Volt egyszer egy terhes asszony, ki oly nyalánk, oly kiváncsi volt, hogy
a mi szemének-szájának megtetszett, mindent, de mindent megkivánt. És e
kivánságait az ő jó bolond, teddide-teddoda férje, hacsak szerét
tehette, ha mindjárt a föld alól teremtette is elő, mind beteljesítette.
Egyszer a terhes asszony a többi közt azt találja mondani a férjének,
szót szólván:
– Ejnye, hékás, be megenném valamit!
– Mit édes feleségem? kérdi az ura.
– Mit-e? hát akasztott ember tüdejét és máját.
A terhes asszony alighogy kiejtette ebbeli szive szándokát, az ura
tüstént a nyakába galyabította a szűrét s elindult azzal a gonosz
szándékkal, hogy hoz akasztott ember tüdejét és máját.
Hogy az egyszeri ember a gyalogútra ért, egy nyúl keresztbe szaladt
előtte. Ez nem jó jel, gondolta magában, de azért tovább ment. Ép
pénteki nap volt, mely hogy az egyszeri embernek eszébe jutott, vissza
is jött volna, meg nem is, de azért mégis csak tovább ment; mert a
terhes asszony kivánságát teljesítni kell. Csak mén, csak mendegél,
egyszer egy fekete kutya került elébe, mely aztán elszaladt mellette. A
fekete kutyának olyan vörös szeme volt, mely sötétben ugy égett, ugy
világított, mint a tűz, mint a rehült fa, vagy még ezeknél is jobban. De
az egyszeri ember ezzel sem sokat gondolt; mer a felesége terhes volt,
kinek minden kivánságát teljesítenie kell.
Csak mén, csak mendegél, egyszer megbotlik, elesik valamiben. Mikor
fölkelt, fölugrott, csak akkor látta, hogy az egy koponya volt. A
koponyából egy kigyó nézett ki, mely csakugy sziszegett, csakugy
öltögette ki reája a fulánkját, hogy mindjárt agyonszúrja. De az
egyszeri ember ezzel sem sokat gondolt; mert a felesége terhes volt,
kinek minden kivánságát teljesítnie kell.
Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy rakás embercsontra talált… Itt
egy kéz, ott egy lábszár, amott egy oldalborda, emitt egy kézfő… Az
embercsontok felett egy farkas ült, mely azokról az itt-ott megmaradt
hust rágicsálta. Zöld szeme csakugy égett, csakugy világított mint
sötétben a revült fa; de sötét is volt, hogy szinte a kanál is megállott
volna benne. Fújt a szél, hogy szinte harapott; hasította a levegőeget s
hordta a havat és zuzmorát. De az egyszeri ember mindezekkel nem gondolt
semmit; mert a felesége viselős volt, kinek minden kivánságát
teljesítnie kell.
Csak megyen, csak mendegél, egyszer mégis elért az akasztófához. Az
akasztófán ép rajta volt az akasztott ember. A szél csakugy lobálta,
csakugy hintázta; de fújt is erős kegyetlenűl, mint mikor valakit
akasztani visznek, vagy már fel is akasztották. Az akasztott ember feje
fölött egynehány varjú károgott.
Az út ép az akasztófa mellett vitt el, melyen egy tojással kereskedő
ember kullogott, ki ép a pipáját tömögette. A hátán volt a kosara, benne
pedig vagy háromszáz tojás.
Hogy a tojással kereskedő ember az akasztófa alá ért, hogy a pipáját már
megtömte, azt találja mondani az akasztott embernek, szót szólván:
– Hej, atyafi! nem adnál egy kis tüzet?
– De biz adok, felelt neki az egyszeri ember.
A tojásos ember pedig azt gondolta, hogy csakugyan az akasztott ember
felelt; ennek se kell több, utczú vesd el magad, szaladásnak eredt s meg
sem áll mindaddig, míg a faluba nem ért.
A sok tojásból egy tojás lett, de még ez is összetört, ugyannyira, hogy
csakugy patakzott; végig folyt a hátán, végig az inán, de még a
kiskörmén is. Ennek is megesett a diószegi vásár, mint Kenyeresnek a
bab; e sem kér többet akasztott embertől tüzet, hiszem azt az egyet!
Az az egyszeri ember, ki a tüdőért és a májért ment, azt sem tudta hogy
nevessen-e, vagy pedig felmászszon arra az akasztófára? de mégis ízibe
lerugta a csizmáját, előkereste a bicskáját, felmászott a fára s kivette
az akasztott ember tüdejét és máját. Hogy aztán hazavitte, a felesége
megfőzte, megsütötte és megette.
Mikor az asszony szájába tette az utolsó falatot és lenyelte, az óra ép
12 ütött, ép éjfél volt.
Hogy elütötte a tizenkettőt, a szoba ajtaja egyszerre mint a parancsolat
magától kinyilott. Ki lépett be rajta? Ki egyéb, mint az akasztott
ember! Még a kötél is a nyakán volt!… A terhes asszony még akkor is ott
ült az asztalszögben, ki ekkor se holt, se eleven nem volt, de mégis
szót szólt ilyeténképen:
– Hol a hajad?
– Szél elvitte, felelt az akasztott ember.
– Hol a szemed?
– Holló kivájta.
– Hol a tüdejed és a májad?
– Te etted meg.
– Ki küldött?
– Az ördögök.
– Kiért?
– Teérted ebadta r.....ja! Azért jer velem, viszlek!
Azzal az akasztott ember nyakoncsípte az asszonyt s meg sem állt vele a
pokol fenekéig.