
Ezt csak azért tartjuk szükségesnek megmagyarázni, nehogy valaki agár
kisdedeket értsen, mint melyek számára vidékünkön egy helyen, hol
alkalmasint emberkisdekek is vannak, nem régiben ily intézet állott fel.
Alkotunk továbbá hangász egyletet, gazdasági egyesületet, gőzmalmot
stb., s majd aztán ha mindez meglesz, azután épitünk szinházat
nagyszerüen és Debreczenhez illőleg. Addig azonban, mig ez megtörténik,
érjük be azzal, a mi van, térjünk a mostani szinházba, örülendők az
örülőkkel.
Páholyba nem mehetünk, mert páholy nincs. Magyar ember alacsonyra,
akarám mondani sikra született, nem szereti a magasat, kivévén a
galériát, mely szüntelen, nyög az ember terhe alatt. Itt a zártszékjegy.
Hol van, a ki megmutassa helyünket? „Oh! ki fog mindig másra szorulni?
kiben életrevalóság van, az megtalálja zártszékét!“ gondolják ők, és
„helyes a bőgés!“ mondaná rá a debreczeni pórsuhancz, ha t. i. hallaná
gondolatunkat. És megtalálók mi is nyitott zártszékünket, mert hiszen mi
életrevalók vagyunk.
A ház szépecskén telik. Földszint ember mellett ember ülve, állva,
egymás mellé szorulva, mint hering a hordóban, s tánczolva a jéghideg
tégla padolaton, mert hiszen nincs Debreczenben gyékény annyi, hogy egy
felföldi várost határostul be lehetne vele teriteni. Nem messze
ülőhelyünktől egy hosszú debreczeni arszlán, ki történetesen két
orangutangszerü kezét téli kabátja oldalzsebébe dugva jött be s ugy vön
állást a földszin álló emberei között, most ki akarja huzni azokat
börtöneiből, de bármint görbiti is könyökeit szomszédai hasának, a nagy
szorongásban nem boldogulhat, s a kezek, daczára egy negyed órai
működésnek, maradnak in statu quo. A karzaton, mely egészen körülrámazza
a négyszegü házat, ember hátán ember, Nem hinné senki, mennyi sok jó
ember fér meg ily kis helyen. De az is igaz, hogy inkább türte volna
egynémelyik a 145 évi török igat, mint most ezen kétórai nyügöt. Hijába!
a sors ónsulyu karával rájok nehezkedett, s ily esetben, mit lehet
egyebet tenni, mint nagyokat nyögni, mint a mellény gombjait repesztő s
fülhasitó keserves hangokon feljajdulni, s a nyomott kebel szorult
üregeiből egy-egy fájdalmas sohajt kifúni az ónsulyu kar tulajdonosához?
mihez különösen a karzat emberei, meg hasonló magasságban fellengő
bajtársaik, azon Kadentia istennő köténye alá vonult sohajhősök, a
költönczök, oly emberül értnek.
De miért is sereglett be ma ily számosan a mélyen tisztelt közönség?
Ritka dolog, az igaz, minálunk is az a „tömött“ szinház, de ma minden
különös jós tehetség nélkül is meg lehetett vala jövendölni, hogy nem
épen rosz jutalomjáték lesz. Mert a jutalmazandó művész mit is el nem
követett mindent, hogy a ház jól megbéleltessék nézővel? Nézze, nagysád,
itt a mai szinlap, s ez sok „különmindennel“ kecsegtet. Ime itt van,
hogy ma minden lesz lát- és hallható: zene, mert Boka Károlynak
egyébiránt a maga nemébe igen érdekes barna művészköre ma a szinpadon
jelenend meg, ott működendő; táncz annyi, hogy az embernek előre is
borzad haja szála a lábficzamitó figuráknak csak gondolatára is[2];
szavalás is lesz, valami szerény elvonultságban izzadó s nevét a világ
előtt titkoló, különben geniális költő hazánkfia legujabb költeménye fog
elszájaltatni, mint nevezék 1795-ben a szavalást. Sőt, mi több, még
szindarabot is látandunk, mindössze egy kurta felvonásban, s benne csak
két szinész jelenend meg, de az egyik 7–8 külön szerepet visz, s nekünk
elég alkalmunk lesz egy szinész hatalmas mimikai tehetségét bámulnunk
min kételkednünk egy perczig sem szabad, mert, hiszen jó kezekben vannak
a szerepek. Hát még mi lesz? Hát bizony még márvány szobor mutatványok
is lesznek a „hires Regenti szerint betanitva.“ Nos! nem elég-e, hogy
Debreczen művészi szelleme felébresztessék?
Üljünk tehát szép csendesen, majd csak megcsendül egyszer a varázserővel
biró csengetyü. A karzat dörömböl s tombol, mintha egy szilaj ménes
rekesztetnék istálóba fejünk fölött. S valóban a földszintnek vannak
tagjai olyanok, kik tulajdonképen a karzat koszorujának lennének
kiegészitő virágai, de kiket a garasok különöseb kedvezése földszinre
jutni engede, s ezek eléggé vakmerők a tomboló seregnek időszakonkint e
characteristico-satyricohumoristicus szót felkiáltani: „Abrak!“ Azonban,
ha ez uracsok hatásra számolának e szavokkal, nagyon megcsalatkoztak
hitökben. Mert részint, hogy ezen witz már kissé kopott, élét vesztett s
olyatén mint füles hátán az ütleg, részint, mert a felsőbb regiókban
száguldó lángeszek az alulról jött csapást fel sem veszik, mint csupán
gyáva erőködést, és csak a felülről jövő nyomás miatt jajdulnak fel: a
karzat e malitiosus felkiáltást hallatlan hidegvérüséggel, s legfölebb
egy megvető gunymosolylyal fogadja, és továbbá is „megy rendeltetése
pályafutásain, merre ereje s inai vezetik.“ A karzatot ugy szólván
egészen s helybeli nemes tanuló ifjuság bitorolja.
S ime a csengetyü megszólal egyszer, kétszer. A karzat bőg, organuma
tetőpontját elérni közeledik, annyira fejezi ki magas tetszését. S itt
Debreczen dicséretére lehetetlen meg nem jegyeznünk, hogy szinháza falai
erősbek, szilárdabbak, mint a szent hajdanban Jerikó falai valának, mint
a melyeket egy hitvány trombita tuda földre teriteni, holott amazokat
annyi ép tüdő működése sem birja csak megingatni is.
A függöny emelkedik; szerencsésen föl is ért, mi nem mindig szokott
megtörténni.
„Ejnye! hogy az Isten verjen meg! ne düleszkedj’ ugy a hátamra!“
„Lökd le, pajtás, azt a civist!“
„Kalapot! – le a kalappal! – nem látunk!“
„Hová tegyem? hisz még a fülemnek is alig találok helyet!“
„Nem szabad pipázni! le a pipával!“
Ezen dictiókkal kezdődik a játék, felváltva karzaton és földszint, s
pedig mindjárt elején, beszéd és cselekménydúsan kezdődik.
„Pszszszt! Novitius deák! Halljuk! halljuk!“ ezekkel toldja meg a
földszintnek fentemlitett, galeriához tartozó, egyik garasteljesb része
az elkiáltottakat. És…
„Néma csend ül a komor tetőkön!“
S a barna művészkör lelkesült és változatos külformáju tagjai végig
nyulnak hegedüjeiken, belelehelnek trombitájok odvába, beleharapnak
klarinetjeik szopókájába s a nemzeti zene bájhangjai megszeliditnek –
medvecsoportokat.
S mint minden e mulandóság siralomvölgyében, ugy a czigányzene is végét
érte. S lön ujra tombolás, lőn torok-erőmüvészet-kisérlés a tetszést
nyilvánitó karzaton; lőn fülszaggatás és fogcsikorgatás a földszint
csöndes embereinél. Igen, mert Debreczenben a földszint soha nem tapsol,
soha nem nyilatkozik, kivevén, ha néha-néha a karzat leköpései (pardon!
de nevén nevezem a gyermeket) ellen tesz nyilvános óvásokat: itt a
galeria vette ki magának a biráló tisztet. A karzat dob koszorukat, a
karzat fütyül, mi mindkettő nem épen ritkán történik. És van is azután
ezen karzati tetszés vagy nem tetszésnyilatkozatoknak hatásuk! Látszik
azután a tekintélyes – mondhatnók: ólmos-botos – kritika előtt hódoló
szinészeken a legfelső kivánatnak eleget tenni buzgó igyekezet. No de mi
sem akarunk a galeria jogába vágni, mi sem akarunk mindenről véleményt
mondani, mit ez este látánk s hallánk. Csak még egy-két különösséget
jegyzünk fel ezuttal a ma estei élvezetből.
Egy felvonás közti szünetben a karzat unni kezdé magát, mert akkor
zenészek és szinészek nyugvának. Mit kezdjen? A leeresztett függöny
daczára is látni akart valamit, s ez magában nem sok. Hisz a függöny
felhuzása – mely itt az erőműtan legegyszerübb szabályai szerint
történik – és Keszyné megjelenése egy percz alatt történik, csak szólni
kell, gondolják magokban. És „Keszyné!“ (ez volt neve a
kedvenczszinésznőnek) harsog egy torok, a nyáj vezéri torka. S
„Keszyné!“ orditja után a sereg egyhangulag s mindinkább növekvő zajjal.
A lármára fölemelkedik a függöny; a karzat rögtöni szélcsendben várja
orditottját, s ime! kilép a rendező vagyis inkább a czédulahordozó
(magunk sem tudjuk, mi tulajdonképen, tán ő maga sem tudja), s jelenti
mély tisztelettel, miszerint „Keszyné asszony vetkezik s öltözik.“ A
karzat agyán egy merész gondolat villan át, s az eszmetársulat nyomán
még más tetszetős gondolatok. „Nem tesz semmit! Annál jobb! Hadd jőjön
ki!“ válaszolá a galeria. „Hadd jőjön ki!“ hangzék mind közönségesen.
„Keszyné!“ zúgott a förgeteg. És Keszyné köpenybe burkolva megjelent. S
a karzat azt sajnálá, hogy Keszyné csakugyan fel volt öltözve.
Még egyet. Egy felvonásban, hol zene is került elő, észreveszi a karzat
egyik szinészkendvenczét, Futót, a szinfalak mögött hegedülni. Meglehet,
mivel a művész ezen eddig nem ismert tulajdonsága által lepetett meg;
lehet, mert csakugyan jeles volt a hegedülés: elég az hozzá, Futó a
játék végével kikiáltaték. Azonban Futó pongyolára vetkezve, egy ingben
állott a szinfalak mögött, s igy a közönség szine elé ki nem léphetett.
A karzat azonban nevét kiáltani nem szünik; végre türelmét veszti, s
tagjai közül 4–5 egyén kiválik a karzatról le, az öltöző szobán
keresztül, a szinpadra, s az ott desperáló Futót igénytelen
pongyolájában sans gêne et sans compliments à la Baczur Gazsi föltett
kalapokkal kiránczigálják a közönség elé. És Futó meghajtja magát s a
karzat „diadalmat ünnepel.“ – A játék végződött. Az ott látott- s
hallottakkal iveket tölthetnénk, de ezuttal elég ennyi.
A commentárkészitést az előadottakhoz a nyájas olvasóra bizzuk.
Debreczent pedig lengje körül a müvészet szelid szelleme!
EGY NAP EGY INSTRUCTOR ÉLETÉBŐL.
1844.
Quem dii odere…
ELSŐ FEJEZET.
Átalános elmélkedések, milyenek az életképeket rendesen megelőzik,
melyek által kiderittetik, hogy ki és mi tulajdonképen az instructor. –
Ki rá nem ér vagy kinek kedve nincs hozzá, az ne olvassa.
Instructor, praefectus, házi tanitó, nevelő: különféle nevezetek, de
mind ugyanazon egy személyről használtatnak a hely és körülmények
különfélesége szerint, kinek életét, napi rendét most kissé
megismertetni szándékozunk.
Azon instructorok pedig, kikről mi elmélkedünk, nem annyira
fővárosunkban vannak, mint inkább vidéki városaink szük kebelében, az
ott létező urak, tisztviselők, ügyvédek, mérnökök, orvosok s egyéb ily
honoratiorok házainál, kik a nyilvános iskolai oktatást, előttük
ismeretes és ismeretlen, helyes és helytelen okoknál fogva, gyermekeikre
nézve károsnak hiszik, és azért ezek mellé házi nevelőket fogadnak.
Midőn az instructorok ezen házakhoz érnek, akkor egy kötelezés- s egy
követeléssel fogadtatnak. A kötelezés abból áll, miszerint megigértetik
nekik, hogy 100 váltó forintnál több, 100 pengő forintnál pedig kevesebb
summa fog nekik évenkint kifizettetni (tápon és szálláson kivül); a
követelés pedig az, hogy az igérő tekintetes urnak rendesen egynél több,
hatnál kevesebb, de mind megannyi nagyreményü és ritka tehetségü
magzatát, némely apróbb tudományokon kivül minden szépben és jóban
oktassák. A kötelezés néha teljesedik, néha nem; a követelés mindig
fenmarad a maga épségében, legfölebb is azon változás történik néha
rajta, hogy a szerződésileg emlitett magzatokon és kötelességeken kivül
egyéb személyekre és tárgyakra is kiterjesztetik.
S ennyit tudnunk elég, hogy tüstént kiszemelt emberünk részleteseb
jellemzésére térjünk át. Neve instructorunknak Sulc Ede. E névre tán
kissé elbámulnak nyájas olvasóink, gondolván, hogy annak birtokosa
valami hazánkban üzérkedő franczia vagy angol származásu, magyar
hazafiakat faragó, egyén. És csalatkoznak, a kik igy gondolkodnak. „A
név nem teszi az embert!“ rég elismert igazság, ámbár minálunk még igen
sokat néznek arra, kinek van magyar vagy nem magyar hangzásu neve, s
épen ezért bukkannak elő naponkint a semmiség öléből soha nem hallott s
nem látott uj magyar nevek. Sulc ur német származásu ugyan, de azért
magyar fiu, kit szintén elragadott a korszellem, és azért nevét, mely
keresztelésekor még igy iratott: Schultz Eduard, álváltoztatá Sulc
Edére. Mondák neki, hogy ha már változtat nevén, változtassa azt
legalább egészen magyar értelmüvé; de ő családja régi becsületes
nevétől, melyet hajdan valamelyik német háboruban egy fővezér, s ismét
valamelyik német városban egy igen jeles polgármester viselt (a mint ezt
egy vén conversations-lexiconból minden pillanatban be tudja
bizonyitni), megválni nem akart, s a föntebbi ártatlan metamorphosissal
megelégedék. S ez egy neme a pietásnak vala ő benne.
Sulc ur tehát felföldi származásu, ki még gyermekkorában hagyá el az ősi
tüzhelyet, s a magyar szó megtanulása végett egy magyarosabb magyar
városba küldetett; később ismét a felföldi felsőbb iskolákban végezte a
philosophiát, just és theologiát, hol az által különbözteté meg magát
leginkább, hogy a panslavismushoz nem hajolt, németül igen jól irt és
beszélt, a magyar nyelvet kitünő igyekezettel tanulta, s a hol csak
lehetett, mindenütt ezen beszélt, a mi mindenesetre jobb oldalaihoz
tartozik. Most Sulc ur egy vidéki magyar városkában tartózkodik, Dorgács
ügyvéd ur házánál, kinek három gyermekét tanitja; s ezért rendes
fizetést is huz, rendkivüli jutalmakban is részesül. A fizetés 200 kongó
forint kerek számmal; a jutalmak: naponkinti egy-két iv lemásolni való
oklevelek, replicák stb., minek ő még örül, a jámbor. De egyrészt valódi
bécsi suszterinas-féle jellemvonás van benne: minél több ütleg, annál
több humor. Fő vonása azonban, mely egész lényén végig huzódik, az, hogy
szegény legény, szegény, mint a templom egere, a mi ha nem volna, azt
szokta mondani, hogy talán nem is instructorkodnék; mint bizonyost
azonban nem állithatja, minthogy még diák korában elhitette magával,
hogy a nevelői pályán kitünő sikerrel és passióval munkálkodik.
Különben Sulc ur szorgalmas, igyekező s a nagykoruságot elért fiatal
ember; esze is van, de nem oly nagy, mint ő hiszi. A magyar irodalom
mozgalmait nagy figyelemmel kiséri; kritikusi szemöldököt is ránt fel
olykor terményei fölött, mitől azonban nem igen ijednének vissza az
illetők; s ámbár ugy vélekedik, hogy ő egy kissé competensebb biró lehet
az ilyeseknél, ki a német literatura mezejét is össze-vissza turta, s a
franczia nyelvtanok pensumainak rögein is hullatta verejtékcsöppjeit.
Henyélni ritkán szokott; leghaszontalanabb időtöltése az, midőn selmeczi
cseréppipába végződő szárral szájában, u. n. házisipkával fején, romló
és bomladozó hálóköntössel testén, vagyis, mint a sógor költő szebben
mondja: „Hofmeisterlich prangend im Schlafrock,“ ölnyi léptekkel sétál
fel s alá az esti homályban és másfél ölnyi hosszu szobájában, és azt
gondolja, hogy nagyobbról gondolkodik, s hogy még fog jőni utókor, mely
mostani gondolkodásának gyümölcsét élvezendi. Mi uton? mi módon? mi
által? azt ő még nem tudja, de hiszi, reméli, s ezen hittel és
reménynyel vagyunk kénytelenek beérni mi is.
Rendes, pontos ember is volna Sulc ur, ha lehetne. Ő minden órának
leszakasztja ugyan virágát, de nem azon virágát, melyet ő ültetett bele.
Ő elgondolja ugyan, el is határozza, mit fog hat órakor, mit tiz órakor
cselekedni, mivel töltendi idejét, ha tanitványaival elvégzé leczkéjét,
még fel is irja magának szegény, hogy el ne felejtse; de százszor
tapasztalta jámbor kedvében, és áldott birkatermészeténél fogva
százszort elfelejté, hogy hijábavaló minden gondolata, határzata, ha a
felső emeletben máskép találnak gondolni és határozni. Instructor
proponit, principalis (et comp.) disponit.
MÁSODIK FEJEZET.
Melyben elmondatik, hogy az instructor, a föntebbi fejezet szerint,
literatus ember levén, szellemi kiképeztetését nagyon szivén viseli.
Ennélfogva hasznos könyvek olvasására adja magát; de minthogy az életben
nem csak a hasznos szükséges, hanem kellemes is, annak következtében az
instructor észt és szivet képző mulattató könyveket is szokott olvasni.
Azon tanulság is merithető e fejezetből, hogy a ki korán kel, arany
csapot lel.
Mondók fölebb, hogy Sulc ur, az instructor, meleg barátja volt az
irodalomnak, különösen a magyarnak; a hirlapokat mindig nehezen várta, s
jóllehet azok elég későn s eléggé összeszakadozottan értek hozzá, ő
azoknak mégis minden még látható és láthatatlan betüit nagymohón
beolvasta magába. Ha valahol irodalmi ujdonságot szagolt meg ismerői
körében, addig járt utána, mig nyomára akadt; s megragadván, addig ki
nem ereszté kezéből, mig tartalmát szintén egészen be nem temette
magába.
Történt pedig egyszer, hogy Sulc ur véletlenül egy, a vidéken még uj
irodalmi jelenségnek, egy drámának jutván birtokába, ennek átolvasásaul
egy napnak kora reggeli óráit tüzé ki magának. A csillagok fénye
lassankint eltünt, mert a nap kiterjeszté sugarait az égnek keleti
oldaláról, és minekutána egy ideig pitymallott volna, elkongá a
toronynak harangja a reggeli öt órát, melynek utolsó kongására Sulc
barátunk, a mint a mult este lelkében elhatározá, fölemelé fejét
egyetlen párnájáról, elsimogatá homlokáról a kissé hirtelenszőke borzas
üstököt, kidörgölé ökleivel szemeit, s egy percz mulva föntéritett
hálóköntösében termett, minekutána azt először fonákul öltötte magára, s
a másodszori felöltés alkalmával karja más lyukon talált volna kibujni,
mintsem erről annak szabója eredetileg álmodozott. Denique, a hálóköntös
testén volt, azon felül zenithjén egy házi sipka, nadirján egy pár
papucs, a test felső emelete kéményéből bodor dohányfüst kerekedvén. S
mindez történt Dorgács ügyvéd ur emeletes háza földszinti részének
udvarra néző egyik szobájában, melyet Sulc ur ideiglen magáénak
nevezett.
És asztalhoz ülvén, olvasni akarta a drámát. De a sors ma kaján
szemekkel kezde reá pillantani.
„Sulc ur!“ kiálta be a félig nyitott ajtón egy hang, melynek birtokosa
még szintén mosdatlan és keféletlen állapotban volt, s a háznál az
összes személyzet közös inasának szerepét viselé.
„Mi kell, Jancsi?“ kérdé Sulc ur, s kissé bámészan emelé fel szemeit a
dráma személyeiről a szobájába bolond-istókozó személyre.
„A tens ur hivatja, tessék felmenni!“
„Mi a ménkőnek, ilyen korán? Még fel sem öltöztem.“
„Már én nem tehetek róla, de tessék sietni, azt üzente a tens ur!“ S a
hanggal együtt Jancsi is eltünt.
És Sulc ur oda hagyá a drámát, és a mint épen csekély tehetségétől
telhetett, oly tüzzel és igyekezettel rohant pongyolájából másik
pongyolájába, de a mit ő nem nevezett pongyolának, hanem nyári nadrág-
és nyári kabátnak, melynek minden öltéséből 200 forint évi jövedelem
nézett ki. És miután megmosdott s fejének pelyhei is leszedettek volna,
kirontott szobájából s nyakrafőre a felső emelet lépcsőinek tartott, s
midőn az ehhez vezető keskeny folyosón végig rugtatna, az előtte hasonló
irányban haladó szolgálót elébb észre nem vevé, mig füle dobját
rémületes sikoltás és csizmáit még szinte párolgó tejözön nem érinté.
„Jaj! az Isten szerelmeért, Sulc ur! mi a gutát csinált? No’sz majd lesz
nekem, ha a tensasszony megtudja!“ kiálta a szolgáló, ki épen a
tehénfejésből érkezett meg s épen most vitte volna a tejes köcsögöt
felsőbb rendelkezés alá, ha Sulc ur vak hevében bele nem ütközik.
„Már megengedjen, Juczi lelkem, de látja, hogy sietnem kell!“ válaszolt
Sulc ur egész paedagogusi phlegmával, azután engesztelésül ugyanezen
phlegmával arczon csipé Juczit, és szintazon phlegmával tovább hajtott.
Juczi még ott állott egy darabig, nézve a kárba ment tejet, csóválva
fejet, összetéve kezeket; később azonban összeszedé minden lelki-testi
erejét és az elszórt cseréptöredékeket, s oly nemes elszántsággal lépett
asszonya tribunálja elé most a semmivel, mint máskor a kevéssel, midőn a
sokat önmaga szörpölé ki.
Sulc ur azalatt fölért Dorgács Dávid ügyvéd és táblabiró urhoz, különben
igen tisztelt főnökéhez, ki már akkor üldögélt ügyszobájában kedvenczei,
örökös társalgói, penészszagu actái közt, még pedig éhgyomorral, a
nélkül, hogy csak legkisebb émelygést is érzett volna. Csak hijába!
szörnyü sokat tesz az a szokás.
„Jó regg’!“ kezdé Sulc ur s lábaival csoszogott.
„Jó reggelt, jó reggelt!“ – vágott közbe a főnök. – „No csak hamar,
amice! már rég hivattam önt, tán nem volt még egészen?…“ s egy czédulát
vett fel iróasztaláról.
„Azaz – igen – de – még“ – rebe- és hebegé Sulc ur.
„Na jó, jó! Még tán nem késtünk el. Alkalmasint szerencsénk, hogy Daraby
spectabilis nem oly igen pontos ember. Ismeri ön Daraby táblabiró urat?“
„Igen is, láttam, midőn tegnap itt vala.“
„Helyesen, itt vala!“ – ismétlé Dorgács ur hivatalos foglalkozási fontos
képpel, és ismétlé különösség okáért is, minthogy ő soha sem szokott
imperfectumban beszélni. – „Ő clienseim egyike, épen tegnap
tanácskoztunk ügye felett, s én egy, a védelem lényegéhez tartozó igen
fontos véleményt s körülményt felejtettem tőle kikérdezni. Ugyanazért
legyen oly szives, amice, ezen levéllel Daraby Gergely táblabiró urat
szállásán az „arany csapnál“ felkeresni. Ő ugyan ma korán reggel akart
elutazni, de okaim vannak hinni, hogy ön még itt fogja találhatni.
Mindenesetre legyen oly szives, édes barátom, minél elébb oda érkezni,
mert a dolog nagyon érdekemben állván, nagyon nem szeretném, ha a
táblabiró urat valahogy itt nem kapnók többé.“
„Értem!“ s a levelet átvevé.
„Ne felejtse, az arany csapnál.“
„Értem!“ s az ajtót kinyitá.
„A szobát nem tudom, de majd megmondják ott.“
„Értem,“ s az ajtót maga után betevé Sulc ur.
„Sulc barátom!“ nyitá ki az ajtót utána a főnök.
„Méltóztassék!“ szökött vissza a lépcsőről Sulc ur, főnöke elé állott s
azon tusakodott, levegye-e kalapját, vagy csak fején hagyja.
„Azután legyen oly jó, kérem, és ne késsék sokáig, mert szeretném, ha
még lenyirná hajamat, mielőtt felöltözködném.“
„Szivesen, tens ur!“ s lerohant a hágcsókon.
Szolgálati készség nagy volt instructorunkban, akarat és hűség szintén,
s otthon, szük szobája négy fala közt, és ha nekiült az irás-, olvasás-
és tanitásnak: meglehetősen ember volt ő a talpán; de mihelyt szobájából
kiszabadult, egynek szörnyü híját érezé: az életrevalóságnak, a
praktikus észnek. A levéllel ő elment Daraby táblabiró urhoz, el is ért
az „arany csap“-hoz, még pedig olyan jókor, a mikor ezt tán principálisa
sem gondolta, s a mint a táblabiró után kérdezősködött, ennek a
tornáczban csizmát tisztogató hajdujától azon választ nyeré, hogy a tens
ur még alszik.
„Hát nem utazik el ma reggel?“ kérdé fuvóként lelkendezve Sulc ur.
„Elutaznánk mi bizony, de mikor az uram még nem kelt fel.“
„Vagy ugy!“ eszmélt Sulc ur, s tökéletesen meg volt nyugtatva. Többet
nem is kérdezősködött, hanem nagy léptekkel fel s alá sétált a
tornáczon, megvárandó, mig a táblabiró urnak fel fog tetszeni támadnia.
Ő egyébre nem gondolt, mint arra, hogy a levelet Daraby táblabiró urnak
kell átadnia, s ezt máskép nem látta elérhetőnek, mint csupán ha
megvárja a feltámadást. És sétált Sulc ur a tornáczon, s unatkozott és
drámájáról sopánkodott, és várt majdnem két óra hosszaiglan a tornáczon.
És a szabadulás percze csak akkor ütött, midőn nagy öblü tajtpipájából
reggelijét füstölve Daraby táblabiró ur, már egészen felöltözötten,
személyesen lépett ki szobájából, s az ajtó előtt lézengő s a levelet
még mindig kezében tartó Sulc urat megpillantá. De Sulc ur is
megpillantá őt, s azonnal ráismert a tegnap látott táblabiróra.
„Alázszolgája! Tens Dorgács ügyvéd ur tiszteletét s levelét van
szerencsém általadni,“ s átadá, s a táblabiró azonnal átolvasá.
„Igen jól van! Tisztelem a tens urat, s minthogy csak délben fogok
elutazni, még meglátogatom ebéd előtt. Ön talán (s itt hosszu pauzát
csinált a táblabiró, minthogy első pillanatra inasnak nézte az
instructort) ön talán jurátusa Dorgács urnak?“