Volt egyszer egy szegény ember, kinek annyi pénze volt, mint békának a
tolla, mint a talpamon a szőr.
Hogy szegény volt az istenadta, elment egy gazdag emberhez, valami
urhoz, pénzt kérni.
A gazdag ember adott neki, de az adás farkán csomó volt, még pedig az,
hogy ekkor meg ekkor, ha a föld alól teremti is, visszafizesse.
De a szegény ember a pénzt a mondott időre nem tudta visszafizetni, de
nem is volt rá szükség; mert a gazdag ember egészen elfelejtette, csak a
haló-ágyában jutott eszébe.
Mondom, hogy a haló-ágyán eszébe jutott, a testámentomában meghagyta,
hogy a szegény ember a költsön adott pénzért azon éjszaka, mikor a
temetőbe leteszik, istrázsát álljon.
Midőn a gazdag ember ebbeli szándokát tudtára adák a szegény embernek,
az ijedtében imhogy a böréből ki nem bujt, annyira ráesett a félsz.
Ezért egészen a busulásnak adta a fejét, mintha az apja-anyja feküdnék a
teritőn.
Csak búsul, csak búsul, egyszer arra vetődik egy obsitos katona s kérdi
tőle:
– Mit búsul gazduram?
– Hogyne búsulnék, óh jó ember; mikor egy gazdag embernek tartozom, ki a
meghaló-ágyán meghagyta, hogy a legelső éjszaka, mikor leteszik a
földbe, a sirjánál én álljak istrázsát és az nap ép ma van.
– Hahó gazduram, ha csak az a baja, kisebb gondja is nagyobb legyen
annál! majd kimegyek én a temetőbe, majd állok én ott sirbakot, csak
izibe főzzenek egy jó vetett turus galuskát és izibe süssenek meg akkora
kolbászt, hogy kertet lehessen vele keriteni, hogy hagy lakjam jól.
Itt a szegény ember az obsitos katona kivánságát teljesitette; a
feleségével papos vacsorát készittetett, még pedig olyant, hogy annak az
izét, savát-borsát mig a világ világ lesz, a katona sose felejti el.
Hogy jollakott a katona, hogy, mint a duda mikor fölfujták, megtelt a
horpasza: ő kigyelme kibandukolt a temetőbe; de eléb kért a szegény
embertől egy irdatlan nagy csáti-fát, mely bunkos botnak is beillett
volna.
Itt a katona a temetőben mit mit cselekszik, kapja a lelkét, a bunkos
botjával egy nagy ebadta várat keritett, annak a várnak a kellős
közepébe egy keresztet huzott, mely keresztre aztán ráállott.
Csak áll, csak áll, egyszer ugy éjféltájban jön egy irtoztató nagy
fekete bika, mely egyenesen a gazdag ember sirjának állott s azt
kikaparta.
Aztán a fekete bika megfogta a gazdag ember tirkóját, megrázta azt
erősen, ugyannyira, hogy a csontja és a husa mind kihullott, csupáncsak
a bőre maradt a kezében.
Aztán a fekete bika az emberbőrt letette maga mellé a földre, a halottat
pedig ismét visszafektette a sirjába s azt ujra betemette, ugy a mint
volt.
De ezalatt az obsitos katona az emberbőrt, hogy hogy nem, a várba
behuzta. Ez lehetett ugy féltizenkettőre.
A fekete bika csak aztán vette észre, hogy nincs emberbőr.
Keresi-keresi, hát látja, hogy a várban egy obsitos katonánál van,
pedig, mint már már mondám, az idő ugy fél-tizenkettőre járt, pedig a
fekete bikának csak tizenkét óráig volt szabad ideje.
– Add ide, kéri a fekete bika.
– Nem adom, felelt az obsitos.
– Add ide.
– Nem adom.
– Add ide, ha mondom, a mit kivánsz azt adok.
– Egy zsák pénzért odadom.
– No, csak obsitos katona ne volnál, mert ezzel az ördög sem bir, mert
ez annál is többet tud; no, no csak keritett várban kereszten ne állnál,
tudom hogy ideadnád, tudom hogy megkeserülnéd, hiszem azt az egyet!
Itt a fekete bika aztán térülfordul, elszalad s pár percz mulva elhozta
a zsák pénzt.
A fekete bika aztán a zsák pénzt behajította a várba, a katona pedig az
ember-bőrt kihajította.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból mi nem, ugy láttam, mint
most, ott voltam a hol beszélték, a fekete bika megrázkodik, magára
veszi az emberbőrt és a gazdag ember képében elszaladt.
A katona aztán, hogy elütötte a tizenkettőt, utána az egyet, azután a
kettőt, nem várta meg, hogy a hasára süssön a nap, hanem ugy
pitymallás-felé beállit a szegény ember udvarára.
Koczogtat az ablakon, de senkise hallja, zörget az ajtón, de senkise
nyitja.
De a szegény ember fiacskája ébren volt, ki aztán megszólítja az apját
ilyeténképen:
– Édes apám! koczogtat valaki.
– Piszt! hallgass fiam, hallgass.
– Édes apám! zörget valaki.
– Piszt! hallgass fiam, hallgass.
A katona megint az ablakra megyen, koczogtat rajta, de senkise hallja,
zörget ujra az ajtón, de senkise nyitja.
– Édes apám! megszólal ujra a kisfiu, koczogtat valaki az ablakon.
– Hallgass fiam, hallgass.
– Édes apám, de az ajtón is zörgetnek!
– Hallgass fiam, hallgass.
No ez abban maradt, de az obsitos katona türöm-olaja se tartott örökké,
ezért bekiált az ablakon:
– Gazduram, én vagyok.
– Kicsoda? kérdi a szegény ember.
– Én.
– Kicsoda?
– Kicsoda, kicsoda! én az obsitos, kit ma estve oly jól tartott.
– Hát nem vitte el az ördög?!
– Ej, dehogy vitt! nem kellek én még annak sem! hanem ízibe keljen föl,
öltözködjék fel, tegye a kalapját a fejébe, galyabitsa a szűrét a
nyakába s aztán gyujtson világot, eresszen be, mert ujságot mondok, még
pedig nagyot.
A szegény ember aztán kibujt a felesége oldala mellöl a dunna alól,
meggyújtotta a fa közé csíptetett tört-fáklyát és az obsitost
beeresztette, de eléb az ablakhoz ment, kinézett rajta, hogy valjon
valósággal az obsitos-e az, nem az ördög-e az katona képében?
Mondom, hogy beeresztette a katonát, az leült a tűzloczára s azt mondja
a szegény embernek.
– No gazduram, van-e egy talicskája?
– Van vitéz uram, van.
– Nem nyikorog-e?
– Dehogy nem, akár a Sunyi hegedűje, akár ez a talicska.
– No, ha nyikorog, kenje meg, mert kimegyünk a temetőbe s egy zsák pénzt
hozunk haza, már pedig azt egyátalán nem akarom, hogy országvilág
kiálljon a csudálkozásunkra, hogy éjnek idején valjon mit vihetnek azon
a talicskán!
A szegény ember aztán a talicskáját megkente s mikor ezzel is készen
volt, kimentek a temetőbe, hol a zsák pénzt föltették a talicskára s
hazavitték.
Hogy hazavitték, a sok pénzt kétfelé mérték; feleközepe lett az
obsitosé, feleközepe pedig a szegény emberé, kinek aztán annyi pénze
lett, hogy a számát sem tudta, hanem itczével mérte mint a paszulyt.