Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegy asszony s ennek egy
mostoha és egy édes leánya.
Azt tartja a szóbeszéd: mindenkinek magafelé hajlik a keze; de igaz is:
mert mig az özvegy asszony a tulajdon magzatját „édes-, kedves“-nek
nevezgette: addig az árvának nem volt egyéb titulája mint „te ilyen, meg
olyan bestia“; – mert mig az édesnek ezerszépkendőt,
százszorszépszoknyát, tulipiros ládát, választóvizes szúszéket és
karmazsin csizmát vett: addig a mostoha csak pettyegetett festett
kendőt, ringy-rongy viselt szoknyát, melyet már az édes elnyütt,
elvetett, szürke rosz szekrényt és fekete csizmát kapott. De azért a
mostoha leány még abban a ringy-rongy ruhában is szebb volt, mint az a
másik; mert ha hébe-hóba eleresztették a templomba – mert még az
istenházába sem mehetett el minden istenadta vasárnap, mig az a másik
mindig ott lehetett – mondom hogyha elmehetett a templomba, az egész
falu legénysége haza kisérte, mig annak a másiknak, bár felöltözött nagy
czifrán, felebotját sem hajtották, mintha ő lett volna az árva, nem
pedig amaz.
Ezért az édes leány szüntelen irigykedett a mostoha leányra, pedig az
oly jó volt mint egy falatkenyér, oly ártatlan mint a ma-született
gyermek és oly szelid mint a galamb, mint a kezes bárány, melyet mindig
marokból etetnek-itatnak.
De valamint az a kutya is, melyet jobban szeret a gazdája, marja a
másikat: igy az édes leány is, kit édes anyja imhogy tejbe-vajba nem
förösztött, mig a másik kenyérben sem evett eleget, – marta a másikat és
addig-addig marta, mig a háztól egészen elmarta, hogy menjen – le is út,
fel is út – szolgálatot keresni.
A mostoha leányt nem nagyon kellett vasalni a szolgálatra, mert, a mi
ringy-rongy ruhácskája volt batyuba kötötte s elment e széles világba
szolgálatot keresni. A mostohája sütött neki az útra hamuban sűlt
vakarót.
A mostoha leány aztán megyen, mendegél, egyszer egy nyűves kutyára
talált, mely már 100 esztendő óta feküdt az út mentében az egyik
oldalán, a nélkül, hogy azt valaki, bár minden arra járó-kelőt
megszólított, megfordította volna. Hogy a mostoha leány a nyűves
kutyához ért, az azt találja neki mondani, szót szólván:
– Hová-hová mostoha leány?
– Elmegyek szolgálatot keresni.
– Jöszte eléb, fordíts meg a másik oldalamra.
A mostoha leány a nyűves kutyát megfordította a másik oldalára.
– No mostoha leány, szólt aztán a kutya, jótét helyébe jót várj!
Azzal a mostoha leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy almafát, mely már 100
esztendő óta, egy fia-gyümölcs nem sok, de még annyit sem termett, mert
100 éves haraszt volt rajta, melyet senki, de senki, bár minden arra
járó-kelőt megszólított, nem rázott le. Az almafa a mostoha leányt is
megszólította ilyeténképen:
– Hová-hová mostoha leány?
– Elmegyek szolgálatot keresni.
– Jer eléb, rázz meg engem.
A mostoha leány egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem megrázta
az almafát. Az almafa, lehullván róla a haraszt, azonnal kivirágzott.
– No leányom, szólt az almafa, jótét helyébe jót várj.
Azzal a mostoha leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy hidat, melyet már 100
esztendő óta, bár minden arra járó-kelőt megszólított, senkisem
tapasztott meg.
A hid a mostoha leányt is megszólította ilyeténképen:
– Hová-hová mostoha leány?
– Elmegyek szolgálatot keresni.
– Jer eléb, tapaszsz meg engem.
A mostoha leány, egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem izibe
leszaladt a folyóba, gyúrt sarat, melylyel aztán a rongyos hidat
megtapasztotta.
Hogy a mostoha leány elvégezte a dolgát, tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy vén asszonyt, ki vasekével
két kakason kősziklát szántott.
– Hová-hová mostoha leány? kérdi a vén asszony.
– Elmegyek szolgálatot keresni.
– No, ha szolgálatot keressz, jer én hozzám, megfogadlak. Három napból
áll egy esztendő s egyéb dolgod nem lesz, mint látod-e azt a kerek
erdőt?
– Látom.
– No, ha látod, annak a kellőközepén a selyemréten van az én réztetejű,
kakaslábonforgó váram, menj haza, rakd meg a tűzet, főzz kását. Mikor
készen lesz a kása, hozd ki ide nekem. Ne, itt van 12 szoba kulcsa.
Tizenegybe bemehetsz, de a tizenkettedikbe be ne merj menni, mert ha
ezer lelked volna is, mégis gonoszul vesznél; mert ott maga az ördög van
lánczra verve.
A mostoha leány beszegődött a vén asszonyhoz, ki vasekével két kakason
kősziklát szántott, az pedig átadta neki a 12 szoba kulcsát.
A mostoha leány aztán megtalálta a kerek erdőt, kerek erdőben a
girba-gurba utat, melyen haladva egy rézhidhoz ért. Ezen átmén, a
selyemrétre jutott. A selyemrét kellőközepén állott a vén banya
kakaslábon forgó vára, rezes tetejével. Hogy a mostoha leány ideért,
bement a kastélyba, hol egy lelket sem talált, hanem az a gyöngyadta
kastély oly üres volt, mint a kríptály. Aztán izibe megrakta a tűzet, a
kását odatette, hogy hagy főjön s tizenegy szobát kisepregetett; de
midőn a tizenkettedikhez ért, fölébredt benne a kiváncsiság: valjon
milyen lehet az az ördög?
Benézett a kulcslyukon, de az ördögöt csak nem láthatta.
A mostoha leány aztán kezébe vette a kulcsot s megprobálta: valjon ez a
kulcsa? Az volt. De most valjon kinyilik-e vele? Kinyilott. De most
valjon benyilik-e az ajtó? Benyilott.
Most a mostoha leánynak sem kell több, bement a szobába. Körül néz, de
az ördögöt csak nem látta, ha csak azt a 7 kád aranyat és ezüstöt, mely
ott élére volt verve, ördögnek nem akarta nézni; de annak nincsen
lólába, lúdtalpa! No, ha nincs lába, gondolta magában, majd csinálok én.
Azzal a mostoha leány leteritett a földre egy aranyabroszt, mely ugy a
szegen függött s azt aranynyal és ezüsttel ugy megpakolta, hogyha akart
volna is többet rárakni, mégse fért volna.
A mostoha leány aztán, mikor a hátára akarta venni az aranyabroszt:
akkor vette észre, hogy a szögletben egy fekete asztal is van.
A fekete asztalon volt egy nagy, ebadta aranyüst, mely aranyfödővel volt
befedve.
Júj! gondolta magában, tán abban van az ördög?
Azt csak meg kell néznie, ha addig él is, ha mindjárt szörnyet hal is;
mert még ördögöt világszép éltében sose’ látott!
De hátha megharap; hátha bekap; hátha beránt abba az irdatlan nagy üstbe
s ott a csontomról a húst mind lerágja?…
Ha bekap is; ha megeszik is: csak kisz.... mégsem leszek az övé!
Éh! gondolta magában, megnézem én, ha addig élek is!
A mostoha leány aztán nagy bátran odament a fekete asztalhoz, az
aranyfödő gyémántgombját megfogta s levette.
Belenyul aztán az aranyüstbe, de biz abban nem ördög volt, hanem
olvasztott, híg színarany.
Mondom, hogy a mostoha leány benyúlt az aranyüstbe, hát látja, hogy a
keze csupa sárga, csupa aranyos lett.
Ijedtében a hajához fente s íme! az attól aranyhajjá változott.
A mostoha leány aztán, mikor tetőtől-talpig meglátta magát a falban,
mely oly fényes volt mint a tűkör, de nemis csoda! mert hisz – isten
bizony oly igaz, mint ha látták volna kigyelmetek, tiszta gyémánt volt!
– mondom hogy meglátta magát a falban, alig ösmert magára, hogy ő-e az
vagy pedig valami királykisasszony?
Csak nézi magát, csak nézi, egyszer azonban valami morgást hall.
Körülnéz, hogy valjon mi lehet az? valjon nem az a vén asszony jött-e
haza, ki vasekével, két kakason kősziklát szántott? hát látja, hogy a
fekete asztal alatt egy nagy ebadta, lánczos kutya fekszik s az
büffentette el magát.
A fekete lánczos kutya csakugy szükölt, csakugy morgott s csattogtatta
rá fehér fogait. De hiszen csak ne lett volna lánczravetve, csak
szabadon lett volna, sose’ látta volna ő többet isten fényes napját és
ragyogó csillagát, hanem tüstént szanaszét tépte volna az a fekete
kutya!
Jaj! gondolta magában a mostoha leány, ott az ördög! ízibe a hátára
vette az aranyabroszt, benne a temérdek sok kincset s utczó vesd el
magad; szaladásnak eredt.
Hogy kiszaladt a réztetejű, kakaslábon forgó vár kapuján: a vaskakas,
mely a kastély tetején ült, tüstént megszólalt.
Meghalja a kakasszót a vén asszony, neki sem kell több, ráült az egyik
kakasára s haza paripázott.
Hogy hazaért a vén banya, egyenest a tizenkettedik szobájába szalad s
látja itt a gazdálkodást.
Ennek sem kell több, ízibe előrántja az azsagot, ráül, mint valami
paripára s utána a mostoha leánynak.
De már ez ekkor árkon-bokron túl volt, túl a selyemréten, túl a
girba-gurba uton, túl a kerek erdőn és ahhoz a hidhoz ért, melyet
megtapasztott.
Mondom, hogy elért a hídhoz, azt mondja a hídnak:
Rejts el engem jó hidacska,
A sarkamba van a banya.
A híd elrejtette; a mostoha leány a hidon vakolattá változott.
Mikor a vén banya a hídhoz ért, s mikor az azt kérdezte tőle:
– Hallod-e te jó hidacska! nem láttál erre szaladni egy ilyen meg ilyen
leányt? az azt felelte, hogy: nem.
Ezzel a vény banya visszafordult, a mostoha leány pedig tovább szaladt.
A vén banyának pedig azért kelletett visszatérnie, mert a kérdezgetés
miatt paripája elvesztette ördöngös erejét; de otthon, midőn a paripáját
tüzes zsarátnokkal megabrakolta, az tüstént visszanyerte elébi erejét.
Hogy a fa-paripa elébi erejét visszanyerte, azt a vén banya ujra maga
alá csapta, ráült s utána a mostoha leánynak.
A vén banya a merre csak szaladt, mindig ezt kiabálta, mindig ezt
hajtotta:
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Biz azt el is érte volna, hogyha az almafa el nem rejtette volna; de,
hogyím a leány az almafához ért, azt találja annak mondani, szót
szólván:
Rejts el engem jó almafa,
A sarkamba van a banya.
Mondom, az almafa elrejtette; a leány sóvári piros almává változott s
felült az almafára. Ott is ő volt a legszebb alma.
Hogy a banya az almafához ért, azt kérdi tőle:
– Hallod-e te jó almafa, nem láttál egy ilyen meg ilyen leányt erre
szaladni?
– Nem láttam én, felelt az almafa.
A vén banya paripája a kérdezgetés miatt elvesztvén ördöngös erejét, az
kénytelen-kelletlen visszafordult; de midőn hazaért, megabrakolta azt
tüzes zsarátnokkal, melytől a paripa tüstént visszanyerte elébi erejét.
Hogy visszanyerte a faparipa elébi erejét, maga alá csapja a vén banya,
ráül s utána a leány után. Útközben szünet nélkül ezt kiabálta:
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Biz azt el is érte volna, ha a nyüves kutya el nem rejtette volna; de
hogyím a kutyához ért a mostoha leány azt találja annak mondani:
Rejts el engem nyüvös kutya;
A sarkamba van a banya.
Mondom, a leányt a kutya elrejtette; egy szőrszállá változott s a
farkára ült.
Hogy a banya a kutyához ért, azt kérdi tőle, mondván:
– Hallod-e te jó kutyácska! nem láttál egy ilyen meg ilyen leányt erre
szaladni?
– Nem láttam én, felelt a kutya.
Itt a vén banya nagy dérrel-dúrral fordult vissza; mert a mostoha leányt
nem űzhette tovább; mert eddig terjedt a birodalma, eddig terjedt a
hatalma.
A mostoha leány aztán szép csendesen bandukolt hazafelé s a vén banyának
felebotját sem hajtotta.
Mikor a mostoha leány már nem messze volt a maga szülötte falujától, a
mostohája kakasa felszállt a kémény tetejére s ott csak elkezdi:
– Kikiríku – kukuriku! itt jön a mi mostoha leányunk talpig aranyos
ruhában!
Hogy meghallotta a mostoha, hogy mit beszél az a kakas, nem volt rest,
hanem a fazék szedővel kiugrik a pitvarból s lekergette a kakast a
kémény tetejéről, mondván:
– Hess-hess! hogy jőne még az én mostoha leányom!
A kakas pedig innen a kerítésre, a kerítésről pedig a szemétdombra
szállt, mindenütt kiabálván:
– Kikiríku – kukuriku! itt jön a mi mostoha leányunk talpig érő aranyos
ruhában!
A mostoha pedig csak hajtogatta, csak hajtogatta, mondván:
– Hess-hess! hogy jőne még az én mostoha leányom!?
Erre a szóra kinyílik a kis-ajtó s rajta betoppan a mostoha leánya,
hátán az aranyabrosz, az aranyabroszban pedig a számnélküli arany és
ezüst.
A mostoha leány világszép éltében most először hallotta a mostohájától,
ki kérdést intézett hozzája e szózat szerint:
– Mit hoztál _édes_ kedves leányom!?
Bezzeg a mostoha leány most egyszerre nemcsak „édes“, de még „kedves“ is
lett.
Itt a mostoha asszony mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, az édes
leányát is elküldte, hogy menjen szolgálatot keresni.
De már ennek nem hamuban sült vakarót készített az útra, mint annak az
árvának, hanem réztepsiben sült pogácsát.
Az édes leány is elment szolgálatot keresni.
Csak megyen, csak mendegél, egyszer ő is előtalálja a nyűves kutyát,
mely ugy az útmentében feküdt.
Hogy előtalálta, az azt kérdi tőle:
– Hová-hová édes leány?
– Mit kérded? felelt az édes leány, nem eb gondja!… elmegyek szolgálatot
keresni.
– Jer eléb, fordíts meg engem a másik oldalomra.
– Biz én nem megyek; nem mocskolom be szép fehér kezemet! s nem
fordította meg.
Azzal az édes leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalálja az almafát is.
– Hová-hová édes leány? kérdi az almafa.
– Mit kérded? nem almafa gondja!… elmegyek szolgálatot keresni.
– Jer eléb, rázz meg engem!
– Biz nem rázlak én; nem rondítom be szép fehér kezemet! és nem rázta
meg.
Azzal az édes leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalálja a hidat is.
– Hová-hová édes leány? kérdi a hid.
– Mit kérded? nem hid gondja az!… elmegyek szolgálatot keresni.
– Jer eléb, tapaszsz meg engem.
– Biz nem tapaszlak én; nem sározom be szép fehér kezemet! s nem
tapasztotta meg.
Azzal az édes leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elér a vén asszonyhoz, ki vasekével két
kakason kősziklát szántott.
– Hová-hová édes leány? kérdi a vén asszony.
– Elmegyek szolgálatot keresni.
– Sose’ fáradj; megfogadlak én. Egyéb dolgod nem lesz, mint látod-e azt
a kerek erdőt?
– Látom.
– No, ha látod, annak a kellőközepén van az én réztetejű, kakaslábon
forgó váram, menj haza, rakj tüzet, főzz kását. Mikor ezekkel készen
leszesz, ne, itt van 12 szoba kulcsa, tizenegybe bemehetsz, söprögesd
ki, de a tizenkettedikbe be ne merj menni, mert ha ezer lelked volna is,
mégis gonoszul vesznél; mert ott maga az ördög van lánczra verve, mely
azonnal bekap.
Az édes leány beszegődött a vén asszonyhoz, ki vasekével két kakason
kősziklát szántott és átvette a kulcsokat.
Az édes leány aztán nem nézett se jobbra, se balra, hanem – megtalálván
a kerek erdőt, kerek erdőben a gírba-gurba utat, a gírba-gurba uton a
rézhidat, melyen átmenvén a selyemrétre ért, a selyemréten a kakaslábon
forgó várat rezes tetejével – ízibe bement a kastélyba, sem tüzet nem
rakott, sem a szobákat ki nem sepregette, hanem izibe berontott a 12-ik
szobába. Itt leteritett az aranypadimentomra egy aranylepedőt, melyet
ugy telerakott aranynyal és ezüsttel, hogy majd megszakadt alatta.
A fekete kutya most is a fekete asztal alatt ült lánczra verve. Csakugy
morgott, csakugy csattogtatta a fogát, hogy jobban sem kellett. De
hiszen csak ne lett volna lánczra vetve, csak szabadon lett volna, tudom
szanaszét tépte volna azt a leányt, tudom hogy vacsorán érte volna
Pilátust!
Az édes leány aztán az aranyabroszszal s az aranyabroszban levő
számnélküli sok kincscsel kiszaladt a vár kapuján.
Alighogy kihúzta a lábát a kapun, a vaskakas azonnal megszólalt.
Meghallja a vén banya a kakasszót, ez sem rest, kifogta az egyik
kakasát, haza nyargalt s egyenest be a tizenkettedik szobába. Hát látja
a gazdálkodást, sok híja a pénznek.
A vén banya sem rest, ízibe előrántja a lapátot, ráül mint valami
paripára s utána a tolvajnak, mindenütt ezt kiabálván:
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Biz azt el is érte, mert a híd, bár az édes leány megkérte, hogy takarja
el, nem rejtette el; mert ő sem tapasztotta meg.
Mondom, hogy utólérte a banya az édes leányt, a magával vitt tüzes
gereblyével meggereblyézte, minden ruhát ugy össze-vissza tépett rajta,
hogy abból annyi sem maradt épen, mennyibe egy garasára sót be lehetett
volna kötni; de eléb, el is felejtem mondani, az aranyabroszt s benne a
temérdek sok kincset is elvette tőle.
Az édes leány aztán nagy sírva-ríva, vérbe-fagyba hagyva bandukolt
hazafelé a maga szülötte falujába.
Mikor már nem messze volt a falutól, az édes anya kakasa felszállt a
kémény tetejére s ott csak elkezdi:
– Kikiriku – kukuriku!… itt jön a mi édes leányunk vérbe-fagyba hagyva!
Itt meghallja az asszony, hogy mit beszél az ő kakasa, kiugrik nagy
mérgesen a nyujtófával s lekergette a kakast a kémény tetejéről,
mondván:
– Hess-hess!… hogy jőne még az én édes leányom!
De a kakas nem tágított, hanem a kémény tetejéről a kerítésre, innen a
szemét-dombra szállt, mindenütt kiabálván:
– Kikiriku – kukuriku!… itt jön a mi édes leányunk vérbe-fagyba hagyva.
De az asszony innen is elkergette, mondván:
– Hess-hess!… hogy jőne még az én édes leányom!
Arra a szóra nyílik a kis-ajtó s bedől rajta az édes leány vérbe-fagyba
hagyva; ugyannyira, hogy még tulajdon édes anya is alig ösmerte meg
egyetlen egy tubusleányát, kit, hogy az ördög már hétszer el nem vitt,
biz bolondul cselekedett.
A mostoha leányt aztán még azon a télen a falu legszebb, legderekabb
legénye elkendőzte feleségének, felesegítségének eljegyezte; pedig,
mikor háztűzhelyt jöttek nézni: a mostoha leányt kád alá borították;
pedig, mikor a háztűzhely nézők azt kérdezték az asszonytól: van-e leány
eladó? az saját leányát talpig érő selyem ruhába öltöztetve vezette be.
De az árvát a kád alatt is megtalálták s menyasszony lett belőle, az
édes leány pedig otthon maradt makkot sütni.
Otthon maradt, meg is vénült, mégis pártát viselt; sose’ jutott búfedél
alá.